3. rész

Jongin pov.

Milyen törékenynek látszik most, ahogy így áll előttem. Nem is gondolná az ember, hogy micsoda erő rejtőzik benne, de én láttam. Birokra kelt azzal az iditóta Dongsikkal és most itt áll a  szobámban, egyedül, kiszolgáltatva. Csak nekem.

Hyeseul pov.

A testem megfagyott szavainak hallatára. Lélegzetem elakadt és olyan érzésem volt, mintha az agyam fölmondta volna a szolgálatot, és nem képes feldolgozni a hallottakat. Persze ez nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen azok után, ami eddig történt. A fiú sima arccal figyelte reakciómat, aztán otthagyott, ahol álltam. A faház, amiben Jongin lakott egyetlen helyiségből állt, középen egy függönnyel elválasztva. Az ajtóhoz közelebb eső területen álltam, ahol a berendezés csupán egy asztalból, két székből, egy polcból és egy szekrényből állt. Jongin elkezdte lepakolni a fegyvereit az asztalra, pillantásom minden egyes mozdulatát követte, miközben a testem megmozdult, és halkan az ajtó felé kezdtem hátrálni. Ha időben elérném...

- Azt nem javaslom - állított meg a hangja a mozdulat közben. Nem nézett rám, miközben beszélt, hanem a felsőruházatát kezdte bontogatni. - Vagy itt maradsz, vagy mehetsz vissza a Dongsik-féle társasághoz.  - A hangja teljesen semleges volt, mint akinek egészen mindegy, mit csinálok. Félbehagyta az öltözést és elém sétált, ismét állam alá nyúlva nézett le rám. - De a saját érdekedben, azt javaslom, ne menj ki oda.

Nagyot nyeltem. Mi az, hogy a saját érdekemben? Hát nem mindegy, ha egyszer így is, úgy is úgyanúgy végzem? Megalázva testileg, lelkileg? Nem mindegy, ki tesz rajtam erőszakot...?! 

- Én nem foglak bántani - ejtette ki hirtelen a száján azokat a szavakat, amikre a legkevésbé sem számítottam. Hihetetlennek tűnt, amit mondott, nem is hittem neki. Itt nem is várok mást, csak erőszakot, miért lenne ő más?

- Miért ne bántanál? - tettem fel a kérdést, hirtelen megtalálva a hangomat. - Hiszen ha ők ott kint megteszik, te is megteszed ugyanúgy! Mind ugyanolyanok vagytok, erőszakos állatok..

- Én nem vagyok vadállat - szakított félbe határozottan, a szemei dühösen villantak fel egy pillanatra, de aztán ellágyult a tekintete. - Én sosem bántanék egy nőt. - Olyan komolyan mondta ezt, hogy egy másodpercre elöntött a megkönnyebbülés. De csak egy egyetlen röpke pillanat erejéig, hiszen nem felejtettem el, hol vagyok. Az ellenség táborában, az egyikük ágyasaként. Még a hangzása is rossz ennek a szónak, gyűlöltem. Akármit is mond ez a fiú, egy másodpercre sem érezhetem magam többé biztonságban. 

- De hát az előbb azt mondtad... én vagyok az ágyasod.

- Igen, az vagy - bólogatott. - De ma nincs szükségem a szolgálataidra.

- A szolgálataimra - ismételtem kérdően.

- Csak vicceltem. - Mosolya a semmiből ragyogott fel, teljesen meglepve vele engem. Nagy szemeket meresztettem rá, mire újból felnyújt ujjaival, hogy megcirógassa arcomat, de ismét elhúzódtam. - Tőlem nem kell félned, én nem bántlak. De azt hiszem, én vagyok az egyetlen ilyen ember itt. Ezért is jobb, hogy velem vagy.

Mondanivalója végeztével folytatni kezdte a vetkőzést, megszabadulva harci öltözetétől, miközben én a szoba sarkát bámultam.

- Ezek szerint maradsz - állapította meg. Mintha lenne más választásom. - Jó. Gyere, aludjunk. Fáradt vagyok - nyújtotta felém a kezét, miközben a másikkal megemelte a függönyt, ami mögött az ágya húzódott a sötétben.

Chh, persze, hogy fáradt vagy, azok után, hogy lerohantátok a falunkat, a lakóit pedig vagy elűztétek, meggyilkoltátok vagy fogságba ejtettétek - gondoltam keserűen és lelki szemeim előtt megjelent édesapám tekintete, mielőtt meghalt. Elöntött a harag az emlékre, és a kezeim reflexszerűen szorultak ökölbe a tehetetlen fájdalomtól.

- Hyeseul? - vont kérdőre Jongin, mikor meglátta szorításomat. - Lefekszünk.

- Együtt?

- Egy ágy van - közölte Jongin egyszerűen. - Vagy itt alszol, vagy a földön, mivel nincs máshol hely.

- Rendben, akkor a földön alszom - jelentettem ki hidegen. A fiú felhúzott szemöldökkel méregetett, megleptem válaszommal, de nem vont kérdőre.

- Ahogy gondolod - vonta meg a vállát, átlépett a másik térfélre és levetette magát az ágyára. Magára húzott egy takarót és a fal felé fordult, a hátát mutatva ezzel nekem. Kissé ledöbbentett. Az előbb még egész.. kedvesnek mutatkozott, most meg... érzéketlen tuskó. Lehetne rosszabb is - villant hirtelen a gondolat az eszembe. Nagyot sóhajtottam és letelepedtem az egyik székre az asztal mellett. A karomra hajtottam a fejem, hogy egy kicsit kényelmesebb legyen és megpróbáltam elaludni, de hirtelen eszembe jutottak azok a lányok, akik Dongsik társaságához kerültek és végigfutott a gerincemen a hideg, ahogy rágondoltam, milyen szörnyűségeket kell most kiállniuk. Ez a gondolat végleg kiverte a szememből az amúgy sem rám vadászó álmot, főleg mikor a távolból durva röhögést és kiáltásokat hallottam. Nem sokkal mellettem Jongin viszont békésen szuszogott álmában.

Órákig ültem a sötétben, és a fáradság lassan kezdett erőt venni rajtam. A tábor fokozatosan kezdett elhalkulni, míg végül mindenki nyugovóra tért, a katonák álomra hajtották fejüket a táborban. Egy ötlet ütött szöget hirtelen a fejembe és nem hagyott nyugodni a gondolat. Amilyen halkan csak tudtam, lekászálódtam a székről, amin most törökülésben ültem és megragadtam Jongin fegyverét. Hogy ez nem jutott eszembe előbb. Óvatosan félrehúztam a függönyt és megpillantottam az alvó fiút. A szívem gyorsabban kezdett verni arra a gondolatra, amit tenni készültem, de megpróbáltam elfojtani az érzéseimet. Attól még, hogy engem nem bántott, másokat igen. Ő is egy gyilkos, aki megölte a falubelieket. Felemeltem a kardot, hogy lesújtsak rá, de kezem megállt a levegőben. "Én nem vagyok vadállat." - visszhangzottak szavai a fülemben.

Képtelen voltam megtenni.

Leeresztettem a karjaimat egy halk sóhaj kíséretében.

- Rossz lány vagy - szólalt meg hirtelen Jongin, mire majd kiugrott a szívem a helyéről. Félve pislogtam rá, ő pedig lassan nyitotta fel szemeit, hűvös tekintetét az enyémbe fúrta, ujjai a csuklóm köré fonódtak, bilincsbe zárva karomat. - Vegyük úgy, hogy ez meg sem történt. Menj vissza aludni.

- Én...

- Jóéjt - engedett el, kitekerte kezemből a kardját és maga mellé helyezte. Hozzám vágott egy takarót és ismét hátat fordított nekem.

2. rész

Hyeseul pov.

Az ellenség táborába érkeztünk, ami pár mérföldnyire a falumtól terült el. Engem egy sötét cellába löktek, pár másik női rab közé. Az ajtót ránk vágták, és kibiztosították szökés ellen. A hideg padlón ültem, miközben a többi rab körbevett és együttérzően kérdezősködni kezdett. Borzasztó volt elképzelni, hogy ezentúl ebbe a hideg zárkába bezárva, durva és embertelen katonák kénye-kedvének kitéve kell élnem.

Egy óra telhetett el, mire újra kinyílt a cella ajtaja, egy magas, szögletes arcú katona benyomult és elkiáltotta magát.

- A fiatal lányok sorakozzanak fel itt! - A parancs hallatán senki nem mozdult, csak rémülten pislogtunk egymásra a többi nővel. - Gyerünk! - csapott a kardjára a katona. Lassan, remegve indultak meg a fiatalabb lányok és felsorakoztak előtte. - Te is! - jött oda hozzám, durván felrántott a földről és a sor végére lökött. - Indulás!

Libasorban masíroztunk ki a cellából.

- Hova megyünk? - suttogtam az előttem álló lánynak, akinek csinos arcát egy csúnya kék folt és félig begyógyult sebek torzították el.

- A pokolba - hangzott a keserű válasz. Igaza is volt. Tényleg a pokol felé tartottunk.

Egy tábortűz közelébe értünk, amit hangosan röhögő katonák csoportja ült körül. Ettek, ittak és közben disznó viccekkel szórakoztatták egymást. A minket vezető katona kiválasztott pár lányt a sorból, utoljára engem. A ruhánknál fogva taszítottak a tűz fénykörébe minket, a katonák pedig azonnal hangos füttyögésben és ujjongásban törtek ki.

- Nesze, itt a jutalmatok! Szórakozzatok jól, ti gazemberek! - röhögött a férfi és otthagyott minket a tűznél, továbbvezetve a sort. A katonák azonnal talpra ugrottak és megközelítettek minket. Éreztem, hogy elönt a félelem, ujjaimmal a mellettem álló lány keze után kaptam, aki szintén halálra váltan kapaszkodott belém.

- Végre valami jó is történik velünk, srácok - szólalt meg az egyik borostás, mosdatlan katona. Belém hasított a felismerés, Dongsik volt az, aki meg akart ölni. - Ma éjjel egyikünk sem lesz magányos, annyi szent. Lesz kivel szórakoznunk - mondta és kezével végigsimított a mellettem álló lány arcán, aki elhúzódott tőle. Hatalmas pofon volt erre a katona válasza, és a lány égő arccal esett volna hátra, ha erős szorításom meg nem tartja.

- Hagyd békén! - kiáltottam Dongsikra azonnal, aki felém fordította fejét és érdeklődéssel nézett rám.

- Oh, nocsak nocsak, kit látnak szemeim - húzta sunyi mosolyra ajkait. - Újra találkozunk, cicus. - Ezúttal az én arcomon simított végig mocskos ujjaival, érintésére a hideg futkosott a hátamon. Elhúztam a fejemet, mire az arcomba tolta az arcát.

- Ma este enyém leszel - sziszegte az arcomba, piától bűzlő leheletétől hányingerem támadt. Undorodtam tőle, minden érintésére összerándultam. Megragadta a nyakam és erősen magához rántott. Erőszakosan tapadt ajkaimra, mire ellöktem magamtól és szembeköptem.

- Te szuka! - üvöltötte és képen törölt. Ütése erejétől hátratántorodtam és egy másik katona karjaiban kötöttem ki. Éreztem, hogy felrepedt az ajkam és meleg vér csordogál le a szám szélén. Dongsik odalépett hozzám.

- Tartsd erősen! - utasította a másikat, miközben a ruhámat kezdte tépni rólam. Kapálózni kezdtem a katona karjai között, de annyira erős volt, hogy semmit sem ért. A többi gazember hangosan biztatta Dongsik-ot, miközben ő durván markolászta a fenekemet, és egyéb helyeken fogdosott. Hangos sikolyok hagyták el a számat, végtelenül tehetetlennek éreztem magam. Dongsik újabb pofont kevert le. - Fogd be a szád, cicus, vagy én hallgattatlak el - fogta meg erősen az arcom.

- Hagyd abba, Dongsik, elég! - tűnt fel a semmiből megint az a katona, aki idehozott minket. - Ereszd el a lányt, ő másé lesz ma éjjel!

- Mi az, hogy másé? - dörrent rá Dongsik. - Idehoztad őt, parancsnok, már nem viheted el! Különben is, én voltam az, akinek köszönhetitek ezt a kis szukát, én hoztam a táborba!

- Nagy cucc, legyőzni egy kislányt! -  gorombította le a parancsnok Dongsikot. - A tábornok parancsára a lány máshová megy! Úgyhogy ne ellenkezz, van ott még pár szép példány neked - intett a többi lány felé. Kirántott Dongsik karjai közül, aki tajtékozva átkozta a parancsnokot, és elvezetett a tábortűztől. - Idióta vadállat - motyogta magának halkan. Úgy látszik nem én vagyok itt az egyetlen, aki utálja.

A parancsnok végül bevezetett egy kisebb, sötétségbe borult faházikóba. Mielőtt rám vágta volna az ajtót, keményen a szemembe nézett, megszorítva a karomat.

- Légy jó kislány és ne ellenkezz. Tedd, amire kérnek, úgy nem fog annyira fájni - mondta és otthagyott a sötétben.

Egyedül maradtam a saját gondolataimmal. Egész testemben remegtem, az iménti incidens Dongsikkal megviselt mind testileg, mind lelkileg. De nem nyugodhhattam meg, tudván, hogy bármelyik pillanatban beléphet a következő vadállat, hogy tönkretegyen. Alig telt el egy perc és már nyílt is az ajtó. Rémülten pislogtam a belépőre, aki egy lámpást maga előtt tartva lépett a házba, megakadályozva ezzel, hogy lássam az arcát. Megfordult és bereteszelte az ajtót, mire nyeltem egy nagyot. Felém lépett és lassan körbejárt engem, miközben én lehajtott fejjel álltam, remegve a félelemtől, hogy bármelyik pillanatban megragad és durva dolgokat művel velem. Kínzóan lassan ért körbe, végül megállt előttem és felemelte a lámpát.

- Nézz rám! - szólalt meg mély hangon, halkan. Szaporán pislogva néztem fel és a lámpás fénykörében végre megpillantottam újabb fogvatartóm arcát.

Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Nem erre számítottam. Azt hittem egy újabb harmincas, borostás és mosdatlan katonához kerülök, akinek hatalma van a többi fölött, de az előttem álló férfi inkább csak fiúnak volt nevehető, olyasmi korú lehetett, mint én. Sötét haja kissé ziláltan állt, csokoládébarna szemei az arcomat vizslatták. Pillantása végül megállapodott ajkaimon. Egyik kezével felnyúlt arcomhoz, mire automatkusan hátrahúzódtam.

- Ne félj - súgta és mutatóujjával gyengéden letörölte a vért a szám sarkából. Még mindig remegtem és kezdett kiverni a víz az idegességtől, hogy mi lesz most. - Ki tette ezt veled? - kérdezte halkan, de nem feleltem, ezért megismételte kérdését. - Ki volt az?

- V-valami.. D-Dongsik - rebegtem lesunyt fejjel, kerülve a tekintetét. Hallottam, ahogy idegesen felmordult.

- Az a vadállat - morogta magának az orra alatt alig hallhatóan. - Nem tudja, mi a tisztelet... Hogy hívnak? Kérlek, nézz rám! - nyúlt állam alá és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Hyeseul - feleltem, a meglepően sötétbőrű fiú pedig enyhén elmosolyodott, a szemei egy pillanatra megtelteltek élettel.

- Szép neved van... valahogy... illik hozzád - mondta lassan a szemembe. - Hyeseul... mától fogva te vagy az ágyasom. A nevem Jongin.

The only thing I want from you - 1. rész

Hyeseul pov.

Hatalmas volt a zaj körülöttem. Én mégis csak egyetlen hangra tudtam koncentrálni. Egy olyan hangra, amiről sosem gondoltam volna, hogy egyszer valóban hallani fogom, mert annyira borzalmas volt. Édesapám jajkiáltása hatolt élesen a fülembe. Az idegen katona könyörtelen pillantással nyomta kardját még mélyebbre apám testébe, aztán gyors mozdulattal kihúzta belőle. Apám velőtrázó sikoltásomtól kísérve hanyatlott a földre.

- Ne!! - ordítottam kétségbeesetten, miközben lerogytam mellé. A katona a zöldellő magas fűbe törölgette pengéjét, miközben én édesapám teste fölé hajolva zokogtam. - Édesapám! Apám... édesapám! Kérlek, ne hagyj itt...

- Hyeseul... lányom... - nyitotta szóra a száját, amin vérbuborékok törtek elő, amitől a páni félelem uralkodott el rajtam. Nem hagyhatom, hogy meghaljon, már csak ő maradt nekem, az egyetlen, drága édesapám. Istenem, kérlek, segíts! - Hyeseul... - hörögte apám, szemei egyre jobban kitágultak, ujjai szorosan, görcsösen markolták a ruhám ujját. - Menekülj! Fuss...

Ez volt az utolsó szava, aztán feje lehanyatlott és vége lett mindennek.

- NEM! - kiáltottam fel és a mellkasára borultam, hasztalan könnyeimmel áztatva el ruháját. Nem akartam elhinni, hogy elment, csak sírtam és sírtam, mit sem törődve utolsó szavaival. A falu főutcájának közepén térdepeltem édesapám holtteste fölött, miközben a támadó sereg romba döntötte a falunkat. Gyilkosok és menekülők futkároztak körülöttünk, de képtelen voltam bármit is felfogni a körülöttem folyó zűrzavarból. Olyan volt, mintha hirtelen vattát tömtek volna a fülembe és én semmit nem hallottam saját kapkodó, zilált légzésemen és zokogásomon kívül.

- Hyeseul! Hyeseul! - kiáltotta valaki ekkor a nevemet, és mintha kihúzták volna a füldugóimat. Mire felnéztem, már senkit sem láttam, eltűnt egy hatalmas porfelhőben, amiből hamarosan az a katona tűnt elő, aki végzett édesapámmal. Vad harag gyúlt bennem, szét akartam karmolni az arcát, kitépni a szívét. Gyorsan közelített felém, ocsmány vigyorral a képén. Gyengéd mozdulattal lezártam édesapám szemeit és csókot leheltem homlokára. Most megfizet ez az istentelen a tettéért. Letöröltem könnyeimet, lehúztam apám ujjáról a családunk egyetlen ereklyéjét, az ónixköves gyűrűjét, és a saját ujjamra illesztettem. Felkaptam a mellettünk heverő kardját és támadó állásba helyezkedve vártam ellenfelemre. A katona arca gúnyos vigyorba torzult, amint meglátta, mire készülök.

- Ugyan, cicus, csak nem gondolod, hogy esélyed van ellenem? - mutatott magára, keze véres volt, ujjai piszkosak.

- Majd meglátjuk - köptem felé, mire bedühödött és felém ugrott.

- Most véged van, cicus! - vicsorogta, ocsmány fogainak látványától felfordult a gyomrom. Felém lendült, a kardja nagyot csattant az enyémen. Nem vártam meg, míg újra támad, hanem azonnal visszavágtam, de gyorsan reagált és nem találtam. Így vívtunk élet-halál harcolt egy darabig, és éreztem, hogy fáradok. Azóta tanultam a kardforgatást, mióta az ellenséges csapatok fenyegették a falunkat és apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljam meg önvédelmi célból. Most hálát adtam ezért neki, de egyre kétségbeesettebben forgattam a kardot, kezdtem kimerülni és a katona megérezte ezt. Folyamatosan szorított hátra, miközben undorító dolgokat sziszegett az arcomba.

- Ahh! - kiáltottam fel egyszerre, mert hátralépés közben ráléptem hosszú ruhámra, megbotlottam és elestem. Fájdalmasat nyögve estem a könyökömre, éreztem, ahogy az érdes talaj felsérti a karom. Hátrafelé kezdtem kúszni, de a gyilkos katona hamar utolért és lábaimra térdelve lefogott, kardját fenyegetően tartotta felém. A szívem a torkomban dobogott és tudtam, hogy meg fogok halni.

- Na, cicus? - lihegte az arcomba. - Most mi lesz? Nincs hova menekülnöd, senki sem segít...

- Dongsik, elég! - csattant fel váratlanul egy mély hang a háta mögött. Megállt bennem az ütő, még levegőt venni sem mertem, mert a fölém hajoló férfi felnézett arra, aki megszólította, a remény apró szikráját lobbantva ezzel fel bennem, hogy mégsem halok meg.

- Te ne szólj bele ebbe, fiú! - ripakodott rá a megszólítójára. - Semmi közöd hozzá!

- Nem fogod megölni a lányt! - hallatszott az előbbi férfi határozott hangja most már közelebbről. - És ne merészelj még egyszer így beszélni velem, mert megbánod! Gyerünk, szedd össze, kötözd meg és vigyük!

- Te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - ordította a Dongsik nevű katona, miközben még mindig felém hajolt. - Nem vagy a felettesem!

- Remélem nem feledkeztél meg arról, hogy kivel beszélsz! Gyerünk, tedd, amit mondtam!

A katona hangosan morogva kászálódótt le rólam, durván felrángatott a földről és megkötözte kezeimet. Nem láttam, ki volt az, aki megmentett ettől a vadállattól, és egyáltalán nem tudtam eldönteni, vajon jót tett-e ezzel most nekem. Kíméletlenül rángattak végig az úton, ki a falunkból, be az erdőbe, az ellenség táborhelye felé.

A csata végetért, a falunkat elpusztították. Édesapámat és még ki tudja hány falubelit lemészárolták, én pedig fogságba kerültem. De életem legszörnyűbb napja még nem ért véget.