Hyeseul pov.
- És te... Te is harcolsz? - kérdeztem.
- Természetesen - bólintott a fiú.
- Ne menj!
Nem tudom, kit leptem meg jobban a tiltakozásommal, Jongint vagy saját magamat, mindenesetre döbbent képpel bámultunk egymásra egy pillanatig.
- Hogy? - kérdezett vissza Jongin meghökkenve. - Ne menjek?
Alsó ajkamat beharapva néztem fel a fiúra, akinek arca még mindig csak centiméterekre volt az enyémtől. Sötét szemei magyarázatomra vártak, én viszont csak álltam előtte megkukulva. Jongin végül ráunt, hogy nem szólalok meg. Fura módon egy-kettőre eltűnt előbbi komor hangulata és az a magabiztos mosolya jelent meg az arcán, amivel bármelyik lányt levehette volna a lábáról.
- Csak nem aggódsz értem? - kérdezte kihívóan, mélyen a szemembe nézve.
Most mit mondjak neki? A helyzet az, hogy azt hiszem, erősen beletrafált az igazságba. Igen, aggódnék érte, ha elmegy egy csatába, ahol emberek fognak meghalni és talán ő sem lesz kivétel. Talán ideje volt belátnom, hogy Junmyeontól függetlenül igenis számít nekem Jongin is, nem is keveset. Akármit is tesz, nem tudom őt figyelmen kívül hagyni. Kedvelem őt.
- Talán - ismertem be tétovázva.
- Talán - ismételte Jongin és elnevette magát. - Egyelőre ennyi is elég nekem - motyogta halkan, talán nem is nekem szánva és leeresztette karjait fejem mellől, hogy eltávolodjon tőlem.
- De figyelj - ragadtam meg egyik kezét és visszahúztam őt, figyelmen kívül hagyva azt, hogy vajon mit értett az alatt, hogy "egyelőre". Ezen ráérek később is rágódni. - Tényleg ne menj!
- Már hogyne mennék! - vágta rá a fiú.
- De hát azt mondtad, te nem vagy oda ezért - érveltem, de Jongin elkomolyodó arca láttán tudtam, hogy hiába próbálok ezen vitázni.
- Nem is, de háború van, Hyeseul - magyarázta Jongin. - Én pedig a tábornok fia vagyok. Ez a kötelességem.
- Értem - adtam meg magam, pedig szívesen vitatkoztam volna még vele az egész háborúnak az értelmetlenségén. Azon, hogy vajon hány ártatlan ember pusztul el az uralkodó hatalom- és birtoklási vágya miatt. De nem tettem. Épp eleget veszekedtünk az utóbbi időben, nem akartam haragban elválni tőle, főleg most, hogy azt sem tudtam, két nap múlva mi lesz velünk. Főleg vele.
- Fáradt vagyok, aludjunk - ásította Jongin, miközben nekiállt levetni magáról az alváshoz fölösleges ruhadarabjait. Hajamhoz nyúltam és kihúztam belőle a mostanra kissé meglazult szalagokat. Lassan, gondosan húzogattam végig hosszú tincseimen a Jongintól kapott fésűt, majd visszatettem azt a polcra és bebújtam az ágyba. Jongin csakhamar mellém került, és szokásához híven arcomat kezdte pásztázni. Most az egyszer nem bántam, sőt, én is csillogó szemeibe bámultam. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, békés csend telepedett közénk.
Az odakint zenélő tücskök ciripelését hallgattam, s közben figyeltem Jongin arcának minden egyes rezdülését. Végül a fáradtság erőt vett rajtam, s a közelgő csata miatti aggodalmaim közepette lassan elnyomott az álom.
Két nappal később
Egész nap képtelen voltam a dolgomra koncentrálni. A tábor szinte kiürült, ahogy a sereg még jóval napfelkelte előtt elmasírozott. Alig pár katona lézengett, akik vigyáztak a foglyokra. Ma nem volt ebéd, estére viszont visszavártuk a hadat, így a szokásosnál jobb vacsorát kellett készítenünk. Bár Jongin szerint a sereg a legutóbbi támadás óta kiegészült új emberekkel, azt mégsem lehetett tudni, hogy mekkora létszámra számítsunk pontosan. Engem mindössze egyetlen ember visszatérte érdekelt és az aggodalom egész nap nem hagyott nyugodni.
- Mennem kell - erősítette fel magára Jongin a frissen megélezett kardját és tett egy lépést felém. - Légy jó.
Bólintottam egy aprót, és mondani akartam valami búcsúzásfélét, de Jongin hirtelen mozdulata belém fojtotta a szót. Épphogy csak megfogta a kezem és enyhén megszorította. Olyan volt mintha ő bátorítana engem, pedig épp fordítva kellene lennie.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj - ült ki ajkára egy halvány mosoly.
- Csak gyere vissza. Egyben.
Este volt már, mire a sereg visszatért, győztesen. Megnyertek egy újabb csatát, de foglyokat ez alkalommal nem igazán ejtettek, épp csak az ellenállók életben maradt vezetőit hurcolták magukkal a táborba. Nem igazán örültem az egésznek, de a gyomromban lévő görcsöt mégsem a legyőzöttek iránti sajnálat és aggodalom okozta sajnos.
A fáradt, de diadalmas regiment kiéhezve esett neki a vacsorának. Eszembe jutott az első este, amikor a táborba kerültem és reszketve vártam a sorsomra. Nem voltak épp kellemes emlékek. Azóta legalább van egy ember, aki mellettem áll. De hol van ő? Már itt kellene lennie. Egészen belemerültem a gondolataimba, így észre sem vettem, hogy egyszerre Kyungsoo arca tűnt fel előttem.
- Hyeseul? Hahó - szólongatott a fiú, én meg merengésemből kizökkenve próbáltam összpontosítani a fiú arcára.
- Ah, Kyungsoo - sóhajtottam fel az ismerős és nem ellenséges arcot látva. Sértetlennek és teljesen egészségesnek tűnt. - Hol van Jongin?
- Gyere! - intett Kyungsoo, hogy kövessem, amit azonnal meg is tettem.
- Hol van Jongin? - tettem fel újból kérdésemet.
- Öhm... - köszörülte nyomban a torkát Kyungsoo és mintha zavarba jött volna. Szemöldökeim azonnal ráncba szaladtak, rosszat sejtettem. - A helyzet az, hogy nem tudom.
- Nem tudod? - kérdeztem vissza meglepve.
- Nem - rázta a fejét a fiú. - Jó ideje nem láttam őt... Nem láttam őt visszajönni a táborba. Kicsit aggódom érte - vallotta be a fiú, kezét tarkójához emelve, hogy megborzolja hátul a haját.
- Ugye... csak nem? - leheltem alig hallhatóan, de Kyungsoo-nak nem kellett visszakérdeznie, pontosan értette, mire céloztam.
- Nem tudom. Elég nagy volt a kavarodás... - motyogta, de arcom láttán hamar elharapta mondatát és felvett egy bátorító mosolyt. Már majdnem ott voltunk Jongin kunyhójánál. - Ne aggódj, Jongin sokkal belevalóbb srác annál, hogy feldobja a talpát a harcmezőn.
Valami zavart nevetésfélét hallattam, aztán gyorsan elhallgattam. Ekkor elértük célunkat, Kyungsoo kinyitotta az ajtót és beengedett maga előtt.
- Maradj itt, várd meg őt. Nekem most mennem kell, még dolgom van - búcsúzott el hipp-hopp és otthagyott engem a bizonytalanság levében fődögélni.
[Zene]
[Zene]
Az egyik széken ültem mozdulatlanul, ahogy elteltek a másodpercek, percek és lassan egy egész óra azóta, mióta Kyungsoo elment. Odakint szép lassan besötétedett, de a tábor még koránt sem tért nyugovóra, hisz' meg kellett ünnepelni a győzelmüket. Nagy tábortüzek gyúltak, és ahogy a hangokból ítéltem, előkerült egypár hangszer valahonnan, így a felülkerekedett katonák győzedelmesen nótáztak a megérdemelt sörük mellett. Volt egy olyan érzésem, hogy a lányok ma sem alusszák végig az éjszakát. Nem volt kedvem megmozdulni, hogy meggyújtsam a lámpást, és felesleges is lett volna; várni a sötétben is tudok. Türelmetlenül vártam a kunyhó tulajdonosát, aki csak nem jött. Ezen a ponton egyszerűen már képtelen vagyok kizárni annak a lehetőségét, hogy valami történt vele, akármit is mondott Kyungsoo. Biztos vagyok benne, hogy Jongin okos és ügyes harcos, de a harcmezőn bármi megeshet. A bátyám is kiváló harcos volt, mégis meggyilkolták pár hónappal ezelőtt egy titkos rajtaütésen Jongin apjának emberei. Szomorú mosoly kúszott arcomra, ahogy eszembe jutott a bátyám. Tőle tanultam szinte mindent, amit a kardforgatásról tudok. Sajnos nem volt elég ideje rá, hogy mindent megtanítson nekem.
A hirtelen kivágódó ajtó húzott vissza a jelenbe. Nem kellett ahhoz lámpa, hogy tudjam, ki lépett be a házba. Testem magától pattant fel az ülőalkalmatosságról és egyből a fiú előtt teremtem.
- Jongin! - csuklottam a nevét és egyszerre azon kaptam magam, hogy rávetem magam a fiúra. Karjaimmal szorosan öleltem derekát, hogy megbizonyosodjam róla, egyben van.
- Ah - nyögött fel Jongin vehemenciámtól, ahogy nekicsapódtam. Fogalmam sincs, mi történt velem, egyszerűen csak elöntött a megkönnyebbülés, hogy láthatom őt. Arcomat szégyentelenül fúrtam nyakhajlatába, figyelmen kívül hagyva azt, milyen koszos a ruhája mai napjának viszontagságai következményeképpen. - Hé, beléd meg mi ütött, te lány? - szólalt meg Jongin, hangjában mosoly bujkált.
- Csak aggódtam érted - mondtam halkan; szám majdnem súrolta fülkagylóját, ahogy nyakába temettem arcomat -, egy kicsit.
- Egy kicsit, mi? - dünnyögte vissza és egyik kezét derekamra helyezte, mire nyomban visszahúzódtam az ölelésből. Arcát kezdtem szemügyre venni, amit vér, kosz és izzadság egyvelege lepett be.
- Megsérültél - mutattam a homlokán díszelgő csúnya, véres vágásra mutatva. Ez volt a legkomolyabb sérülése, de volt még jó pár horzsolása elszórtan és a karján is éktelenkedett egy seb.
- Semmiség, túlélem - legyintett, de nem hagytam annyiban.
- Miért nem mentél el a gyógyítókhoz?
- Fontosabb dolgom is volt, mint pár karcolást babusgatni - mondta, majd megszabadult fegyvereitől és lerakta őket a megszokott helyükre. A vödörben lévő tiszta víz után nyúlt, de megakadályoztam.
- Majd én - előztem meg és rögvest lenyomtam őt a székbe. - Leápollak.
Meglepetésemre Jongin nem ellenkezett, hanem engedelmesen hagyta, hogy azt tegyem, amit akarok. Vizet öntöttem egy tálba, elővettem egy tiszta rongyot, az ápoláshoz szükséges egyéb dolgokat és az asztalra helyeztem őket, miközben Jongin feltűrte az ingje ujját, hogy hozzáférhessek a sebhez. Belemártogattam a rongyot a vízbe, kitekertem, majd óvatosan Jongin karjához érintettem, lemosva róla a vért és a piszkot. Kitisztítottam, lefertőtlenítettem és bekötöztem, mindezt egy szó nélkül. Jongin sem szólalt meg, csak figyelte, ahogy dolgozom. A közénk beállt csendben hallottam minden egyes lassú lélegzetvételét, láttam, ahogy mellkasa fel-le mozog, ahogy magába szívja az éltető levegőt. Karja végeztével gyorsan áttértem az arcára. Minél előbb be akartam fejezni ezt, ahogy rádöbbentem, milyen veszélyesen közel kerültem a fiúhoz - ráadásul én ajánlottam fel neki. Ugyanazt az eljárást alkalmaztam ábrázatán is. Először a kisebb horzsolásokat fertőtlenítettem le, majd hozzáláttam a homlokát elcsúfító vágás lekezeléséhez. Miközben kisöpörtem haját a homlokából, megfigyeltem szép arcát, mintha még sosem láttam volna, s szerencsémre még magyarázatot sem kell adnom, hogy miért vizslatom őt. Kénytelen voltam közelebb lépni a fiúhoz, hogy rendesen el tudjam látni a sérülését, s láttam, ahogy a fiú szemei nagyra nőnek közeledésemre. Mikor oda jutottam, hogy a fertőtlenítőszert az arcához érintettem, már nem velem törődött; piszkosul csíphetett neki, mert állkapcsa megfeszült és összeszorította szemeit, de egyetlen jajszó sem hagyta el ajkait. Csendben, férfiként tűrte, ahogy kínoztam őt. Amint végeztem, el akartam fordulni, hogy helyükre tegyem a dolgokat, de Jongin nem hagyott; karomnál fogva tartott vissza, sőt, még sokkal közelebb húzott, mint az előbb voltam. Egyszerre mintha sokkal magasabban lett volna a feje, talán mert jól kihúzta magát a székben; már majdnem felért hozzám.
- Köszönöm - mondta olyan halkan, hogy egy lépéssel odébb talán már meg sem hallottam volna. Tekintete foglyul ejtette az enyémet, sötét szemei szinte szikráztak a félhomályban, színtiszta áhítatot vetítve felém. Képtelen voltam félrenézni, elvesztem bennük. Nem tudom, mi történt, de mintha megállt volna az idő; s várt volna valamire, hogy megtörténjen. A vérnyomásom az egekbe szökött; a fejemben kavargó gondolatokat a harsogó szívverésem nyomta el. Szinte attól féltem, hogy Jongin meghallja.
Ebből elég volt - gondoltam, és nehezen, de elszakítottam pillantásomat igéző tekintetétől. Rossz megoldásnak bizonyult, mert nyomban félig elnyílt ajkai kerültek a látókörömbe. Sőt, mintha közeledtek volna felém! Tágra nyílt szemekkel pillantottam vissza a fiúra, aki eltökélten, mégis valahogy kedvesen nézett rám, ahogy milliméterről milliméterre csökkentette a köztünk lévő amúgy sem nagy távolságot. Megmerevedve álltam, s az égvilágon semmit nem tettem, miközben Jongin még jobban felegyenesedve közelített felém, végül ajkaimra tapadt. Automatikusan lehunytam pilláimat, és kétségem sem volt afelől, hogy Jongin is így tesz. Puha ajkainak érintését valami fura kábulatban érzékeltem csak, s megcsapott a fertőtlenítő csípős szaga, de még ez sem volt józanító hatással rám. Lassan, óvatosan csókolt, keze pedig gyengéden végigsimított karomon, fel egészen az arcomig, s azt kezdte cirógatni.
Valahol mélyen tudtam, hogy ez nem helyes, de mégsem állítottam meg, hagytam, hogy Jongin egyre inkább felbátorodva lepjen el csókjaival. Ám amikor merészen végig akart nyalni alsó ajkamon, visszatért belém az ész és ellöktem magamtól.
- Jongin, ne! - leheltem nagy kortyokban nyelve a levegőt. Jongin is szaporán lélegzett, s nem hagyott szabadulni, megint erősen tartott maga előtt.
- Miért ne? - kérdezte, s közben összefűzte ujjait az enyémmel, amit nagyon nem kellett volna.
- Tudod, hogy nem szabad - feleltem.
- Miért nem? - ismételte makacsul a kérdését Jongin.
- Nagyon jól tudod, hogy miért nem - sóhajtottam és lélekben felkészültem egy újabb vitára. - Nekem ott van J-
- Ne mondd ki a nevét - vágott a szavamba Jongin halkan, de határozottan. - Nem akarom megint ezt hallgatni.
- Akkor ne érd el folyton, hogy emlékeztetni kelljen rá!
Jongin kicsit eltolt magától és felpattant a székből, így most ő tornyosult én fölém.
- Talán nem kéne igencsak félreérthető jeleket küldened! - jelentette ki halkan, de keményen.
- Tessék? - kerekedtek el szemeim vádját hallván. - Félreérthető... jeleket?
Jongin nem válaszolt, csak jelentőségteljesen pillantott rám, én meg elgondolkoztam azon, amit mondott. Igaza volt. Az imént gátlástalanul a karjaiba vetettem magamat, amikor megjött. Hagytam, hogy megcsókoljon. Nem löktem el - vagyis nem löktem el elég korán.
- Én... - akartam volna magyarázkodni, de Jongin megint megelőzött.
- Miért csinálod ezt velem? - kérdezte komolyan, hangjában a szomorúság és az ingerültség keveredett. - Közel engedsz magadhoz, hogy aztán eltaszíthass újra és újra, miért?
- Sajnálom - nyeltem nagyot, mert hirtelen kellemetlen gombóc keletkezett a torkomban. Lehajtottam fejemet, de Jongin mutatóujjával állam alá nyúlt, hogy ismét ránézzek.
- Az egyetlen dolog, amit akarok tőled... - mormolta lassan, bánatosan -, de te azt is megtagadod tőlem.
- Mi lenne az az egyetlen dolog?
- Hát nem tudod? - billentette oldalra a fejét, s ajkára keserédes mosoly ült ki. Volt pár tippem, de egyiket sem akartam hangosan kimondani, így inkább hallgattam. Összeszorult a szívem érte. Nem akartam bántani őt, de nem tehetek úgy, mintha Junmyeon nem létezne, és nem is akarok úgy tenni. Ő az életem része és mindig is az lesz.
- Sajnálom - suttogtam újra és kihúztam kezemet az övéből. - Fejezzük ezt be, kérlek.
- Hát persze, menekülj csak - jegyezte meg Jongin keserűen. - Azzal nem oldasz meg semmit.
- Én nem menekülök - tiltakoztam, pedig tudtam, hogy igaza van.
Teljesen össze voltam zavarodva. Muszáj tisztáznom magamban a dolgokat, mert így csak ártok mindhármunknak. Két tűz közé kerültem és nem tudtam, mit tegyek, hogy oldjam meg a helyzetet. Az érzéseim kuszák és rendezetlenek voltak, a lelkem meg egy zavart romhalmaz, ami nagytakarításra várt.
Jongin pov.
Nők. Ki igazodik ki rajtuk.
Képtelen voltam kiismerni Hyeseult. Bármit teszek, állandóan a vőlegényével jön nekem, amiből már kezd nagyon elegem lenni. Olyan, mintha csak védőpajzsként használná, hogy legyen valami kifogása ellenem. Nagyon komolyan veszi őt, pedig vajon mennyi esélye lehet annak, hogy ők még egybekelnek? Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy sok.
Meguntam a semmittevést. Még sosem éreztem ilyesmit, még sosem volt senki ilyen hatással rám, mint ő. Fontos nekem ez a lány és nem akarom veszni hagyni őt. Kell nekem.
Készülj, Hyeseul, mert ezt nem hagyom annyiban. Nem menekülhetsz örökre az érzéseid elől.
