What really matters (Kyungsoo-sequel) - 3. rész

What really matters

Kyungsoo-sequel

3. rész

Kora reggel volt még, amikor Kyungsoo szemei kipattantak, és a fiú éberen ült fel a hevenyészett fekvőhelyéről. Alig aludt valamit az éjszaka folyamán, mégsem érezte fáradtnak magát, hanem tettrekész volt és elszánt. Alaposan végiggondolta, mit kellene tennie most, és az első dolog, amiben biztos volt, az az, hogy vissza kell mennie Moon Jaehwanhoz, ha meg akarja valósítani az elhatározását. A düh, ami előző este hajtotta, még mindig fortyogott benne, ám ha eszébe jutott, miként viselkedett Jonginnal, elszégyellte magát. Az apja iránt továbbra is végtelen megvetést és gyűlöletet érzett, de nagy ostobaság volt a barátját is bevonni a dologba, és olyasmivel vádolni, ami nyilvánvalóan nem lehetett igaz. Jongin sosem ártana neki, sosem titkolna előle ilyen fajsúlyú dolgokat. Rettenetesen megbánta, ahogy vele viselkedett, mégsem rohant azonnal, hogy bocsánatot kérjen tőle. Valami visszatartotta. Úgy érezte, nem bírna most a barátja szemébe nézni.

Így inkább összeszedte magát, és megkereste Kang bácsit. Még azelőtt szeretett volna eltűnni innen, hogy Jongin és Hyeseul megérkeznek a munkába, hogy ne kelljen velük találkoznia. Az öreg dolgozószobájához sietett, bízva abban, hogy ott találja őt. A bácsi már hajnalban a fogadóban sertepertélt minden egyes nap, várva, hogy beinduljon a munka. Kyungsoo most is ott találta őt a szőnyegén ülve, ahogy éppen az előző napi bevétel könyvelését ellenőrizte.

- Kang bácsi – szólt oda neki –, zavarhatom egy percre?

- Kyungsoo fiam, te már itt? – nézett fel rá az öregúr csodálkozva. – Hogyhogy ilyen korán?

- Ami azt illeti… kérni szeretnék valamit a bácsitól – kezdte Kyungsoo bizonytalanul. Nem tudta, mit is mondjon pontosan a fogadósnak, miért kéri azt, amit.

- Na, gyere csak, fiam, ülj le és add elő a kívánságodat – intett felé Kang bácsi, mire a fiú letelepedett vele szemben egy párnára. – Miről van szó?

Kyungsoo még pár másodpercig tépelődött magában, hogy belevágjon-e, de aztán elhatározta magát és gyorsan kibökte, hogy miért jött.

- El kell utaznom egy kis időre – kezdett bele, miközben Kang bácsi arcát figyelte, miként reagál a kérésére. – Ez amolyan családi ügy…

Az öregúr egyik szemöldöke megemelkedett, de más jelét nem adta annak, hogy furcsának találná Kyungsoo kérését. Az emberek általában szerették tudni mindenkiről, hogy ki fia-borja és honnan származik, ha eredetileg nem helyi lakos volt. Ám Kang bácsi sosem kérdezősködött, és a triót ez mindig megkönnyebbüléssel töltötte el, tekintve hogy egyikük sem szívesen számolt volna be a múltjukról. Kész áldás volt számukra az öreg diszkréciója. Ennélfogva a családjukról sem meséltek soha, így érthető volt, hogy ez a kérdés most felkeltette a bácsi érdeklődését.

- Családi ügy? Gondolom, jó régen találkoztál utoljára a hozzátartozóiddal, Kyungsoo.

- Nos, öhm, igen – bólintott rá a fiú. Tulajdonképpen ebben nem hazudott, hiszen tényleg így volt. Csak épp azt hallgatta el, hogy az a „jó régen” nem csupán két-három évet jelentett, hanem sokkal inkább húszat. – Meg szeretném látogatni az egyik családtagomat, aki… akitől most kaptam hírt. Mióta itt dolgozom, sosem kértem egyetlen szabadnapot sem, ezért is merek most a bácsitól ilyen nagy szívességet kérni.

- Tudom, Kyungsoo, mindig keményen és becsülettel dolgozol – bólogatott az öreg. – Mennyi időre szeretnél elmenni?

- Nem tudom pontosan, de talán pár hét elég lesz… gyalog utazom, így több időbe telik, míg oda- és visszaérek. Tudna engem nélkülözni ennyi ideig, Kang bácsi?

Az öregúr egy kicsit fontolgatta a kérést. A fogadó forgalma az utóbbi időben ismét fellendült, így szüksége volt a munkaerőre, hogy a feladatok megfelelően el legyenek végezve. Ha Hyeseul helyettesítené… Ahogy ez eszébe jutott, nyomban átvillant valami az agyán.

- Csak rólad van szó, vagy Jongin és Hyeseul is mennének? Mert mindhármótokat nem tudnálak ennyi ideig nélkülözni.

Kyungsoo arcára meglehetősen komoly kifejezés ült ki a kérdés hallatán, aminek az okát az öreg nem sejtette, de feltételezte, hogy összefüggésben áll azzal, hogy Kyungsoo az elmúlt éjszakát nem otthon töltötte.

- Nem, ők nem jönnek – felelte kurtán végül, de bővebb magyarázattal nem szolgált. – Csak én.

- Értem – bólogatott lassan az öreg. – Ez esetben mehetsz. Hyeseult fogom addig a helyedre állítani.

Kyungsoo hálája jeléül fejet hajtott.

- Nagyon köszönöm, Kang bácsi.

- De sajnos a béredből ezt le kell majd vonnom.

- Természetesen.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Vigyázz magadra az úton!– intette még óvatosságra a fiút, mielőtt elindult volna.

- Vigyázni fogok – ígérte Kyungsoo komolyan. – Nemsokára visszajövök. Addig is minden jót, Kang bácsi!

- Neked is, fiam, neked is.

Kyungsoo felállt, meghajolt az öregúr előtt, majd kilépett az irodájából. Nagyon korán volt még, ezért úgy tippelte, van még némi ideje, mielőtt Jongin és Hyeseul megjelennek itt. Gyorsan a konyhába iramodott, hogy falatozzon egyet a maradékokból, amelyeket már biztosan nem adnak oda a vendégeknek. Evett egy keveset, de nem igazán volt étvágya, így a maradékot becsomagolta, mert tudta, hogy szüksége lesz még rá az úton. Ezután csak csendben ült a konyhai munkaasztal mellett, és várta, hogy teljen az idő. A tervén merengett, amelybe oly hirtelen vágott bele, és elcsodálkozott magán. Az efféle spontaneitás sokkal inkább Jonginra volt jellemző, nem rá. Ő a megfontolt cselekvés híve volt. Ahogy eszébe jutott a barátja, kellemetlenül kezdte érezni magát, így inkább gyorsan másfelé terelte a gondolatait. Vissza kell mennie Jaehwanhoz, hogy minden lehetséges információt kiszedjen belőle, és ez alapján tervezhesse meg az útját. Hiszen jelenleg azt se tudta, hol lakik az a Do Mansik – ha egyáltalán él még.

Mikor úgy gondolta, eljött az ideje, felkapta az ételcsomagot és távozott az Arany Borostyánból. Sietősen lépkedett végig a főúton a késkészítő házáig, nem akarta, hogy bárki is meglássa, még akkor sem, ha valójában nem művelt semmi tilos vagy elítélendő dolgot. Moon Jaehwan üzlete azonban még nem nyitott ki, így türelmetlenül kezdett toporogni az ajtaja előtt. Most verje fel a mestert vagy várja meg, amíg megjelenik? Szerencséje volt; alig pár perce álldogált csak a késes cégére alatt, amikor az ablakon lévő spaletták kinyíltak, aztán az ajtót is elhúzta valaki.

- Hát te meg? – döbbent meg a késes lánya, Seolji, ahogy kinyitotta az üzletet és megpillantotta Kyungsoo-t az utcán.

- Édesapádhoz jöttem – közölte tartózkodóan a fiú, mire a lány szemöldöke felszaladt a homlokára. – Beszélhetnék vele? Sürgős – folytatta Kyungsoo, mielőtt még megszólalhatott volna.

Nem akart leállni vitatkozni a lánnyal, akinek már a puszta jelenlététől is ideges lett.

- Gyere be – mondta Seolji erre nem túl szívélyesen. – Szólok neki, de addig ne nyúlj semmihez!

- Ch… - morogta a fiú az orra alatt. Még mindig felháborította a múltkor eset, amikor a lány megtámadta. – Te minden vevőtökkel ilyen szívélyes vagy? Csak mert ez nem épp a megfelelő stratégia.

- A tőrt fogdostad épp, és a sunyi képed alapján azt gondoltam, hogy el akarod csenni! – vágott vissza a lány éles hangon.

- Hogy mi? Sunyi képem? Nekem?! – döbbent le Kyungsoo. Még sosem érte ilyesféle vád, így váratlanul érte Seolji kijelentése.

- Neked hát – vágta rá Seolji, de nem várta meg, hogy a fiú visszaszóljon neki. – Most pedig várj meg itt!

Kyungsoo magában fortyogva magára maradt, és amíg Jaehwan meg nem érkezett, újra körülnézett az üzletben, mint amikor először járt itt. Újfent lenyűgözte a rengeteg tőr és kés látványa a bal oldali falon. Tekintete azt a bizonyos fegyvert kereste, ami miatt összetűzésbe keveredett Seoljival, és hamar rá is talált. Közelebb lépett hozzá, de ezúttal nem érintette meg, csak megcsodálta. A fehérnyelű, gyöngyberakásos tőr még mindig ámulattal töltötte el és heves vágy ébredt benne, hogy birtokolhassa. Ám jól tudta, hogy ez egyelőre nem lehetséges, nem költhet ilyesmire, amikor valami sokkal fontosabb dologra gyűjt éppen, ami hármuk jövőjét alapozná meg.

- Nyugodtan megfoghatod – szólalt meg egy hang a háta mögött, s mikor Kyungsoo hátrapillantott, Jaehwant pillantotta meg.

- Inkább nem – fordult el a tőrtől Kyungsoo. – Úgysincs pénzem megvenni, akkor meg minek fogdossam.

Jaehwan erre nem mondott semmit, csak hosszan, fürkészően nézett rá. Végül inkább rátért a fiú látogatásának okára.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátlak.

- Igazság szerint én sem – felelte az ifjú –, de mindaz, amit elmondott, nem hagy nyugodni.

- Ez érthető – bólogatott megértően a férfi. – Hiszen egész életedben hazugságban éltél. Megrendítő lehetett egyszerre megtudni az igazságot.

- Az, amit a nagybátyámról mondott – próbált gyorsan a lényegre térni Kyungsoo; el akarta kerülni, hogy szóba kerüljön Jongin és a saját apja, mert félő volt, hogy esetleg újra feldühíti magát rajta. – Ön szerint még mindig él?

Jaehwan arca kissé elfelhősödött a kérdés hallatán.

- Nem tudom… Remélem, hogy igen… Mint mondtam, a háború alatt egyre ritkábban érkeztek tőle a levelek, majd teljesen megszűntek. Attól félek, történt vele valami.

- Mi lenne, ha… ha megpróbálnám kideríteni? – kérdezte óvatosan Kyungsoo.

- Hogyan? – pislogott Jaehwan.

- Fel akarom kutatni őt – közölte a fiú a tervét. – Ha… ha ő valóban a rokonom és tényleg él… én meg akarom ismerni őt.

Csend telepedett a helyiségre. Csak az ébredező utca egyre növekvő zsivaja hallatszott. Kyungsoo várta, hogy a késkészítő megszólaljon, akinek az arcára gondterhelt kifejezés ült ki a kijelentése hallatán.

- Biztos vagy ebben? – mondta végül a férfi. – Húsz év telt el a történtek óta, sosem ismerted őt, vagy legalábbis olyan pici voltál, hogy nem emlékezhetsz rá. Az életed most gondolom viszonylag békés és kiegyensúlyozott. Biztos vagy benne, hogy ilyesmire akarsz vállalkozni?

- Nem értem Önt – vonta fel a szemöldökét a fiú meglepve. – Eddig mindenáron közölni akarta velem az igazságot, most meg ilyesmin aggályoskodik? Az életem attól a pillanattól fogva megszűnt békésnek és kiegyensúlyozottnak lenni, hogy beléptem ebbe az üzletbe. És most, hogy már tisztában vagyok a családom történetével, azt hiszem, természetes, hogy meg akarom ismerni az egyetlen, esetleg életben lévő rokonomat. Tekintettel arra, hogy család nélkül nőttem fel, ez talán nem olyan meglepő.

- Igazad van – hagyta rá Jaehwan.

- Épp ezért vagyok itt ismét. A segítségét akarom kérni az ügyben.

- Rendben van, segítek neked Do Kyungsoo – ment bele a férfi. – Tulajdonképpen örülök is neki, hogy erre adtad a fejed, hiszen én is szeretném tudni, hogy mi van Mansik úrral. Viszont… - nézett komolyan a fiú szemébe Jaehwan – fel kell készülnöd arra a lehetőségre is, hogy talán sosem találod meg. Az is meglehet, hogy már…

- Tudom – mondta magabiztosan Kyungsoo –, de bízom benne, hogy nem így lesz.

- Hát jó. Gyere, lássunk neki! – intett a műhely felé a mester, majd odaszólt a lányának, aki eddig csendben figyelte őket.  – Seolji, zárd be a boltot, amíg Kyungsoo-val beszélek!

A lány eleget tett ennek, Kyungsoo pedig követte Jaehwant hátra a műhelybe, onnan pedig fel a lakrészbe. A fiú kissé feszengett az idegen környezetben, de ezt igyekezett nem kimutatni. A felső szinten elterülő lakás nem volt előkelőnek nevezhető, de roppant lakályos volt. A műhely fölött terült el a konyha és az a helyiség, ami pihenésre vagy vendégek fogadására volt alkalmas. Ide egy keskeny, fa csigalépcső vezetett fel. Kényelmesnek tűnő, színes szövettel bevont ülőpárnák hevertek egy faragott asztalka mellett a sarokban. A szoba másik felében a falat szekrények és egy-két festmény takarta. Egy polcon pár vaskos könyv és feltekercselt pergamenek foglaltak helyet; mellette méretes faláda, amelyet egy bordó, hímzett terítővel fedtek le, rajta egy cserépvázában friss virágok álltak. A nappali szobát tolóajtó választotta el a két alvóhelyiségtől. Jobbra nyílt a konyha.

Kyungsoo igyekezett minél kevésbé bámészkodni, amikor felértek, de a kíváncsisága legyőzte. Leginkább a hatalmas könyvek és a pergamentekercsek érdekelték, de nem érezte helyénvalónak rákérdezni, hogy vajon mit olvashat az inasból késkészítővé avanzsált Jaehwan. A férfi a párnákon kínálta hellyel őt, ahol aztán törökülésben elhelyezkedett. Tekintete a faládára esett, melyet szintén szépen faragott ábrák borítottak, már amennyire látszott a hímzett terítőtől.

Úgy látszik, szereti a faragott dolgokat – állapította meg magában Kyungsoo. Figyelmét ekkor Seolji vonta magára, aki lehuppant vele szemben az egyik párnára. Csak egy futó pillantást vetett a lányra, aztán újra a ládára nézett. Rájött, hogy felesleges bosszankodnia a lányon, aki minden lében kanál módon mindenhol ott volt, így inkább Jaehwanra figyelt, aki épp ekkor lépett oda a ládához. Leemelte róla a vázát és a terítőt, majd félrerakta őket. A láda vaskos fedelét a férfi könnyedén nyitotta fel, miután babrált kicsit a zárszerkezettel. Kyungsoo kíváncsian várta, mi kerül elő a mélyéről.

A mester egy percig némán keresgélt, s végül egy régi, megsárgult, összehajtott pergamenlapot emelt ki onnan, valamint egy kis selyemzsákot. Szerzeményeivel leült a lánya mellé. A pergament az asztalra helyezte és óvatosan szétnyitotta. Egy régi térkép tárult a szemük elé, mire Kyungsoo kíváncsian hajolt közelebb az asztalhoz. A térkép csaknem az egész asztalt beterítette, olyan nagy volt.

- Ez itt az ország térképe – közölte Jaehwan a nyilvánvalót.

Kyungsoo katona léténél fogva látott már ilyet korábban is, de azért tetszett neki a látvány. A településeket különböző méretű pöttyök jelölték annak megfelelően, hogy a valóságban mekkora kiterjedésűek voltak, a kisebb-nagyobb utakat pedig eltérő vastagságú vonalak mutatták. Az erdőket zöld foltok, a folyókat és tavakat kék vonalak vagy pacnik, a hegyeket szürkésbarna színezés jelezte.

- Ez itt a főváros – mutatott a legnagyobb pöttyre délen Jaehwan. – Neked északkeletre kell majd indulnod, a hegyek felé.

Körülbelül egy órába telt, hogy megtervezzék az utat. Jaehwan felajánlotta, hogy nekiadja a térképet a fiúnak, de Kyungsoo nem fogadta el. Az ilyesmi irat érték volt, és nem kockáztathatta, hogy az út alatt esetleg megrongálódjon vagy tönkremenjen. Otthon neki is volt térképe, amit még a seregtől csentek el a szökésük idején. Bár az nem volt ilyen részletes, de több volt a semminél. Jaehwan azért sebtében próbált neki készíteni egy másolatot, bejelölve rajta a megbeszélt útvonalat. Nem volt igazából hosszú út, két-háromnapi járóföld csak, de nem ártott az óvatosság és a felkészültség.

- Kivel mész? – kérdezte a férfi, amikor végzett a másolattal és félretette, hogy megszáradjon rajta a tinta.

- Egyedül.

- Egyedül? – visszhangozta a készkészítő meglepve. – Senki nem megy veled?

- Ahogy mondja.

- Azt gondoltam… - kezdte Jaehwan, de Kyungsoo kifejezéstelen arcát látva inkább nem folytatta. – Mindegy. Azért örülnék, ha nem mennél egyedül. Veszélyes lehet az út.

- Béke van.

- Az lehet, hogy már nincs háború, de nem ez az egyetlen veszélyforrás az utakon. Csavargók, tolvajok…

- Katona vagyok – vágott közbe Kyungsoo –, csak elbánok pár csavargóval, ha zaklatni akarnának.

- Hát jó – adta meg magát a férfi. – De légy óvatos! Most pedig kérlek, várd meg, amíg megírok egy levelet Mansik úrnak.

Újabb pergament vett elő, és írni kezdett, Kyungsoo pedig újra átgondolta, mi mindenre lesz szüksége. Most hazamegy, mindent összekészít, és azonnal útnak indul. Mikor Jaehwan levele elkészült, odaadta azt Kyungsoo-nak a friss térképmásolattal együtt, majd felemelte az eddig maga mellett heverő selyemzsákocskát.

- A gyűrűm van benne – mondta a férfi. – Biztosíték Mansik úr számára, hogy tudja, ki vagy. Mutasd ezt meg neki majd, ha rátalálsz.

- Rendben – tette el a zsákot Kyungsoo biztos helyre. – Köszönök mindent.

Elbúcsúztak egymástól, és Jaehwan lekísérte őt a földszintre. Az üzletben a fiú szeme még egyszer megakadt a kinézett tőrön, ami Jaehwan figyelmét sem kerülte el. Kyungsoo csak három másodpercre engedélyezte magának, hogy a szép fegyvert bámulja, aztán a késkészítő felé fordult és fejet hajtott.

- Utazz jól és vigyázz magadra! – intette elővigyázatosságra Jaehwan.

- Úgy lesz – bólogatott a fiú, aztán elhagyta a mester boltját.

*

Jongin és Hyeseul nem voltak otthon, amikor hazaért, pont úgy, ahogy számított rá. Egy bőrhátizsákba gyorsan összepakolta a legszükségesebbeket, és mikor kész volt, leült egy percre. Furcsa érzés lett úrrá rajta, s meglepve eszmélt rá, hogy izgul. Ez volt eddigi életében az első alkalom, amikor egyedül utazott valahová vagy vett részt valamilyen kalandban, és ez izgatottsággal töltötte el, de azért némi bizonytalanságot is érzett. Vajon mi vár rá az úton? Rátalál-e Mansikra vagy teljesen hiábavalóak lesznek az erőfeszítései? Ha most beszélne Jonginnal, ha tisztázni tudnák a dolgokat maguk között, talán mehetnének együtt…

Nem –verte ki a fejéből azonnal a gondolatot Kyungsoo. Arra még nem állt készen, hogy szembenézzen a barátjával. Kang bácsi amúgy sem engedné el a másik fiút is, és különben is, ez most csak az ő kalandja. Olyan ügy, amit egyedül kell intéznie. Ezzel a gondolattal el is határozta magát: felkapta a hátizsákját és egy utolsó körbenézés után, hogy minden eltett-e, el akarta hagyni az otthonukat. A küszöbön azonban megtorpant.

Jongin és Hyeseul…

Csak nem hagyhatja itt őket egyetlen szó nélkül. Bár Kang bácsitól valószínűleg értesülnek majd róla, hogy elutazott, csúnya dolog lenne így távozni. Visszalépett a szobába, pergament és íróeszközt vett elő. Lefirkantott egy rövid üzenetet a barátainak, és otthagyta az asztalon. Egy röpke pillanatig a csillogó, még száradó tintát bámulta a lapon, majd hátat fordított neki és kilépett a házból. Az utcára kiérve balra fordult, és határozott léptekkel útnak indult.

Egy új kaland vette kezdetét számára.

*

A várost az északi kapun át hagyta el, pont azon, amelyen két esztendővel korábban megérkezett ide. Akkor persze egészen más körülmények között lépte át a város határát. Ahogy a zöld mezők és szántóföldek övezte úton ballagott, felidézte magában a napot, amikor a Különleges Alakulat tagjai, Kim Minseok, Byun Baekhyun és Kim Jongdae magukat szerzeteseknek álcázva lecsapott itt rájuk, és a városba vonszolta őket Hojeong tábornok elé. Élénken élt benne még az emlék, hogy Kim tábornok elől menekülve egyenesen Hojeong karjaiba futottak. Visszagondolva arra, hogy akkor Jongin apjának végső elárulására volt szükségük ahhoz, hogy védelmet és szabadságot biztosítsanak maguk számára, már korántsem bánta, hogy akkor megtették ezt a lépést. Sőt, a családjáról megtudott friss információk tudatában egyenesen örült neki, és most már úgy könyvelte el magában ezt, mint jogos bosszút. Erre a gondolatra mintha kissé megnyugodott volna, és derűsebb lélekkel folytatta a gyaloglást.

Útja első szakasza napfényes, viszonylag sík terepen vezetett, melyet csak néha szakított meg egy-két kisebb domb, melyeket könnyedén mászott meg. Mikor legutóbb erre járt, feszültség uralkodott mindhármukon, ráadásul Junmyeon halála is alaposan rányomta bélyegét az út hangulatára. Most egyedül volt, s csak maga miatt kellett aggódnia. De nem, ez nem teljesen volt azért igaz… Újból eszébe jutott Jongin megbántott arca, amiért olyasmivel vádolta őt, amiről maga is tudhatta volna, hogy nem igaz, de mégis… akkor kiborult. Most tudta csak igazán meg, hogy milyen érzés az, amikor annyira zaklatott az ember, hogy a józan ész szava teljesen elnémul benne, és minden egyebet kizár a düh és a keserűség. Sosem gondolta volna, hogy neki magának van egy ilyen oldala is, és ez az újonnan jött felfedezés nem volt ínyére. Világ életében ő volt a hidegvérű kettejük között, ezért sem értette, hogyan volt képes Jongin annak idején őt gyanúsítani, mikor tudtán kívül kiszolgáltatta Hyeseult Dongsiknak. Most már értette… Mégis volt valami, ami nem hagyta nyugodni.

Mindig is úgy gondolta, hogy a barátsága Jonginnal megingathatatlan. És mégis – annak idején és most is sikerült őket egymásnak ugrasztani, ami felvetett benne egy kérdést: ennyire gyenge lenne a bizalmuk egymásban? Egész életében hűséges barátja volt Jonginnak, sosem vonta kétségbe, hogy Jongin is ugyanúgy van ezzel, tegnap Jaehwannak mégis sikerült elérnie, hogy kételkedjen a barátjában. Igaz, hogy nehezen érte el és Kyungsoo hamar meg is bánta, de mégis egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy Jongin valóban az-e, akinek mutatja magát. Miért van ez?

Hirtelen Jaehwanra lett mérges, amiért viszályt szított kettejük között, de hamar elapadt a dühe, ahogy végiggondolta a késkészítő szempontjából a dolgokat. Ő nem is ismeri Jongint, így nyilván nem tudhatta, hogy a fiatalabb Kim mennyivel jobb ember az apjánál. Átkozott Kim Jonghae tábornok… - gondolta sötéten Kyungsoo. Mindig minden bajnak ő az oka. Vagy ő, vagy az emberei… Még jó, hogy annak idején hallgatott Jonginra, és leléptek onnan, még mielőtt megölették volna magukat a háborúban. Most legalább tényleg békés az élete, már amikor épp nem derül ki, hogy a családja halálos merénylet áldozata lett húsz évvel ezelőtt… Egy biztos azonban: beszélnie kell Jonginnal, ha hazaért. Lesz miről, az biztos, s addigra talán már a szemébe is tud majd nézni.

Kissé elszontyolodva, de valamivel talán könnyebb szívvel ballagott tovább, egészen addig, amíg be nem sötétedett. Egy nagyobb erdőségen vezetett épp keresztül az útja már egy jó ideje, s ahhoz még túl sokat kellett volna gyalogolnia, hogy kiérjen belőle, ezért úgy döntött, az erdőben tér nyugovóra. Biztonságos pihenőhelyet keresett az út mentén, és hamarosan rá is lelt egy jobbra lekanyarodó apró ösvényre, ami egy kis tisztásra vezetett. Alaposan körülnézett, és úgy határozott, ez lesz a megfelelő hely. Bárki is jár az úton, itt nem láthatja meg, ha pedig valaki bejön ide… hát, azzal majd akkor törődik. Mást úgysem tehet az ügy érdekében. Bízott benne, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni.

Letelepedett a tisztás legeldugottabb sarkába, és megvacsorázott. Jó volt lepihenni az egész napos kutyagolás után. Kicsit elszokott már a hosszú menetelésektől az elmúlt két évben, ezért fáradtan hunyta le szemeit, miután hevenyészett fekvőhelyet készített magának egy vékony pokróc segítségével. A fegyvereit és a zsákját természetesen közel tartotta magához, hogy vészhelyzet esetén gyorsan tudjon cselekedni. Bármilyen fáradt is volt, nyugtalanul aludt, szinte minden apró zajra felébredt, vagy ha nm, teljesen zavaros álmokat látott.

Épp Kang bácsit táncoltatta egy mulatságban, amikor ismét felriadt. Megrázta a fejét, hogy feledje a bizarr álomképet, és felült, hogy igyon egy kortyot a kulacsából, mert rettenetesen kiszáradt a szája. Ekkor hallotta meg: az éjszaka szokásos neszein túl fű és valami más zizegése csapta meg a füleit, amit akár a fújdogáló szél is okozhatott volna, ha nem lett volna épp szélcsend. Tovább fülelt és másodperceken belül teljesen biztos volt benne, hogy valaki közeledik. Az ösvény felé tekintett, de még senkit nem látott, a hangok viszont egyre hangosabbak lettek. Kyungsoo nyomban visszafeküdt, lehunyta szemeit, és úgy tett, mintha aludna, de tenyere rásimult tőrére. Gondolatai sebesen száguldottak, de nem esett pánikba. Vajon ki lehet az? Csavargó, esetleg rabló? Vagy netán egy hozzá hasonló utazó, aki éjjeli menedékhely után kutat? Bárki is volt, nem hagyhatta, hogy meglepetés érje, így feszülten várta, hogy történjen valami. Kicsit bosszantotta, hogy még egy nyugodt éjszakája sem lehet, de azért örült, hogy legalább felébredt.

Csendben figyelt és biztos volt benne, hogy az illető már nem lehet messze, amikor a léptek egyszer csak megszűntek. Az érkező valószínűleg épp azon töpreng, hogy mitévő legyen vele, ezért torpant meg egy pillanatra. Aztán a rejtélyes alak újra megindult, végül egyenesen Kyungsoo mellett állt meg. A fiúnak ekkor már nagyon nehezére esett csukva tartani a szemeit, és erőt kellett vennie magán, hogy egyenletesen tudjon lélegezni, fenntartva annak látszatát, miszerint békésen alszik. Az illető megmozdult fölötte, s lehajolt hozzá.

Kyungsoo nem várt tovább. Szemei felpattantak, és olyan gyorsan mozdult, hogy a másiknak meglepődni sem volt ideje, már le is rántotta őt a földre. A rejtélyes idegen egy hangos puffanással landolt a fűben, Kyungsoo pedig lendületből rávetette magát. Pillanatok alatt fogta le a karjait, és szorította le az egész testét azáltal, hogy teljes súlyával ránehezedett a másikra.

- Ki vagy? – kiáltott rá fenyegetőnek szánt hangon, miközben próbálta kivenni az arcát a sötétben. Ezt nehezítette, hogy a másik vonásait egy fekete kendővel fedte el, haját csuklya takarta, épp csak a szemei látszottak, amelyek dühtől szikráztak a holdfényben.

- Szállj már le rólam, te… - kiabálta az alatta fekvő, hangját tompította a sál. Kyungsoo-nak kellett egy pár másodperc, mire feltűnt neki, hogy a másik nem is küzdött ellene, hagyta, hogy simán leterítse őt. – Nem hallod?! – próbálta megcsapni Kyungsoo karját, ami nem nagyon ment neki.

A fiú rábámult. Túlságosan ismerős volt neki ez a vad szempár, ez az acsarkodó hanghordozás…

- Én vagyok az, Seolji! Szállj már le rólam, te vadember!

Kyungsoo-nak több se kellett, eleresztette az egyik lefogott karját, és lerántotta a kendőt az arcáról. Kétség sem fért hozzá, hogy valóban Moon Seolji volt az, aki most már fél kézzel őt csépelte, hogy végre letaszítsa magáról a fiút, de Kyungsoo nem hagyta magát. Újra lefogta őt és fölé hajolt.

- Mi a fenét keresel itt? – kérdezte bosszúsan, gyanakodva. – Ki küldött?

- Mégis ki küldött volna? – köpte a szavakat a lány. – Természetesen az apám.

- Minek? – faggatózott tovább Kyungsoo.

- Minek?! Do Kyungsoo, neked egyre hülyébb kérdéseid vannak! – fakadt ki Seolji, ami megakasztotta egy pillanatra Kyungsoo-t.

A lány most először nevezte őt a nevén rövid, ellenségeskedő ismeretségük kezdete óta, és most egészen furcsa volt az ő szájából hallani a nevét. Pillanatnyi enyhülését kihasználva a lány nagyot taszított rajta, lelökve ezzel magáról Kyungsoo-t. Ereje meglepte a fiút, s csaknem a fenekén landolt. Még idejében mozdult, hogy tompítsa az esést, a következő másodpercben pedig már mindketten álltak.

- Szóval minek is vagy itt? – tette csípőre kérdőn a kezeit Kyungsoo, miközben a lányt fürkészte.

- Apám nem akarta, hogy egyedül menj, ezért utánad küldött – magyarázta Seolji, és megigazgatta a kendőjét.

- Nem kellett volna – morogta bosszúsan a fiú, mert a legkevésbé sem örült, hogy Jaehwan az akarata ellenére a nyakára küldte a pimaszkodó lányát. – Nincs rád szükségem. Hazamehetsz.

- Nem megyek – vágta rá a lány határozottan.

- De igenis mész – vitatkozott Kyungsoo. – Fogalmam sincs, apád miből gondolta, hogy veled nagyobb biztonságban leszek. Éppen ellenkezőleg! Eddig csak magamra kellett vigyáznom, most már rád is kéne. Köszönöm, nem kérek belőle.

- Mégis honnan veszed, hogy vigyáznod kell rám?! – háborodott fel Seolji.

- Te nő vagy – mondta Kyungsoo úgy, mintha nem értené, hogy egy ilyen egyszerű dolgot hogy nem lehet érteni.

- És?! – emelte fel sértődötten a hangját immár a lány. – Csak azért mert nő vagyok, már meg sem tudom védeni magam? Ha nem vennéd észre, nem vagyok olyan, mint a többi lány! Értek a fegyverekhez és nem ijedek meg a saját árnyékomtól is, mint oly sokan mások!

Kyungsoo ingerülten nézett végig rajta, de el kellett ismernie, hogy mond valamit. Seolji messze állt azoktól a lányoktól, akik szép ruhát hordtak, egész nap kézimunkáztak vagy a fejüket összedugva pletykáltak fiúkról vagy szépségápolásról. A lány fiúsan öltözködött, fényes fekete haja szabadon kibontva súrolta vállát és kést – vagy ki tudja még mi más veszélyes eszközt – hordott magánál. Nem volt épp szokványos jelenség.

- Szóval értesz a fegyverekhez, mi?

- Igen!

- Azt majd meglátjuk – mondta kihívóan Kyungsoo. – De nem az az egyetlen gond, hogy lány vagy.

- Hanem mi?

- Az az elviselhetetlen természeted! – mondta komolyan a fiú. – Tudod, nyugodt egy ember vagyok általában, de te valamiért roppant módon ki tudsz hozni a sodromból. Idegesítesz. Úgyhogy nem jöhetsz velem.

- Az én elviselhetetlen természetem! – füstölgött Seolji. – Nálad dölyfösebb férfiembert még nem láttam a világon, Do Kyungsoo! Úgy beszélsz, mintha te egy fikarcnyival is kibírhatóbb lennél! Úgy voltál képes beszélni apámmal, mint valami kutyával, és nekem van elviselhetetlen természetem!

- Én elnézést kértem apádtól a durvaságomért. De te kést nyomtál egy ártatlan vevő torkának, szerinted ez mennyire normális dolog? – emlegette fel ismét az első találkozásukat Kyungsoo.

- Már mondtam, hogy azt hittem, lopni készülsz! – védekezett Seolji hevesen.

- Nem vagyok tolvaj, ezt jobb, ha örökre megjegyzed! Most pedig fogd a cókmókod, indulhatsz haza!

- Nem megyek!

- De mész! Nem jössz velem, az egyszer biztos, nem fogod tönkretenni az utamat…

- Azt hiszed, nekem nincs jobb dolgom, mint hogy téged kísérgesselek? – replikázott a lány villámló szemekkel, ami még a sötétben is jól kivehető volt. – Azt hiszed, én arra vágyom, hogy veled kajtassak keresztül a vidéken, miközben ki nem állhatjuk egymást?!

- Akkor minek vagy itt?

- Mert édesapám erre kért. És bármennyire is nincs ínyemre, ha ő erre kért, akkor én megteszem ezt érte – válaszolta Seolji, a mondat végére valamelyest ellágyuló hangon.

Kyungsoo-t meglepte ez a válasz. Azt hitte, Seolji tipikusan engedetlen lány, aki ott mond ellent mindenkinek, ahol csak lehet. Ám úgy tűnt, az apjára ez abszolút nem vonatkozott, hiszen még ezt is képes volt vállalni érte. De ez még mindig nem változtatott azon, ahogy egymás iránt éreztek, így nem adta be a derekát.

- Nem számít. Reggel visszamész a városba. Nem jöhetsz velem – mondta, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Hátat fordított a lánynak, és mit sem törődve tiltakozásával, visszafeküdt a pokrócára és lehunyta a szemeit.

- Nem ezért kerestelek fél éjszaka, Do Kyungsoo, velem nem szórakozol, és ha azt hiszed, hogy…

- Egy pillanat – fordult Seolji felé ismét a fiú, amivel megakasztotta a szóáradatát. – Hogy találtál meg? Honnan tudtad, hogy pont itt vagyok?

- Nem tudtam – morogta a lány sötéten. – A környéken az összes lehetséges helyet leellenőriztem, ami éjszakázásra alkalmas.

Kyungsoo meglepődött. Nem lehetett túl hálás feladat a sötétben keresgélni őt, nem tudva, melyik tisztáson talál épp rá, ha egyáltalán rátalál. Biztos jól elfáradhatott. Erre a gondolatra eszébe jutott valami, amit eléggé gonosz húzásnak tartott, de másképp nem szabadulhat meg a lánytól. Ha most Seolji jó fáradtan lefekszik aludni, talán van rá egy kis esélye, hogy még pirkadat előtt, a hajnal jótékony félhomályában lelépjen innen anélkül, hogy a lány észrevenné…

- Apám küldött neked valamit – jutott el a fülébe ismét a lány hangja.

- Mit? – vonta össze kíváncsian a szemöldökét Kyungsoo.

- Valamit, ami biztos tetszene neked… De ha nem hagyod, hogy veled menjek, lesheted, hogy odaadjam neked – mondta szárazon Seolji.

- Akkor nem adod oda – vont vállat Kyungsoo és visszafordult az oldalára.

- De ha abbahagyod ezt a nevetséges ellenkezést, a tied lehet… ez – húzott ki valamit a zsákjából a lány. Kyungsoo próbált ellenállni az oldalát furdaló kíváncsiságnak, de az legyőzte őt. Kis idő múlva felült, hogy megnézze, mi az.

Seolji kezében egy tőr volt. Ahogy kihúzta a pengét a tokból, Kyungsoo azonnal ráismert. Az a fegyver volt, amit Jaehwan házában nézett ki magának, ami annyira tetszett neki. Elállt a lélegzete egy pillanatra, de ezt igyekezett eltitkolni. Szeme mohón tapadt a gyönyörű markolatra a gyöngyberakással és a sötét pengére. Ajkára harapott. Ha most hagyná, hogy Seolji útitársául szegődjön, az övé lehetne ez a csodálatos tőr, de el kéne viselnie a lányt. Egy percig tépelődött, aztán hirtelen rádöbbent, hogy épp azt latolgatja, hogy hagyja magát lefizetni. Gondolatban jól megfeddte magát, aztán hidegen odavetette a lánynak:

- Nem fogsz megvesztegetni.

Most már véglegesen magára rántotta a takaróját, és a hátát mutatva Seoljinak nem szólt több szót.

- Azt majd meglátjuk... – motyogta a lány, de ő sem beszélt többet. Keresett egy alkalmas helyet magának, és nyugovóra tért ő is.

*

Számítása bevált – Seolji még mélyen aludt, amikor ő hajnalban felkelt, olyan csendesen, ahogy csak tudott, összepakolt és indulni készült.

Ahogy ott állt a tisztáson, vetett egy pillantást a harmatos fűben fekvő lányra, aki vékony takaróját szorosan maga köré vonta, így alig látszott valami belőle. Kyungsoo nézte egy kicsit őt; a vékony alakját, a fekete haját, melyből egy kósza tincs a szemébe hullott, az arcát, ami most kisimult és békés volt alvás közben. Egészen máshogy festett így a lány, mint ébren. Egy percig figyelte, ahogy Seolji lassan beszívja a levegőt, majd kilélegzi, és ezt ismétli újra és újra. Aztán fogta magát, és elindult vissza az ösvényen.

Most szépen lelép innen, amilyen gyorsan csak lehet – gondolta, miközben csendben, kimérten lépkedett, hogy ne csapjon zajt. Seolji meg fog pukkadni, ha felébred és hűlt helyét találja. De úgy kell neki, ha annyi esze sem volt, hogy gondoljon arra, Kyungsoo megszökhet előle.

Már majdnem az úton járt, amikor megtorpant. Semmi sem garantálja, hogy Seolji nem fogja továbbra is követni. Márpedig valószínűleg ez fog történni, hiszen a lány teljesíteni akarja apja kérést. A fene essen Moon Jaehwanba! Minek kellett ezt a csitrit a nyakára küldenie?! Boldogult volna egyedül, erre most főhet a feje a lánya miatt is… Kyungsoo idegesen forgatta meg a szemeit. Ha itt hagyja a lányt, nem számít, hogy Seolji utána jön-e vagy visszaindul a városba, egyedül lesz. És az erdő tele lehet veszélyekkel, amelyekkel ő maga talán elbánik, de a lány részéről koránt sem volt ilyen biztos benne. Bármit is mondott Seolji arról, hogy meg tudja védeni magát, mégsem merte volna ezt ráhagyni. És bármilyen ellenszenvet is táplált iránta, nem hagyta volna, hogy baja essen egy ártatlan nőnek.

Idegesen morgott egyet, majd visszatrappolt a tisztásra. Seolji még mindig ott feküdt. Kyungsoo lehajolt és megrázta a vállát.

- Hé, hétalvó! Ébresztő van! – szólalt meg fennhangon. – Kelj fel, indulunk tovább!

Álmos dörmögés hallatszott a takaró alól, majd a lány megmozdult.

- Hallod? Ébresztő!

Újabb mormogás, és Seolji kinyitotta a szemét.

- Mi van?

- Mondom, indulunk tovább! Szóval szíveskedjél felkelni, mert nem érünk rá egész nap lazsálni!

Seolji egy pillanat alatt ült fel, tekintete azonnal kitisztult, és éber pillantást vetett Kyungsoo-ra.

- Szóval meggondoltad magad? – kérdezte mély hangon. – Azt hittem, nem vagy hajlandó velem menni.

- Meg.

- Miért?

- Mert.

- Ó, valaki nagyon bőbeszédű – gúnyolódott a lány, miközben felállt, és összekészülődött.

- Igen, és az te vagy! Egyetlen feltétellel viszlek magammal, és az a következő: ne beszélj hozzám, ha csak nem muszáj – szabta ki Kyungsoo komolyan, mire a lány a szemeit forgatta.

- Nyugi, nem akartam traccspartit tartani őuraságoddal – mondta, miután ivott egy kis vizet a kulacsából. – Most pedig előbb eszünk valamit, mert üres hassal nem lehet egész nap menetelni.

Kyungsoo ekkor döbbent rá, hogy a nagy sietségben teljesen megfeledkezett az evésről, így lehuppant, hogy keressen magának valami harapnivalót.

- Do Kyungsoo – szólalt meg Seolji, miután síri csendben elfogyasztották a reggelijüket.

- Hm?

- Nem versz át? Komolyan veled mehetek? – kérdezte a lány.

- Nem verlek át – mondta Kyungsoo. – De mit mondtam az előbb?

- Ne gerjedj, csak azért kérdeztem, mert akkor… Ez a tied – húzta ismét elő a tőrt és a fiú felé nyújtotta. Kyungsoo ránézett, majd habozva átvette. Óvatosan szemlélte meg a gyönyörű fegyvert.

- Miért adja ezt nekem az édesapád?

- Mert látta, hogy tetszik neked… - felelte egyszerűen Seolji. – Nos, és mivel Do Mansoo fia vagy, akit úgy tisztelt…

Kyungsoo nyelt egyet, és végigfuttatta ujjait a markolat gyöngyein. Megfogta a tőrt, és ismét elöntötte az az érzés, amit a késes üzletben is érzett – az, hogy ez a fegyver tökéletesen passzol a tenyerébe. Mintha direkt azért készítették volna, hogy az övé legyen. Csak az övé. Képtelen volt visszautasítani egy ilyen ajándékot.

- Köszönöm – mondta halkan, elbűvölve, észre sem véve Seolji fürkésző pillantását az arcán.

- Neki köszönd – vont vállat a lány, majd feltápászkodott. – Akkor mehetünk?

Kyungsoo, akit egy percre egészen lenyűgözött a tőr, meglepve nézett rá.

- Nem érünk rá egész nap lazsálni! – utánozta a hangját a lány, mire ő nagy levegőt vett és az orrán keresztül kifújta, hogy vissza ne vágjon valami undokságot neki. Ehelyett felállt, a tőrt gondosan elcsomagolta, és minden további szócséplés nélkül nekiindult az ösvénynek.