What really matters (Kyungsoo-sequel) - 3. rész

What really matters

Kyungsoo-sequel

3. rész

Kora reggel volt még, amikor Kyungsoo szemei kipattantak, és a fiú éberen ült fel a hevenyészett fekvőhelyéről. Alig aludt valamit az éjszaka folyamán, mégsem érezte fáradtnak magát, hanem tettrekész volt és elszánt. Alaposan végiggondolta, mit kellene tennie most, és az első dolog, amiben biztos volt, az az, hogy vissza kell mennie Moon Jaehwanhoz, ha meg akarja valósítani az elhatározását. A düh, ami előző este hajtotta, még mindig fortyogott benne, ám ha eszébe jutott, miként viselkedett Jonginnal, elszégyellte magát. Az apja iránt továbbra is végtelen megvetést és gyűlöletet érzett, de nagy ostobaság volt a barátját is bevonni a dologba, és olyasmivel vádolni, ami nyilvánvalóan nem lehetett igaz. Jongin sosem ártana neki, sosem titkolna előle ilyen fajsúlyú dolgokat. Rettenetesen megbánta, ahogy vele viselkedett, mégsem rohant azonnal, hogy bocsánatot kérjen tőle. Valami visszatartotta. Úgy érezte, nem bírna most a barátja szemébe nézni.

Így inkább összeszedte magát, és megkereste Kang bácsit. Még azelőtt szeretett volna eltűnni innen, hogy Jongin és Hyeseul megérkeznek a munkába, hogy ne kelljen velük találkoznia. Az öreg dolgozószobájához sietett, bízva abban, hogy ott találja őt. A bácsi már hajnalban a fogadóban sertepertélt minden egyes nap, várva, hogy beinduljon a munka. Kyungsoo most is ott találta őt a szőnyegén ülve, ahogy éppen az előző napi bevétel könyvelését ellenőrizte.

- Kang bácsi – szólt oda neki –, zavarhatom egy percre?

- Kyungsoo fiam, te már itt? – nézett fel rá az öregúr csodálkozva. – Hogyhogy ilyen korán?

- Ami azt illeti… kérni szeretnék valamit a bácsitól – kezdte Kyungsoo bizonytalanul. Nem tudta, mit is mondjon pontosan a fogadósnak, miért kéri azt, amit.

- Na, gyere csak, fiam, ülj le és add elő a kívánságodat – intett felé Kang bácsi, mire a fiú letelepedett vele szemben egy párnára. – Miről van szó?

Kyungsoo még pár másodpercig tépelődött magában, hogy belevágjon-e, de aztán elhatározta magát és gyorsan kibökte, hogy miért jött.

- El kell utaznom egy kis időre – kezdett bele, miközben Kang bácsi arcát figyelte, miként reagál a kérésére. – Ez amolyan családi ügy…

Az öregúr egyik szemöldöke megemelkedett, de más jelét nem adta annak, hogy furcsának találná Kyungsoo kérését. Az emberek általában szerették tudni mindenkiről, hogy ki fia-borja és honnan származik, ha eredetileg nem helyi lakos volt. Ám Kang bácsi sosem kérdezősködött, és a triót ez mindig megkönnyebbüléssel töltötte el, tekintve hogy egyikük sem szívesen számolt volna be a múltjukról. Kész áldás volt számukra az öreg diszkréciója. Ennélfogva a családjukról sem meséltek soha, így érthető volt, hogy ez a kérdés most felkeltette a bácsi érdeklődését.

- Családi ügy? Gondolom, jó régen találkoztál utoljára a hozzátartozóiddal, Kyungsoo.

- Nos, öhm, igen – bólintott rá a fiú. Tulajdonképpen ebben nem hazudott, hiszen tényleg így volt. Csak épp azt hallgatta el, hogy az a „jó régen” nem csupán két-három évet jelentett, hanem sokkal inkább húszat. – Meg szeretném látogatni az egyik családtagomat, aki… akitől most kaptam hírt. Mióta itt dolgozom, sosem kértem egyetlen szabadnapot sem, ezért is merek most a bácsitól ilyen nagy szívességet kérni.

- Tudom, Kyungsoo, mindig keményen és becsülettel dolgozol – bólogatott az öreg. – Mennyi időre szeretnél elmenni?

- Nem tudom pontosan, de talán pár hét elég lesz… gyalog utazom, így több időbe telik, míg oda- és visszaérek. Tudna engem nélkülözni ennyi ideig, Kang bácsi?

Az öregúr egy kicsit fontolgatta a kérést. A fogadó forgalma az utóbbi időben ismét fellendült, így szüksége volt a munkaerőre, hogy a feladatok megfelelően el legyenek végezve. Ha Hyeseul helyettesítené… Ahogy ez eszébe jutott, nyomban átvillant valami az agyán.

- Csak rólad van szó, vagy Jongin és Hyeseul is mennének? Mert mindhármótokat nem tudnálak ennyi ideig nélkülözni.

Kyungsoo arcára meglehetősen komoly kifejezés ült ki a kérdés hallatán, aminek az okát az öreg nem sejtette, de feltételezte, hogy összefüggésben áll azzal, hogy Kyungsoo az elmúlt éjszakát nem otthon töltötte.

- Nem, ők nem jönnek – felelte kurtán végül, de bővebb magyarázattal nem szolgált. – Csak én.

- Értem – bólogatott lassan az öreg. – Ez esetben mehetsz. Hyeseult fogom addig a helyedre állítani.

Kyungsoo hálája jeléül fejet hajtott.

- Nagyon köszönöm, Kang bácsi.

- De sajnos a béredből ezt le kell majd vonnom.

- Természetesen.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Vigyázz magadra az úton!– intette még óvatosságra a fiút, mielőtt elindult volna.

- Vigyázni fogok – ígérte Kyungsoo komolyan. – Nemsokára visszajövök. Addig is minden jót, Kang bácsi!

- Neked is, fiam, neked is.

Kyungsoo felállt, meghajolt az öregúr előtt, majd kilépett az irodájából. Nagyon korán volt még, ezért úgy tippelte, van még némi ideje, mielőtt Jongin és Hyeseul megjelennek itt. Gyorsan a konyhába iramodott, hogy falatozzon egyet a maradékokból, amelyeket már biztosan nem adnak oda a vendégeknek. Evett egy keveset, de nem igazán volt étvágya, így a maradékot becsomagolta, mert tudta, hogy szüksége lesz még rá az úton. Ezután csak csendben ült a konyhai munkaasztal mellett, és várta, hogy teljen az idő. A tervén merengett, amelybe oly hirtelen vágott bele, és elcsodálkozott magán. Az efféle spontaneitás sokkal inkább Jonginra volt jellemző, nem rá. Ő a megfontolt cselekvés híve volt. Ahogy eszébe jutott a barátja, kellemetlenül kezdte érezni magát, így inkább gyorsan másfelé terelte a gondolatait. Vissza kell mennie Jaehwanhoz, hogy minden lehetséges információt kiszedjen belőle, és ez alapján tervezhesse meg az útját. Hiszen jelenleg azt se tudta, hol lakik az a Do Mansik – ha egyáltalán él még.

Mikor úgy gondolta, eljött az ideje, felkapta az ételcsomagot és távozott az Arany Borostyánból. Sietősen lépkedett végig a főúton a késkészítő házáig, nem akarta, hogy bárki is meglássa, még akkor sem, ha valójában nem művelt semmi tilos vagy elítélendő dolgot. Moon Jaehwan üzlete azonban még nem nyitott ki, így türelmetlenül kezdett toporogni az ajtaja előtt. Most verje fel a mestert vagy várja meg, amíg megjelenik? Szerencséje volt; alig pár perce álldogált csak a késes cégére alatt, amikor az ablakon lévő spaletták kinyíltak, aztán az ajtót is elhúzta valaki.

- Hát te meg? – döbbent meg a késes lánya, Seolji, ahogy kinyitotta az üzletet és megpillantotta Kyungsoo-t az utcán.

- Édesapádhoz jöttem – közölte tartózkodóan a fiú, mire a lány szemöldöke felszaladt a homlokára. – Beszélhetnék vele? Sürgős – folytatta Kyungsoo, mielőtt még megszólalhatott volna.

Nem akart leállni vitatkozni a lánnyal, akinek már a puszta jelenlététől is ideges lett.

- Gyere be – mondta Seolji erre nem túl szívélyesen. – Szólok neki, de addig ne nyúlj semmihez!

- Ch… - morogta a fiú az orra alatt. Még mindig felháborította a múltkor eset, amikor a lány megtámadta. – Te minden vevőtökkel ilyen szívélyes vagy? Csak mert ez nem épp a megfelelő stratégia.

- A tőrt fogdostad épp, és a sunyi képed alapján azt gondoltam, hogy el akarod csenni! – vágott vissza a lány éles hangon.

- Hogy mi? Sunyi képem? Nekem?! – döbbent le Kyungsoo. Még sosem érte ilyesféle vád, így váratlanul érte Seolji kijelentése.

- Neked hát – vágta rá Seolji, de nem várta meg, hogy a fiú visszaszóljon neki. – Most pedig várj meg itt!

Kyungsoo magában fortyogva magára maradt, és amíg Jaehwan meg nem érkezett, újra körülnézett az üzletben, mint amikor először járt itt. Újfent lenyűgözte a rengeteg tőr és kés látványa a bal oldali falon. Tekintete azt a bizonyos fegyvert kereste, ami miatt összetűzésbe keveredett Seoljival, és hamar rá is talált. Közelebb lépett hozzá, de ezúttal nem érintette meg, csak megcsodálta. A fehérnyelű, gyöngyberakásos tőr még mindig ámulattal töltötte el és heves vágy ébredt benne, hogy birtokolhassa. Ám jól tudta, hogy ez egyelőre nem lehetséges, nem költhet ilyesmire, amikor valami sokkal fontosabb dologra gyűjt éppen, ami hármuk jövőjét alapozná meg.

- Nyugodtan megfoghatod – szólalt meg egy hang a háta mögött, s mikor Kyungsoo hátrapillantott, Jaehwant pillantotta meg.

- Inkább nem – fordult el a tőrtől Kyungsoo. – Úgysincs pénzem megvenni, akkor meg minek fogdossam.

Jaehwan erre nem mondott semmit, csak hosszan, fürkészően nézett rá. Végül inkább rátért a fiú látogatásának okára.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátlak.

- Igazság szerint én sem – felelte az ifjú –, de mindaz, amit elmondott, nem hagy nyugodni.

- Ez érthető – bólogatott megértően a férfi. – Hiszen egész életedben hazugságban éltél. Megrendítő lehetett egyszerre megtudni az igazságot.

- Az, amit a nagybátyámról mondott – próbált gyorsan a lényegre térni Kyungsoo; el akarta kerülni, hogy szóba kerüljön Jongin és a saját apja, mert félő volt, hogy esetleg újra feldühíti magát rajta. – Ön szerint még mindig él?

Jaehwan arca kissé elfelhősödött a kérdés hallatán.

- Nem tudom… Remélem, hogy igen… Mint mondtam, a háború alatt egyre ritkábban érkeztek tőle a levelek, majd teljesen megszűntek. Attól félek, történt vele valami.

- Mi lenne, ha… ha megpróbálnám kideríteni? – kérdezte óvatosan Kyungsoo.

- Hogyan? – pislogott Jaehwan.

- Fel akarom kutatni őt – közölte a fiú a tervét. – Ha… ha ő valóban a rokonom és tényleg él… én meg akarom ismerni őt.

Csend telepedett a helyiségre. Csak az ébredező utca egyre növekvő zsivaja hallatszott. Kyungsoo várta, hogy a késkészítő megszólaljon, akinek az arcára gondterhelt kifejezés ült ki a kijelentése hallatán.

- Biztos vagy ebben? – mondta végül a férfi. – Húsz év telt el a történtek óta, sosem ismerted őt, vagy legalábbis olyan pici voltál, hogy nem emlékezhetsz rá. Az életed most gondolom viszonylag békés és kiegyensúlyozott. Biztos vagy benne, hogy ilyesmire akarsz vállalkozni?

- Nem értem Önt – vonta fel a szemöldökét a fiú meglepve. – Eddig mindenáron közölni akarta velem az igazságot, most meg ilyesmin aggályoskodik? Az életem attól a pillanattól fogva megszűnt békésnek és kiegyensúlyozottnak lenni, hogy beléptem ebbe az üzletbe. És most, hogy már tisztában vagyok a családom történetével, azt hiszem, természetes, hogy meg akarom ismerni az egyetlen, esetleg életben lévő rokonomat. Tekintettel arra, hogy család nélkül nőttem fel, ez talán nem olyan meglepő.

- Igazad van – hagyta rá Jaehwan.

- Épp ezért vagyok itt ismét. A segítségét akarom kérni az ügyben.

- Rendben van, segítek neked Do Kyungsoo – ment bele a férfi. – Tulajdonképpen örülök is neki, hogy erre adtad a fejed, hiszen én is szeretném tudni, hogy mi van Mansik úrral. Viszont… - nézett komolyan a fiú szemébe Jaehwan – fel kell készülnöd arra a lehetőségre is, hogy talán sosem találod meg. Az is meglehet, hogy már…

- Tudom – mondta magabiztosan Kyungsoo –, de bízom benne, hogy nem így lesz.

- Hát jó. Gyere, lássunk neki! – intett a műhely felé a mester, majd odaszólt a lányának, aki eddig csendben figyelte őket.  – Seolji, zárd be a boltot, amíg Kyungsoo-val beszélek!

A lány eleget tett ennek, Kyungsoo pedig követte Jaehwant hátra a műhelybe, onnan pedig fel a lakrészbe. A fiú kissé feszengett az idegen környezetben, de ezt igyekezett nem kimutatni. A felső szinten elterülő lakás nem volt előkelőnek nevezhető, de roppant lakályos volt. A műhely fölött terült el a konyha és az a helyiség, ami pihenésre vagy vendégek fogadására volt alkalmas. Ide egy keskeny, fa csigalépcső vezetett fel. Kényelmesnek tűnő, színes szövettel bevont ülőpárnák hevertek egy faragott asztalka mellett a sarokban. A szoba másik felében a falat szekrények és egy-két festmény takarta. Egy polcon pár vaskos könyv és feltekercselt pergamenek foglaltak helyet; mellette méretes faláda, amelyet egy bordó, hímzett terítővel fedtek le, rajta egy cserépvázában friss virágok álltak. A nappali szobát tolóajtó választotta el a két alvóhelyiségtől. Jobbra nyílt a konyha.

Kyungsoo igyekezett minél kevésbé bámészkodni, amikor felértek, de a kíváncsisága legyőzte. Leginkább a hatalmas könyvek és a pergamentekercsek érdekelték, de nem érezte helyénvalónak rákérdezni, hogy vajon mit olvashat az inasból késkészítővé avanzsált Jaehwan. A férfi a párnákon kínálta hellyel őt, ahol aztán törökülésben elhelyezkedett. Tekintete a faládára esett, melyet szintén szépen faragott ábrák borítottak, már amennyire látszott a hímzett terítőtől.

Úgy látszik, szereti a faragott dolgokat – állapította meg magában Kyungsoo. Figyelmét ekkor Seolji vonta magára, aki lehuppant vele szemben az egyik párnára. Csak egy futó pillantást vetett a lányra, aztán újra a ládára nézett. Rájött, hogy felesleges bosszankodnia a lányon, aki minden lében kanál módon mindenhol ott volt, így inkább Jaehwanra figyelt, aki épp ekkor lépett oda a ládához. Leemelte róla a vázát és a terítőt, majd félrerakta őket. A láda vaskos fedelét a férfi könnyedén nyitotta fel, miután babrált kicsit a zárszerkezettel. Kyungsoo kíváncsian várta, mi kerül elő a mélyéről.

A mester egy percig némán keresgélt, s végül egy régi, megsárgult, összehajtott pergamenlapot emelt ki onnan, valamint egy kis selyemzsákot. Szerzeményeivel leült a lánya mellé. A pergament az asztalra helyezte és óvatosan szétnyitotta. Egy régi térkép tárult a szemük elé, mire Kyungsoo kíváncsian hajolt közelebb az asztalhoz. A térkép csaknem az egész asztalt beterítette, olyan nagy volt.

- Ez itt az ország térképe – közölte Jaehwan a nyilvánvalót.

Kyungsoo katona léténél fogva látott már ilyet korábban is, de azért tetszett neki a látvány. A településeket különböző méretű pöttyök jelölték annak megfelelően, hogy a valóságban mekkora kiterjedésűek voltak, a kisebb-nagyobb utakat pedig eltérő vastagságú vonalak mutatták. Az erdőket zöld foltok, a folyókat és tavakat kék vonalak vagy pacnik, a hegyeket szürkésbarna színezés jelezte.

- Ez itt a főváros – mutatott a legnagyobb pöttyre délen Jaehwan. – Neked északkeletre kell majd indulnod, a hegyek felé.

Körülbelül egy órába telt, hogy megtervezzék az utat. Jaehwan felajánlotta, hogy nekiadja a térképet a fiúnak, de Kyungsoo nem fogadta el. Az ilyesmi irat érték volt, és nem kockáztathatta, hogy az út alatt esetleg megrongálódjon vagy tönkremenjen. Otthon neki is volt térképe, amit még a seregtől csentek el a szökésük idején. Bár az nem volt ilyen részletes, de több volt a semminél. Jaehwan azért sebtében próbált neki készíteni egy másolatot, bejelölve rajta a megbeszélt útvonalat. Nem volt igazából hosszú út, két-háromnapi járóföld csak, de nem ártott az óvatosság és a felkészültség.

- Kivel mész? – kérdezte a férfi, amikor végzett a másolattal és félretette, hogy megszáradjon rajta a tinta.

- Egyedül.

- Egyedül? – visszhangozta a készkészítő meglepve. – Senki nem megy veled?

- Ahogy mondja.

- Azt gondoltam… - kezdte Jaehwan, de Kyungsoo kifejezéstelen arcát látva inkább nem folytatta. – Mindegy. Azért örülnék, ha nem mennél egyedül. Veszélyes lehet az út.

- Béke van.

- Az lehet, hogy már nincs háború, de nem ez az egyetlen veszélyforrás az utakon. Csavargók, tolvajok…

- Katona vagyok – vágott közbe Kyungsoo –, csak elbánok pár csavargóval, ha zaklatni akarnának.

- Hát jó – adta meg magát a férfi. – De légy óvatos! Most pedig kérlek, várd meg, amíg megírok egy levelet Mansik úrnak.

Újabb pergament vett elő, és írni kezdett, Kyungsoo pedig újra átgondolta, mi mindenre lesz szüksége. Most hazamegy, mindent összekészít, és azonnal útnak indul. Mikor Jaehwan levele elkészült, odaadta azt Kyungsoo-nak a friss térképmásolattal együtt, majd felemelte az eddig maga mellett heverő selyemzsákocskát.

- A gyűrűm van benne – mondta a férfi. – Biztosíték Mansik úr számára, hogy tudja, ki vagy. Mutasd ezt meg neki majd, ha rátalálsz.

- Rendben – tette el a zsákot Kyungsoo biztos helyre. – Köszönök mindent.

Elbúcsúztak egymástól, és Jaehwan lekísérte őt a földszintre. Az üzletben a fiú szeme még egyszer megakadt a kinézett tőrön, ami Jaehwan figyelmét sem kerülte el. Kyungsoo csak három másodpercre engedélyezte magának, hogy a szép fegyvert bámulja, aztán a késkészítő felé fordult és fejet hajtott.

- Utazz jól és vigyázz magadra! – intette elővigyázatosságra Jaehwan.

- Úgy lesz – bólogatott a fiú, aztán elhagyta a mester boltját.

*

Jongin és Hyeseul nem voltak otthon, amikor hazaért, pont úgy, ahogy számított rá. Egy bőrhátizsákba gyorsan összepakolta a legszükségesebbeket, és mikor kész volt, leült egy percre. Furcsa érzés lett úrrá rajta, s meglepve eszmélt rá, hogy izgul. Ez volt eddigi életében az első alkalom, amikor egyedül utazott valahová vagy vett részt valamilyen kalandban, és ez izgatottsággal töltötte el, de azért némi bizonytalanságot is érzett. Vajon mi vár rá az úton? Rátalál-e Mansikra vagy teljesen hiábavalóak lesznek az erőfeszítései? Ha most beszélne Jonginnal, ha tisztázni tudnák a dolgokat maguk között, talán mehetnének együtt…

Nem –verte ki a fejéből azonnal a gondolatot Kyungsoo. Arra még nem állt készen, hogy szembenézzen a barátjával. Kang bácsi amúgy sem engedné el a másik fiút is, és különben is, ez most csak az ő kalandja. Olyan ügy, amit egyedül kell intéznie. Ezzel a gondolattal el is határozta magát: felkapta a hátizsákját és egy utolsó körbenézés után, hogy minden eltett-e, el akarta hagyni az otthonukat. A küszöbön azonban megtorpant.

Jongin és Hyeseul…

Csak nem hagyhatja itt őket egyetlen szó nélkül. Bár Kang bácsitól valószínűleg értesülnek majd róla, hogy elutazott, csúnya dolog lenne így távozni. Visszalépett a szobába, pergament és íróeszközt vett elő. Lefirkantott egy rövid üzenetet a barátainak, és otthagyta az asztalon. Egy röpke pillanatig a csillogó, még száradó tintát bámulta a lapon, majd hátat fordított neki és kilépett a házból. Az utcára kiérve balra fordult, és határozott léptekkel útnak indult.

Egy új kaland vette kezdetét számára.

*

A várost az északi kapun át hagyta el, pont azon, amelyen két esztendővel korábban megérkezett ide. Akkor persze egészen más körülmények között lépte át a város határát. Ahogy a zöld mezők és szántóföldek övezte úton ballagott, felidézte magában a napot, amikor a Különleges Alakulat tagjai, Kim Minseok, Byun Baekhyun és Kim Jongdae magukat szerzeteseknek álcázva lecsapott itt rájuk, és a városba vonszolta őket Hojeong tábornok elé. Élénken élt benne még az emlék, hogy Kim tábornok elől menekülve egyenesen Hojeong karjaiba futottak. Visszagondolva arra, hogy akkor Jongin apjának végső elárulására volt szükségük ahhoz, hogy védelmet és szabadságot biztosítsanak maguk számára, már korántsem bánta, hogy akkor megtették ezt a lépést. Sőt, a családjáról megtudott friss információk tudatában egyenesen örült neki, és most már úgy könyvelte el magában ezt, mint jogos bosszút. Erre a gondolatra mintha kissé megnyugodott volna, és derűsebb lélekkel folytatta a gyaloglást.

Útja első szakasza napfényes, viszonylag sík terepen vezetett, melyet csak néha szakított meg egy-két kisebb domb, melyeket könnyedén mászott meg. Mikor legutóbb erre járt, feszültség uralkodott mindhármukon, ráadásul Junmyeon halála is alaposan rányomta bélyegét az út hangulatára. Most egyedül volt, s csak maga miatt kellett aggódnia. De nem, ez nem teljesen volt azért igaz… Újból eszébe jutott Jongin megbántott arca, amiért olyasmivel vádolta őt, amiről maga is tudhatta volna, hogy nem igaz, de mégis… akkor kiborult. Most tudta csak igazán meg, hogy milyen érzés az, amikor annyira zaklatott az ember, hogy a józan ész szava teljesen elnémul benne, és minden egyebet kizár a düh és a keserűség. Sosem gondolta volna, hogy neki magának van egy ilyen oldala is, és ez az újonnan jött felfedezés nem volt ínyére. Világ életében ő volt a hidegvérű kettejük között, ezért sem értette, hogyan volt képes Jongin annak idején őt gyanúsítani, mikor tudtán kívül kiszolgáltatta Hyeseult Dongsiknak. Most már értette… Mégis volt valami, ami nem hagyta nyugodni.

Mindig is úgy gondolta, hogy a barátsága Jonginnal megingathatatlan. És mégis – annak idején és most is sikerült őket egymásnak ugrasztani, ami felvetett benne egy kérdést: ennyire gyenge lenne a bizalmuk egymásban? Egész életében hűséges barátja volt Jonginnak, sosem vonta kétségbe, hogy Jongin is ugyanúgy van ezzel, tegnap Jaehwannak mégis sikerült elérnie, hogy kételkedjen a barátjában. Igaz, hogy nehezen érte el és Kyungsoo hamar meg is bánta, de mégis egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy Jongin valóban az-e, akinek mutatja magát. Miért van ez?

Hirtelen Jaehwanra lett mérges, amiért viszályt szított kettejük között, de hamar elapadt a dühe, ahogy végiggondolta a késkészítő szempontjából a dolgokat. Ő nem is ismeri Jongint, így nyilván nem tudhatta, hogy a fiatalabb Kim mennyivel jobb ember az apjánál. Átkozott Kim Jonghae tábornok… - gondolta sötéten Kyungsoo. Mindig minden bajnak ő az oka. Vagy ő, vagy az emberei… Még jó, hogy annak idején hallgatott Jonginra, és leléptek onnan, még mielőtt megölették volna magukat a háborúban. Most legalább tényleg békés az élete, már amikor épp nem derül ki, hogy a családja halálos merénylet áldozata lett húsz évvel ezelőtt… Egy biztos azonban: beszélnie kell Jonginnal, ha hazaért. Lesz miről, az biztos, s addigra talán már a szemébe is tud majd nézni.

Kissé elszontyolodva, de valamivel talán könnyebb szívvel ballagott tovább, egészen addig, amíg be nem sötétedett. Egy nagyobb erdőségen vezetett épp keresztül az útja már egy jó ideje, s ahhoz még túl sokat kellett volna gyalogolnia, hogy kiérjen belőle, ezért úgy döntött, az erdőben tér nyugovóra. Biztonságos pihenőhelyet keresett az út mentén, és hamarosan rá is lelt egy jobbra lekanyarodó apró ösvényre, ami egy kis tisztásra vezetett. Alaposan körülnézett, és úgy határozott, ez lesz a megfelelő hely. Bárki is jár az úton, itt nem láthatja meg, ha pedig valaki bejön ide… hát, azzal majd akkor törődik. Mást úgysem tehet az ügy érdekében. Bízott benne, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni.

Letelepedett a tisztás legeldugottabb sarkába, és megvacsorázott. Jó volt lepihenni az egész napos kutyagolás után. Kicsit elszokott már a hosszú menetelésektől az elmúlt két évben, ezért fáradtan hunyta le szemeit, miután hevenyészett fekvőhelyet készített magának egy vékony pokróc segítségével. A fegyvereit és a zsákját természetesen közel tartotta magához, hogy vészhelyzet esetén gyorsan tudjon cselekedni. Bármilyen fáradt is volt, nyugtalanul aludt, szinte minden apró zajra felébredt, vagy ha nm, teljesen zavaros álmokat látott.

Épp Kang bácsit táncoltatta egy mulatságban, amikor ismét felriadt. Megrázta a fejét, hogy feledje a bizarr álomképet, és felült, hogy igyon egy kortyot a kulacsából, mert rettenetesen kiszáradt a szája. Ekkor hallotta meg: az éjszaka szokásos neszein túl fű és valami más zizegése csapta meg a füleit, amit akár a fújdogáló szél is okozhatott volna, ha nem lett volna épp szélcsend. Tovább fülelt és másodperceken belül teljesen biztos volt benne, hogy valaki közeledik. Az ösvény felé tekintett, de még senkit nem látott, a hangok viszont egyre hangosabbak lettek. Kyungsoo nyomban visszafeküdt, lehunyta szemeit, és úgy tett, mintha aludna, de tenyere rásimult tőrére. Gondolatai sebesen száguldottak, de nem esett pánikba. Vajon ki lehet az? Csavargó, esetleg rabló? Vagy netán egy hozzá hasonló utazó, aki éjjeli menedékhely után kutat? Bárki is volt, nem hagyhatta, hogy meglepetés érje, így feszülten várta, hogy történjen valami. Kicsit bosszantotta, hogy még egy nyugodt éjszakája sem lehet, de azért örült, hogy legalább felébredt.

Csendben figyelt és biztos volt benne, hogy az illető már nem lehet messze, amikor a léptek egyszer csak megszűntek. Az érkező valószínűleg épp azon töpreng, hogy mitévő legyen vele, ezért torpant meg egy pillanatra. Aztán a rejtélyes alak újra megindult, végül egyenesen Kyungsoo mellett állt meg. A fiúnak ekkor már nagyon nehezére esett csukva tartani a szemeit, és erőt kellett vennie magán, hogy egyenletesen tudjon lélegezni, fenntartva annak látszatát, miszerint békésen alszik. Az illető megmozdult fölötte, s lehajolt hozzá.

Kyungsoo nem várt tovább. Szemei felpattantak, és olyan gyorsan mozdult, hogy a másiknak meglepődni sem volt ideje, már le is rántotta őt a földre. A rejtélyes idegen egy hangos puffanással landolt a fűben, Kyungsoo pedig lendületből rávetette magát. Pillanatok alatt fogta le a karjait, és szorította le az egész testét azáltal, hogy teljes súlyával ránehezedett a másikra.

- Ki vagy? – kiáltott rá fenyegetőnek szánt hangon, miközben próbálta kivenni az arcát a sötétben. Ezt nehezítette, hogy a másik vonásait egy fekete kendővel fedte el, haját csuklya takarta, épp csak a szemei látszottak, amelyek dühtől szikráztak a holdfényben.

- Szállj már le rólam, te… - kiabálta az alatta fekvő, hangját tompította a sál. Kyungsoo-nak kellett egy pár másodperc, mire feltűnt neki, hogy a másik nem is küzdött ellene, hagyta, hogy simán leterítse őt. – Nem hallod?! – próbálta megcsapni Kyungsoo karját, ami nem nagyon ment neki.

A fiú rábámult. Túlságosan ismerős volt neki ez a vad szempár, ez az acsarkodó hanghordozás…

- Én vagyok az, Seolji! Szállj már le rólam, te vadember!

Kyungsoo-nak több se kellett, eleresztette az egyik lefogott karját, és lerántotta a kendőt az arcáról. Kétség sem fért hozzá, hogy valóban Moon Seolji volt az, aki most már fél kézzel őt csépelte, hogy végre letaszítsa magáról a fiút, de Kyungsoo nem hagyta magát. Újra lefogta őt és fölé hajolt.

- Mi a fenét keresel itt? – kérdezte bosszúsan, gyanakodva. – Ki küldött?

- Mégis ki küldött volna? – köpte a szavakat a lány. – Természetesen az apám.

- Minek? – faggatózott tovább Kyungsoo.

- Minek?! Do Kyungsoo, neked egyre hülyébb kérdéseid vannak! – fakadt ki Seolji, ami megakasztotta egy pillanatra Kyungsoo-t.

A lány most először nevezte őt a nevén rövid, ellenségeskedő ismeretségük kezdete óta, és most egészen furcsa volt az ő szájából hallani a nevét. Pillanatnyi enyhülését kihasználva a lány nagyot taszított rajta, lelökve ezzel magáról Kyungsoo-t. Ereje meglepte a fiút, s csaknem a fenekén landolt. Még idejében mozdult, hogy tompítsa az esést, a következő másodpercben pedig már mindketten álltak.

- Szóval minek is vagy itt? – tette csípőre kérdőn a kezeit Kyungsoo, miközben a lányt fürkészte.

- Apám nem akarta, hogy egyedül menj, ezért utánad küldött – magyarázta Seolji, és megigazgatta a kendőjét.

- Nem kellett volna – morogta bosszúsan a fiú, mert a legkevésbé sem örült, hogy Jaehwan az akarata ellenére a nyakára küldte a pimaszkodó lányát. – Nincs rád szükségem. Hazamehetsz.

- Nem megyek – vágta rá a lány határozottan.

- De igenis mész – vitatkozott Kyungsoo. – Fogalmam sincs, apád miből gondolta, hogy veled nagyobb biztonságban leszek. Éppen ellenkezőleg! Eddig csak magamra kellett vigyáznom, most már rád is kéne. Köszönöm, nem kérek belőle.

- Mégis honnan veszed, hogy vigyáznod kell rám?! – háborodott fel Seolji.

- Te nő vagy – mondta Kyungsoo úgy, mintha nem értené, hogy egy ilyen egyszerű dolgot hogy nem lehet érteni.

- És?! – emelte fel sértődötten a hangját immár a lány. – Csak azért mert nő vagyok, már meg sem tudom védeni magam? Ha nem vennéd észre, nem vagyok olyan, mint a többi lány! Értek a fegyverekhez és nem ijedek meg a saját árnyékomtól is, mint oly sokan mások!

Kyungsoo ingerülten nézett végig rajta, de el kellett ismernie, hogy mond valamit. Seolji messze állt azoktól a lányoktól, akik szép ruhát hordtak, egész nap kézimunkáztak vagy a fejüket összedugva pletykáltak fiúkról vagy szépségápolásról. A lány fiúsan öltözködött, fényes fekete haja szabadon kibontva súrolta vállát és kést – vagy ki tudja még mi más veszélyes eszközt – hordott magánál. Nem volt épp szokványos jelenség.

- Szóval értesz a fegyverekhez, mi?

- Igen!

- Azt majd meglátjuk – mondta kihívóan Kyungsoo. – De nem az az egyetlen gond, hogy lány vagy.

- Hanem mi?

- Az az elviselhetetlen természeted! – mondta komolyan a fiú. – Tudod, nyugodt egy ember vagyok általában, de te valamiért roppant módon ki tudsz hozni a sodromból. Idegesítesz. Úgyhogy nem jöhetsz velem.

- Az én elviselhetetlen természetem! – füstölgött Seolji. – Nálad dölyfösebb férfiembert még nem láttam a világon, Do Kyungsoo! Úgy beszélsz, mintha te egy fikarcnyival is kibírhatóbb lennél! Úgy voltál képes beszélni apámmal, mint valami kutyával, és nekem van elviselhetetlen természetem!

- Én elnézést kértem apádtól a durvaságomért. De te kést nyomtál egy ártatlan vevő torkának, szerinted ez mennyire normális dolog? – emlegette fel ismét az első találkozásukat Kyungsoo.

- Már mondtam, hogy azt hittem, lopni készülsz! – védekezett Seolji hevesen.

- Nem vagyok tolvaj, ezt jobb, ha örökre megjegyzed! Most pedig fogd a cókmókod, indulhatsz haza!

- Nem megyek!

- De mész! Nem jössz velem, az egyszer biztos, nem fogod tönkretenni az utamat…

- Azt hiszed, nekem nincs jobb dolgom, mint hogy téged kísérgesselek? – replikázott a lány villámló szemekkel, ami még a sötétben is jól kivehető volt. – Azt hiszed, én arra vágyom, hogy veled kajtassak keresztül a vidéken, miközben ki nem állhatjuk egymást?!

- Akkor minek vagy itt?

- Mert édesapám erre kért. És bármennyire is nincs ínyemre, ha ő erre kért, akkor én megteszem ezt érte – válaszolta Seolji, a mondat végére valamelyest ellágyuló hangon.

Kyungsoo-t meglepte ez a válasz. Azt hitte, Seolji tipikusan engedetlen lány, aki ott mond ellent mindenkinek, ahol csak lehet. Ám úgy tűnt, az apjára ez abszolút nem vonatkozott, hiszen még ezt is képes volt vállalni érte. De ez még mindig nem változtatott azon, ahogy egymás iránt éreztek, így nem adta be a derekát.

- Nem számít. Reggel visszamész a városba. Nem jöhetsz velem – mondta, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Hátat fordított a lánynak, és mit sem törődve tiltakozásával, visszafeküdt a pokrócára és lehunyta a szemeit.

- Nem ezért kerestelek fél éjszaka, Do Kyungsoo, velem nem szórakozol, és ha azt hiszed, hogy…

- Egy pillanat – fordult Seolji felé ismét a fiú, amivel megakasztotta a szóáradatát. – Hogy találtál meg? Honnan tudtad, hogy pont itt vagyok?

- Nem tudtam – morogta a lány sötéten. – A környéken az összes lehetséges helyet leellenőriztem, ami éjszakázásra alkalmas.

Kyungsoo meglepődött. Nem lehetett túl hálás feladat a sötétben keresgélni őt, nem tudva, melyik tisztáson talál épp rá, ha egyáltalán rátalál. Biztos jól elfáradhatott. Erre a gondolatra eszébe jutott valami, amit eléggé gonosz húzásnak tartott, de másképp nem szabadulhat meg a lánytól. Ha most Seolji jó fáradtan lefekszik aludni, talán van rá egy kis esélye, hogy még pirkadat előtt, a hajnal jótékony félhomályában lelépjen innen anélkül, hogy a lány észrevenné…

- Apám küldött neked valamit – jutott el a fülébe ismét a lány hangja.

- Mit? – vonta össze kíváncsian a szemöldökét Kyungsoo.

- Valamit, ami biztos tetszene neked… De ha nem hagyod, hogy veled menjek, lesheted, hogy odaadjam neked – mondta szárazon Seolji.

- Akkor nem adod oda – vont vállat Kyungsoo és visszafordult az oldalára.

- De ha abbahagyod ezt a nevetséges ellenkezést, a tied lehet… ez – húzott ki valamit a zsákjából a lány. Kyungsoo próbált ellenállni az oldalát furdaló kíváncsiságnak, de az legyőzte őt. Kis idő múlva felült, hogy megnézze, mi az.

Seolji kezében egy tőr volt. Ahogy kihúzta a pengét a tokból, Kyungsoo azonnal ráismert. Az a fegyver volt, amit Jaehwan házában nézett ki magának, ami annyira tetszett neki. Elállt a lélegzete egy pillanatra, de ezt igyekezett eltitkolni. Szeme mohón tapadt a gyönyörű markolatra a gyöngyberakással és a sötét pengére. Ajkára harapott. Ha most hagyná, hogy Seolji útitársául szegődjön, az övé lehetne ez a csodálatos tőr, de el kéne viselnie a lányt. Egy percig tépelődött, aztán hirtelen rádöbbent, hogy épp azt latolgatja, hogy hagyja magát lefizetni. Gondolatban jól megfeddte magát, aztán hidegen odavetette a lánynak:

- Nem fogsz megvesztegetni.

Most már véglegesen magára rántotta a takaróját, és a hátát mutatva Seoljinak nem szólt több szót.

- Azt majd meglátjuk... – motyogta a lány, de ő sem beszélt többet. Keresett egy alkalmas helyet magának, és nyugovóra tért ő is.

*

Számítása bevált – Seolji még mélyen aludt, amikor ő hajnalban felkelt, olyan csendesen, ahogy csak tudott, összepakolt és indulni készült.

Ahogy ott állt a tisztáson, vetett egy pillantást a harmatos fűben fekvő lányra, aki vékony takaróját szorosan maga köré vonta, így alig látszott valami belőle. Kyungsoo nézte egy kicsit őt; a vékony alakját, a fekete haját, melyből egy kósza tincs a szemébe hullott, az arcát, ami most kisimult és békés volt alvás közben. Egészen máshogy festett így a lány, mint ébren. Egy percig figyelte, ahogy Seolji lassan beszívja a levegőt, majd kilélegzi, és ezt ismétli újra és újra. Aztán fogta magát, és elindult vissza az ösvényen.

Most szépen lelép innen, amilyen gyorsan csak lehet – gondolta, miközben csendben, kimérten lépkedett, hogy ne csapjon zajt. Seolji meg fog pukkadni, ha felébred és hűlt helyét találja. De úgy kell neki, ha annyi esze sem volt, hogy gondoljon arra, Kyungsoo megszökhet előle.

Már majdnem az úton járt, amikor megtorpant. Semmi sem garantálja, hogy Seolji nem fogja továbbra is követni. Márpedig valószínűleg ez fog történni, hiszen a lány teljesíteni akarja apja kérést. A fene essen Moon Jaehwanba! Minek kellett ezt a csitrit a nyakára küldenie?! Boldogult volna egyedül, erre most főhet a feje a lánya miatt is… Kyungsoo idegesen forgatta meg a szemeit. Ha itt hagyja a lányt, nem számít, hogy Seolji utána jön-e vagy visszaindul a városba, egyedül lesz. És az erdő tele lehet veszélyekkel, amelyekkel ő maga talán elbánik, de a lány részéről koránt sem volt ilyen biztos benne. Bármit is mondott Seolji arról, hogy meg tudja védeni magát, mégsem merte volna ezt ráhagyni. És bármilyen ellenszenvet is táplált iránta, nem hagyta volna, hogy baja essen egy ártatlan nőnek.

Idegesen morgott egyet, majd visszatrappolt a tisztásra. Seolji még mindig ott feküdt. Kyungsoo lehajolt és megrázta a vállát.

- Hé, hétalvó! Ébresztő van! – szólalt meg fennhangon. – Kelj fel, indulunk tovább!

Álmos dörmögés hallatszott a takaró alól, majd a lány megmozdult.

- Hallod? Ébresztő!

Újabb mormogás, és Seolji kinyitotta a szemét.

- Mi van?

- Mondom, indulunk tovább! Szóval szíveskedjél felkelni, mert nem érünk rá egész nap lazsálni!

Seolji egy pillanat alatt ült fel, tekintete azonnal kitisztult, és éber pillantást vetett Kyungsoo-ra.

- Szóval meggondoltad magad? – kérdezte mély hangon. – Azt hittem, nem vagy hajlandó velem menni.

- Meg.

- Miért?

- Mert.

- Ó, valaki nagyon bőbeszédű – gúnyolódott a lány, miközben felállt, és összekészülődött.

- Igen, és az te vagy! Egyetlen feltétellel viszlek magammal, és az a következő: ne beszélj hozzám, ha csak nem muszáj – szabta ki Kyungsoo komolyan, mire a lány a szemeit forgatta.

- Nyugi, nem akartam traccspartit tartani őuraságoddal – mondta, miután ivott egy kis vizet a kulacsából. – Most pedig előbb eszünk valamit, mert üres hassal nem lehet egész nap menetelni.

Kyungsoo ekkor döbbent rá, hogy a nagy sietségben teljesen megfeledkezett az evésről, így lehuppant, hogy keressen magának valami harapnivalót.

- Do Kyungsoo – szólalt meg Seolji, miután síri csendben elfogyasztották a reggelijüket.

- Hm?

- Nem versz át? Komolyan veled mehetek? – kérdezte a lány.

- Nem verlek át – mondta Kyungsoo. – De mit mondtam az előbb?

- Ne gerjedj, csak azért kérdeztem, mert akkor… Ez a tied – húzta ismét elő a tőrt és a fiú felé nyújtotta. Kyungsoo ránézett, majd habozva átvette. Óvatosan szemlélte meg a gyönyörű fegyvert.

- Miért adja ezt nekem az édesapád?

- Mert látta, hogy tetszik neked… - felelte egyszerűen Seolji. – Nos, és mivel Do Mansoo fia vagy, akit úgy tisztelt…

Kyungsoo nyelt egyet, és végigfuttatta ujjait a markolat gyöngyein. Megfogta a tőrt, és ismét elöntötte az az érzés, amit a késes üzletben is érzett – az, hogy ez a fegyver tökéletesen passzol a tenyerébe. Mintha direkt azért készítették volna, hogy az övé legyen. Csak az övé. Képtelen volt visszautasítani egy ilyen ajándékot.

- Köszönöm – mondta halkan, elbűvölve, észre sem véve Seolji fürkésző pillantását az arcán.

- Neki köszönd – vont vállat a lány, majd feltápászkodott. – Akkor mehetünk?

Kyungsoo, akit egy percre egészen lenyűgözött a tőr, meglepve nézett rá.

- Nem érünk rá egész nap lazsálni! – utánozta a hangját a lány, mire ő nagy levegőt vett és az orrán keresztül kifújta, hogy vissza ne vágjon valami undokságot neki. Ehelyett felállt, a tőrt gondosan elcsomagolta, és minden további szócséplés nélkül nekiindult az ösvénynek.

What really matters (Kyungsoo-sequel) - 2. rész

What really matters

Kyungsoo-sequel

2. rész

                Amint a hívó szavak elhangzottak Moon Jaehwan szájából, Kyungsoo újra elbizonytalanodott. Olyasmi jutott eszébe, ami eddig meg sem fordult a fejében, és ami miatt most kissé korholta magát gondolatban, hogy miért nem gondolt erre korábban. Nem is értette, hogy lehetett ennyire elővigyázatlan.

                Mi van, ha ez az egész csak átverés? Kyungsoo agyában csak úgy forogtak a fogaskerekek, ahogy az újonnan jött sejtelmén elmerengett. Megeshet, hogy ez a történet a családjáról csak mese, és ez a férfi csapdába akarja őt csalni. A fiúban felmerült a gyanú, hogy minden, ami most történik, csupán a másik oldal, vagyis Jongin apjának, Kim tábornoknak az ármánykodása, hogy lecsapjon megszökött fiára és annak hozzátartozóira. Kyungsoo nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a lehetőséget sem, hiszen hiába éltek már itt békében két teljes éve, soha nem lehetett tudni, mikor csap le rájuk majd valaki, hogy bosszút vegyen Jongin és Kyungsoo árulásáért. Kyungsoo sosem szeretett így gondolni akkori cselekedeteikre, hiszen azt tették, amit tenniük kellett, hogy megmeneküljenek és új életet kezdhessenek, de valójában tagadhatatlan volt, hogy elárulták Kim tábornokot annak idején. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie ezzel az emberrel, de most már itt van, és amíg nem művel semmi gyanúsat, addig talán nem lesz semmi baj. Kyungsoo ezzel próbálta nyugtatni magát, de azért a biztonság kedvéért a lehető leginkább feltűnésmentesen odahelyezte tenyerét arra a területre, ahol a fegyverét tartotta, hogy könnyedén előhúzhassa azt, ha esetleg szükség lenne rá. Nagyon remélte, hogy nem lesz, és ezzel a gondolattal lépett végül beljebb az üzletbe, hogy meghallgassa Jaehwant.

- Örülök, hogy mégis eljöttél – mondta egy invitáló kézmozdulattal Jaehwan. Kyungsoo erre nem mondott semmit, így a férfi folytatta. – Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer viszontlátok bárkit is a múltból, erre te egyszer csak megjelensz a boltomban. Egészen olyan ez, mint… egy csoda.

- Kérem, uram, hagyjuk ezt a fölösleges beszédet, és inkább térjünk rá a lényegre – mondta a fiú, akit nem igazán hatott meg a késkészítő felvezetése. Kíváncsi volt ugyan, de nem azért jött, hogy bájologjon a másikkal. Csak a tényeket akarta hallani, ezenkívül még mindig nem múlt el a gyanakvása a másik szándékait illetően.

                Jaehwan nem mutatta jelét, hogy egy kicsit is megbántotta volna Kyungsoo tartózkodása, hanem hátrafordult, és bekiáltott a hátsó műhelybe.

- Lányom, gyere csak! – Pár pillanatnyi várakozás után a harcias lány, Seolji jelent meg a műhely küszöbén. Ahogy meglátták egymást Kyungsoo-val, mindketten egyszerre húzták össze barátságtalanul a szemöldöküket.

- Igen, apám?

- Vedd át a helyem az üzletben, amíg én beszélek vele – adta ki az utasítást a lányának Jaehwan.

- De… Édesapám, nem hallhatom én is? – próbálta kieszközölni magának a maradás jogát a lány. Kyungsoo csaknem felmordult, ahogy ezt meghallotta. Semmi szüksége nem volt rá, hogy ez az idegesítő és harcias kis fruska is jelen legyen a dolognál. – Még soha nem meséltél a múltadról, és… kíváncsi vagyok rá – érvelt tovább Seolji. Jaehwan egy hosszú, kedves pillantást vetett a lányára, miközben fontolóra vette a kérést. Végül beleegyezően bólintott egyet.

- No, jól van, maradhatsz, de akkor zárd be az üzletet – mondta, majd a műhely bejárata felé intett. – Erre. Ha felmegyünk a lakrészbe, ott kényelmesebben lehetünk és meg is kínálhatlak egy itallal, Do Kyungsoo.

- Köszönöm, de nem kérek semmit – utasította el azonnal az ajánlatot Kyungsoo még mindig bizalmatlanul. – Jó lesz nekem idelent is.

- Hát jó, legyen, ahogy akarod – ment bele Jaehwan. – Ez esetben foglalj helyet – mutatott az egyik sarokban álló székre, és maguknak is hozott kettő másikat a műhelyből. Kyungsoo az üzlet közepére húzta a sajátját, és leült, megvárva, míg a másik kettő is letelepszik mellé. Seolji szigorú pillantással méregette őt, ami rendkívüli módon irritálta a fiút, hiszen még mindig nem ő volt az, aki kést szegezett egy ártatlan vevő nyakának és lopással vádolta azt. A lány helyett Jaehwanra szegezte pillantását, és várakozón összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.

- Szóval? – törte meg a csendet hármójuk között.

- Egyvalamit tudnod kell, mielőtt elkezdjük, Do Kyungsoo – kezdte el a késkészítő a beszédet eltökélt hangon. – Minden, amit most itt el fogok mondani neked, az utolsó szóig igaz. Nem áll érdekemben hazudni neked, szóval… Ha esetleg mégsem hinnél nekem, akkor a valóságot nem hinnéd el.

- Nos, ezt majd meglátjuk, uram – mondta kurtán Kyungsoo. – Azért jöttem, hogy megtudjam az igazat.

- Akkor jó – mosolyodott el Jaehwan, majd a tekintete merengővé vált, ahogy elkezdte felidézni magában azt, amit el akart mesélni. – Az egész durván húsz évvel ezelőtt történt, amikor én olyan idős lehettem, mint most te. Édesapám egész életében a Do családot szolgálta, és ez a sors várt rám is. Inasként szolgáltam az általános tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő altábornagy, Do Mansoo családjánál… - Kyungsoo azonnal felkapta a fejét a névre, amint Jaehwan azt kiejtette. A férfi ezt észre is vette, és apró mosoly jelent meg az arcán. – Igen, az apádról van szó, Kyungsoo.

- Megbecsült altábornagy? – kérdezett vissza döbbenten a fiú. – Az apám nem volt…

- De igen, az volt – vágta rá Jaehwan határozottan. – Gondolom, ez az egyik hazugság, amit beadtak neked…

- Hazugság? – visszhangozta Kyungsoo elképedve. – Miről beszél…

- Hallgass végig, kérlek – mondta szelíden a férfi, mire a fú nagy levegőt vett, kifújta azt, és elcsendesülve várta a folytatást. - Én az édesapád fiatalabb fiútestvérének, Mansiknak az inasa voltam.

- Sosem hallottam róla, hogy apámnak lett volna testvére – jegyezte meg Kyungsoo. Megpróbált visszaemlékezni arra, amit Jongin családjától megtudott a sajátjáról az évek során, de egy esetleges fivér létezése teljesen új információ volt számára.

- Pedig volt – bólogatott Jaehwan –, én pedig az ideje nagy részét vele töltöttem. Az apád tekintélyes ember volt, elfoglalt katona, Mansik úr viszont egészen más természet volt, mint a bátyja. Ő a tudományok embere volt, és udvari tudósként élt. Fiatal kora ellenére nagyon okos volt, és az udvari hivatalnokok roppant féltékenyek voltak a bölcsességére, így hát nem csoda, hogy mindent meg is tettek annak érdekében, hogy az uralkodó előtt befeketítsék őt.

- Hm – bökte közbe Kyungsoo, mert ebből a fajta udvari ármánykodásból ő is épp eleget látott Jongin oldalán. A maga részéről az egészet elítélte, és undorodott attól a sok hataloméhes embertől, akit élete folyamán eddig látott, és akiről hallott.

- De nem csak a nagybátyád volt ilyen helyzetben – folytatta Jaehwan. – Az apád, Mansoo altábornagy… mint mondtam, nagy köztiszteletnek örvendett mindazért, amit a népe védelmének érdekében tett. Számítani lehetett rá, hogy őt fogják kinevezni a következő hadseregtábornoknak, hiszen megszolgálta, hogy elnyerje azt a rangot.

- Ez… Ezt nem hiszem el… - pislogott Kyungsoo hitetlenkedve. Nem kétségbe vonta a késkészítő szavait, csak nagyon meg volt lepve. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy vajon át akarják-e verni ebben a pillanatban, és csodálkozva konstatálta, hogy kíváncsian várja a folytatást. – És mi történt? Felteszem, végül nem nevezték ki…

- Nem – erősítette meg a feltételezését Jaehwan. – Volt még egy tehetséges és szintén nagyon esélyes jelölt a kinevezésre.

- Ki volt az? –kérdezte Kyungsoo nyugodtan, de abban a pillanatban már szinte biztos is volt a válaszban.

- Gondolom, hallottál már Kim Jonghae tábornokról – mondta lassan Jaehwan, Kyungsoo pedig nyugtázta magában, hogy pontosan eltalálta, kiről van szó.

- Természetesen – bólintott rá. – A fia a legjobb barátom.

- Hogyan? – volt most a meghökkenés sora a férfin. – A legjobb barátod…? Hogy lehet az, amikor…

- Amikor mi? – kérdezett vissza Kyungsoo sürgetően. – Mi történt apámmal, és mi köze van ennek Jongin apjához?

                Úgy tűnt, Jaehwannak nehezére esik megemészteni, hogy Kyungsoo ilyen közeli kapcsolatban áll Kim tábornok fiával. Figyelmesen fürkészte őt, ám a fiú kezdte elveszíteni a türelmét, s ezt egy figyelmeztető sóhajjal jelezte, mire a késkészítő kizökkent elmélyült gondolataiból.

- Akkor mondom tovább. De figyelmeztetlek, Kyungsoo, hogyha Kim Jonghae fia valóban a legjobb barátod, akkor a legkevésbé sem fogsz örülni annak, amit most hallasz majd.

- De mi az? – húzta fel a szemöldökét Kyungsoo, aki egyre feszültebb lett ettől a baljós beharangozástól. Vajon mit tartogathat a szüleik múltja, ami ilyen komoly?

- Mint mondtam, mindkét altábornagy esélyes volt a hadseregtábornoki rendfokozatra. Az apád és Kim Jonghae mondhatni riválisok voltak ebben a tekintetben. Azt viszont még nem említettem, hogy ugyanakkor igen jó barátai is voltak egymásnak… Az új tábornok egy szavazás alapján került volna ki, amelyben az uralkodó, a legfőbb miniszterek és természetesen a hadsereg felsőbb vezetése vett volna részt. – Jaehwan itt egy pillanatra elhallgatott, és az arca egészen elkomorodott, jelezve, hogy most következik a történet legsötétebb pontja. – Erre azonban nem került sor, ugyanis Kim Jonghae szövetkezett az uralkodóval a saját barátja ellen, hogy ő kerüljön ki győztesen. Nem tudom, mivel vette rá, hogy őt válassza, fogalmam sincs, mit ígérhetett neki… De annyi biztos, hogy a kinevezést nem egy szavazás döntötte el, hanem…

- Hanem mi? – fakadt ki türelmetlenül Kyungsoo, aki nyugtalanul hallgatta a férfi szavait.

- Egy merénylet.

                Kyungsoo egyszeriben úgy érezte magát, mintha egy húsz kilós súlyt dobtak volna a mellkasára. Hirtelen nehezére esett levegőt venni, mert már kezdte kapisgálni, hova akar Jaehwan kilyukadni a történetével, és a gondolat annyira elborzasztotta, hogy egészen megmerevedett ültő helyében. Nem ő volt az egyetlen, aki így reagált a férfi szavaira – Kyungsoo hallotta, ahogy Seoljiban is bennreked a lélegzet, és csak ekkor vette észre, hogy a lány is ott van még mindig. Eddig ugyanis annyira belemerült a Jaehwannal folytatott társalgásba, hogy teljesen elfeledkezett a lány jelenlétéről, pedig ott ült közvetlenül mellette. Egy zavart pillantást vetett Seoljira, mire ő tágra nyílt szemekkel pislogott vissza rá. Kyungsoo türelmetlenül fordította tekintetét ismét a késkészítőre, hogy további magyarázatot követeljen tőle.

-  Milyen… merénylet? – nyelt egy nagyot, ahogy rákérdezett, és nem vallotta volna be, de félve várta a választ. Most jött csak rá, hogy miért ütközött meg a férfi azon, hogy Kim Jonghae fiával barátkozik.

- Mint mondtam… - folytatta lassan Jaehwan. – Kimnek sikerült rávennie az uralkodót, hogy őt támogassa. Mindenáron ő akart lenni a hadseregtábornok, és nem riadt vissza semmitől annak érdekében, hogy megkaparintsa a kinevezést. Bárkin átgázolt – a saját barátain is.

                Jaehwan rövid hatásszünetet tartott, ami alatt Kyungsoo egész teste megfeszült.

- Do altábornagy akadály volt számára, aki az útjában állt annak, hogy megszerezze azt, amit akart, így hát elhatározta, hogy eltünteti őt… végleg. – Kyungsoo ereiben megfagyott a vér, ahogy a férfi beszélt. – Nem tudom, mennyit tudsz a szüleid halálának körülményeiről… de biztos vagyok benne, hogy bármit is mondtak neked, hazudtak.

- Azt akarja mondani, hogy Kim tábornok megölte a szüleimet? – fakadt ki Kyungsoo erőteljesen, mert nem bírta már azt a feszültséget, ahogy Jaehwan a forró kását kerülgette, és hallani akarta végre a lényeget, csakhogy az valójában iszonyúan megrémítette őt.

- Pontosan – jelentette ki a mester végül elnehezült tekintettel, de ahogy meglátta a rémült kifejezést Kyungsoo arcán, kissé megenyhültek az arcvonásai. – Tudom, nehéz lehet ezt hallani, de…

- Nem hiszem el! – vágott a szavába feldúltan Kyungsoo, és egy szempillantás alatt felpattant a székből, amiben eddig ült.

                Képtelen volt elhinni, amit a férfi állított: hogy Kim tábornok, Jongin apja megölte volna a szüleit! Ez nem lehet igaz, hiszen… hiszen befogadták őt! Felnevelték őt; még ha alárendelt is volt a barátjához képest, akkor is – gondoskodtak róla! Miért tett volna Jongin apja ilyet, ha valójában végzett a szüleivel?! Ki veszi magához a meggyilkolt ellenfele gyerekét?! Épeszű ember biztos nem…

- Kyungsoo, kérlek, nyugodj meg! – próbálta csitítani őt a késkészítő szelíden, ami csak még inkább idegesítette a fiút. Nagyon ritkán jött ki a sodrából, de ez a férfi egy héten belül már másodszorra érte el nála, hogy felzaklassa magát, ami nem volt jó arány.

- Nyugodt vagyok! – vágta rá Kyungsoo, pedig nyilvánvaló volt, hogy nem így van. – De nem hiszek magának! Ha a tábornok ilyet tett volna, nem nevelt volna fel engem is!

- Hogy mi? – lepődött meg őszintén a másik, és kérdőn pillantott a fiúra. – Felnevelt?

- Ahogy mondom! – csikorgatta a fogát Kyungsoo. – Tisztában vagyok vele, hogy Kim tábornok nem volt egy angyal… sőt, eléggé durva ember volt, de ezt akkor sem tudom elhinni róla… Egyáltalán honnan tudja maga mindezt, amit most elmondott? És hogy került ide, mikor az állítólagos nagybátyám inasa volt?!

- Ne beszélj így az apámmal! – hördült fel ekkor élesen Seolji, és ő is felugrott a székéből, és fenyegetően Kyungsoo arcába tolta magát. – Mégis mit képzelsz magadról, hogy ilyen hangot ütsz meg vele szemben, te kis…

- Nyugalom, nyugodjatok le! – szólt rájuk Jaehwan, és békítő kézmozdulatokkal igyekezett lelohasztani az indulatokat. – Kyungsoo, ha visszaülsz a helyedre, ezt is elmondom. Hiszen megígértem, hogy mindent elmondok neked, amit a Kim család tagjai eltitkoltak előled.

                A fiú hidegen meredt rá pár másodpercig, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Továbbra sem akart hinni a férfinak, aki gyilkossággal gyanúsította Jongin apját, de valahol mélyen mégis tudni akart mindent, amit a másik még tartogatott. Végül a kíváncsisága legyőzte a felháborodását, és ő lassan visszaereszkedett az ülőalkalmatosságára. Seolji barátságtalan, vad pillantását rászegezve ugyanígy tett. Ahogy a lányra nézett, egyszerre elszégyellte magát, amiért így beszélt az apjával.

- Elnézést kérek – szólalt meg fojtott hangon Kyungsoo. – Kérem, folytassa!

- Jól van – dőlt hátra Jaehwan. – Ha esetleg elmondanád, mit tudsz a szüleid haláláról…

- Annyit tudok, hogy egy tűzeset áldozatai lettek – felelte ekkor már lehiggadva a fiú –, ami a cseléd hibájából ütött ki késő este. A szüleim… már aludtak, amikor ez történt. Külön szobában voltunk, a tűz pedig nagyon gyorsan terjedt, és ők… nem tudtak megmenekülni.

- Te hogy élted túl? – kérdezte a férfi egészen gyengéd hangon, de kíváncsian. – Egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy az egész család odalett a tűzben. Épp ezért lepődtem meg annyira, mikor egyszer csak felbukkantál a küszöbömön…

- Az a cseléd vigyázott rám, aki miatt történt a dolog… Ő mentett ki az égő házból valahogy – idézte fel Kyungsoo, majd eszébe jutott még egy apró részlet. – Úgy tudom, a lányt később kivégezték a gondatlansága miatt, pedig ő hozott ki engem…

- Hát persze – bólogatott erre Jaehwan, majd Kyungsoo kérdő tekintetét látva nekifogott végre a magyarázatnak. – Az a szerencsétlen szolgálólány csak egy bűnbak volt, nem ő okozta a tüzet. Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem Kim tábornok volt személyesen, aki felgyújtotta a házat, hanem csak az egyik embere, de ő adta ki az utasítást. A céljuk az volt, hogy az egész családoddal végezzenek, hogy ne maradjanak rokonok, akik később rájöhetnek az igazságra, de a dolog nem egészen úgy sült el, ahogy azt Kim Jonghae elképzelte… Tekintve, hogy szerencsére te is életben maradtál, Mansik úr pedig velem együtt nem tartózkodott aznap éjjel a házatokban.

- Hol voltak akkor? – kérdezte komoran Kyungsoo, aki egyre lehangoltabb és feszültebb lett, ahogy sorra derültek ki az ügy egyre sötétebb és piszkosabb részletei.

- Mansik úr, mint mondtam, a tudományok embere volt. Akkoriban egy barátjától hírt kapott, hogy ősi tekercseket találtak egy eldugott kis faluban, kétnapi utazásra a lakóhelyünktől, így azonnal oda akart menni, hogy tanulmányozhassa őket. Erre engedélyt kért az uralkodótól, aki azonban ezt megtagadta tőle. Akkor még nem tudtuk, hogy miért, később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a merénylet miatt. Ha Mansik úr nem szegi meg akkor az uralkodó parancsát, és nem indul mégis útnak velem engedély nélkül, akkor talán mi is bennvesztünk volna a tűzben… Így azonban Mansik úr és én otthon sem voltunk, amikor az kiütött…

- Hogy szeghette meg ilyen könnyen a parancsot? – motyogta Kyungsoo, bár ez az apró részlet nem igazán volt túl lényeges.

- Úgy, hogy Mansik… elég önfejű ember volt, és bosszantotta az uralkodó tiltása. Tisztában volt vele, hogy az udvari hivatalnokok hogyan próbálták őt folyamatosan besározni, és nagyon dühítette a dolog. Ezért döntött úgy, hogy engedély nélkül elhagyja az Udvart egy időre, és elmegy tanulmányozni azokat a tekercseket. Az út sikeres volt, és Mansik úr rengeteg új tudással tért vissza, de még csak a város külső pereménél jártunk, amikor megtudtuk, hogy nagy a baj…

                Kyungsoo észre se vette magán, hogy milyen izgatottan, alsó ajkát beharapva hallgatja Jaehwant, aki módszeresen idézte fel a múlt eseményeit. Tekintetét a férfi barna arcára szegezte, kezével széke karfáját markolta erősen. Seolji szintén feszült figyelemmel követte a történetet, ám ő sokkal nyugodtabb volt, mint a fiú, akit személyesen érintett a dolog.

- Az apád egyik bizalmas embere várta visszatértünket a város szélén, aki tudott az utazásról. Ő értesített minket mindarról, ami a távollétünk alatt történt… Alig akartunk hinni neki először. Az uramat nagyon felzaklatta a dolog, ami nem csoda, hiszen a családjáról volt szó, és azon nyomban oda akart menni, hogy felelősségre vonja Kim Jonghae-t, de…

- Valamit nem értek – húzta össze a szemöldökét mélyen elgondolkodva Kyungsoo. – Ha a cselédet gyanúsították meg, honnan tudhatta bárki is, hogy merénylet volt és nem csak baleset?

- Nos… az a cseléd történetesen pont az apád emberének a szeretője volt titokban. A férfi meglátogatta őt a fogdában, ahová zárták szerencsétlen lányt, ő pedig mindenre megesküdött, hogy nem ő okozta a tüzet, sőt, azt állította, hogy éjszaka valami szokatlan zajt hallott – indokolta meg ezt is Jaehwan. – Persze senki nem hitt neki, bizonyíték pedig nem volt rá, hogy Kim altábornagynak köze lett volna a tűzhöz, ezért esélytelen dolog lett volna megvádolni őt… A szolgát pillanatok alatt végezték ki, hogy minél gyorsabban eltusolják az ügyet. Már nem élt, mire mi visszaértünk a városba. Azt viszont még megtudtuk, hogy az uralkodó keresteti Mansik urat, aki ekkor jött rá, hogy miért is nem kapott engedélyt az útra…

- Mert vele is végezni akartak – suttogta maga elé Kyungsoo.

- Pontosan – bólintott rá Jaehwan, majd itt elhallgatott egy időre, hogy a fiú megemészthesse a hallottakat.

              Kyungsoo szinte megsemmisülten ült a székében. Úgy érezte magát a rengeteg új megtudott információ súlya alatt, mint akit a falhoz vágtak, majd megtapostak. De nem egyszer, hanem sokszor. Még mindig képtelen volt, vagy inkább nem akart hinni annak a vádnak, hogy Jongin apja lenne a szülei gyilkosa. Sok mindent el tudott képzelni Kim tábornokról, de ilyen kegyetlenség még álmában sem jutott volna eszébe. Jaehwan szerint az apja és Kim Jonghae barátok voltak – hogy képes valaki a saját barátját a halálba küldeni csupán egy katonai kinevezés elérése érdekében?!

                Felfoghatatlan volt ez számára, és minél többet merengett rajta, annál inkább összezavarodott. Nem akarta feladni a reményt, hogy ez az ember talán mégsem mond igazat, de be kellett látnia, hogy ha csapda lenne az egész, akkor már rég lecsaphattak volna rá, hiszen már lassan egy órája volt az üzletben.

- És hogy kerültek ide? Vagy hol van akkor a nagybátyám, ha maguk túlélték? – faggatózott tovább a fiú, mert még mindig nem volt kerek a történet.

- Egyértelművé vált, hogy a Do család immár nemkívánatos az Udvarban, és jobb, ha menekülünk. Én… én tanácsoltam Mansik úrnak, hogy hagyja maga mögött az egészet. Azt nem tudtuk, hogy te túlélted a tüzet. Mansik belement, és azonnal útnak indultunk. A célunk az volt, hogy minél messzebb kerüljünk az Udvartól. Ebben a városban kötöttünk ki, mert akkor még nem állt háborúban ez a két fél – mesélte tovább a mester, és ez a része a dolognak egyre inkább hasonlított a Jonginnal és Hyeseullel közös történetükre, kivéve, hogy ők a háború közepén menekültek ide. – Itt békére leltünk, és letelepedtünk. Nem akartam elhagyni az uramat, hiszen az volt a kötelességem, hogy őt szolgáljam, de az élet máshogy hozta. – Jaehwan itt egy kedves mosolyt vetett a lányára, akinek erre felragyogott az arca. – Mansik úr pár év elteltével úgy döntött, hogy elhagyja a várost, és egy kis faluba költözik innen pár napi járóföldre. Nem hagyta, hogy kövessem őt – azt mondta, nekem itt kell gondoskodnom a családomról. Csakis azért mentem bele, mert a hely elég eldugott és csendes, így talán nehezebben is bukkanhatnak rá azok, akik esetleg ártó szándékkal keresnék őt…

- És most… most mi van vele? – kérdezte Kyungsoo óvatosan, miközben érzelmek sokasága kavargott benne a gondolatra, hogy talán még mindig van egy élő rokona.

                A késkészítő arcára kiülő aggodalmas kifejezés azonban nem kifejezetten növelte a reményeit.

- A helyzet az, hogy egy ideje nem hallottam felőle semmit – mondta sajnálkozva a férfi. – Rendszeresen leveleztünk, de a háború alatt egyre ritkábban érkezett felőle hír, és mostanában pedig abszolút semmi. Gondoltam már rá, hogy felkeresem őt, de a munka egyszerűen nem engedi…

                Kyungsoo egy fintorral visszasüppedt a székébe. Amikor ma belépett ebbe az üzletbe, a legkevésbé sem arra számított, hogy egy ilyen történetet kell majd megtudnia – mely szerint a szüleit a legjobb barátja apja ölette meg. Ahogy ez újra eszébe jutott, újra elöntötte a tehetetlen harag, de még mindig nem tisztázódott számára, hogy pontosan ki iránt is érzi azt. Egy utolsó reménysugárba kapaszkodva vetette oda meglehetősen mogorván Jaehwannak a kérdést.

- Tudja bármivel is bizonyítani, hogy mindez, amit most elmondott nekem, igaz?

                Nem látta, hogy reagált erre a férfi, mert Seolji ismét magára vonta a figyelmét.

- Hogy mered kétségbe vonni édesapám szavait?! – fújta hevesen, és megint csak egy hajszálnyira volt tőle, hogy nekimenjen a fiúnak. Olyan volt, mint egy mérges kiskakas, aki állandóan kekeckedett vele, és ez hihetetlenül idegesítette Kyungsoo-t.

- Hagyj már békén! – sziszegte a lány felé keményen. Általában udvarias volt a női nem képviselőivel, de ez a fruska iszonyúan elütött az átlagos lányoktól, és ő nem tudott mit kezdeni egy ilyen elvadult példánnyal.

- Majd ha megtanulsz vigyázni a nyelvedre! – köpte vissza neki Seolji.

- Ezt neked sem ártana megtanulnod! – vitatkozott vele Kyungsoo, amivel csak még jobban kihozta a sodrából Seoljit, ám a lány már nem vághatott vissza neki, mert az apja megint véget vetett a vitának.

- Elég legyen, kislányom – szólt rá könnyed hangon, de határozottan. Seolji azonnal engedelmeskedett neki, de továbbra is úgy meredt Kyungsoo-ra, mint aki át akarja őt szúrni a pillantása erejével. – Nézd, Kyungsoo. Megértem, hogy ez az egész história felzaklatott téged, hiszen nyilvánvalóan egész más hitben nőttél fel a családodat illetően… Nehéz lehet mindezt hirtelen megtudni, főleg, hogy Kim tábornokkal ilyen közeli kapcsolatban álltál…

- Nem tudom elhinni, hogy ilyet tett volna… - mondta Kyungsoo dacosan. – Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért vett volna a fia mellé engem, miközben velem is végezni akart!

- Erre nem tudok más magyarázatot adni, csak azt, hogy ezt is figyelemelterelésnek szánták – felelte Jaehwan. – Ki gyanakodna Kim tábornokra, ha hajlandó magához venni halott barátjának fiát? Elképesztő, milyen ravaszság lakozik abban az emberben…

                Kyungsoo-nak újra forrni kezdett a vére, miközben hallgatta a másikat, de próbált nyugodt maradni.

- Szóval van bármi bizonyítéka? – kanyarodott vissza az előző kérdéséhez, s közben a szeme sarkából Seoljit figyelte, hogy nem akar-e esetleg újfent nekiugrani. A késkészítő egy apró mosollyal a szája sarkában nézte a fiút, aki nem értette, mire fel ez a jókedv.

- Nagyon okos és körültekintő felnőtt lett belőled, Kyungsoo – kezdte őt dicsérni. – Az apád büszke lenne rád, ha látna…

- Kérem…

- És én is nagyon örülök neki, hogy nem bízol meg vakon bárkiben – folytatta Jaehwan. – Természetesen van bizonyítékom, amit meg is mutatok neked, hogy eloszlassam a kételyeidet. Egy pillanat és jövök.

                Jaehwan felállt a székről, és hamar eltűnt az üzletet és a műhelyt elválasztó függöny mögött. Kyungsoo egyedül maradt a helyiségben Seoljival, és nagyon gyorsan rájuk telepedett a kínos csend, egyikük se szólt egy árva szót sem. A fiúnak semmi kedve nem volt valami erőltetett társalgást indítani, és szemlátomást a másik se áhítozott erre, a lány azonban még mindig éles pillantással tartotta szemmel őt. Kyungsoo a bolt ajtaját kémlelte, és minden másodpercben azt várta, hogy valaki lecsap rá és megtámadja, hátha most derül ki, hogy mégis csapdába csalták és egész eddig csak a gyanakvását próbálták elaltatni ezzel a mesével…

                De hiába várt, nem történt semmi. Egy légy zümmögött lustán az ablaknál, emberek sétáltak el a zárt késes bolt előtt, Seolji továbbra se vette le róla bizalmatlanságot sugárzó szemeit – de semmi váratlan nem történt. A ház belsejében megreccsent a fából készített lépcső, ahogy Jaehwan lelépkedett rajta, és a hirtelen zajra Kyungsoo önkéntelenül is odakapta a fejét. A késkészítő visszatért közéjük, és valami hosszúkás tárgyat hozott magával, amiben a fiú azonnal felismerte az általa oly szeretett fegyverfajta, egy tőr alakját. Azon nyomban a saját oldalához kapott, azt gondolva, hogy Jaehwan ellene akar fordulni, de a férfi meglátta a mozdulatát, és rögtön megértette Kyungsoo gondolatát.

- Nyugalom, Kyungsoo, nem akarlak bántani! – csitította a nyugtalanná vált fiút. Visszaült a székére, és a tőrt az ölébe helyezte. – Nem azért hoztam a fegyvert, hogy ellened használjam, hanem mert ez az egyik bizonyíték, amit kértél. Nézd csak meg! – nyújtotta felé a bőr tokba burkolt tárgyat.

- Elnézést – szabadkozott már másodszorra a fiú dörmögve. – Csak tudja, nehezen bízom meg bárkiben is…

                Kyungsoo türelmetlenül, de mégis vigyázó mozdulatokkal bontotta ki a tőrt, ami egy egyszerű, mégis finoman megmunkált fegyver volt. A markolata sötét fa volt, a pengéje pedig sima, de makulátlanra tisztogatott fém. Semmi különös nem volt benne, csak egyetlen dolog vonta magára a figyelmet – a pengébe, közel a markolathoz egy jel volt vésve. A fiú kíváncsian emelte közelebb a szeméhez a látszólag nagy becsben tartott tárgyat, hogy jobban lássa azt. Nagyon furcsa alakzat volt a fémbe róva, amit Kyungsoo leginkább egy griffhez tudott volna hasonlítani. A szimbólum alatt egy monogram díszelgett még: MJH. Moon Jaehwan – gondolta a fiú, ám ennél többet nem sikerült megfejtenie.

- Még sosem láttam ezt a jelet – nézett fel a késkészítőre kérdően.

- Ez a családod, vagyis a Do família címere – hangzott a válasz.

- Annak elég szokatlan – jegyezte meg kétkedve a fiú. Élete során látott már egy pár családi címert, de ehhez foghatót még sosem. Egyáltalán nem úgy festett, mint a címerek szoktak, sokkal inkább nézett ki úgy, mint valami egyszerű rajz.

- Az meglehet, de attól még az. A tőrt akkor kaptam, amikor inassá avattak. Régi szokás volt a családodban, hogy egy ilyet ajándékoztak mindenkinek, aki a Do család tagjait szolgálta valamiképpen. Ezt pedig – adott át egy pecsétgyűrűt Kyungsoo-nak a férfi –, Mansik úrtól kaptam emlékbe, amikor elköltözött a városból.

                A gyűrű kövét megszemlélve ugyanazt a jelet fedezte fel. Némán pillantott vissza Jaehwanra, és nem tudta, mit mondjon. A férfi azt hitte, ismét kételyeknek akar majd hangot adni, ezért megelőzte őt a megszólalással.

- Azt mondod, még sosem láttad a családod címerét, így hát ez nyilván nem elég bizonyíték számodra, de mással nem tudok szolgálni. Mint mondtam, nem akarlak átverni, és minden, amit elmondtam, igaz. Ha akarsz, akár most azonnal elmehetsz, nem fogok az utadba állni, de ha úgy döntesz, hogy hiszel nekem, én szívesen beszélgetnék veled… Hiszen még azt sem tudom, hogy te hogy kerültél ebbe a városba.

                Kyungsoo habozott. Fogalma sem volt, mit kéne most tennie – merjen-e hinni ennek az embernek. Megpróbálta végiggondolni az egész beszélgetésüket az elejétől kezdve, mert jelenleg elég nagy káosz uralkodott a fejében a sok új részletnek köszönhetően. Ahogy visszaemlékezett, rájött, hogy akárhányszor kérdezősködött a szüleiről gyerekkorában, mindig ugyanazt a rövid történetet hallotta csak a tűzről, és a kérdést mindig olyan gyorsan és türelmetlenül zárták le, hogy ő nem mert tovább faggatózni. Most azonban egészen más megvilágításba került a kérdés, és csak ebben a pillanatban jött rá, hogy a Kim család tagjai azért igyekeztek őt annyira szorgalmasan lerázni, mert tudtán kívül nagyon kínos témát feszegetett.

                Do altábornagy akadály volt számára, aki az útjában állt annak, hogy megszerezze azt, amit akart, így hát elhatározta, hogy eltünteti őt… végleg – csendültek fel fülében Jaehwan szavai, és egy szempillantás alatt olyan erővel lángolt fel benne a vad düh Jongin apja iránt, hogy képes lett volna ordítva rátámadni a tábornokra, ha most itt lett volna. Egész életében megvetette azokat az embereket, akiket elvakított a hatalomvágy, és viszolyogva szemlélte a seregben folyó hatalmi harcokat. És most azt kell megtudnia, hogy a saját szülei, és csaknem ő is pont egy ilyen hatalmi harc áldozata lett. Kyungsoo elborzadva ült a székében, és egyre dühösebb lett.

                Amiatt a kegyetlen és aljas Kim Jonghae miatt kellett árván felnőnie, hozzátartozók nélkül, abban a hitben, hogy alacsonyabb rendű, mint ők! Hogy lehet egy ember ennyire alávaló és irgalmatlan?! Kyungsoo köpni tudott volna a megvetéstől. És ő még azt hitte, hogy hálával tartozik Jongin apjának, amiért magukhoz vették őt! Hogy rendes katonai nevelést kapott ő is! Most aztán minden volt, csak hálás nem.

                Jaehwan figyelmét nem kerülte el, mennyire felzaklatta magát. Képtelen volt elrejteni az érzelmeit, amelyek egytől-egyig kiültek most az arcára.

- Kyungsoo?

- Hiszek magának – jelentette ki Kyungsoo jéghidegen, de a hűvös hangnem most nem Jaehwannak szólt. A férfi lassan bólintott, a fiú pedig visszaadta neki a gyűrűt és a tőrt.

- Köszönöm.

- Most viszont el kell mennem, elnézést kérek – vált egyszerre sietőssé Kyungsoo-nak, és mielőtt még a késkészítő bármit szólhatott volna, felpattant a székéről, gyorsan meghajolt felé, és már ki is viharzott az ajtón.

                Jaehwan elképedve bámult utána.

- Micsoda neveletlen alak – morogta Seolji az orra alatt. – Édesapám hogy nézheti csak így el ezt neki?

*

                Az indulat hajtotta előre, ahogy sebes léptekkel hazaindult. Egyedül akart maradni, és nagyon remélte, hogy Jonginék még nem lesznek otthon, mert nem tudott volna úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, elmondani viszont nem akarta a barátjának a dolgot. Valamiért eszébe se jutott, hogy máshová menjen, a lábai egyenesen az otthonuk felé vitték őt.

                Nem volt szerencséje. Amint belépett a házba, Jonginba botlott, aki épp az asztalt terítette az esti étkezéshez. A levegőben finom illat terjengett, ízletes vacsora ígéretét hordozva, Kyungsoo-t azonban ez most a legkevésbé sem érdekelte. Ahogy meglátta a barátját, majdnem kifordult az ajtón, de Jongin már köszönésre nyitotta a száját.

- Kyungsoo! Gyere, nemsokára eszünk! – vigyorgott rá a fiú jókedvűen, majd tovább csacsogott. – Hyeseul átment Cho nénit ápolni, mert megbetegedett szegény. Hát nem egy áldott jó lélek ez a lány? – mondta elragadtatva, amit látva Kyungsoo fura módon csak még nyomottabb hangulatba került.

- Fantasztikus – bökte oda mogorván, meg se próbálva eltitkolni, hogy nincs felhőtlen kedvében.

- Valami baj van? – kérdezte Jongin, akinek nem kerülte el figyelmét a másik hangneme.

- Baj? Á, dehogy – legyintett Kyungsoo, és megpróbálta otthagyni őt a konyhában, de a fiú utána caplatott a hálóba.

- Kyungsoo? Mi a gond? Mi történt?

- Semmi! – tagadott a fiú, s közben egyre jobban idegesítette a barátja kérdezősködése.

- Történt valami a fogadóban? – erősködött továbbra is Jongin. – Ne mondd, hogy semmi, látom rajtad, hogy valami bajod van… Mondd el nekem.

- Bajom, nekem?! – borult ki ebben a pillanatban a bili Kyungsoo-nál, és élesen nézett Jongin szemébe.

- Kyungsoo…

- Az apád egy gyilkos!

                Kyungsoo hangja élesen szelte ketté a levegőt közöttük, és némította el Jongint. A fiú arcára kiülő mélységes döbbenet elárulta, hogy bármilyen válaszra is számított, az távol állt attól, amit hallott. Megütközve bámult a dühös fiúra, s szemeiből egyértelműen kiolvasható volt, hogy nem érti a barátját.

- Mi?

- Jól hallottad!

- Nem… nem értem…

- Hát persze, hogy nem! – vágta rá Kyungsoo hevesen, egész testében megfeszülve az indulattól.

                Valami elpattant most benne, és képtelen volt visszafogni magát attól, hogy Jonginra zúdítsa minden dühét. Még sosem került ilyen lelkiállapotba, sosem érezte magát ennyire haragosnak, hogy szinte fel tudott volna robbanni. Végtelenül felháborította, hogy az ember, aki a szülei haláláért felelős, simán megúszta a dolgot, hogy nem bűnhődött meg a tettéért. Az a nyugodt, hidegvérű Kyungsoo, aki általában lenni szokott, hirtelen eltűnt, és a helyére egy forrófejű, feltüzelt Kyungsoo lépett.

                Bármennyire is volt hálás Jongin szüleinek, hogy befogadták, titokban mégis mindig arra vágyott, bárcsak lenne családja, lennének rokonai, akik szeretik és gondoskodnak róla. Bár ezt kívánta, belátta, hogy ez lehetetlen, mert a szülei meghaltak. Ha tudta volna! Ha akkor tudta volna, akár bosszút is állhatott volna… Most azonban nem maradt más, csak a mardosó fájdalom és keserű harag, hogy így kellett elveszítenie őket, és most már semmit sem tehet. Jongin pedig itt van boldogan, és fogalma sincs arról, hogy az apja mitől fosztotta meg őt, csak hogy ő vezethesse azt a rohadt sereget!

- Kyungsoo, mondj már valamit! Mi van az apámmal? – vonta őt kérdőre Jongin elkomolyodva.

- Komolyan tudni akarod? – vetette oda neki Kyungsoo, mire Jongin lassan bólintott. – Most voltam a késkészítőnél, aki mindent elmondott nekem. És tudod, mit tudtam meg tőle?

- Nem…

- Az apád annak idején képes volt megöletni a szüleimet, érted ezt?! Végezni akart az egész családommal, hogy megkaparintsa azt az idióta tábornoki kinevezést! – vágta Jongin arcába hangosan, a fiúnak pedig elkerekedtek a szemei a hallottaktól.

- M-mi? – dadogta értetlenül. – De hát a szüleid… egy tűzben haltak meg, nem?

- Amit az apád gyújtott rájuk!

- D-de hát… Hogy lehet ez?

- Ugyan már, ne legyél ilyen ostoba, Jongin! – nevetett fel Kyungsoo, de a hangjában nyoma sem volt jókedvnek, hanem keserűség mérgezte érdesre. – Mindig is tudtuk, hogy az apád kegyetlen és embertelen! Ezek szerint az sem esett nehezére, hogy kiirtson egy egész családot. Mellesleg az apád meg az enyém barátok voltak! Nem semmi, ugye? Igazi baráti szeretet és összetartás!

- Kyungsoo, nem tudom, honnan veszed mindezt, de…

                Jongin tovább beszélt, de a fiú nem hallotta őt, mert hirtelen újabb gondolat ütött szöget a fejébe. Jaehwan azt sugallta, hogy az egész Kim család tudatában volt a merényletnek. Mi van, ha… Rögtön rá is kérdezett, mert mindenképpen meg kellett tudnia a választ.

- Te tudtad?

- Mit?

- Tudtad, hogy az apád gyilkolta meg őket?! – ismételte meg türelmetlenül és emelt hangon a kérdést.

- Nem! Honnan kellett volna tudnom mégis? – háborodott fel most már Jongin is.

- Ki tudja, apád milyen titkokat osztott meg veled…

- Kyungsoo, mi ütött beléd? Elhiszem, hogy felkavart téged, bármit is tudtál meg a családodról, de nekem semmi közöm a dologhoz!

- Hogy van az – kezdte hidegen, de halkan Kyungsoo –, hogy bármi rossz történik, annak mindig köze van valahogy az apádhoz? Ha?

- Nyugodj le, légy szíves! – szólította fel őt Jongin, ezzel azonban csak még jobban felingerelte őt. Nincs joga ilyet kérni ezek után!

- Egész életemben melletted álltam! – kiabálta a barátja arcába magán kívül. – Támogattalak mindenben, amikor nem ment a kiképzés, amikor balhéztál apáddal, amikor Hyeseult őriztetted velem, amikor megszöktél vele a táborból!

- Igen, ez így van…

- És most még azt a jogot sem akarod megadni nekem, hogy dühös legyek, amikor megtudom, hogy mi történt valójában a szüleimmel! Úgyhogy ha lehet, ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, és mit ne!

                Arra számított, hogy Jongin majd visszavág neki valahogy, de erre hiába várt. A fiú zavartan, frusztráltan nézett rá, de nem mondott egy szót se, a torkára akadt a mondanivalója.

- Kyungsoo… - próbálkozott végül gyengén.

- Ne, Jongin! – hárította el azonnal Kyungsoo. – Most nem akarok… nem akarlak látni.

                Eltéveszthetetlen volt a Jongin arcára kiülő megbántottság. Barna szemei sértettséget sugároztak, de Kyungsoo ezt nem vette észre, mert elfordult tőle.

- Ha rád nézek, nyomban eszembe jut az apád, és hányni tudnék tőle – folytatta végtelen megvetéssel, s nem tudta, de minden szava egy jókora pofonnal ér fel Jongin számára. – Most elmegyek.

                Mielőtt Jongin észbe kaphatott volna, a fiú már kinn is volt a házból. A bejárati ajtó hangosan csapódott utána, de ő csak állt ledöbbenve Kyungsoo szobájának közepén, és némán bámulta a barátja hűlt helyét. Egyszerűen nem hitte el, ami történt.

*

                Nem volt hova mennie. Időközben az ég is beborult, és olyan esőfelhők gyülekeztek a feje felett, amelyeknek eddig nyoma sem volt. Még az időjárás is összeesküdik ellene… Kyungsoo zsémbesen indult el az utcán, és más ötlete nem lévén, az Arany Borostyán felé vette az irányt. Ott majd elalszik valami eldugott sarokban, mert hogy haza nem megy, az holtbiztos.

                Kang bácsit meglepte a megjelenése, de szívesen biztosított neki menedéket az éjszakára. Kyungsoo mindig is nagyra becsülte az öregúrban, hogy volt benne annyi tapintat, hogy sosem ütötte bele az orrát mások magánéletébe, nem kérdezősködött. Ez most kifejezetten jól jött, mert semmi kedve nem volt valami ostoba mesét kitalálni, hogy miért nem otthon tölti az éjszakát.

                Órákig képtelen volt elaludni, miután lefeküdt. Még mindig zaklatott volt, a gondolatai szüntelenül a Jaehwan által elmondott történet körül forogtak, és legszívesebben megfojtotta volna Kim Jonghae tábornokot. A Jonginnal való veszekedés is újra meg újra felidéződött benne, és iszonyú rosszul érezte magát miatta, de akkor és ott nem tudott úgy tenni, mintha nem neheztelne. Nem tudott megbocsátani Jongin apjának, és nem is akart.

                Ahogy ott feküdt a sötétben, s a saját kavargó gondolataitól még a tücskök ciripelését sem hallotta, egyszerre egy új ötlet kezdett körvonalazódni benne. Do Mansik jutott eszébe, a nagybátyja, aki Jaehwan állítása szerint egy kis falucskában lakik… és aki talán még ma is él. Legalábbis a háború előtt még biztosan élt, de mostanra már semmi sem volt biztos. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Kyungsoo-t. Lehet, hogy van egy élő rokona, ő pedig itt van, nem is olyan elérhetetlen távolságban tőle! Ha megtalálná… Ha megtalálná, többé nem lenne egyedül. A fiút olyan izgalomba hozta ez, hogy aztán emiatt volt képtelen elaludni. Az új elhatározása tartotta ébren, s már alig várta a reggelt, hogy nekilásson kidolgozni egy tervet.

                Mostantól ugyanis egyetlen cél vezérelte őt: megkeresi Do Mansikot.

___________________________________________________________________________________

Sziasztok!

Először is, elnézést kérek, hogy ilyen sokára érkezett meg a második rész. Viszont jó hosszú lett, bár gondolom ezt látják azok, akik eljutottak idáig. :D A fejezet vagy ezer szóval túllépi a Jonginos alapsztori leghosszabb fejezetét.

Ez a rész most tele volt új információkkal, ezért nem sok minden történt benne, de megígérhetem, hogy a következő részekben már beindulnak az események.

Remélem tetszett nektek a fejezet :3 Nem tudom, merjek-e ilyet mondani, de most megteszem: szóval ma van a szülinapom, ezért nagyon-nagyon-nagyon örülnék neki, ha megajándékoznátok engem a véleményetekkel. Nagyon köszönöm előre is, ha ezt megteszitek. :)

Csak ennyit akartam mondani~ :)

Aquatic