Hyeseul pov.
Hatalmas volt a zaj körülöttem. Én mégis csak egyetlen hangra tudtam koncentrálni. Egy olyan hangra, amiről sosem gondoltam volna, hogy egyszer valóban hallani fogom, mert annyira borzalmas volt. Édesapám jajkiáltása hatolt élesen a fülembe. Az idegen katona könyörtelen pillantással nyomta kardját még mélyebbre apám testébe, aztán gyors mozdulattal kihúzta belőle. Apám velőtrázó sikoltásomtól kísérve hanyatlott a földre.
- Ne!! - ordítottam kétségbeesetten, miközben lerogytam mellé. A katona a zöldellő magas fűbe törölgette pengéjét, miközben én édesapám teste fölé hajolva zokogtam. - Édesapám! Apám... édesapám! Kérlek, ne hagyj itt...
- Hyeseul... lányom... - nyitotta szóra a száját, amin vérbuborékok törtek elő, amitől a páni félelem uralkodott el rajtam. Nem hagyhatom, hogy meghaljon, már csak ő maradt nekem, az egyetlen, drága édesapám. Istenem, kérlek, segíts! - Hyeseul... - hörögte apám, szemei egyre jobban kitágultak, ujjai szorosan, görcsösen markolták a ruhám ujját. - Menekülj! Fuss...
Ez volt az utolsó szava, aztán feje lehanyatlott és vége lett mindennek.
- NEM! - kiáltottam fel és a mellkasára borultam, hasztalan könnyeimmel áztatva el ruháját. Nem akartam elhinni, hogy elment, csak sírtam és sírtam, mit sem törődve utolsó szavaival. A falu főutcájának közepén térdepeltem édesapám holtteste fölött, miközben a támadó sereg romba döntötte a falunkat. Gyilkosok és menekülők futkároztak körülöttünk, de képtelen voltam bármit is felfogni a körülöttem folyó zűrzavarból. Olyan volt, mintha hirtelen vattát tömtek volna a fülembe és én semmit nem hallottam saját kapkodó, zilált légzésemen és zokogásomon kívül.
- Hyeseul! Hyeseul! - kiáltotta valaki ekkor a nevemet, és mintha kihúzták volna a füldugóimat. Mire felnéztem, már senkit sem láttam, eltűnt egy hatalmas porfelhőben, amiből hamarosan az a katona tűnt elő, aki végzett édesapámmal. Vad harag gyúlt bennem, szét akartam karmolni az arcát, kitépni a szívét. Gyorsan közelített felém, ocsmány vigyorral a képén. Gyengéd mozdulattal lezártam édesapám szemeit és csókot leheltem homlokára. Most megfizet ez az istentelen a tettéért. Letöröltem könnyeimet, lehúztam apám ujjáról a családunk egyetlen ereklyéjét, az ónixköves gyűrűjét, és a saját ujjamra illesztettem. Felkaptam a mellettünk heverő kardját és támadó állásba helyezkedve vártam ellenfelemre. A katona arca gúnyos vigyorba torzult, amint meglátta, mire készülök.
- Ugyan, cicus, csak nem gondolod, hogy esélyed van ellenem? - mutatott magára, keze véres volt, ujjai piszkosak.
- Majd meglátjuk - köptem felé, mire bedühödött és felém ugrott.
- Most véged van, cicus! - vicsorogta, ocsmány fogainak látványától felfordult a gyomrom. Felém lendült, a kardja nagyot csattant az enyémen. Nem vártam meg, míg újra támad, hanem azonnal visszavágtam, de gyorsan reagált és nem találtam. Így vívtunk élet-halál harcolt egy darabig, és éreztem, hogy fáradok. Azóta tanultam a kardforgatást, mióta az ellenséges csapatok fenyegették a falunkat és apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljam meg önvédelmi célból. Most hálát adtam ezért neki, de egyre kétségbeesettebben forgattam a kardot, kezdtem kimerülni és a katona megérezte ezt. Folyamatosan szorított hátra, miközben undorító dolgokat sziszegett az arcomba.
- Ahh! - kiáltottam fel egyszerre, mert hátralépés közben ráléptem hosszú ruhámra, megbotlottam és elestem. Fájdalmasat nyögve estem a könyökömre, éreztem, ahogy az érdes talaj felsérti a karom. Hátrafelé kezdtem kúszni, de a gyilkos katona hamar utolért és lábaimra térdelve lefogott, kardját fenyegetően tartotta felém. A szívem a torkomban dobogott és tudtam, hogy meg fogok halni.
- Na, cicus? - lihegte az arcomba. - Most mi lesz? Nincs hova menekülnöd, senki sem segít...
- Dongsik, elég! - csattant fel váratlanul egy mély hang a háta mögött. Megállt bennem az ütő, még levegőt venni sem mertem, mert a fölém hajoló férfi felnézett arra, aki megszólította, a remény apró szikráját lobbantva ezzel fel bennem, hogy mégsem halok meg.
- Te ne szólj bele ebbe, fiú! - ripakodott rá a megszólítójára. - Semmi közöd hozzá!
- Nem fogod megölni a lányt! - hallatszott az előbbi férfi határozott hangja most már közelebbről. - És ne merészelj még egyszer így beszélni velem, mert megbánod! Gyerünk, szedd össze, kötözd meg és vigyük!
- Te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - ordította a Dongsik nevű katona, miközben még mindig felém hajolt. - Nem vagy a felettesem!
- Remélem nem feledkeztél meg arról, hogy kivel beszélsz! Gyerünk, tedd, amit mondtam!
A katona hangosan morogva kászálódótt le rólam, durván felrángatott a földről és megkötözte kezeimet. Nem láttam, ki volt az, aki megmentett ettől a vadállattól, és egyáltalán nem tudtam eldönteni, vajon jót tett-e ezzel most nekem. Kíméletlenül rángattak végig az úton, ki a falunkból, be az erdőbe, az ellenség táborhelye felé.
A csata végetért, a falunkat elpusztították. Édesapámat és még ki tudja hány falubelit lemészárolták, én pedig fogságba kerültem. De életem legszörnyűbb napja még nem ért véget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése