What really matters
(Kyungsoo-sequel)
1. rész
Do
Kyungsoo az Arany Borostyán Fogadó konyhájában állt, és elégedetten pillantott
végig az aznapi ebédhez gondosan megtisztított és felaprított zöldségen és
húson, amit a pulton halmozott fel különböző tálakban. Egész gyorsan végzett ma
az előkészületekkel, így maradt egy kis szabadideje, amit még eltölthetett,
amíg a befűszerezett hús állt egy kicsit a pácban. A gondolat, hogy pihenhet
egy órácskát felderítette, így miután elmosta minden használt eszközét, elhagyta
a konyhát és elindult megkeresni Jongint, hátha beszélgethetnek egy kicsit.
Több,
mint két éve éltek már a városban, és csak pár hónapja annak, hogy Jongin és
Hyeseul végre ténylegesen is egy párt alkottak. Kyungsoo nagyon örült, hogy a
legjobb – és egyetlen – barátja végre megtalálta a megérdemelt boldogságát. A
fiú kedvelte Hyeseult, aki annak idején olyan gyorsan rabolta el a barátja
szívét, hogy Kyungsoo csak a fejét kapkodhatta. Hyeseul olyan lány volt, aki meglepően
jól kezelte a forrófejűvé válásra hajlamos Jongint, ezen kívül a fiú becsülte
benne azt az akaraterőt és tartást, amit mindezidáig tanúsított. Hyeseul jól
kiegészítette Jongint, és Kyungsoo örömmel látta, milyen jól illenek egymáshoz,
de az összekerülésük együtt járt azzal, hogy önkéntelenül is kialakult köztük
egy saját, bensőséges kis világ, amibe Kyungsoo… nem tartozott bele. Szó sem
volt arról, hogy akaratlagosan kihagyták volna a fiút bármiből is, de a köztük
lévő kötődés következményképpen időnként úgy érezte, ő a harmadik kerék. A fiú
egyáltalán nem volt az a féltékeny fajta, de azért beletelt egy kis időbe, mire
megszokta, hogy a barátján ezentúl „osztozkodnia” kell valaki mással, akibe
Jongin szerelmes. Kyungsoo még sosem látta ilyennek a másik fiút, és bár
elméletben értette, mi az a szerelem, ő maga még sosem tapasztalta meg, így teljes
egészében mégsem tudta átérezni Jongin helyzetét. Ha őszinte akart lenni, nem
is nagyon vágyott erre – most sokkal fontosabb dolgai voltak, minthogy valaki
elcsavarja a fejét, hiszen kitűzött céljai voltak, amiket el akart érni, és
bizony azért még rengeteget kellett dolgoznia.
A
megtakarított pénzük hónapról hónapra egyre csak több lett, és minden egyes
hozzáadott pénzérme egy apró lépést jelentett a függetlenedés útján; azon az
ösvényen, ami a jövőjük felé vezetett. Kyungsoo nagy elszántsággal lépkedett
ezen az úton és nem engedte, hogy bármi is letérítse róla. Nem mintha idáig
bármi olyan történt volna, ami ezt megtehette volna a háború vége óta. Mióta a
városban éltek az életük tevékeny munkával telt, de viszonylag nyugalmas volt.
Nem voltak csaták, amelyek folyton az életüket veszélyeztették, nem voltak
ellenségeik, akik állandóan a vesztükre akartak törni. Habár Kyungsoo Jongin
mellett felnőve a katonáskodáshoz volt szokva, most rájött, hogy az új
életvitelük bár kevesebb izgalommal jár, sokkal elégedettebb volt vele. Neki
magának az izgalmakra amúgy sem volt különösebben szüksége, azt inkább Jongin
szerette. Bár a tőreit még mindig imádta, és rendszeresen eljárt gyakorolni
velük, hogy ne kopjon meg a tudása. A szabadidejét többnyire ezzel töltötte, a
munkaidejét pedig természetesen az Arany Borostyánban.
Most,
ahogy elhagyta a konyhát és elindult kifelé, feltűnt neki, hogy milyen csendes
ma az épület. Épp csak egy-két szobalányt látott lézengeni a mosókonyhában. Ez
elég szokatlan jelenség volt, így kissé értetlenül sétált végig a kihalt
folyosókon, amíg egyszer csak Kang bácsiba nem botlott.
- Ah, Kyungsoo fiam, épp jókor jössz! –
ragadta őt vállon az öreg azonnal.
- Hol vannak a többiek? – kérdezte
Kyungsoo kíváncsian.
- Kevés ma a vendég, viszont sok a munka
a földeken – sóhajtotta Kang bácsi, miközben az előtérbe terelte a fiút.
- Á, értem.
- Van egy feladatom számodra – jelentette
be az öregúr.
- Feladat? – kérdezte kissé
elszontyolodva Kyungsoo, de arra ügyelt, hogy a hangjából ez ne hallatsszon ki.
Elvégre mégiscsak munkaidő volt, és ha feladat van, akkor azt teljesíteni kell.
- Igen, el kéne menned a késeshez. A
múltkor panaszkodtál, hogy sok kés tönkrement a konyhában, így rendeltem pár
újat.
- Komolyan, Kang bácsi? – lepődött meg
Kyungsoo. – De hiszen én nem akartam panaszkodni, csak kicsúszott a számon.
Vannak még kések, amiket használni tudok, nem kellett volna feleslegesen költekeznie,
Kang bácsi!
- Egy pár póteszköz sohasem árt, ha van,
és most telik is rá – mondta a bácsi, majd a ruhájába nyúlt, hogy kivegye a
zsebéből a pénzes tarisznyáját. Az apró bőrtárcába nyúlt, majd átadott
Kyungsoo-nak pár érmét. – Na, eredj fiam, a késes azt ígérte, mára készen
lesznek.
- Köszönöm, Kang bácsi – mosolyodott el
hálásan a fiú, és eldugta a pénzt biztonságos helyre. – Hamar megjárom az utat.
Várjunk csak… hol is van a késes? – döbbent rá ekkor, hogy még sosem volt az
illetőnél, így nem tudja az odavezető utat sem.
Miután
az öreg elmagyarázta neki, merre menjen, Kyungsoo nyomban útnak indult, de
előtte még levetette a kötényét. Kilépett a fogadó kapuján, és a forgalmas úton
a késkészítő műhelye felé vette az irányt. Szerencsére nem tévedt el, hiszen
mindig is jól tájékozódott és hamar kiismerte magát a városban, amikor
idekerültek.
Ahogy
az úton haladt, magával ragadta az utca hangulata. Meleg nyári nap volt, de az
embereket ez nem állította meg abban, hogy nyüzsögve, szorgalmasan végezzék a
dolgukat. Kereskedők árulták a portékáikat, míg a vásárlók szemügyre vették
azokat, fiatal sámánnők lépdeltek az úton, diszkréten próbálva legyezni arcukat
a nagy melegben, fiatal férfiak cipeltek a hátukon zsákokat és kicsi gyerekek
játszadoztak az útszélen. Kyungsoo jókedvűen haladt el mellettük, útközben
üdvözölve azokat, akikkel az elmúlt két évben sikerült ismeretséget kötnie. Az
emberek szerették a csendes, visszahúzódó, rendes fiút, aki mindig a
segítségükre volt, ha kellett és sosem beszélt sületlenségeket, ha kérdezték. A
lakosság könnyen fogadta be nemcsak őt, de Jongint és Hyeseult is, amiért
Kyungsoo felettébb hálás volt, de azért a trió még mindig mélyen hallgatott
arról, hogy honnan és miként kerültek a városba annak idején. Ezt csak Hojeong
tábornok, és a kihallgatásukkor jelen lévők tudták, őket azonban titoktartási
fogadalom kötötte minden olyan helyzetben, amikor foglyokat hallgattak ki.
A
fiú egy negyedórás séta után ért oda a műhelyhez, amelynek kapuja felett ott
lógott a késkészítő cégére, rajta a mester nevével: Moon Jaehwan. Bekukkantott
az ajtón, majd belépett, és egy üzlethelyiségben találta magát. Körbenézett, és
azonnal megbánta, hogy még sosem járt itt. A bal oldali falat gyönyörűen
megmunkált kések és tőrök terítették be, arra várva, hogy valaki megvásárolja
őket. A jobb oldalon kisebb-nagyobb konyhai és kerti eszközök kaptak helyet, az
ajtóval szemben pedig a vásárlópult állt. Mögötte egy nyitott ajtó vezetett
hátra a műhelybe, amit egy lenge függönnyel takartak el.
A
helyiségben azonban nem volt senki ebben a pillanatban. Kyungsoo nem sietett a
pulthoz, mert a bal oldali falon sorakozó tőrök azonnal megragadták a figyelmét
és muszáj volt szemügyre vennie őket, még mielőtt elintézi, amiért jött. Főleg
a tőrök érdekelték, így először azokhoz fordult. Csodálattal nézte a
fegyvereket, amelyek között voltak egyszerűbben és cifrábban kidolgozottak is,
de mindegyik igényes, szép munka volt. Kyungsoo szeme hamar megakadt az
egyiken, ami különösen megtetszett neki: a tőr pengéje sötétebb volt kicsit a
megszokottnál, nyele pedig világos volt apró gyöngyberakással. Volt benne
valami kifinomultság, ami lenyűgözte a fiút és azt sugallta a számára, hogy a
fegyver nem vad, ádáz döfködésre rendeltetett, hanem pontos, céltudatos,
művészi mozdulatokkal kell vele bánni. Kyungsoo sosem volt a híve a bumfordi,
nehézkes fegyvereknek, se a céltalan agressziónak, mint pár katonatársa a
táborban. Ő sokkal inkább a körültekintő, precíz, okos fegyverhasználatot
részesítette előnyben. Fontos volt neki, hogy elsajátítsa a tőrrel való
bánásmódnak minden egyes apró fortélyát, és azokat rendszeres gyakorlással
tökéletesítse, hogy a lehető legmagasabb szinten tudja azt művelni. Ami Jongin
számára az íjászat volt, azt Kyungsoo-nak a tőrök jelentették: már szinte
művészet volt, ahogy kezelte őket, és életének egy fontos részét képezték. Nem
csoda, hogy a konyhában a késekhez is remek érzéke volt, és egyenesebben vágta
a zöldségeket és a halat, mint egy igazi szakácsnő. Bár a kés és tőrhasználat eltért
egymástól, ő könnyen bánt mindkettővel.
Kyungsoo
nem tudta megállni, hogy le ne vegye a helyéről a kiszemelt tőrt. Amint a kezébe
került, óvatosan fogta meg a gyönyörű markolatot, de csak azután, hogy alaposan
megtörölte a tenyerét a ruhájában. A fegyver úgy illett a markába, mintha
direkt, személyre szólóan csak neki készítették volna, a pengén pedig
megcsillant a beáradó napfény. Megmozgatta a kezében, hogy tesztelje, miként
alkalmazkodik egymáshoz a tenyere meg a markolat használat közben, és nyomban
érezte, hogy tökéletes volt.
Kyungsoo-t heves vágy öntötte el, hogy birtokolhassa ezt a tőrt, mert egész
egyszerűen tudta, hogy ők egymásnak teremttettek. Annyira belemerült a
kiválasztott harci eszközben való gyönyörködésbe, hogy észre sem vette, hogy
már nincs egyedül.
- Tedd le azt a kezedből, vagy az
említett testrészed nélkül mész haza – mondta egy fenyegető hang a fülébe, majd
két kar fogta le hátulról. Kyungsoo a hirtelen támadásra megijedt, és
reflexszerűen mozdult, hogy kiszabaduljon, ám ekkor egy penge éle nyomódott a
torkának. – Na, na, na, csak ne olyan sietősen – súgta a fülébe a hang, ami
meglepően lágy volt ahhoz, hogy férfias lehessen. – Még meg talállak sérteni,
ha tovább ficeregsz. Bár a tolvajok nem érdemelnek jobbat – tette még hozzá
szárazan az illető.
- Engedj el! – sziszegte Kyungsoo, és
kezdte dühíteni, hogy nem látja, ki támadt rá ilyen orvul, miközben ő semmi rosszat
nem csinált.
- Majd elengedlek, ha végre leteszed azt
– jött a válasz hidegen, és a fiún végigfutott a libabőr, ahogy az idegen forró
lélegzete a fülét súrolta.
- Letenném, de egy kicsit akadályoz a
torkomnak nyomott kés – bújt elő Kyungsoo-ból a szarkasztikus oldala. Egy
pillanatig csend volt, mintha a támadó habozott volna, majd lépések nesze
hallatszott a hátuk mögül.
- Seolji, elég! – csattant egy férfihang,
ahogy a harmadik fél megjelent a műhely ajtajában. – Mit művelsz már megint?
- Tolvajt fogtam, apám! – jelentette be
büszkén és harciasan.
- Nem vagyok tolvaj! – mordult fel
dühösen Kyungsoo.
- El akartad lopni ezt a tőrt! –
ellenkezett a másik hevesen.
- Engedd el a fiút! – szólt rá
határozottan a középkorú férfi Kyungsoo fogvatartójára, aki ekkor végre
kelletlenül bár, de elengedte őt. Kyungsoo kissé feldúltan rántotta ki magát a
másik karjai közül, és nyomban megfordult, hogy szemügyre vegye őt.
Nem
akart hinni a szemének, ahogy megpillantotta a másikat – a támadója bár eléggé
fiús külsejű, de határozottan a másik nem képviselője volt. A lány – Seolji –
gyanakvó képpel méregette őt, és Kyungsoo érezte, hogy nagyra nyílnak a szemei,
ahogy végignézett a másikon. Seolji a férfiakra jellemző inget és nadrágot
viselt, fekete, fényes haja pedig csupán épphogy a válláig ért. Arcán harcias
kifejezés ült, szemeiben vad fényt csillant, de a vonásai mégis lányosan lágyak
voltak, hiába próbálta őket megkeményíteni. Kyungsoo-nál vagy fél fejjel
alacsonyabb volt, aki morcosan vette tudomásul, hogy egy lány képes volt
bekeríteni őt. Idegesítette, hogy nem vette észre, hogy közeledik a másik, és
ez bántotta az önérzetét.
- Lányom, mégis mit fognak így gondolni
rólunk? Rengetegszer mondtam már neked, hogy bánj tisztességesen a vásárlókkal!
– korholta a mester Seoljit, aki megadóan hallgatta ezt. Kyungsoo végre felé
fordulhatott, hogy bemutatkozzon. – Rossz hírünket kel… Te jó ég!
A
férfi elképedve bámult Kyungsoo-ra, amint meglátta őt, és azonnal megfagyott. A
fiú csodálkozva pislogott nagyokat, de még mielőtt rákérdezhetett volna, hogy
mi ez az egész, a késkészítő újra megszólalt.
- Ezt nem hiszem el! – motyogta elhűlve,
és egy lépést tett a fiú felé. – Te nem… nem lehetsz… de annyira hasonlítasz
rá…
- Micsoda? – kérdezte Kyungsoo semmit sem
értve. A legkevésbé sem értette a helyzetet, és a másik viselkedése zavarba
hozta és nyugtalanította.
- Mi ez az egész, édesapám? – szólt közbe
Seolji értetlenül. Látszólag neki sem volt fogalma a dologról, és nem értette
apja furcsa viselkedését. – Ki ez a fiú? Ismered?
- Te… Do Kyungsoo vagy? – kérdezte Moon
Jaehwan ügyet sem vetve a lányára.
- Honnan tudja a nevemet? – vágta rá
megdöbbenve Kyungsoo. Biztos volt benne, hogy még sosem találkozott ezzel a
férfivel, de akkor honnan tudja a másik, hogy hogy hívják?
- Do Kyungsoo vagy? – sürgette őt a
késkészítő. Talán Kang bácsi mondta neki, hogy ki fog a késekért menni, de
akkor miért mondta azt az előbb, hogy annyira hasonlít valakire?
- Igen, az vagyok – bólintott végül rá,
mire a másik ajkai elnyíltak csodálkozásukban. – Kang bácsi küldött a
megrendelt késekért, szóval…
- Ismerlek téged – mondta a mester,
amitől Kyungsoo kezdett eléggé türelmetlen lenni. Mégis mit akar tőle ez az
ember?!
- Pedig most találkoztunk először, uram –
felelte olyan higgadtan, ahogyan csak tudta. – Az Arany Borostyánból jövök a
késekért, amiket…
- Ismertem az apádat – jelentette ki Moon
Jaehwan, és a kijelentésével egy szempillantás alatt fagyasztotta Kyungsoo
torkára a szót.
A
férfi nagy, fürkésző szemekkel tekintett rá, miközben Kyungsoo megpróbálta
megemészteni a hallottakat. Mégis hogy érti azt, hogy ismerte az apját? A fiú
nem akart hinni a fülének, pedig biztos volt benne, hogy nem hallotta félre,
amit a másik mondott.
- Mit mondott? – kérdezett vissza
bizonytalanul, hátha mégis félreértette.
- Ismertem az apádat – ismételte meg a
férfi lassan.
- Ez képtelenség.
- Annak tűnhet, de igaz – felelte a
mester, és tett még egy lépést felé, mire Kyungsoo hátrálni kezdett. – És minél
alaposabban megnézlek, annál biztosabb vagyok benne.
- Az apám már réges-rég halott – mondta
Kyungsoo határozottan. – Nem ismerheti.
- Tudom… tudom, hogy már rég nincs
köztünk – bólogatott a másik, és mintha egy kis szomorúság ült volna ki az
arcára, ahogy Kyungsoo apjának a halálát emlegették. – Pedig jó ember volt…
- Mégis ki maga? – ment fel a pumpa
Kyungsoo-ban, mert az egész annyira abszurd volt, és másodpercről másodpercre
egyre nagyobb képtelenségnek tűnt.
- A nevem Moon Jaehwan, késkészítő vagyok
– mondta a mester. – Sok-sok évvel ezelőtt pedig a nagybátyád inasa voltam.
- A nagybátyám? Nekem nincs nagybátyám! –
fakadt ki Kyungsoo hangosan és ingerülten. Egyre feszültebb lett, hogy ez az
ember ilyen badarságokat hord itt össze róla és a családjáról. – A szüleim
halottak, és nincsenek élő rokonaim!
- Ha meghallgatsz, mindent elmondok –
mondta a másik, de Kyungsoo hajthatatlan volt. Nem akart semmit sem hallani, és
olyan ideges lett hirtelen, hogy azon nyomban távozni akart.
- Nem vagyok kíváncsi rá! – jelentette ki
határozottan, majd a korábban megcsodált tőrt, ami még mindig a kezében volt, a
döbbent Seolji markába nyomta. – Maga nem tud semmit a családomról, biztos csak
összekevert valakivel. Most pedig elmegyek.
- Fiam, várj! – szólt rá Jaehwan, de
Kyungsoo nem hallgatott rá. Ki akart jutni innen, mert azt hitte, felrobban a
feje, ha tovább kell itt maradnia.
- Itt a pénz! – vette elő az aranyat a
zsebéből, és azt is a lány kezébe tuszkolta. – Hol vannak a megrendelt kések?
- Seolji, hozd ide őket a pultról –
mondta a férfi a lányának, majd visszafordult Kyungsoo felé. – Tudom, hogy ez
nagy képtelenségnek tűnhet, de ez az igazság. Ismertem a családodat, és mindent
elmondok neked, ha…
- Nem érdekel! Nem hiszek magának! –
csattant fel Kyungsoo élesen, és kikapta a lány kezéből a csomagot, aki ekkorra
ért vissza hozzájuk. – A viszontlátásra.
- Ha meggondolnád magad, bármikor
visszajöhetsz, Kyungsoo, és elmondom az igazságot – ismételte a mester újra,
ami csak még jobban hergelte a fiú indulatait. Egy szó nélkül hagyta ott az
üzletet, és jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte, hogy mennyire volt
faragatlan.
Gyors
tempóban, feldúlt lelki világgal vágtatott vissza az Arany Borostyánba, és
amikor visszaért, az új késeket egyenesen bevágta a konyhaszekrény legaljára,
hogy látnia se kelljen őket. Nagyon régen vesztette el utoljára így a fejét, és
nagyon nem volt jó érzés. Még mindig képtelen volt elhinni azt, ami a késes
üzletében történt vele.
Még
hogy ismerte az apját! Még hogy a nagybátyja szolgálója volt… Neki nincs is
nagybátyja! Az apja is lassan húsz éve halott az édesanyjával együtt! Különben
is, mi a fészkes fenét keresne itt az az ember, ha tényleg ismerte a családját?
Hiszen Kyungsoo sem idevalósi volt, a háborúban a másik oldalon állt Kim
tábornok oldalán, egészen addig, amíg meg nem szöktek onnan. Ez az egész…
oltári nagy lehetetlenség volt, és ő nem hitt egy percig sem benne.
Egész
délután zaklatott volt, és a történtek nem hagyták nyugodni egy pillanatra sem.
Egyre csak erre gondolt, és annyira figyelmetlenné vált, hogy ennek
köszönhetően sikeresen el is vágta a kezét a nagy konyhakéssel, miközben a
vacsorát készítette. Szitkozódva tisztította ki a sebet, és kötötte be, majd
folytatta a munkát. Alig várta, hogy végre hazamehessen, és lefekhessen aludni.
Csak ágyban akart végre lenni, hogy maga mögött hagyja ezt a szörnyű napot. De
előtte még beszélnie kell Jonginnal, mert ezt muszáj elmondania neki.
Amikor
hazaért, először Hyeseullel találkozott össze, aki a tányérokat mosogatta épp a
konyhában.
- De jó, hogy megjöttél! – mosolygott rá
a lány azonnal. – Még meleg az étel, egyél.
- Mindjárt, de előbb beszélnem kell
Jonginnal – felelte a fiú, miközben levette a cipőjét. – Hol van?
- A hálóban – intett a ház belseje felé
Hyeseul a fejével, mire Kyungsoo már ott sem volt.
Belépett
a szobába, ahol Jongin épp nagy odafigyeléssel írt valamit, de ahogy
meghallotta az ajtó nyitódását, nyomban felkapta a fejét.
- Kyungsoo – vigyorgott rá jókedvűen. –
Mi újság?
- Beszélnünk kell – csapott a közepébe
azonnal a fiú, mert hallani akarta végre, mit gondol majd a másik.
- Mi a baj? – tette le Jongin a tollat,
amivel írt, és teljes figyelmét a barátjának szentelte. – Mi történt a
kezeddel?
- Mi? Ja… csak megvágtam, semmiség –
legyintett Kyungsoo, és leült az ágy szélére.
- Akkor?
- Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma
velem…
Kyungsoo
pontról pontra beszámolt Jonginnak a mai különös eseményekről, amit Jongin
legalább olyan döbbenten fogadott, mint amilyen ő volt, amikor megtörtént vele.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett a
másik fiú. – Azt mondta, ismerte az apádat?
- Igen… És én ezt képtelen vagyok
elhinni.
- Hát elég nagy képtelenségnek hangzik,
az biztos! – adott neki igazat Jongin. – De mi van, ha…
- Ha?
- Ha tényleg tud valamit.
- Jongin, te is tudod, hogy a szüleim rég
halottak, és nincsenek más rokonaim. Még hogy nagybácsi!
- Igen, tudom – bólintott a fiú, aztán
eltűnődött a dolgon. – De talán… meghallgathatnád azt az embert, hogy mit tud
neked mondani. Azzal semmit sem veszíthetsz.
Kyungsoo
erre nem tudott hirtelen mit mondani, így inkább elgondolkodott a felvetésen.
Lehet, hogy ez az egész csak egy hatalmas ostobaság, és semmi sem igaz belőle.
De az is lehet, hogy a késkészítő esetleg… valóban tud valamit a családjáról. A
lehetőség, hogy megtudjon róluk valamit izgalommal töltötte el őt, hiszen sosem
volt senkije Jonginon kívül. A szülei egy tűzvész áldozatai lettek, amikor ő
még épphogy csak betöltötte a harmadik életévét, és valamilyen máig ismeretlen
ok miatt kigyulladt a házuk. Kyungsoo-nak mindig azt mondták, hogy a
szolgálólányuk hanyagsága miatt történt a dolog, és a szüleit nem tudták
megmenteni, őt azonban pontosan ez a cseléd menekítette ki a lángok közül. Más
rokonokról soha senki nem mesélt neki, miután Jonginékhoz került. Most azonban
jött ez a férfi, és azt állította, van egy nagybátyja. Kyungsoo nem tudta, mit
csináljon. Menjen vissza, és kérdezze ki a mestert…? Végül is, ahogy Jongin
mondta, veszíteni nem veszíthet vele semmit.
- Talán… egy próbát megér – mondta végül,
pontot téve a gondolatai végére. Jongin kedvesen rámosolygott, és meglapogatta
a hátát.
- Remek lenne, ha mégis rátalálnál a
rokonaidra!
- Aha…
Azzal
az elhatározással feküdt le, hogy másnap visszamegy a műhelybe, de annyira nagy
lett hirtelenjében a forgalom a fogadóban, hogy nem tudta megvalósítani a
dolgot, így elnapolta. Csaknem egy teljes hét eltelt, mire időt tudott
szakítani rá, és tényleg visszament. Még maga is meglepődött rajta, hogy milyen
hevesen dübörgött a szíve izgatottságában, ahogy a késkészítő üzlete felé
közeledett. Végül odaért, nyelt egy nagyot, kitárta az ajtót és belépett. Moon
Jaehwan a pult mögött állt, és épp foglalatoskodott valamivel.
- Itt vagyok, visszajöttem – mondta
Kyungsoo nyugalmat erőltetve a hangjára. – Kérem, mondjon el mindent, amit csak
tud.
Jaehwan
meglepetten nézett rá, majd lassan letette a keze ügyében lévő dolgot.
- Gyere beljebb, Do Kyungsoo –
mosolyodott el kedvesen. Kyungsoo becsukta maga mögött az ajtót, gondolatban
emlékeztette magát, hogy nem veszíthet semmit, és szembenézett a másikkal.
