21.rész

Hyeseul pov.

Mikor Jongin azzal a szándékkal hagyta el a házat, hogy kibékül Kyungsoo-val, megkönnyebbültem egy kicsit. Bár az egész Dongsik gonoszan kitervelt műve volt, mégsem hagyott volna nyugodni a lelkiismeretem, ha Jongin megszakítja a kapcsolatot Kyungsoo-val, mert hatalmas szüksége van a fiúra, ebben biztos voltam. Igaz, hogy Jongin a katonasággal és háborúval kapcsolatos dolgokról épp csak annyit osztott meg velem, amennyit szükséges volt tudnom, mégis az összegyűjtött apró kis információdarabkákból sikerült összetennem, hogy Jongin helyzete nem a legjobb a seregben. Pozícióját mindössze apjának köszönheti, s ez sokak szemét szúrja, ráadásul még a tábornokkal sem túl gördülékeny a kapcsolata, ahogy a szavaiból leszűrtem. Nem veszíthette el miattam az egyetlen támaszát – a legjobb barátját.

Az, hogy Jongin egész napra bezárt a házba, egyszerre tett jót és rosszat, de inkább rosszat. Képtelen lettem volna most emberek szeme elé kerülni, s naphosszat a konyhában robotolni, mintha mi sem történt volna. Így azonban egyedül maradtam a saját gondolataimmal, amelyek nem hagytak nyugodni. Semmi sem volt, ami elterelje a figyelmemet arról, hogy a tegnap délután emlékképei újra és újra agyamba ne villanjanak. Próbáltam egy ideig lefoglalni magamat, de mindig volt valami, ami emlékezetett a tegnap átélt pokolra. A karomon lévő véraláfutás, a felszakadt ajkaim, amelyeken most kellemetlenül húzódott a bőr, a sajgó lábam köze. Összerezzentem, ahogy felrémlett bennem az, miként feküdtem ott tehetetlenül, kiszolgáltatva annak az állatnak. Undorodtam saját magamtól, legszívesebben megnyúztam volna saját magamat, hogy ne kelljen abban a bőrben élnem, amit az ő ujjai érintettek. Mindennél jobban vágytam egy fürdőre, mert koszosnak éreztem magam, piszkosnak, undorítónak. Az emlékeim kínzó játékot játszottak elmémmel, ahogy újabb és újabb képeket vetítettek elém, s szinte érezni véltem azt is, ahogy büdös testével rám nehezedik és kíméletlenül döfködi belém magát. 

Jó ideje kuporogtam már Jongin ágyán összegörnyedve, magamat ölelve, amikor hirtelen eszembe jutott valami, amitől a levegő is a tüdőmben rekedt. Elborzadtam a gondolatra és legszívesebben sikítani kezdtem volna.

Mi van, ha terhes maradok?

Ez az egyetlen felvetés elég volt ahhoz, hogy kitörjön rajtam a pánik. Egész testemben remegni kezdtem, s egyre nehezebben kaptam levegőt. A gyomrom borsószemnyire szűkült össze és hányingerem volt, miközben kétségbeesetten markolásztam a párnát. Hadarva kezdtem fohászkodni az égiekhez, hogy mentsen meg ettől a csapástól, mert különben esküszöm, megölöm magam. Szinte elvesztettem a fejem, olyan erősen mantráztam magamban, hogy Kérlek, ne!, s csak az ajtón való dörömbölés zökkentett ki imádkozásomból, ahogy Jongin jelezte bejutni akarását.

- Kibékültem Kyungsoo-val. Megbocsájtott – újságolta el rögtön, ahogy belépett. Próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, s tényleg örültem is a jó hírnek, de valahogy nem akartak engedelmeskedni az arcizmaim. Jongin rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel velem. – Hyeseul, jól vagy? Te reszketsz!

- Jongin… - nyögtem ki, miközben a karja után kaptam, hogy megtámaszkodjam benne. – Azt hiszem, pánikrohamom van.

Jongin rögtön megragadott, hogy biztonságosan tartson, mert nem álltam valami szilárdan a lábamon. Még mindig alig kaptam levegőt, légzésem felületes és kapkodó volt. Jongin arcára kiült a féltés, s rögtön az ágyhoz támogatott, hogy leülhessek.

- Jól van, gyere, ülj csak le ide – duruzsolta halkan, megnyugtatóan, és a hátamat kezdte simogatni lassan. – Nincs semmi baj, itt vagyok.

- Még sosem történt ilyen velem – ziháltam nagyokat, és megpróbáltam kizárni mindent körülöttem és csak Jonginra koncentrálni. Percek teltek el, mire végül lecsendesült a légzésem és alábbhagyott a hányinger, ami elkapott. Kezdtem kicsit jobban érezni magamat, s csak most vettem észre, mennyire leizzadtam. Jongin gyengéden nyúlt homlokom felé, hogy egy zsebkendővel letörölje a gyöngyöző verítéket onnan.

- Mi történt? – kérdezte, amikor már elvonult az egész vihar és csak a lelkemben dúlt tovább.

- Eszembe jutott valami – nyeltem egy nagyot, ahogy belekezdtem. – Mi van, ha…

- Ha? – noszogatott a fiú.

- Ha terhes maradtam – mondtam ki a legnagyobb félelmemet. Jongin szemei elkerekedtek, és egy pillanatig ő sem jutott szóhoz a felvetésemtől. Úgy látszik, neki eddig eszébe sem jutott ez a lehetőség.

- Akkor tényleg megölöm azt a férget! – köpte mérgesen, felpattanva ültéből és csípőre tett kezekkel kezdett fel-alá járkálni a kis házban. Nem tudtam mit mondani erre, csak ültem ott az ágyon és azt kívántam, bárcsak egy rémálom lenne ez az egész, amiből majd felébredek és minden jó lesz. De a dolog nem így állt. Jongin megállt, visszaült mellém és maga felé fordított. Tenyereivel kezeim után nyúlt, s beburkolta őket. Egy kicsit nézte őket, aztán rám emelte tekintetét. 

- Nem maradtál az. Nem, és kész! – mondta határozottan, szinte kemény hangon, mint aki nemcsak engem akar meggyőzni, hanem saját magát is. – Ez nem történhet meg, szóval ne is gondolj ilyen szörnyűségekre, mert csak ártasz magadnak vele! 

Mondandója végén arca ellágyult, ahogy vigasztalni próbált. Jongin nem igazán volt a szavak embere, de szeméből kiolvastam, hogy mindent megtenne azért, hogy megnyugtasson engem. Kezével enyhén megszorította az enyémet. Olyan jó meleg volt, hogy szívesen úgy maradtam volna még jó sokáig, de valami kellemetlen érzés mégis arra sarkallt, hogy elhúzódjak tőle. Jongin félreértette a mozdulatomat és a homlokát ráncolta.

- Ne haragudj, elfeledkeztem róla – szabadkozott azonnal.

- Nem arról van szó – kezdtem magyarázkodni neki. – Csak annyira… rosszul érzem magam a bőrömben. – Nehezen találtam a szavakat annak kifejezésére, hogy mit is érzek pontosan. Jongin alsó ajkát beharapva nézett rám, szemöldökeit továbbra is összehúzta.

- Ezt nem csodálom – fűzte hozzá, s közben arcomat fürkészte.

- Annyira… mocskosnak érzem magam – vallottam be szinte suttogva, a padlóra szegezett tekintettel. – Legszívesebben lenyúznám a saját bőrömet, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől… Mintha folyamatosan ingerelné valami a bőrömet, és képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Állandóan magamon érzem, ahogy hozzám ér és… - Nem bírtam tovább folytatni, összeszorult a torkom és megfeszültek a tagjaim. Jonginra néztem, aki úgy tűnt, megrekedt valahol aközött, hogy szétverjen valamit dühében és aközött, hogy magához öleljen. Végül egyiket se tette, hanem nagyot sóhajtott és felugrott mellőlem.

- Akkor most elmegyünk a patakhoz, jó? – mondta és a szekrényhez lépett, hogy kinyitva azt turkálni kezdjen a benne lévő holmik között. – Lemosol magadról mindent, amit rád ragasztott az a…

- Köszönöm, Jongin – vágtam bele morgolódásába hálásan. Összeszedett egy törülköző félét és kihúzott még a szekrényéből egy tiszta fehér inget és egy nadrágot.

- Női ruhám sajnos nincs – nyújtotta felém őket. – Mivel a tied már eléggé megviselt, gondoltam… - intett elszakadt viseletem felé bizonytalan mozdulattal.

- Köszönöm – ismételtem magamat, ahogy magamhoz szorítottam ruháit. Hihetetlenül jól esett a gondoskodása, mert ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy szükségem van rá, hogy álljon valaki mellettem és támogasson. Gyenge voltam, nem tudtam elviselni és feldolgozni annak az emlékét, amit tegnap átéltem és Jongin közelsége gyógyírként hatott háborgó lelkemre. Kiléptünk a házból és Jongin feltűnésmentesen vezetett az erdő felé. Csak a patak felé vezető ösvényre lépve nyugodtam meg kissé, hogy már nem láthat meg senki minket. Az odaúton kifaggattam őt a Kyungsoo-val való beszélgetéséről és őszinte örömmel nyugtáztam, hogy szent a béke közöttük. Látszott rajta, hogy könnyebb a lelke most, hogy helyrehozta a félresiklott dolgokat. Odaérve magamra hagyott, hogy háborítatlanul tisztíthassam meg magamat. Levetettem elnyűtt ruhadarabjaimat, hajamat pedig szabadon engedtem, így tincseim hátamat söpörték. Óvatosan léptem a vízbe, mert a levegő hőmérsékletéhez képest sokkal hidegebb volt és meg kellett szoknom. Végül egész testemmel a habokba merültem és fejemmel is lebuktam a víz felszíne alá. Kezdésnek úsztam pár hosszt, hogy ne fázzak, majd visszaevickéltem a parthoz és megfogtam a fűben hagyott szappant, amit szintén Jongin varázsolt elő nekem valahonnan. Szinte eszelős vehemenciával kezdtem sikálni magam a tisztítószerrel, hogy megszabaduljak a mocsoktól, ami rám ragadt. A szappan habzott a kezemben, s csak akkor hagytam abba, amikor már tiszta piros volt a bőröm a dörzsöléstől. Testem minden porcikáját jó alaposan megmostam, mégsem éreztem úgy, hogy megtisztultam volna. Azért, mert a szenny, ami kínzott engem, nem a testemre tapadt elsősorban, hanem a lelkemre. Ott telepedett meg, s egy tapodtat sem mozdult onnan.

Jó félóráig áztattam magam, mire végeztem. Kimásztam a partra és rögtön a törülköző után kaptam, ahogy a tavaszi szellő feltámadt és bőröm minden négyzetcentimétere libabőrözni kezdett. Sietve megszárítkoztam és felöltöttem magamra a Jongintól kapott ruhadarabokat. Hajamat kicsavartam és felkötöttem, hogy ne áztassák el az ingem hátát teljesen. Jongin nevét kiáltottam, aki egy perc múlva kibukkant a fák közül.

- Én is megfürdök, ha már itt vagyunk – mondta.

- Rendben, én megvárlak a fák közt – bólintottam.

- Várj, ne menj el. Inkább maradj itt, nem szeretném, hogy egyedül bóklássz az erdőben – állított meg.

- Nem lesz semmi baj.

- Nem szeretném megkockáztatni – felelte komoran és jobbnak láttam, ha nem ellenkezek vele. – Fordíts hátat és ennyi – utasított, én pedig úgy tettem, ahogy kérte. Némi motoszkálás után – amit a vetkőzés pillanatainak tudtam be – csobbanást hallottam, majd pancsikolást. Jongin gyorsabban végzett, mint én, s hamarosan már visszafelé ballagtunk az ösvényen, miközben a fiú a törülközővel szárogatta vizes haját. Nagyon nem erre kellett volna koncentrálnom, de akarva-akaratlanul is észrevettem, milyen jól néz ki így, felfrissülve, vizesen. Arcán azonban komoly, elgondolkodó kifejezés ült, egészen letörtnek tűnt.

- Mire gondolsz? – kérdeztem tőle, mert érdekelt, mi járhat a fejében.

- Rád. Magamra. Ránk… Erre az egész elcseszett helyzetre – sorolta rosszkedvűen. – Minden olyan rosszul alakul. Az apám fenyegetőzik, veled ilyesmi történik, és most még Junmyeon is… - Ijedten harapta el a mondat végét, mintha valami titok csúszott volna ki a száján.

- Mi van Junmyeonnal? – kaptam azonnal a szaván.

- Semmi - vágta rá, és elfordította a fejét, hogy ne kelljen rám néznie. Ideges lettem, hogy szemmel láthatóan rejtegetni próbált előlem valamit.

- Jongin, ne csináld ezt, kérlek. Ha történt valami Junmyeonnal, most azonnal mondd el nekem! Jogom van tudni róla! Hé, Jongin!

A fiú szabályosan otthagyott az ösvény közepén, ahogy se szó, se beszéd megiramodott előre. Elképedve siettem utána, s rendesen szednem kellett a lábaimat még a nadrágban, hogy fel tudjak zárkózni mögé. Eléggé deja vu érzésem lett, ahogy mögötte trappoltam a nevét kiabálva, hogy adjon már magyarázatot furcsa viselkedésére. Fejemben egymást kergették a gondolatok, hogy vajon miről lehet szó, és kezdett eluralkodni rajtam az aggodalom. Az ösztöneim azt súgták, hogy valami nagyon rossz történhetett, amiért Jongin így próbálja eltitkolni előlem. Még akkor sem sikerült kihúzni belőle egy árva szót sem, amikor már visszaértünk a tábor területére, s Jongin háza felé siettünk.

- Jongin, mondd már meg! – fakadtam ki csukott ajtók mögött. – Tudnom kell, mit tudsz róla! Ne titkolózz, légy szíves, ha Junmyeonról van szó! – Megragadtam az ingujját, hogy ne szökhessen meg előlem. Kerülte a pillantásomat, amivel csak még jobban felbosszantott, ezért türelmemet vesztve szabad kezemmel az arcához nyúltam és állkapcsánál fogva felém fordítottam a fejét. Jongin döbbenten nézett rám, mert nem volt szokásom fogdosni őt, főleg nem az arcát. Utoljára akkor értem ott hozzá, amikor megcsókolt és egy röpke, múló pillanat erejéig felidéződött bennem az emléke annak az estének. Azonnal száműztem ezt a gondolatot, mert sokkal fontosabb dolog foglalkoztatott most, és az a vőlegényem volt.

- Válaszolj, kérlek! – szólítottam fel halkan, inkább kérlelően, mintsem parancsolva. Habozni látszott, szemei tompán fénylettek, ahogy visszanézett rám. – Kérlek.

Könyörgésem hatott, mert nehéz sóhajjal lefejtette tenyeremet arcéléről és vett egy nagy levegőt, mielőtt megszólalt volna.

- Junmyeon… Nagy hülyeséget csinált – kezdett bele nagy nehezen. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa. – Megpróbált megszökni és közben megölt egy katonát. – Jongin hadarva mondta mindezt, mint aki minél hamarabb túl akar esni a nehezén.

- Hogy? – kérdeztem vissza riadtan. – Megszökni?

- Igen – bólintott a fiú.

- De miért? És hogyan? – záporoztak a kérdéseim.

- Becsempészett a cellájába egy pengét és azzal elvágta a fogda őrének a torkát. Alig jutott ki, már el is kapták és visszacipelték oda – magyarázta Jongin.

Tátott szájjal meredtem Jonginra, ahogy ezt elmesélte. Nem akartam elhinni, hogy Junmyeon, az én drága, békés Junmyeonom ilyesmire vetemedett volna. Ez egyszerűen nem rá vallott.

- De miért? – nyögtem ajkamba harapva.

- Bosszút akart állni – felelte Jongin. – Érted. Valahogy megtudta, mi történt és meg akarta bosszulni Dongsikot. - Összerezzentem a név hallatán és a hátam borsózni kezdett a félelemtől.

Értem. Értem csinálta…

Egyszerűen nem éreztem méltónak magamat arra, hogy ilyen bajba sodorja magát miattam. Hogy az életét kockáztassa értem, mikor én nem adhattam neki semmit cserébe jelenleg.

- Ez nem igaz – kezdtem rázni tagadólag a fejemet.  – Junmyeon ilyet nem tenne, ő nem… – Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki.

- Hyeseul – szólított meg Jongin lágyan. – Sajnos megtette.

- Most… mi lesz? – suttogtam elhalóan, ahogy a rémisztő lehetőségek viharfelhőkként kezdtek tornyosulni a fejem felett. Jongin arca szobormerevségű volt, de rápillantva tudtam, hogy nagyon-nagy a baj. Vártam, hogy megszólaljon, s minden egyes eltelt másodperc olyan volt, mintha valaki az idegszálaimat húzogatná egyesével. Akartam is, hogy mondja, meg nem is, mert piszkosul féltem attól, ami elhangozhat.

- A tábornok… halálra ítélte őt. Ki akarja végeztetni – mondta lassan Jongin, nekem pedig megfagyott az ereimben a vér. Jongin összeszorított ajkakkal nézett rám, én azonban szinte nem is láttam az arcát magam előtt, összefolyt minden. Lefagytam álltó helyemben, s próbáltam feldolgozni a hallottakat. Jongin szólongató hangja nagyon messziről jutott el a fülemhez.

- Hyeseul… figyelj rám, kérlek… - próbálta meg magára terelni figyelmemet. A térdeim felmondták a szolgálatot és erőtlenül csuklottam a padlóra. Jongin rögtön mellettem termett és tétován simított végig hátamon támaszképp.

- Nem… ez nem lehet… én ezt… - hebegtem össze-vissza csaknem önkívületi állapotban. Nem bírtam még a gondolatát sem elviselni, hogy Junmyeont is elveszítsem magam mellől. Ez a csapás az utolsó csepp lenne a pohárban. Meglepően erősen ragadtam meg Jongin karját és aggodalomtól csillogó szemeibe néztem. – Jongin, kérlek…

- Mit szeretnél? – kérdezte végtelenül kedvesen.

- Segíts! Kérlek, segíts valahogy, hogy ne… ne végezzék ki - kérleltem őt keservesen, folyamatosan küzdve a torkomban keletkezett gombóccal. Ruhájába markoltam és arcomat a vállába temettem. Nem érdekelt a távolságtartás, nem érdekelt semmi. Könnyek csordultak ki szemeimből, s rázkódni kezdett a vállam, ahogy belegondoltam abba, hogy milyen sorsa juthat az én drága Junmyeonom. Jongin óvatosan ölelt át, miközben a nyakába zokogtam, s ez egyszer nem tett semmilyen megjegyzést Junmyeonra és rám.

- Beszélek apámmal, jó? Megpróbálom meggyőzni, hogy enyhítsék a büntetését – dörmögte a fülembe Jongin. 

- Köszönöm – csuklottam hálásan.

*

Jongin pov.

Nem szívesen hagytam ott Hyeseult ilyen ingatag lelkiállapotban, de megígértem neki, hogy beszélek apámmal. Ezt pedig minél hamarabb meg akartam tenni, tekintve, hogy nem tudtam, mikor akarja végrehajtatni az ítéletet. Semmi kedvem nem volt megint apám szeme elé kerülni, de most gondolkozás nélkül megtettem. Az az állapot, amiben Hyeseult találtam a fürdő előtt, nagyon megijesztett. Eszembe se jutott, hogy terhes maradhat, pedig ez evidens kéne, hogy legyen, de valahogy ez fel sem merült bennem. Csak imádkozni tudtam, hogy ez ne történjen meg, mert ha igen, puszta kézzel fojtom meg Dongsikot és mindenki mást is, aki megpróbál megakadályozni benne. 

Igyekeztem átgondolni, hogy mit is mondjak majd a tábornoknak, ha nála vagyok. Nem lesz sima menet, mert Junmyeon végeredményben megölte az egyik emberünket. Amit elkövetett, semmivel sem volt rosszabb, mint amit az ő falujának népével műveltünk, de ez apámat a legkevésbé sem fogja érdekelni. Némi tűnődés után jelentem meg a szállásánál és kértem bebocsáttatást.

*

- Hogy mit csináljak? Enyhítsem a büntetését?! – csattant fel a tábornok, ahogy egymással szemben térdeltünk a szőnyegen. Előtte egy térkép feküdt, ami a vidéket ábrázolta, a papíron apró bábuk feküdtek, ami a csapatainkat akarta jelképesen megjeleníteni. Apám a következő hadműveleteket tervezte szüntelen, homlokára mély ránc ült ki, ahogy összehúzott szemekkel mélyedt bele munkájába. Most azonban, hogy előadtam kérésemet, szigorúan nézett rám, ajkait pengevékonyra húzta össze. 

- Igen, ez lenne a kérésem feléd, édesapám – hajoltam meg enyhén felé udvariasan, hogy legalább ez ellen ne lehessen kifogása.

- Szó sem lehet róla! – vágta rá azonnal és visszahajolt a térképe felé. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, így nekem eszem ágában sem volt lezártnak tekinteni a beszélgetést.

- De az a fiú ártatlan – vetettem ellen.

- Ártatlan? – visszhangozta a tábornok és felháborodva nézett fel rám. – Szökés közben megölt egy embert! Bűnös, tehát megérdemli az ítéletet. Bűnhődnie kell.

- Valóban megölte az őrt, de… - folytattam és most érkeztem el ahhoz a momentumhoz, ahol bevetettem egy kis füllentést. – Az a fiú nem egészen százas… Beszámíthatatlan. Beteg – tettem jellegzetes mozdulatot a fejem mellett kézfejemmel, ami arra utalt, hogy valami nincs rendben az illető fejében. Azt reméltem, ezzel talán rávehetem apámat, hogy átgondolja a dolgot és enyhítse a büntetést, mivel Junmyeon nem szabad akaratából támadt az őrre, hanem azért, mert nem egészséges. A tervem azonban visszafelé sült el, s csak rontott a helyzeten.

- Beszámíthatatlan? Annál jobb, ha kiiktatjuk, csak bajt hoz ránk! – fröcsögte apám, én pedig elhűlve meredtem rá. Azon gondolkoztam, mikor lett apám ennyire érzéketlen, kegyetlen lélek. Az emberi élet úgy látszik, már semmit nem számított a szemében. Elborzadtam a gondolattól, hogy micsoda szörnyeteg lett belőle, aki mindennemű lelkiismeret-furdalás és mélyebb utánagondolás nélkül képes a halálba küldeni az embereket.

- Apám, kérlek, ne végeztesd ki őt. Kapjon büntetést, de ne ölesd meg – kértem újra őt. 

- Nem – mondta ellentmondást nem tűrően. – Különben is, mit számít ez neked annyira?

- Nem nézem jó szemmel ezt az egészet – feleltem, de az igazságot eszem ágában se volt megmondani. Apám egyelőre nem sejtette a Hyeseul és Junmyeon közti összefüggést, és hülye lettem volna pont én felvilágosítani őt. – Ezt az egész rohadt háborút nem nézem jó szemmel, te is tudod! Ártatlan embereket gyilkolunk, ezrek életét tesszük tönkre és miért? Hogy… - jöttem hirtelen dühbe és a hangomat megemelve kissé hevesebben kezdtem beszélni, de a tábornok hangosan, felpaprikázva vágott a szavamba.

- Ebből elég legyen, Jongin! – csapott az asztalra az öklével, mire a bábuk ugrottak egy aprót a térképen. – Ezt már többször megtárgyaltuk, és nagyon jól tudod, mit gondolok erről! Most pedig takarodj a szemem elől, amíg még szépen mondom!

Szemei szinte tüzet hánytak rám, ahogy felálltam az asztal mellől, de az én tekintetem sem lehetett sokkal barátságosabb. Iszonyú dühös és csalódott voltam. Csalódtam apámban, de hatalmasat. Semmi irgalom nincs benne. Ezzel a szörnyű tudattal léptem ki tőle, valamint azzal, hogy Hyeseul teljesen össze fog törni. 

Tettem egy gyors kerülőt a konyha felé, hogy szerezzek magunknak ennivalót, aztán visszamentem hozzá. A lány kérdő, reménykedő szemekkel fogadott. Meg se kellett kérdeznie, az arcomra volt írva a válasz. Némán roskadt le az ágyra, már sírni se volt ereje, csak bámult maga elé.

*

Hyeseul pov.

Alig kaptam levegőt. Sötétben hevertem kemény padlón, hátamat kellemetlenül szúrta a földre szórt szalma. Lábaimat mintha egy vastag, durva fatörzs feszítette volna szét, s valami brutálisan hatolt belém mélyen, kíméletlen módon. Nehéz, izzadság-, ló-, dohány- és sörszag keverékétől bűzlő test nehezedett rám. Szemeimet összeszorítva feküdtem mozdulatlanul, egész testemet felemésztette a fájdalom tüze, ahogy vadul mozgott bennem. Nyakamon éreztem meleg leheletét, ahogy élvezkedve nyögdécselt fülembe. Kiabálni akartam, rúgni, harapni, csípni, de képtelen voltam rá. Mintha sóbálvánnyá dermedtem volna, csak elviseltem, ahogy a testemet-lelkemet gyalázzák. Maga volt a pokol.
- Ez az, Cicus… Élvezed, ugye? Szereted, ha keményen csinálják… - duruzsolta egy öblös, mély hang a fülembe rekedtesen közben, ami csak rátett egy lapáttal a borzalomra.
Körmeimmel a döngölt padlót karmolásztam, amikor a kínzóm egy utolsó hatalmas, irgalmatlan lökés után lihegve a nyakamba borult, kiszorítva ezzel a tüdőmből minden oxigént. Erőtlenül felnyúltam és püfölni kezdtem őt, megpróbálva lelökni őt magamról, hogy levegőhöz juthassak. Erre megmozdult, leszállt rólam és fújtatva mellém térdelt, majd lekevert egy hatalmas pofont nekem. Szánalomra méltóan nyöszörögni kezdtem, ahogy felszakadt az ajkam az ütéstől, s meleg vér csordogált lefelé az államon.
- Nézd, Cicamica, hoztam neked egy kedves ismerőst – szólalt meg tenyérbemászóan nyájas hangon. – Üdvözöld a kis barátodat!
Szemeim felnyíltak, kábultan néztem körbe. A sarokban egy másik test hevert hassal lefelé, egy férfié. Azonnal felismertem, s eszemet vesztve vergődtem négykézlábra, hogy odakússzak mellé.
- Junmyeon… Junmyeon! – szólongattam és megragadtam a vállánál fogva, hogy megfordítsam, de nem reagált. Rám tört a pánik, s minden erőmet megfeszítve fordítottam át vékony testét a hátára. Velőtrázóan sikoltottam fel, amikor megláttam őt. Feje hátrabicsaklott, torka helyén egy hatalmas vágás volt, vörös vére mindent beterített már körülötte. A nevét kiáltva borultam a testére, miközben mögöttem kegyetlen, istentelen röhögés harsant.

Vinnyogva riadtam fel, s azonnal fel is ültem. Már megint képtelen voltam a lélegzésre. Nem sokat aludhattam, mert még mindig koromsötét volt odakint. Félelemtől remegve forgolódtam céltalanul, s megint rajtam volt a hányinger. Jongin is felébredt mozgolódásomra, és nyomban aggódni kezdett miattam. Habozás nélkül ölelt magához, hosszú karjait körém fonta, arcom nyakának nyomódott.

- Jól van, nincs semmi baj. Itt vagyok veled – dörmögte megnyugtatásképp, keze laza köröket járt hátamon, miközben ezt ismételgette. Ujjai mozgásának lassú monotóniája, halk, dallamos hangja és a testéből áradó meleg hatására kezdtem lassan lenyugodni. Légzésem és szívverésem lelassult, és csökkent a hányingerem is. 

- Mi történt? – kérdezte Jongin, amikor már elmúlt a vész és meg tudtam szólalni. – Rémálom?

- Igen – bólogattam.

- Mit láttál? – faggatózott szelíden. Enyhén megremegtem, mert nem akartam újra felidézni, és Jongin ezt a reakciót is megérezte. Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. – Mondd el, talán könnyebb lesz, ha kiadod magadból.

- Ő volt… Megint. Álmomban újra… – böktem ki nagy nehezen, száraz torokkal. Mondataim befejezetlenek voltak, mert képtelen voltam hangosan kimondani, de Jongin így is megértett. Végtelenül sötét szemeiben megértés és együttérzés ült.

- Ez az utóhatása…

- Láttam még mást is – folytattam akaratlanul a szavába vágva.

- Mi volt az?

- Junmyeont láttam – suttogtam. – Holtan.

Jonginnal csak néztünk egymásra pár hosszú másodpercig, s egyikünk se tudta, most mi lesz. Súlyos teherként telepedett mindkettőnkre a halálos ítélet, amit Jongin kérlelésére se volt hajlandó enyhíteni a tábornok.

- Gyere ide – húzott végül magához megint és visszadőlt velem a párnára. Szorosan átölelte derekamat, fejem nyakhajlatánál pihent. Közelsége nagyon jól esett most, s azt kívántam, bárcsak Junmyeont is így ölelhetném most magamhoz. De ez lehetetlen volt. – Semmi baj nem lesz. Velem biztonságban vagy itt – dünnyögte a hajamba. Jongin testének melegébe burkolózva nyomott el nagy sokára az álom ismét.

Valójában a saját fejemben nem voltam biztonságban.

*

Jongin pov.

Hyeseul újabb riadalma után képtelen voltam elaludni újra, de azt elégedetten nyugtáztam, hogy legalább neki sikerült. Nagyon nem tetszett ez nekem, hogy már rémálmok is gyötörték, ahol újra átélte mindazt, amit egyszer is bőven sok volt. Egész éjjel azon agyaltam, mit lehetne tenni, hogy megakadályozzuk az ítélet végrehajtását, s mire hajnalodni kezdett, ki is találtam valamit. Reggel egy szót sem szóltam erről Hyeseulnek, nem akartam, hogy tudjon róla. Megbeszéltük, hogy ma még ott marad a házban, és csak holnap megy vissza a konyhára, ahonnan nem hiányozhatott huzamosabb ideig, mert az nagyon feltűnő lett volna. 

Nagyon korán volt még, nekem pedig első utam Kyungsoo szálláshelyéhez vezetett. A történtek után nem voltam biztos benne, hogy kérhetek-e tőle ilyet, de meg kellett kockáztassam. Egyedül benne bíztam ebben az egész mocskos kócerájban. Kyungsoo álmos volt még, ezáltal kissé morcos is, de nyomban félrevonult velem egy helyre, ahol négyszemközt lehettünk, hogy meghallgasson. Tudott már a Junmyeon-ügyről, mert tegnap a békülésünk után beavattam ebbe is.

- Segítened kell – kezdtem bele nyomban, de aztán kijavítottam magamat. – Mármint… A segítségedet szeretném kérni.

- Miről van szó? – húzta fel kérdően a szemöldökét legjobb barátom.

- Segíts megszöktetni Junmyeont.