What really matters (Kyungsoo-sequel) - 2. rész

What really matters

Kyungsoo-sequel

2. rész

                Amint a hívó szavak elhangzottak Moon Jaehwan szájából, Kyungsoo újra elbizonytalanodott. Olyasmi jutott eszébe, ami eddig meg sem fordult a fejében, és ami miatt most kissé korholta magát gondolatban, hogy miért nem gondolt erre korábban. Nem is értette, hogy lehetett ennyire elővigyázatlan.

                Mi van, ha ez az egész csak átverés? Kyungsoo agyában csak úgy forogtak a fogaskerekek, ahogy az újonnan jött sejtelmén elmerengett. Megeshet, hogy ez a történet a családjáról csak mese, és ez a férfi csapdába akarja őt csalni. A fiúban felmerült a gyanú, hogy minden, ami most történik, csupán a másik oldal, vagyis Jongin apjának, Kim tábornoknak az ármánykodása, hogy lecsapjon megszökött fiára és annak hozzátartozóira. Kyungsoo nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a lehetőséget sem, hiszen hiába éltek már itt békében két teljes éve, soha nem lehetett tudni, mikor csap le rájuk majd valaki, hogy bosszút vegyen Jongin és Kyungsoo árulásáért. Kyungsoo sosem szeretett így gondolni akkori cselekedeteikre, hiszen azt tették, amit tenniük kellett, hogy megmeneküljenek és új életet kezdhessenek, de valójában tagadhatatlan volt, hogy elárulták Kim tábornokot annak idején. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie ezzel az emberrel, de most már itt van, és amíg nem művel semmi gyanúsat, addig talán nem lesz semmi baj. Kyungsoo ezzel próbálta nyugtatni magát, de azért a biztonság kedvéért a lehető leginkább feltűnésmentesen odahelyezte tenyerét arra a területre, ahol a fegyverét tartotta, hogy könnyedén előhúzhassa azt, ha esetleg szükség lenne rá. Nagyon remélte, hogy nem lesz, és ezzel a gondolattal lépett végül beljebb az üzletbe, hogy meghallgassa Jaehwant.

- Örülök, hogy mégis eljöttél – mondta egy invitáló kézmozdulattal Jaehwan. Kyungsoo erre nem mondott semmit, így a férfi folytatta. – Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer viszontlátok bárkit is a múltból, erre te egyszer csak megjelensz a boltomban. Egészen olyan ez, mint… egy csoda.

- Kérem, uram, hagyjuk ezt a fölösleges beszédet, és inkább térjünk rá a lényegre – mondta a fiú, akit nem igazán hatott meg a késkészítő felvezetése. Kíváncsi volt ugyan, de nem azért jött, hogy bájologjon a másikkal. Csak a tényeket akarta hallani, ezenkívül még mindig nem múlt el a gyanakvása a másik szándékait illetően.

                Jaehwan nem mutatta jelét, hogy egy kicsit is megbántotta volna Kyungsoo tartózkodása, hanem hátrafordult, és bekiáltott a hátsó műhelybe.

- Lányom, gyere csak! – Pár pillanatnyi várakozás után a harcias lány, Seolji jelent meg a műhely küszöbén. Ahogy meglátták egymást Kyungsoo-val, mindketten egyszerre húzták össze barátságtalanul a szemöldöküket.

- Igen, apám?

- Vedd át a helyem az üzletben, amíg én beszélek vele – adta ki az utasítást a lányának Jaehwan.

- De… Édesapám, nem hallhatom én is? – próbálta kieszközölni magának a maradás jogát a lány. Kyungsoo csaknem felmordult, ahogy ezt meghallotta. Semmi szüksége nem volt rá, hogy ez az idegesítő és harcias kis fruska is jelen legyen a dolognál. – Még soha nem meséltél a múltadról, és… kíváncsi vagyok rá – érvelt tovább Seolji. Jaehwan egy hosszú, kedves pillantást vetett a lányára, miközben fontolóra vette a kérést. Végül beleegyezően bólintott egyet.

- No, jól van, maradhatsz, de akkor zárd be az üzletet – mondta, majd a műhely bejárata felé intett. – Erre. Ha felmegyünk a lakrészbe, ott kényelmesebben lehetünk és meg is kínálhatlak egy itallal, Do Kyungsoo.

- Köszönöm, de nem kérek semmit – utasította el azonnal az ajánlatot Kyungsoo még mindig bizalmatlanul. – Jó lesz nekem idelent is.

- Hát jó, legyen, ahogy akarod – ment bele Jaehwan. – Ez esetben foglalj helyet – mutatott az egyik sarokban álló székre, és maguknak is hozott kettő másikat a műhelyből. Kyungsoo az üzlet közepére húzta a sajátját, és leült, megvárva, míg a másik kettő is letelepszik mellé. Seolji szigorú pillantással méregette őt, ami rendkívüli módon irritálta a fiút, hiszen még mindig nem ő volt az, aki kést szegezett egy ártatlan vevő nyakának és lopással vádolta azt. A lány helyett Jaehwanra szegezte pillantását, és várakozón összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.

- Szóval? – törte meg a csendet hármójuk között.

- Egyvalamit tudnod kell, mielőtt elkezdjük, Do Kyungsoo – kezdte el a késkészítő a beszédet eltökélt hangon. – Minden, amit most itt el fogok mondani neked, az utolsó szóig igaz. Nem áll érdekemben hazudni neked, szóval… Ha esetleg mégsem hinnél nekem, akkor a valóságot nem hinnéd el.

- Nos, ezt majd meglátjuk, uram – mondta kurtán Kyungsoo. – Azért jöttem, hogy megtudjam az igazat.

- Akkor jó – mosolyodott el Jaehwan, majd a tekintete merengővé vált, ahogy elkezdte felidézni magában azt, amit el akart mesélni. – Az egész durván húsz évvel ezelőtt történt, amikor én olyan idős lehettem, mint most te. Édesapám egész életében a Do családot szolgálta, és ez a sors várt rám is. Inasként szolgáltam az általános tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő altábornagy, Do Mansoo családjánál… - Kyungsoo azonnal felkapta a fejét a névre, amint Jaehwan azt kiejtette. A férfi ezt észre is vette, és apró mosoly jelent meg az arcán. – Igen, az apádról van szó, Kyungsoo.

- Megbecsült altábornagy? – kérdezett vissza döbbenten a fiú. – Az apám nem volt…

- De igen, az volt – vágta rá Jaehwan határozottan. – Gondolom, ez az egyik hazugság, amit beadtak neked…

- Hazugság? – visszhangozta Kyungsoo elképedve. – Miről beszél…

- Hallgass végig, kérlek – mondta szelíden a férfi, mire a fú nagy levegőt vett, kifújta azt, és elcsendesülve várta a folytatást. - Én az édesapád fiatalabb fiútestvérének, Mansiknak az inasa voltam.

- Sosem hallottam róla, hogy apámnak lett volna testvére – jegyezte meg Kyungsoo. Megpróbált visszaemlékezni arra, amit Jongin családjától megtudott a sajátjáról az évek során, de egy esetleges fivér létezése teljesen új információ volt számára.

- Pedig volt – bólogatott Jaehwan –, én pedig az ideje nagy részét vele töltöttem. Az apád tekintélyes ember volt, elfoglalt katona, Mansik úr viszont egészen más természet volt, mint a bátyja. Ő a tudományok embere volt, és udvari tudósként élt. Fiatal kora ellenére nagyon okos volt, és az udvari hivatalnokok roppant féltékenyek voltak a bölcsességére, így hát nem csoda, hogy mindent meg is tettek annak érdekében, hogy az uralkodó előtt befeketítsék őt.

- Hm – bökte közbe Kyungsoo, mert ebből a fajta udvari ármánykodásból ő is épp eleget látott Jongin oldalán. A maga részéről az egészet elítélte, és undorodott attól a sok hataloméhes embertől, akit élete folyamán eddig látott, és akiről hallott.

- De nem csak a nagybátyád volt ilyen helyzetben – folytatta Jaehwan. – Az apád, Mansoo altábornagy… mint mondtam, nagy köztiszteletnek örvendett mindazért, amit a népe védelmének érdekében tett. Számítani lehetett rá, hogy őt fogják kinevezni a következő hadseregtábornoknak, hiszen megszolgálta, hogy elnyerje azt a rangot.

- Ez… Ezt nem hiszem el… - pislogott Kyungsoo hitetlenkedve. Nem kétségbe vonta a késkészítő szavait, csak nagyon meg volt lepve. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy vajon át akarják-e verni ebben a pillanatban, és csodálkozva konstatálta, hogy kíváncsian várja a folytatást. – És mi történt? Felteszem, végül nem nevezték ki…

- Nem – erősítette meg a feltételezését Jaehwan. – Volt még egy tehetséges és szintén nagyon esélyes jelölt a kinevezésre.

- Ki volt az? –kérdezte Kyungsoo nyugodtan, de abban a pillanatban már szinte biztos is volt a válaszban.

- Gondolom, hallottál már Kim Jonghae tábornokról – mondta lassan Jaehwan, Kyungsoo pedig nyugtázta magában, hogy pontosan eltalálta, kiről van szó.

- Természetesen – bólintott rá. – A fia a legjobb barátom.

- Hogyan? – volt most a meghökkenés sora a férfin. – A legjobb barátod…? Hogy lehet az, amikor…

- Amikor mi? – kérdezett vissza Kyungsoo sürgetően. – Mi történt apámmal, és mi köze van ennek Jongin apjához?

                Úgy tűnt, Jaehwannak nehezére esik megemészteni, hogy Kyungsoo ilyen közeli kapcsolatban áll Kim tábornok fiával. Figyelmesen fürkészte őt, ám a fiú kezdte elveszíteni a türelmét, s ezt egy figyelmeztető sóhajjal jelezte, mire a késkészítő kizökkent elmélyült gondolataiból.

- Akkor mondom tovább. De figyelmeztetlek, Kyungsoo, hogyha Kim Jonghae fia valóban a legjobb barátod, akkor a legkevésbé sem fogsz örülni annak, amit most hallasz majd.

- De mi az? – húzta fel a szemöldökét Kyungsoo, aki egyre feszültebb lett ettől a baljós beharangozástól. Vajon mit tartogathat a szüleik múltja, ami ilyen komoly?

- Mint mondtam, mindkét altábornagy esélyes volt a hadseregtábornoki rendfokozatra. Az apád és Kim Jonghae mondhatni riválisok voltak ebben a tekintetben. Azt viszont még nem említettem, hogy ugyanakkor igen jó barátai is voltak egymásnak… Az új tábornok egy szavazás alapján került volna ki, amelyben az uralkodó, a legfőbb miniszterek és természetesen a hadsereg felsőbb vezetése vett volna részt. – Jaehwan itt egy pillanatra elhallgatott, és az arca egészen elkomorodott, jelezve, hogy most következik a történet legsötétebb pontja. – Erre azonban nem került sor, ugyanis Kim Jonghae szövetkezett az uralkodóval a saját barátja ellen, hogy ő kerüljön ki győztesen. Nem tudom, mivel vette rá, hogy őt válassza, fogalmam sincs, mit ígérhetett neki… De annyi biztos, hogy a kinevezést nem egy szavazás döntötte el, hanem…

- Hanem mi? – fakadt ki türelmetlenül Kyungsoo, aki nyugtalanul hallgatta a férfi szavait.

- Egy merénylet.

                Kyungsoo egyszeriben úgy érezte magát, mintha egy húsz kilós súlyt dobtak volna a mellkasára. Hirtelen nehezére esett levegőt venni, mert már kezdte kapisgálni, hova akar Jaehwan kilyukadni a történetével, és a gondolat annyira elborzasztotta, hogy egészen megmerevedett ültő helyében. Nem ő volt az egyetlen, aki így reagált a férfi szavaira – Kyungsoo hallotta, ahogy Seoljiban is bennreked a lélegzet, és csak ekkor vette észre, hogy a lány is ott van még mindig. Eddig ugyanis annyira belemerült a Jaehwannal folytatott társalgásba, hogy teljesen elfeledkezett a lány jelenlétéről, pedig ott ült közvetlenül mellette. Egy zavart pillantást vetett Seoljira, mire ő tágra nyílt szemekkel pislogott vissza rá. Kyungsoo türelmetlenül fordította tekintetét ismét a késkészítőre, hogy további magyarázatot követeljen tőle.

-  Milyen… merénylet? – nyelt egy nagyot, ahogy rákérdezett, és nem vallotta volna be, de félve várta a választ. Most jött csak rá, hogy miért ütközött meg a férfi azon, hogy Kim Jonghae fiával barátkozik.

- Mint mondtam… - folytatta lassan Jaehwan. – Kimnek sikerült rávennie az uralkodót, hogy őt támogassa. Mindenáron ő akart lenni a hadseregtábornok, és nem riadt vissza semmitől annak érdekében, hogy megkaparintsa a kinevezést. Bárkin átgázolt – a saját barátain is.

                Jaehwan rövid hatásszünetet tartott, ami alatt Kyungsoo egész teste megfeszült.

- Do altábornagy akadály volt számára, aki az útjában állt annak, hogy megszerezze azt, amit akart, így hát elhatározta, hogy eltünteti őt… végleg. – Kyungsoo ereiben megfagyott a vér, ahogy a férfi beszélt. – Nem tudom, mennyit tudsz a szüleid halálának körülményeiről… de biztos vagyok benne, hogy bármit is mondtak neked, hazudtak.

- Azt akarja mondani, hogy Kim tábornok megölte a szüleimet? – fakadt ki Kyungsoo erőteljesen, mert nem bírta már azt a feszültséget, ahogy Jaehwan a forró kását kerülgette, és hallani akarta végre a lényeget, csakhogy az valójában iszonyúan megrémítette őt.

- Pontosan – jelentette ki a mester végül elnehezült tekintettel, de ahogy meglátta a rémült kifejezést Kyungsoo arcán, kissé megenyhültek az arcvonásai. – Tudom, nehéz lehet ezt hallani, de…

- Nem hiszem el! – vágott a szavába feldúltan Kyungsoo, és egy szempillantás alatt felpattant a székből, amiben eddig ült.

                Képtelen volt elhinni, amit a férfi állított: hogy Kim tábornok, Jongin apja megölte volna a szüleit! Ez nem lehet igaz, hiszen… hiszen befogadták őt! Felnevelték őt; még ha alárendelt is volt a barátjához képest, akkor is – gondoskodtak róla! Miért tett volna Jongin apja ilyet, ha valójában végzett a szüleivel?! Ki veszi magához a meggyilkolt ellenfele gyerekét?! Épeszű ember biztos nem…

- Kyungsoo, kérlek, nyugodj meg! – próbálta csitítani őt a késkészítő szelíden, ami csak még inkább idegesítette a fiút. Nagyon ritkán jött ki a sodrából, de ez a férfi egy héten belül már másodszorra érte el nála, hogy felzaklassa magát, ami nem volt jó arány.

- Nyugodt vagyok! – vágta rá Kyungsoo, pedig nyilvánvaló volt, hogy nem így van. – De nem hiszek magának! Ha a tábornok ilyet tett volna, nem nevelt volna fel engem is!

- Hogy mi? – lepődött meg őszintén a másik, és kérdőn pillantott a fiúra. – Felnevelt?

- Ahogy mondom! – csikorgatta a fogát Kyungsoo. – Tisztában vagyok vele, hogy Kim tábornok nem volt egy angyal… sőt, eléggé durva ember volt, de ezt akkor sem tudom elhinni róla… Egyáltalán honnan tudja maga mindezt, amit most elmondott? És hogy került ide, mikor az állítólagos nagybátyám inasa volt?!

- Ne beszélj így az apámmal! – hördült fel ekkor élesen Seolji, és ő is felugrott a székéből, és fenyegetően Kyungsoo arcába tolta magát. – Mégis mit képzelsz magadról, hogy ilyen hangot ütsz meg vele szemben, te kis…

- Nyugalom, nyugodjatok le! – szólt rájuk Jaehwan, és békítő kézmozdulatokkal igyekezett lelohasztani az indulatokat. – Kyungsoo, ha visszaülsz a helyedre, ezt is elmondom. Hiszen megígértem, hogy mindent elmondok neked, amit a Kim család tagjai eltitkoltak előled.

                A fiú hidegen meredt rá pár másodpercig, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Továbbra sem akart hinni a férfinak, aki gyilkossággal gyanúsította Jongin apját, de valahol mélyen mégis tudni akart mindent, amit a másik még tartogatott. Végül a kíváncsisága legyőzte a felháborodását, és ő lassan visszaereszkedett az ülőalkalmatosságára. Seolji barátságtalan, vad pillantását rászegezve ugyanígy tett. Ahogy a lányra nézett, egyszerre elszégyellte magát, amiért így beszélt az apjával.

- Elnézést kérek – szólalt meg fojtott hangon Kyungsoo. – Kérem, folytassa!

- Jól van – dőlt hátra Jaehwan. – Ha esetleg elmondanád, mit tudsz a szüleid haláláról…

- Annyit tudok, hogy egy tűzeset áldozatai lettek – felelte ekkor már lehiggadva a fiú –, ami a cseléd hibájából ütött ki késő este. A szüleim… már aludtak, amikor ez történt. Külön szobában voltunk, a tűz pedig nagyon gyorsan terjedt, és ők… nem tudtak megmenekülni.

- Te hogy élted túl? – kérdezte a férfi egészen gyengéd hangon, de kíváncsian. – Egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy az egész család odalett a tűzben. Épp ezért lepődtem meg annyira, mikor egyszer csak felbukkantál a küszöbömön…

- Az a cseléd vigyázott rám, aki miatt történt a dolog… Ő mentett ki az égő házból valahogy – idézte fel Kyungsoo, majd eszébe jutott még egy apró részlet. – Úgy tudom, a lányt később kivégezték a gondatlansága miatt, pedig ő hozott ki engem…

- Hát persze – bólogatott erre Jaehwan, majd Kyungsoo kérdő tekintetét látva nekifogott végre a magyarázatnak. – Az a szerencsétlen szolgálólány csak egy bűnbak volt, nem ő okozta a tüzet. Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem Kim tábornok volt személyesen, aki felgyújtotta a házat, hanem csak az egyik embere, de ő adta ki az utasítást. A céljuk az volt, hogy az egész családoddal végezzenek, hogy ne maradjanak rokonok, akik később rájöhetnek az igazságra, de a dolog nem egészen úgy sült el, ahogy azt Kim Jonghae elképzelte… Tekintve, hogy szerencsére te is életben maradtál, Mansik úr pedig velem együtt nem tartózkodott aznap éjjel a házatokban.

- Hol voltak akkor? – kérdezte komoran Kyungsoo, aki egyre lehangoltabb és feszültebb lett, ahogy sorra derültek ki az ügy egyre sötétebb és piszkosabb részletei.

- Mansik úr, mint mondtam, a tudományok embere volt. Akkoriban egy barátjától hírt kapott, hogy ősi tekercseket találtak egy eldugott kis faluban, kétnapi utazásra a lakóhelyünktől, így azonnal oda akart menni, hogy tanulmányozhassa őket. Erre engedélyt kért az uralkodótól, aki azonban ezt megtagadta tőle. Akkor még nem tudtuk, hogy miért, később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a merénylet miatt. Ha Mansik úr nem szegi meg akkor az uralkodó parancsát, és nem indul mégis útnak velem engedély nélkül, akkor talán mi is bennvesztünk volna a tűzben… Így azonban Mansik úr és én otthon sem voltunk, amikor az kiütött…

- Hogy szeghette meg ilyen könnyen a parancsot? – motyogta Kyungsoo, bár ez az apró részlet nem igazán volt túl lényeges.

- Úgy, hogy Mansik… elég önfejű ember volt, és bosszantotta az uralkodó tiltása. Tisztában volt vele, hogy az udvari hivatalnokok hogyan próbálták őt folyamatosan besározni, és nagyon dühítette a dolog. Ezért döntött úgy, hogy engedély nélkül elhagyja az Udvart egy időre, és elmegy tanulmányozni azokat a tekercseket. Az út sikeres volt, és Mansik úr rengeteg új tudással tért vissza, de még csak a város külső pereménél jártunk, amikor megtudtuk, hogy nagy a baj…

                Kyungsoo észre se vette magán, hogy milyen izgatottan, alsó ajkát beharapva hallgatja Jaehwant, aki módszeresen idézte fel a múlt eseményeit. Tekintetét a férfi barna arcára szegezte, kezével széke karfáját markolta erősen. Seolji szintén feszült figyelemmel követte a történetet, ám ő sokkal nyugodtabb volt, mint a fiú, akit személyesen érintett a dolog.

- Az apád egyik bizalmas embere várta visszatértünket a város szélén, aki tudott az utazásról. Ő értesített minket mindarról, ami a távollétünk alatt történt… Alig akartunk hinni neki először. Az uramat nagyon felzaklatta a dolog, ami nem csoda, hiszen a családjáról volt szó, és azon nyomban oda akart menni, hogy felelősségre vonja Kim Jonghae-t, de…

- Valamit nem értek – húzta össze a szemöldökét mélyen elgondolkodva Kyungsoo. – Ha a cselédet gyanúsították meg, honnan tudhatta bárki is, hogy merénylet volt és nem csak baleset?

- Nos… az a cseléd történetesen pont az apád emberének a szeretője volt titokban. A férfi meglátogatta őt a fogdában, ahová zárták szerencsétlen lányt, ő pedig mindenre megesküdött, hogy nem ő okozta a tüzet, sőt, azt állította, hogy éjszaka valami szokatlan zajt hallott – indokolta meg ezt is Jaehwan. – Persze senki nem hitt neki, bizonyíték pedig nem volt rá, hogy Kim altábornagynak köze lett volna a tűzhöz, ezért esélytelen dolog lett volna megvádolni őt… A szolgát pillanatok alatt végezték ki, hogy minél gyorsabban eltusolják az ügyet. Már nem élt, mire mi visszaértünk a városba. Azt viszont még megtudtuk, hogy az uralkodó keresteti Mansik urat, aki ekkor jött rá, hogy miért is nem kapott engedélyt az útra…

- Mert vele is végezni akartak – suttogta maga elé Kyungsoo.

- Pontosan – bólintott rá Jaehwan, majd itt elhallgatott egy időre, hogy a fiú megemészthesse a hallottakat.

              Kyungsoo szinte megsemmisülten ült a székében. Úgy érezte magát a rengeteg új megtudott információ súlya alatt, mint akit a falhoz vágtak, majd megtapostak. De nem egyszer, hanem sokszor. Még mindig képtelen volt, vagy inkább nem akart hinni annak a vádnak, hogy Jongin apja lenne a szülei gyilkosa. Sok mindent el tudott képzelni Kim tábornokról, de ilyen kegyetlenség még álmában sem jutott volna eszébe. Jaehwan szerint az apja és Kim Jonghae barátok voltak – hogy képes valaki a saját barátját a halálba küldeni csupán egy katonai kinevezés elérése érdekében?!

                Felfoghatatlan volt ez számára, és minél többet merengett rajta, annál inkább összezavarodott. Nem akarta feladni a reményt, hogy ez az ember talán mégsem mond igazat, de be kellett látnia, hogy ha csapda lenne az egész, akkor már rég lecsaphattak volna rá, hiszen már lassan egy órája volt az üzletben.

- És hogy kerültek ide? Vagy hol van akkor a nagybátyám, ha maguk túlélték? – faggatózott tovább a fiú, mert még mindig nem volt kerek a történet.

- Egyértelművé vált, hogy a Do család immár nemkívánatos az Udvarban, és jobb, ha menekülünk. Én… én tanácsoltam Mansik úrnak, hogy hagyja maga mögött az egészet. Azt nem tudtuk, hogy te túlélted a tüzet. Mansik belement, és azonnal útnak indultunk. A célunk az volt, hogy minél messzebb kerüljünk az Udvartól. Ebben a városban kötöttünk ki, mert akkor még nem állt háborúban ez a két fél – mesélte tovább a mester, és ez a része a dolognak egyre inkább hasonlított a Jonginnal és Hyeseullel közös történetükre, kivéve, hogy ők a háború közepén menekültek ide. – Itt békére leltünk, és letelepedtünk. Nem akartam elhagyni az uramat, hiszen az volt a kötelességem, hogy őt szolgáljam, de az élet máshogy hozta. – Jaehwan itt egy kedves mosolyt vetett a lányára, akinek erre felragyogott az arca. – Mansik úr pár év elteltével úgy döntött, hogy elhagyja a várost, és egy kis faluba költözik innen pár napi járóföldre. Nem hagyta, hogy kövessem őt – azt mondta, nekem itt kell gondoskodnom a családomról. Csakis azért mentem bele, mert a hely elég eldugott és csendes, így talán nehezebben is bukkanhatnak rá azok, akik esetleg ártó szándékkal keresnék őt…

- És most… most mi van vele? – kérdezte Kyungsoo óvatosan, miközben érzelmek sokasága kavargott benne a gondolatra, hogy talán még mindig van egy élő rokona.

                A késkészítő arcára kiülő aggodalmas kifejezés azonban nem kifejezetten növelte a reményeit.

- A helyzet az, hogy egy ideje nem hallottam felőle semmit – mondta sajnálkozva a férfi. – Rendszeresen leveleztünk, de a háború alatt egyre ritkábban érkezett felőle hír, és mostanában pedig abszolút semmi. Gondoltam már rá, hogy felkeresem őt, de a munka egyszerűen nem engedi…

                Kyungsoo egy fintorral visszasüppedt a székébe. Amikor ma belépett ebbe az üzletbe, a legkevésbé sem arra számított, hogy egy ilyen történetet kell majd megtudnia – mely szerint a szüleit a legjobb barátja apja ölette meg. Ahogy ez újra eszébe jutott, újra elöntötte a tehetetlen harag, de még mindig nem tisztázódott számára, hogy pontosan ki iránt is érzi azt. Egy utolsó reménysugárba kapaszkodva vetette oda meglehetősen mogorván Jaehwannak a kérdést.

- Tudja bármivel is bizonyítani, hogy mindez, amit most elmondott nekem, igaz?

                Nem látta, hogy reagált erre a férfi, mert Seolji ismét magára vonta a figyelmét.

- Hogy mered kétségbe vonni édesapám szavait?! – fújta hevesen, és megint csak egy hajszálnyira volt tőle, hogy nekimenjen a fiúnak. Olyan volt, mint egy mérges kiskakas, aki állandóan kekeckedett vele, és ez hihetetlenül idegesítette Kyungsoo-t.

- Hagyj már békén! – sziszegte a lány felé keményen. Általában udvarias volt a női nem képviselőivel, de ez a fruska iszonyúan elütött az átlagos lányoktól, és ő nem tudott mit kezdeni egy ilyen elvadult példánnyal.

- Majd ha megtanulsz vigyázni a nyelvedre! – köpte vissza neki Seolji.

- Ezt neked sem ártana megtanulnod! – vitatkozott vele Kyungsoo, amivel csak még jobban kihozta a sodrából Seoljit, ám a lány már nem vághatott vissza neki, mert az apja megint véget vetett a vitának.

- Elég legyen, kislányom – szólt rá könnyed hangon, de határozottan. Seolji azonnal engedelmeskedett neki, de továbbra is úgy meredt Kyungsoo-ra, mint aki át akarja őt szúrni a pillantása erejével. – Nézd, Kyungsoo. Megértem, hogy ez az egész história felzaklatott téged, hiszen nyilvánvalóan egész más hitben nőttél fel a családodat illetően… Nehéz lehet mindezt hirtelen megtudni, főleg, hogy Kim tábornokkal ilyen közeli kapcsolatban álltál…

- Nem tudom elhinni, hogy ilyet tett volna… - mondta Kyungsoo dacosan. – Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért vett volna a fia mellé engem, miközben velem is végezni akart!

- Erre nem tudok más magyarázatot adni, csak azt, hogy ezt is figyelemelterelésnek szánták – felelte Jaehwan. – Ki gyanakodna Kim tábornokra, ha hajlandó magához venni halott barátjának fiát? Elképesztő, milyen ravaszság lakozik abban az emberben…

                Kyungsoo-nak újra forrni kezdett a vére, miközben hallgatta a másikat, de próbált nyugodt maradni.

- Szóval van bármi bizonyítéka? – kanyarodott vissza az előző kérdéséhez, s közben a szeme sarkából Seoljit figyelte, hogy nem akar-e esetleg újfent nekiugrani. A késkészítő egy apró mosollyal a szája sarkában nézte a fiút, aki nem értette, mire fel ez a jókedv.

- Nagyon okos és körültekintő felnőtt lett belőled, Kyungsoo – kezdte őt dicsérni. – Az apád büszke lenne rád, ha látna…

- Kérem…

- És én is nagyon örülök neki, hogy nem bízol meg vakon bárkiben – folytatta Jaehwan. – Természetesen van bizonyítékom, amit meg is mutatok neked, hogy eloszlassam a kételyeidet. Egy pillanat és jövök.

                Jaehwan felállt a székről, és hamar eltűnt az üzletet és a műhelyt elválasztó függöny mögött. Kyungsoo egyedül maradt a helyiségben Seoljival, és nagyon gyorsan rájuk telepedett a kínos csend, egyikük se szólt egy árva szót sem. A fiúnak semmi kedve nem volt valami erőltetett társalgást indítani, és szemlátomást a másik se áhítozott erre, a lány azonban még mindig éles pillantással tartotta szemmel őt. Kyungsoo a bolt ajtaját kémlelte, és minden másodpercben azt várta, hogy valaki lecsap rá és megtámadja, hátha most derül ki, hogy mégis csapdába csalták és egész eddig csak a gyanakvását próbálták elaltatni ezzel a mesével…

                De hiába várt, nem történt semmi. Egy légy zümmögött lustán az ablaknál, emberek sétáltak el a zárt késes bolt előtt, Seolji továbbra se vette le róla bizalmatlanságot sugárzó szemeit – de semmi váratlan nem történt. A ház belsejében megreccsent a fából készített lépcső, ahogy Jaehwan lelépkedett rajta, és a hirtelen zajra Kyungsoo önkéntelenül is odakapta a fejét. A késkészítő visszatért közéjük, és valami hosszúkás tárgyat hozott magával, amiben a fiú azonnal felismerte az általa oly szeretett fegyverfajta, egy tőr alakját. Azon nyomban a saját oldalához kapott, azt gondolva, hogy Jaehwan ellene akar fordulni, de a férfi meglátta a mozdulatát, és rögtön megértette Kyungsoo gondolatát.

- Nyugalom, Kyungsoo, nem akarlak bántani! – csitította a nyugtalanná vált fiút. Visszaült a székére, és a tőrt az ölébe helyezte. – Nem azért hoztam a fegyvert, hogy ellened használjam, hanem mert ez az egyik bizonyíték, amit kértél. Nézd csak meg! – nyújtotta felé a bőr tokba burkolt tárgyat.

- Elnézést – szabadkozott már másodszorra a fiú dörmögve. – Csak tudja, nehezen bízom meg bárkiben is…

                Kyungsoo türelmetlenül, de mégis vigyázó mozdulatokkal bontotta ki a tőrt, ami egy egyszerű, mégis finoman megmunkált fegyver volt. A markolata sötét fa volt, a pengéje pedig sima, de makulátlanra tisztogatott fém. Semmi különös nem volt benne, csak egyetlen dolog vonta magára a figyelmet – a pengébe, közel a markolathoz egy jel volt vésve. A fiú kíváncsian emelte közelebb a szeméhez a látszólag nagy becsben tartott tárgyat, hogy jobban lássa azt. Nagyon furcsa alakzat volt a fémbe róva, amit Kyungsoo leginkább egy griffhez tudott volna hasonlítani. A szimbólum alatt egy monogram díszelgett még: MJH. Moon Jaehwan – gondolta a fiú, ám ennél többet nem sikerült megfejtenie.

- Még sosem láttam ezt a jelet – nézett fel a késkészítőre kérdően.

- Ez a családod, vagyis a Do família címere – hangzott a válasz.

- Annak elég szokatlan – jegyezte meg kétkedve a fiú. Élete során látott már egy pár családi címert, de ehhez foghatót még sosem. Egyáltalán nem úgy festett, mint a címerek szoktak, sokkal inkább nézett ki úgy, mint valami egyszerű rajz.

- Az meglehet, de attól még az. A tőrt akkor kaptam, amikor inassá avattak. Régi szokás volt a családodban, hogy egy ilyet ajándékoztak mindenkinek, aki a Do család tagjait szolgálta valamiképpen. Ezt pedig – adott át egy pecsétgyűrűt Kyungsoo-nak a férfi –, Mansik úrtól kaptam emlékbe, amikor elköltözött a városból.

                A gyűrű kövét megszemlélve ugyanazt a jelet fedezte fel. Némán pillantott vissza Jaehwanra, és nem tudta, mit mondjon. A férfi azt hitte, ismét kételyeknek akar majd hangot adni, ezért megelőzte őt a megszólalással.

- Azt mondod, még sosem láttad a családod címerét, így hát ez nyilván nem elég bizonyíték számodra, de mással nem tudok szolgálni. Mint mondtam, nem akarlak átverni, és minden, amit elmondtam, igaz. Ha akarsz, akár most azonnal elmehetsz, nem fogok az utadba állni, de ha úgy döntesz, hogy hiszel nekem, én szívesen beszélgetnék veled… Hiszen még azt sem tudom, hogy te hogy kerültél ebbe a városba.

                Kyungsoo habozott. Fogalma sem volt, mit kéne most tennie – merjen-e hinni ennek az embernek. Megpróbálta végiggondolni az egész beszélgetésüket az elejétől kezdve, mert jelenleg elég nagy káosz uralkodott a fejében a sok új részletnek köszönhetően. Ahogy visszaemlékezett, rájött, hogy akárhányszor kérdezősködött a szüleiről gyerekkorában, mindig ugyanazt a rövid történetet hallotta csak a tűzről, és a kérdést mindig olyan gyorsan és türelmetlenül zárták le, hogy ő nem mert tovább faggatózni. Most azonban egészen más megvilágításba került a kérdés, és csak ebben a pillanatban jött rá, hogy a Kim család tagjai azért igyekeztek őt annyira szorgalmasan lerázni, mert tudtán kívül nagyon kínos témát feszegetett.

                Do altábornagy akadály volt számára, aki az útjában állt annak, hogy megszerezze azt, amit akart, így hát elhatározta, hogy eltünteti őt… végleg – csendültek fel fülében Jaehwan szavai, és egy szempillantás alatt olyan erővel lángolt fel benne a vad düh Jongin apja iránt, hogy képes lett volna ordítva rátámadni a tábornokra, ha most itt lett volna. Egész életében megvetette azokat az embereket, akiket elvakított a hatalomvágy, és viszolyogva szemlélte a seregben folyó hatalmi harcokat. És most azt kell megtudnia, hogy a saját szülei, és csaknem ő is pont egy ilyen hatalmi harc áldozata lett. Kyungsoo elborzadva ült a székében, és egyre dühösebb lett.

                Amiatt a kegyetlen és aljas Kim Jonghae miatt kellett árván felnőnie, hozzátartozók nélkül, abban a hitben, hogy alacsonyabb rendű, mint ők! Hogy lehet egy ember ennyire alávaló és irgalmatlan?! Kyungsoo köpni tudott volna a megvetéstől. És ő még azt hitte, hogy hálával tartozik Jongin apjának, amiért magukhoz vették őt! Hogy rendes katonai nevelést kapott ő is! Most aztán minden volt, csak hálás nem.

                Jaehwan figyelmét nem kerülte el, mennyire felzaklatta magát. Képtelen volt elrejteni az érzelmeit, amelyek egytől-egyig kiültek most az arcára.

- Kyungsoo?

- Hiszek magának – jelentette ki Kyungsoo jéghidegen, de a hűvös hangnem most nem Jaehwannak szólt. A férfi lassan bólintott, a fiú pedig visszaadta neki a gyűrűt és a tőrt.

- Köszönöm.

- Most viszont el kell mennem, elnézést kérek – vált egyszerre sietőssé Kyungsoo-nak, és mielőtt még a késkészítő bármit szólhatott volna, felpattant a székéről, gyorsan meghajolt felé, és már ki is viharzott az ajtón.

                Jaehwan elképedve bámult utána.

- Micsoda neveletlen alak – morogta Seolji az orra alatt. – Édesapám hogy nézheti csak így el ezt neki?

*

                Az indulat hajtotta előre, ahogy sebes léptekkel hazaindult. Egyedül akart maradni, és nagyon remélte, hogy Jonginék még nem lesznek otthon, mert nem tudott volna úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, elmondani viszont nem akarta a barátjának a dolgot. Valamiért eszébe se jutott, hogy máshová menjen, a lábai egyenesen az otthonuk felé vitték őt.

                Nem volt szerencséje. Amint belépett a házba, Jonginba botlott, aki épp az asztalt terítette az esti étkezéshez. A levegőben finom illat terjengett, ízletes vacsora ígéretét hordozva, Kyungsoo-t azonban ez most a legkevésbé sem érdekelte. Ahogy meglátta a barátját, majdnem kifordult az ajtón, de Jongin már köszönésre nyitotta a száját.

- Kyungsoo! Gyere, nemsokára eszünk! – vigyorgott rá a fiú jókedvűen, majd tovább csacsogott. – Hyeseul átment Cho nénit ápolni, mert megbetegedett szegény. Hát nem egy áldott jó lélek ez a lány? – mondta elragadtatva, amit látva Kyungsoo fura módon csak még nyomottabb hangulatba került.

- Fantasztikus – bökte oda mogorván, meg se próbálva eltitkolni, hogy nincs felhőtlen kedvében.

- Valami baj van? – kérdezte Jongin, akinek nem kerülte el figyelmét a másik hangneme.

- Baj? Á, dehogy – legyintett Kyungsoo, és megpróbálta otthagyni őt a konyhában, de a fiú utána caplatott a hálóba.

- Kyungsoo? Mi a gond? Mi történt?

- Semmi! – tagadott a fiú, s közben egyre jobban idegesítette a barátja kérdezősködése.

- Történt valami a fogadóban? – erősködött továbbra is Jongin. – Ne mondd, hogy semmi, látom rajtad, hogy valami bajod van… Mondd el nekem.

- Bajom, nekem?! – borult ki ebben a pillanatban a bili Kyungsoo-nál, és élesen nézett Jongin szemébe.

- Kyungsoo…

- Az apád egy gyilkos!

                Kyungsoo hangja élesen szelte ketté a levegőt közöttük, és némította el Jongint. A fiú arcára kiülő mélységes döbbenet elárulta, hogy bármilyen válaszra is számított, az távol állt attól, amit hallott. Megütközve bámult a dühös fiúra, s szemeiből egyértelműen kiolvasható volt, hogy nem érti a barátját.

- Mi?

- Jól hallottad!

- Nem… nem értem…

- Hát persze, hogy nem! – vágta rá Kyungsoo hevesen, egész testében megfeszülve az indulattól.

                Valami elpattant most benne, és képtelen volt visszafogni magát attól, hogy Jonginra zúdítsa minden dühét. Még sosem került ilyen lelkiállapotba, sosem érezte magát ennyire haragosnak, hogy szinte fel tudott volna robbanni. Végtelenül felháborította, hogy az ember, aki a szülei haláláért felelős, simán megúszta a dolgot, hogy nem bűnhődött meg a tettéért. Az a nyugodt, hidegvérű Kyungsoo, aki általában lenni szokott, hirtelen eltűnt, és a helyére egy forrófejű, feltüzelt Kyungsoo lépett.

                Bármennyire is volt hálás Jongin szüleinek, hogy befogadták, titokban mégis mindig arra vágyott, bárcsak lenne családja, lennének rokonai, akik szeretik és gondoskodnak róla. Bár ezt kívánta, belátta, hogy ez lehetetlen, mert a szülei meghaltak. Ha tudta volna! Ha akkor tudta volna, akár bosszút is állhatott volna… Most azonban nem maradt más, csak a mardosó fájdalom és keserű harag, hogy így kellett elveszítenie őket, és most már semmit sem tehet. Jongin pedig itt van boldogan, és fogalma sincs arról, hogy az apja mitől fosztotta meg őt, csak hogy ő vezethesse azt a rohadt sereget!

- Kyungsoo, mondj már valamit! Mi van az apámmal? – vonta őt kérdőre Jongin elkomolyodva.

- Komolyan tudni akarod? – vetette oda neki Kyungsoo, mire Jongin lassan bólintott. – Most voltam a késkészítőnél, aki mindent elmondott nekem. És tudod, mit tudtam meg tőle?

- Nem…

- Az apád annak idején képes volt megöletni a szüleimet, érted ezt?! Végezni akart az egész családommal, hogy megkaparintsa azt az idióta tábornoki kinevezést! – vágta Jongin arcába hangosan, a fiúnak pedig elkerekedtek a szemei a hallottaktól.

- M-mi? – dadogta értetlenül. – De hát a szüleid… egy tűzben haltak meg, nem?

- Amit az apád gyújtott rájuk!

- D-de hát… Hogy lehet ez?

- Ugyan már, ne legyél ilyen ostoba, Jongin! – nevetett fel Kyungsoo, de a hangjában nyoma sem volt jókedvnek, hanem keserűség mérgezte érdesre. – Mindig is tudtuk, hogy az apád kegyetlen és embertelen! Ezek szerint az sem esett nehezére, hogy kiirtson egy egész családot. Mellesleg az apád meg az enyém barátok voltak! Nem semmi, ugye? Igazi baráti szeretet és összetartás!

- Kyungsoo, nem tudom, honnan veszed mindezt, de…

                Jongin tovább beszélt, de a fiú nem hallotta őt, mert hirtelen újabb gondolat ütött szöget a fejébe. Jaehwan azt sugallta, hogy az egész Kim család tudatában volt a merényletnek. Mi van, ha… Rögtön rá is kérdezett, mert mindenképpen meg kellett tudnia a választ.

- Te tudtad?

- Mit?

- Tudtad, hogy az apád gyilkolta meg őket?! – ismételte meg türelmetlenül és emelt hangon a kérdést.

- Nem! Honnan kellett volna tudnom mégis? – háborodott fel most már Jongin is.

- Ki tudja, apád milyen titkokat osztott meg veled…

- Kyungsoo, mi ütött beléd? Elhiszem, hogy felkavart téged, bármit is tudtál meg a családodról, de nekem semmi közöm a dologhoz!

- Hogy van az – kezdte hidegen, de halkan Kyungsoo –, hogy bármi rossz történik, annak mindig köze van valahogy az apádhoz? Ha?

- Nyugodj le, légy szíves! – szólította fel őt Jongin, ezzel azonban csak még jobban felingerelte őt. Nincs joga ilyet kérni ezek után!

- Egész életemben melletted álltam! – kiabálta a barátja arcába magán kívül. – Támogattalak mindenben, amikor nem ment a kiképzés, amikor balhéztál apáddal, amikor Hyeseult őriztetted velem, amikor megszöktél vele a táborból!

- Igen, ez így van…

- És most még azt a jogot sem akarod megadni nekem, hogy dühös legyek, amikor megtudom, hogy mi történt valójában a szüleimmel! Úgyhogy ha lehet, ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, és mit ne!

                Arra számított, hogy Jongin majd visszavág neki valahogy, de erre hiába várt. A fiú zavartan, frusztráltan nézett rá, de nem mondott egy szót se, a torkára akadt a mondanivalója.

- Kyungsoo… - próbálkozott végül gyengén.

- Ne, Jongin! – hárította el azonnal Kyungsoo. – Most nem akarok… nem akarlak látni.

                Eltéveszthetetlen volt a Jongin arcára kiülő megbántottság. Barna szemei sértettséget sugároztak, de Kyungsoo ezt nem vette észre, mert elfordult tőle.

- Ha rád nézek, nyomban eszembe jut az apád, és hányni tudnék tőle – folytatta végtelen megvetéssel, s nem tudta, de minden szava egy jókora pofonnal ér fel Jongin számára. – Most elmegyek.

                Mielőtt Jongin észbe kaphatott volna, a fiú már kinn is volt a házból. A bejárati ajtó hangosan csapódott utána, de ő csak állt ledöbbenve Kyungsoo szobájának közepén, és némán bámulta a barátja hűlt helyét. Egyszerűen nem hitte el, ami történt.

*

                Nem volt hova mennie. Időközben az ég is beborult, és olyan esőfelhők gyülekeztek a feje felett, amelyeknek eddig nyoma sem volt. Még az időjárás is összeesküdik ellene… Kyungsoo zsémbesen indult el az utcán, és más ötlete nem lévén, az Arany Borostyán felé vette az irányt. Ott majd elalszik valami eldugott sarokban, mert hogy haza nem megy, az holtbiztos.

                Kang bácsit meglepte a megjelenése, de szívesen biztosított neki menedéket az éjszakára. Kyungsoo mindig is nagyra becsülte az öregúrban, hogy volt benne annyi tapintat, hogy sosem ütötte bele az orrát mások magánéletébe, nem kérdezősködött. Ez most kifejezetten jól jött, mert semmi kedve nem volt valami ostoba mesét kitalálni, hogy miért nem otthon tölti az éjszakát.

                Órákig képtelen volt elaludni, miután lefeküdt. Még mindig zaklatott volt, a gondolatai szüntelenül a Jaehwan által elmondott történet körül forogtak, és legszívesebben megfojtotta volna Kim Jonghae tábornokot. A Jonginnal való veszekedés is újra meg újra felidéződött benne, és iszonyú rosszul érezte magát miatta, de akkor és ott nem tudott úgy tenni, mintha nem neheztelne. Nem tudott megbocsátani Jongin apjának, és nem is akart.

                Ahogy ott feküdt a sötétben, s a saját kavargó gondolataitól még a tücskök ciripelését sem hallotta, egyszerre egy új ötlet kezdett körvonalazódni benne. Do Mansik jutott eszébe, a nagybátyja, aki Jaehwan állítása szerint egy kis falucskában lakik… és aki talán még ma is él. Legalábbis a háború előtt még biztosan élt, de mostanra már semmi sem volt biztos. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Kyungsoo-t. Lehet, hogy van egy élő rokona, ő pedig itt van, nem is olyan elérhetetlen távolságban tőle! Ha megtalálná… Ha megtalálná, többé nem lenne egyedül. A fiút olyan izgalomba hozta ez, hogy aztán emiatt volt képtelen elaludni. Az új elhatározása tartotta ébren, s már alig várta a reggelt, hogy nekilásson kidolgozni egy tervet.

                Mostantól ugyanis egyetlen cél vezérelte őt: megkeresi Do Mansikot.

___________________________________________________________________________________

Sziasztok!

Először is, elnézést kérek, hogy ilyen sokára érkezett meg a második rész. Viszont jó hosszú lett, bár gondolom ezt látják azok, akik eljutottak idáig. :D A fejezet vagy ezer szóval túllépi a Jonginos alapsztori leghosszabb fejezetét.

Ez a rész most tele volt új információkkal, ezért nem sok minden történt benne, de megígérhetem, hogy a következő részekben már beindulnak az események.

Remélem tetszett nektek a fejezet :3 Nem tudom, merjek-e ilyet mondani, de most megteszem: szóval ma van a szülinapom, ezért nagyon-nagyon-nagyon örülnék neki, ha megajándékoznátok engem a véleményetekkel. Nagyon köszönöm előre is, ha ezt megteszitek. :)

Csak ennyit akartam mondani~ :)

Aquatic

What really matters (Kyungsoo-sequel) - 1. rész

What really matters

(Kyungsoo-sequel)

1. rész

                Do Kyungsoo az Arany Borostyán Fogadó konyhájában állt, és elégedetten pillantott végig az aznapi ebédhez gondosan megtisztított és felaprított zöldségen és húson, amit a pulton halmozott fel különböző tálakban. Egész gyorsan végzett ma az előkészületekkel, így maradt egy kis szabadideje, amit még eltölthetett, amíg a befűszerezett hús állt egy kicsit a pácban. A gondolat, hogy pihenhet egy órácskát felderítette, így miután elmosta minden használt eszközét, elhagyta a konyhát és elindult megkeresni Jongint, hátha beszélgethetnek egy kicsit.

                Több, mint két éve éltek már a városban, és csak pár hónapja annak, hogy Jongin és Hyeseul végre ténylegesen is egy párt alkottak. Kyungsoo nagyon örült, hogy a legjobb – és egyetlen – barátja végre megtalálta a megérdemelt boldogságát. A fiú kedvelte Hyeseult, aki annak idején olyan gyorsan rabolta el a barátja szívét, hogy Kyungsoo csak a fejét kapkodhatta. Hyeseul olyan lány volt, aki meglepően jól kezelte a forrófejűvé válásra hajlamos Jongint, ezen kívül a fiú becsülte benne azt az akaraterőt és tartást, amit mindezidáig tanúsított. Hyeseul jól kiegészítette Jongint, és Kyungsoo örömmel látta, milyen jól illenek egymáshoz, de az összekerülésük együtt járt azzal, hogy önkéntelenül is kialakult köztük egy saját, bensőséges kis világ, amibe Kyungsoo… nem tartozott bele. Szó sem volt arról, hogy akaratlagosan kihagyták volna a fiút bármiből is, de a köztük lévő kötődés következményképpen időnként úgy érezte, ő a harmadik kerék. A fiú egyáltalán nem volt az a féltékeny fajta, de azért beletelt egy kis időbe, mire megszokta, hogy a barátján ezentúl „osztozkodnia” kell valaki mással, akibe Jongin szerelmes. Kyungsoo még sosem látta ilyennek a másik fiút, és bár elméletben értette, mi az a szerelem, ő maga még sosem tapasztalta meg, így teljes egészében mégsem tudta átérezni Jongin helyzetét. Ha őszinte akart lenni, nem is nagyon vágyott erre – most sokkal fontosabb dolgai voltak, minthogy valaki elcsavarja a fejét, hiszen kitűzött céljai voltak, amiket el akart érni, és bizony azért még rengeteget kellett dolgoznia.

                A megtakarított pénzük hónapról hónapra egyre csak több lett, és minden egyes hozzáadott pénzérme egy apró lépést jelentett a függetlenedés útján; azon az ösvényen, ami a jövőjük felé vezetett. Kyungsoo nagy elszántsággal lépkedett ezen az úton és nem engedte, hogy bármi is letérítse róla. Nem mintha idáig bármi olyan történt volna, ami ezt megtehette volna a háború vége óta. Mióta a városban éltek az életük tevékeny munkával telt, de viszonylag nyugalmas volt. Nem voltak csaták, amelyek folyton az életüket veszélyeztették, nem voltak ellenségeik, akik állandóan a vesztükre akartak törni. Habár Kyungsoo Jongin mellett felnőve a katonáskodáshoz volt szokva, most rájött, hogy az új életvitelük bár kevesebb izgalommal jár, sokkal elégedettebb volt vele. Neki magának az izgalmakra amúgy sem volt különösebben szüksége, azt inkább Jongin szerette. Bár a tőreit még mindig imádta, és rendszeresen eljárt gyakorolni velük, hogy ne kopjon meg a tudása. A szabadidejét többnyire ezzel töltötte, a munkaidejét pedig természetesen az Arany Borostyánban.

                Most, ahogy elhagyta a konyhát és elindult kifelé, feltűnt neki, hogy milyen csendes ma az épület. Épp csak egy-két szobalányt látott lézengeni a mosókonyhában. Ez elég szokatlan jelenség volt, így kissé értetlenül sétált végig a kihalt folyosókon, amíg egyszer csak Kang bácsiba nem botlott.

- Ah, Kyungsoo fiam, épp jókor jössz! – ragadta őt vállon az öreg azonnal.

- Hol vannak a többiek? – kérdezte Kyungsoo kíváncsian.

- Kevés ma a vendég, viszont sok a munka a földeken – sóhajtotta Kang bácsi, miközben az előtérbe terelte a fiút.

- Á, értem.

- Van egy feladatom számodra – jelentette be az öregúr.

- Feladat? – kérdezte kissé elszontyolodva Kyungsoo, de arra ügyelt, hogy a hangjából ez ne hallatsszon ki. Elvégre mégiscsak munkaidő volt, és ha feladat van, akkor azt teljesíteni kell.

- Igen, el kéne menned a késeshez. A múltkor panaszkodtál, hogy sok kés tönkrement a konyhában, így rendeltem pár újat.

- Komolyan, Kang bácsi? – lepődött meg Kyungsoo. – De hiszen én nem akartam panaszkodni, csak kicsúszott a számon. Vannak még kések, amiket használni tudok, nem kellett volna feleslegesen költekeznie, Kang bácsi!

- Egy pár póteszköz sohasem árt, ha van, és most telik is rá – mondta a bácsi, majd a ruhájába nyúlt, hogy kivegye a zsebéből a pénzes tarisznyáját. Az apró bőrtárcába nyúlt, majd átadott Kyungsoo-nak pár érmét. – Na, eredj fiam, a késes azt ígérte, mára készen lesznek.

- Köszönöm, Kang bácsi – mosolyodott el hálásan a fiú, és eldugta a pénzt biztonságos helyre. – Hamar megjárom az utat. Várjunk csak… hol is van a késes? – döbbent rá ekkor, hogy még sosem volt az illetőnél, így nem tudja az odavezető utat sem.

                Miután az öreg elmagyarázta neki, merre menjen, Kyungsoo nyomban útnak indult, de előtte még levetette a kötényét. Kilépett a fogadó kapuján, és a forgalmas úton a késkészítő műhelye felé vette az irányt. Szerencsére nem tévedt el, hiszen mindig is jól tájékozódott és hamar kiismerte magát a városban, amikor idekerültek.

                Ahogy az úton haladt, magával ragadta az utca hangulata. Meleg nyári nap volt, de az embereket ez nem állította meg abban, hogy nyüzsögve, szorgalmasan végezzék a dolgukat. Kereskedők árulták a portékáikat, míg a vásárlók szemügyre vették azokat, fiatal sámánnők lépdeltek az úton, diszkréten próbálva legyezni arcukat a nagy melegben, fiatal férfiak cipeltek a hátukon zsákokat és kicsi gyerekek játszadoztak az útszélen. Kyungsoo jókedvűen haladt el mellettük, útközben üdvözölve azokat, akikkel az elmúlt két évben sikerült ismeretséget kötnie. Az emberek szerették a csendes, visszahúzódó, rendes fiút, aki mindig a segítségükre volt, ha kellett és sosem beszélt sületlenségeket, ha kérdezték. A lakosság könnyen fogadta be nemcsak őt, de Jongint és Hyeseult is, amiért Kyungsoo felettébb hálás volt, de azért a trió még mindig mélyen hallgatott arról, hogy honnan és miként kerültek a városba annak idején. Ezt csak Hojeong tábornok, és a kihallgatásukkor jelen lévők tudták, őket azonban titoktartási fogadalom kötötte minden olyan helyzetben, amikor foglyokat hallgattak ki.

                A fiú egy negyedórás séta után ért oda a műhelyhez, amelynek kapuja felett ott lógott a késkészítő cégére, rajta a mester nevével: Moon Jaehwan. Bekukkantott az ajtón, majd belépett, és egy üzlethelyiségben találta magát. Körbenézett, és azonnal megbánta, hogy még sosem járt itt. A bal oldali falat gyönyörűen megmunkált kések és tőrök terítették be, arra várva, hogy valaki megvásárolja őket. A jobb oldalon kisebb-nagyobb konyhai és kerti eszközök kaptak helyet, az ajtóval szemben pedig a vásárlópult állt. Mögötte egy nyitott ajtó vezetett hátra a műhelybe, amit egy lenge függönnyel takartak el.

                A helyiségben azonban nem volt senki ebben a pillanatban. Kyungsoo nem sietett a pulthoz, mert a bal oldali falon sorakozó tőrök azonnal megragadták a figyelmét és muszáj volt szemügyre vennie őket, még mielőtt elintézi, amiért jött. Főleg a tőrök érdekelték, így először azokhoz fordult. Csodálattal nézte a fegyvereket, amelyek között voltak egyszerűbben és cifrábban kidolgozottak is, de mindegyik igényes, szép munka volt. Kyungsoo szeme hamar megakadt az egyiken, ami különösen megtetszett neki: a tőr pengéje sötétebb volt kicsit a megszokottnál, nyele pedig világos volt apró gyöngyberakással. Volt benne valami kifinomultság, ami lenyűgözte a fiút és azt sugallta a számára, hogy a fegyver nem vad, ádáz döfködésre rendeltetett, hanem pontos, céltudatos, művészi mozdulatokkal kell vele bánni. Kyungsoo sosem volt a híve a bumfordi, nehézkes fegyvereknek, se a céltalan agressziónak, mint pár katonatársa a táborban. Ő sokkal inkább a körültekintő, precíz, okos fegyverhasználatot részesítette előnyben. Fontos volt neki, hogy elsajátítsa a tőrrel való bánásmódnak minden egyes apró fortélyát, és azokat rendszeres gyakorlással tökéletesítse, hogy a lehető legmagasabb szinten tudja azt művelni. Ami Jongin számára az íjászat volt, azt Kyungsoo-nak a tőrök jelentették: már szinte művészet volt, ahogy kezelte őket, és életének egy fontos részét képezték. Nem csoda, hogy a konyhában a késekhez is remek érzéke volt, és egyenesebben vágta a zöldségeket és a halat, mint egy igazi szakácsnő. Bár a kés és tőrhasználat eltért egymástól, ő könnyen bánt mindkettővel.

                Kyungsoo nem tudta megállni, hogy le ne vegye a helyéről a kiszemelt tőrt. Amint a kezébe került, óvatosan fogta meg a gyönyörű markolatot, de csak azután, hogy alaposan megtörölte a tenyerét a ruhájában. A fegyver úgy illett a markába, mintha direkt, személyre szólóan csak neki készítették volna, a pengén pedig megcsillant a beáradó napfény. Megmozgatta a kezében, hogy tesztelje, miként alkalmazkodik egymáshoz a tenyere meg a markolat használat közben, és nyomban érezte, hogy tökéletes volt. Kyungsoo-t heves vágy öntötte el, hogy birtokolhassa ezt a tőrt, mert egész egyszerűen tudta, hogy ők egymásnak teremttettek. Annyira belemerült a kiválasztott harci eszközben való gyönyörködésbe, hogy észre sem vette, hogy már nincs egyedül.

- Tedd le azt a kezedből, vagy az említett testrészed nélkül mész haza – mondta egy fenyegető hang a fülébe, majd két kar fogta le hátulról. Kyungsoo a hirtelen támadásra megijedt, és reflexszerűen mozdult, hogy kiszabaduljon, ám ekkor egy penge éle nyomódott a torkának. – Na, na, na, csak ne olyan sietősen – súgta a fülébe a hang, ami meglepően lágy volt ahhoz, hogy férfias lehessen. – Még meg talállak sérteni, ha tovább ficeregsz. Bár a tolvajok nem érdemelnek jobbat – tette még hozzá szárazan az illető.

- Engedj el! – sziszegte Kyungsoo, és kezdte dühíteni, hogy nem látja, ki támadt rá ilyen orvul, miközben ő semmi rosszat nem csinált.

- Majd elengedlek, ha végre leteszed azt – jött a válasz hidegen, és a fiún végigfutott a libabőr, ahogy az idegen forró lélegzete a fülét súrolta.

- Letenném, de egy kicsit akadályoz a torkomnak nyomott kés – bújt elő Kyungsoo-ból a szarkasztikus oldala. Egy pillanatig csend volt, mintha a támadó habozott volna, majd lépések nesze hallatszott a hátuk mögül.

- Seolji, elég! – csattant egy férfihang, ahogy a harmadik fél megjelent a műhely ajtajában. – Mit művelsz már megint?

- Tolvajt fogtam, apám! – jelentette be büszkén és harciasan.

- Nem vagyok tolvaj! – mordult fel dühösen Kyungsoo.

- El akartad lopni ezt a tőrt! – ellenkezett a másik hevesen.

- Engedd el a fiút! – szólt rá határozottan a középkorú férfi Kyungsoo fogvatartójára, aki ekkor végre kelletlenül bár, de elengedte őt. Kyungsoo kissé feldúltan rántotta ki magát a másik karjai közül, és nyomban megfordult, hogy szemügyre vegye őt.

                Nem akart hinni a szemének, ahogy megpillantotta a másikat – a támadója bár eléggé fiús külsejű, de határozottan a másik nem képviselője volt. A lány – Seolji – gyanakvó képpel méregette őt, és Kyungsoo érezte, hogy nagyra nyílnak a szemei, ahogy végignézett a másikon. Seolji a férfiakra jellemző inget és nadrágot viselt, fekete, fényes haja pedig csupán épphogy a válláig ért. Arcán harcias kifejezés ült, szemeiben vad fényt csillant, de a vonásai mégis lányosan lágyak voltak, hiába próbálta őket megkeményíteni. Kyungsoo-nál vagy fél fejjel alacsonyabb volt, aki morcosan vette tudomásul, hogy egy lány képes volt bekeríteni őt. Idegesítette, hogy nem vette észre, hogy közeledik a másik, és ez bántotta az önérzetét.

- Lányom, mégis mit fognak így gondolni rólunk? Rengetegszer mondtam már neked, hogy bánj tisztességesen a vásárlókkal! – korholta a mester Seoljit, aki megadóan hallgatta ezt. Kyungsoo végre felé fordulhatott, hogy bemutatkozzon. – Rossz hírünket kel… Te jó ég!

                A férfi elképedve bámult Kyungsoo-ra, amint meglátta őt, és azonnal megfagyott. A fiú csodálkozva pislogott nagyokat, de még mielőtt rákérdezhetett volna, hogy mi ez az egész, a késkészítő újra megszólalt.

- Ezt nem hiszem el! – motyogta elhűlve, és egy lépést tett a fiú felé. – Te nem… nem lehetsz… de annyira hasonlítasz rá…

- Micsoda? – kérdezte Kyungsoo semmit sem értve. A legkevésbé sem értette a helyzetet, és a másik viselkedése zavarba hozta és nyugtalanította.

- Mi ez az egész, édesapám? – szólt közbe Seolji értetlenül. Látszólag neki sem volt fogalma a dologról, és nem értette apja furcsa viselkedését. – Ki ez a fiú? Ismered?

- Te… Do Kyungsoo vagy? – kérdezte Moon Jaehwan ügyet sem vetve a lányára.

- Honnan tudja a nevemet? – vágta rá megdöbbenve Kyungsoo. Biztos volt benne, hogy még sosem találkozott ezzel a férfivel, de akkor honnan tudja a másik, hogy hogy hívják?

- Do Kyungsoo vagy? – sürgette őt a késkészítő. Talán Kang bácsi mondta neki, hogy ki fog a késekért menni, de akkor miért mondta azt az előbb, hogy annyira hasonlít valakire?

- Igen, az vagyok – bólintott végül rá, mire a másik ajkai elnyíltak csodálkozásukban. – Kang bácsi küldött a megrendelt késekért, szóval…

- Ismerlek téged – mondta a mester, amitől Kyungsoo kezdett eléggé türelmetlen lenni. Mégis mit akar tőle ez az ember?!

- Pedig most találkoztunk először, uram – felelte olyan higgadtan, ahogyan csak tudta. – Az Arany Borostyánból jövök a késekért, amiket…

- Ismertem az apádat – jelentette ki Moon Jaehwan, és a kijelentésével egy szempillantás alatt fagyasztotta Kyungsoo torkára a szót.

                A férfi nagy, fürkésző szemekkel tekintett rá, miközben Kyungsoo megpróbálta megemészteni a hallottakat. Mégis hogy érti azt, hogy ismerte az apját? A fiú nem akart hinni a fülének, pedig biztos volt benne, hogy nem hallotta félre, amit a másik mondott.

- Mit mondott? – kérdezett vissza bizonytalanul, hátha mégis félreértette.

- Ismertem az apádat – ismételte meg a férfi lassan.

- Ez képtelenség.

- Annak tűnhet, de igaz – felelte a mester, és tett még egy lépést felé, mire Kyungsoo hátrálni kezdett. – És minél alaposabban megnézlek, annál biztosabb vagyok benne.

- Az apám már réges-rég halott – mondta Kyungsoo határozottan. – Nem ismerheti.

- Tudom… tudom, hogy már rég nincs köztünk – bólogatott a másik, és mintha egy kis szomorúság ült volna ki az arcára, ahogy Kyungsoo apjának a halálát emlegették. – Pedig jó ember volt…

- Mégis ki maga? – ment fel a pumpa Kyungsoo-ban, mert az egész annyira abszurd volt, és másodpercről másodpercre egyre nagyobb képtelenségnek tűnt.

- A nevem Moon Jaehwan, késkészítő vagyok – mondta a mester. – Sok-sok évvel ezelőtt pedig a nagybátyád inasa voltam.

- A nagybátyám? Nekem nincs nagybátyám! – fakadt ki Kyungsoo hangosan és ingerülten. Egyre feszültebb lett, hogy ez az ember ilyen badarságokat hord itt össze róla és a családjáról. – A szüleim halottak, és nincsenek élő rokonaim!

- Ha meghallgatsz, mindent elmondok – mondta a másik, de Kyungsoo hajthatatlan volt. Nem akart semmit sem hallani, és olyan ideges lett hirtelen, hogy azon nyomban távozni akart.

- Nem vagyok kíváncsi rá! – jelentette ki határozottan, majd a korábban megcsodált tőrt, ami még mindig a kezében volt, a döbbent Seolji markába nyomta. – Maga nem tud semmit a családomról, biztos csak összekevert valakivel. Most pedig elmegyek.

- Fiam, várj! – szólt rá Jaehwan, de Kyungsoo nem hallgatott rá. Ki akart jutni innen, mert azt hitte, felrobban a feje, ha tovább kell itt maradnia.

- Itt a pénz! – vette elő az aranyat a zsebéből, és azt is a lány kezébe tuszkolta. – Hol vannak a megrendelt kések?

- Seolji, hozd ide őket a pultról – mondta a férfi a lányának, majd visszafordult Kyungsoo felé. – Tudom, hogy ez nagy képtelenségnek tűnhet, de ez az igazság. Ismertem a családodat, és mindent elmondok neked, ha…

- Nem érdekel! Nem hiszek magának! – csattant fel Kyungsoo élesen, és kikapta a lány kezéből a csomagot, aki ekkorra ért vissza hozzájuk. – A viszontlátásra.

- Ha meggondolnád magad, bármikor visszajöhetsz, Kyungsoo, és elmondom az igazságot – ismételte a mester újra, ami csak még jobban hergelte a fiú indulatait. Egy szó nélkül hagyta ott az üzletet, és jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte, hogy mennyire volt faragatlan.

                Gyors tempóban, feldúlt lelki világgal vágtatott vissza az Arany Borostyánba, és amikor visszaért, az új késeket egyenesen bevágta a konyhaszekrény legaljára, hogy látnia se kelljen őket. Nagyon régen vesztette el utoljára így a fejét, és nagyon nem volt jó érzés. Még mindig képtelen volt elhinni azt, ami a késes üzletében történt vele.

                Még hogy ismerte az apját! Még hogy a nagybátyja szolgálója volt… Neki nincs is nagybátyja! Az apja is lassan húsz éve halott az édesanyjával együtt! Különben is, mi a fészkes fenét keresne itt az az ember, ha tényleg ismerte a családját? Hiszen Kyungsoo sem idevalósi volt, a háborúban a másik oldalon állt Kim tábornok oldalán, egészen addig, amíg meg nem szöktek onnan. Ez az egész… oltári nagy lehetetlenség volt, és ő nem hitt egy percig sem benne.

                Egész délután zaklatott volt, és a történtek nem hagyták nyugodni egy pillanatra sem. Egyre csak erre gondolt, és annyira figyelmetlenné vált, hogy ennek köszönhetően sikeresen el is vágta a kezét a nagy konyhakéssel, miközben a vacsorát készítette. Szitkozódva tisztította ki a sebet, és kötötte be, majd folytatta a munkát. Alig várta, hogy végre hazamehessen, és lefekhessen aludni. Csak ágyban akart végre lenni, hogy maga mögött hagyja ezt a szörnyű napot. De előtte még beszélnie kell Jonginnal, mert ezt muszáj elmondania neki.

                Amikor hazaért, először Hyeseullel találkozott össze, aki a tányérokat mosogatta épp a konyhában.

- De jó, hogy megjöttél! – mosolygott rá a lány azonnal. – Még meleg az étel, egyél.

- Mindjárt, de előbb beszélnem kell Jonginnal – felelte a fiú, miközben levette a cipőjét. – Hol van?

- A hálóban – intett a ház belseje felé Hyeseul a fejével, mire Kyungsoo már ott sem volt.

                Belépett a szobába, ahol Jongin épp nagy odafigyeléssel írt valamit, de ahogy meghallotta az ajtó nyitódását, nyomban felkapta a fejét.

- Kyungsoo – vigyorgott rá jókedvűen. – Mi újság?

- Beszélnünk kell – csapott a közepébe azonnal a fiú, mert hallani akarta végre, mit gondol majd a másik.

- Mi a baj? – tette le Jongin a tollat, amivel írt, és teljes figyelmét a barátjának szentelte. – Mi történt a kezeddel?

- Mi? Ja… csak megvágtam, semmiség – legyintett Kyungsoo, és leült az ágy szélére.

- Akkor?

- Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma velem…

                Kyungsoo pontról pontra beszámolt Jonginnak a mai különös eseményekről, amit Jongin legalább olyan döbbenten fogadott, mint amilyen ő volt, amikor megtörtént vele.

- Ez most komoly? – hitetlenkedett a másik fiú. – Azt mondta, ismerte az apádat?

- Igen… És én ezt képtelen vagyok elhinni.

- Hát elég nagy képtelenségnek hangzik, az biztos! – adott neki igazat Jongin. – De mi van, ha…

- Ha?

- Ha tényleg tud valamit.

- Jongin, te is tudod, hogy a szüleim rég halottak, és nincsenek más rokonaim. Még hogy nagybácsi!

- Igen, tudom – bólintott a fiú, aztán eltűnődött a dolgon. – De talán… meghallgathatnád azt az embert, hogy mit tud neked mondani. Azzal semmit sem veszíthetsz.

                Kyungsoo erre nem tudott hirtelen mit mondani, így inkább elgondolkodott a felvetésen. Lehet, hogy ez az egész csak egy hatalmas ostobaság, és semmi sem igaz belőle. De az is lehet, hogy a késkészítő esetleg… valóban tud valamit a családjáról. A lehetőség, hogy megtudjon róluk valamit izgalommal töltötte el őt, hiszen sosem volt senkije Jonginon kívül. A szülei egy tűzvész áldozatai lettek, amikor ő még épphogy csak betöltötte a harmadik életévét, és valamilyen máig ismeretlen ok miatt kigyulladt a házuk. Kyungsoo-nak mindig azt mondták, hogy a szolgálólányuk hanyagsága miatt történt a dolog, és a szüleit nem tudták megmenteni, őt azonban pontosan ez a cseléd menekítette ki a lángok közül. Más rokonokról soha senki nem mesélt neki, miután Jonginékhoz került. Most azonban jött ez a férfi, és azt állította, van egy nagybátyja. Kyungsoo nem tudta, mit csináljon. Menjen vissza, és kérdezze ki a mestert…? Végül is, ahogy Jongin mondta, veszíteni nem veszíthet vele semmit.

- Talán… egy próbát megér – mondta végül, pontot téve a gondolatai végére. Jongin kedvesen rámosolygott, és meglapogatta a hátát.

- Remek lenne, ha mégis rátalálnál a rokonaidra!

- Aha…

                Azzal az elhatározással feküdt le, hogy másnap visszamegy a műhelybe, de annyira nagy lett hirtelenjében a forgalom a fogadóban, hogy nem tudta megvalósítani a dolgot, így elnapolta. Csaknem egy teljes hét eltelt, mire időt tudott szakítani rá, és tényleg visszament. Még maga is meglepődött rajta, hogy milyen hevesen dübörgött a szíve izgatottságában, ahogy a késkészítő üzlete felé közeledett. Végül odaért, nyelt egy nagyot, kitárta az ajtót és belépett. Moon Jaehwan a pult mögött állt, és épp foglalatoskodott valamivel.

- Itt vagyok, visszajöttem – mondta Kyungsoo nyugalmat erőltetve a hangjára. – Kérem, mondjon el mindent, amit csak tud.

                Jaehwan meglepetten nézett rá, majd lassan letette a keze ügyében lévő dolgot.

- Gyere beljebb, Do Kyungsoo – mosolyodott el kedvesen. Kyungsoo becsukta maga mögött az ajtót, gondolatban emlékeztette magát, hogy nem veszíthet semmit, és szembenézett a másikkal.