8. rész

Hyeseul pov.

- Gyönyörű vagy - mondta Jongin, minek hallatán az ütő is megállt bennem egy pillanatra. Este volt már és egymás mellett hevertünk az ágyban. Én Jongin mellkasát bámultam, ő viszont engem nézett, éreztem. Nem mertem ránézni, vagy inkább nem akartam. Nem akartam, hogy ilyeneket mondjon nekem. Nem akartam túl közel kerülni hozzá. Ezen a helyen nem akartam semmit sem, csak megszabadulni. De Jongin nem így gondolta.

- Hallod, amit mondok? - nyúlt gyengéden az állam alá mutatóujjával, kényszerítve ezzel engem, hogy ránézzek. Ijesztően közel volt hozzám, amihez nem voltam hozzászokva. Épp hogy arcára pillantottam, már le is sütöttem szemeimet, annyira zavarba hozott a sajátjaival, amelyek engem vizslattak szüntelenül. Megismételte előbbi mozdulatát, így kénytelen voltam mégiscsak a szemébe nézve válaszolni.

- Hallom, bár ne hallanám - feleltem vissza. Jongin szemöldöke összeszaladt kijelentésemre, szóvá is tette.

- Zavar, hogy ezt gondolom?

- Addig nem, amíg csak gondolod.

- Miért? Én tartalak fogva téged és nem te engem, ha jól emlékszem. Az ágyasom vagy, ennélfogva azt mondok neked, ami nekem tetszik és nem mondtam semmi sértőt - mondta érzelemmentes arccal.

Utáltam, mikor ilyen volt. Egyik pillanatban még vadul védelmezett attól a disznótól, a másikban meg ő vágta a fejemhez, hogy én itt egy senki vagyok. Azt csinál velem, amit akar, mert ő dönt felettem. Dühített a saját tehetetlenségem.

- Ne használd ezt a szót, ha megkérhetlek - fintorogtam nemtetszésem jeléül.

- Melyiket? - kérdezett vissza Jongin.

- Azt, hogy ágyas - ejtettem ki a gyűlölt szót, minek következtében magabiztos mosoly jelent meg a fiú arcán.

- Pedig az vagy. Az ágyasom - jelentette ki, újabb pofon gyanánt az önbecsülésemnek. 

- Ne hívj annak - duzzogtam. - Miért kell folyton éreztetned velem, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva neked? Tudom én azt magamtól is, nem kell folyton emlékeztetned rá!

- Kérdezhetek valamit? - tért át minden átmenet nélkül egy másik témára, figyelmen kívül hagyva méltatlankodásomat.

- Nem - húztam fel az orrom, mit sem törődve azzal, amit akart. - Most én kérdezek tőled valamit.

- Nocsak - nézett rám kíváncsian a fiú, érdeklődéssel a szemeiben. Mielőtt feltettem volna a kérdést, egy percig csendben tanulmányoztam az arcát. Nem tűnt dühösnek, amiért nem hagytam, hogy megkérdezze, amit akart. Ő is figyelmesen fürkészett engem, enyhe pírt varázsolva ezzel arcomra. Lassan jónak láttam megszólalni, mert a csend kezdett hosszúra nyúlni köztünk.

- Miért nem hagytad, hogy megöljenek, amikor megtámadtátok a falut? - böktem ki a kérdést, ami fúrta az oldalamat. Miért mentett meg Jongin? Miért nem hagyta, hogy Dongshik megöljön ott és akkor? Tudnom kell, mi járt akkor a fejében.

- Mert nem ezt érdemled - vágta rá szinte azonnal Jongin. Habozásának hiánya váratlanul ért, de egy újabb gondolat suhant át az agyamon, amit képtelen voltam magamban tartani.

- Mintha bárki is megérdemelte volna a halált azon a napon - hagyta el a szám az epés megjegyzés.

- A távolból néztem végig, ahogy megölik apádat, ahogy te lerogysz a teste mellé és keservesen zokogsz felette. Fejbe vágott a látvány, amikor felemelkedtél mellőle és szembe néztél Dongshikkal. Fantasztikus látvány voltál, ahogy ott álltál a zűrzavar közepette egy szál magadban, miután felhúztad ezt - magyarázta Jongin, miközben benyúlt a takaró alá és kihúzta a jobb tenyeremet alóla. Gyűrűs ujjamra siklottak ujjai, megérintve édesapám ónixköves gyűrűjét.

- Az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem tőle - suttogtam összeszorult szívvel, miközben egy könnycsepp indult útjára lefelé az arcomon. Jongin ujjai kézfejemet kezdték cirógatni, másik kezével arcomoz nyúlt, hogy elmorzsolja a kibuggyant cseppet.

- Sosem láttam még nőt úgy küzdeni, mint akkor téged - mondta.

- Akkor te nem ismered a fájdalom erejét - néztem rá nehéz szívvel, szipogva, lenyelve további könnyeimet.

- Dehogyisnem ismerem - bukott ki hirtelen Jonginból egészen keserűen, amivel meglepett egy pillanatra. Talán ő is elvesztett valakit? - Olyankor törni-zúzni, akár ölni is tudnál a fájdalomtól és a tehetetlen dühtől, ami teljesen elárasztja tested-lelked.. Csak dühösen vagdalkozol, az agyadat elárasztja a köd...

- Te is..

- Szóval esélytelen volt, hogy hagyjalak meghalni, ahhoz te túl értékes vagy - vágott a szavamba Jongin, egyértelműen jelezve, hogy nem akar a témáról beszélni, honnan tud ennyit arról az érzésről.

- Értékes? - kérdeztem vissza.

- Az. - Akaratlanul is észrevettem, hogy ujjai erőteljesebben szorítják kezemet, forró bőre az enyémmel érintkezik. Képtelen voltam tovább tagadni magam előtt, de jól esett érintése, pedig eddig igyekeztem elkerülni a közelebbi kontaktust vele. A takaró rejtekében valami puha, kellemes melegség járta át a szobát és a mellkasomat. Jó volt hallani Jongin szavait, tudni, hogy már az első pillanattól fogva tartott valamire.

- Most, hogy már tudod a választ a kérdésedre, feltehetném én is az enyémet? - törte meg Jongin a varázslatot, amit a beálló kisebb csend hozott közénk az imént. Válaszul csak bólintottam egy aprót. - Szóval ez egy elég személyes kérdés lesz - figyelmeztetett a fiú, bizonytalanul vastag ajkába harapva. - De mivel te is megkérdezted ezt tőlem, én is kíváncsi vagyok. Voltál már valaha férfival?

- Mégis minek nézel te engem? - húztam ki azonnal a kezem az övéből. - Csak nem gondolod, hogy mielőtt férjhez mennék..

- Természetesen nem gondolom! - mentegetőzött a fiú hevesen. - De még csak azt sem tudom, hogy férjhez mentél-e már vagy még nem.

- Nem - vágtam oda tömören a választ.

- Ennek örülök, mert akkor... Izé, nem kell félnem a férjed haragjától, amiért együtt alszol velem - próbálta tréfával elütni az ügyet, nem sok sikerrel.

- Nagyon vicces - lövelltem felé szemrehányó pillantást és fészkelődni kezdtem. - Mivel megtudtad amit akartál, nem aludhatnánk?

- Nem, még van kérdésem - jelentette ki, én meg csak felsóhajtottam. Hüvelykujja már megint az állam alatt volt és tolta feljebb fejemet.

- Mért csinálod folyton ezt? - morogtam. - Idegesít.

- Mert azt akarom, hogy a szemembe nézz. Ha idegesít, nézz rám, ne Ázsia legjobb felsőtestét bámuld  - ugratott pajkos vigyorral.

- Idióta - bokszoltam bele válaszul "Ázsia legjobb felsőtestébe" kuncogva.

- Ugh - nyögött fel a fiú a váratlan támadástól. - Na, valaki kezd elkanászodni - tért vissza a huncut félmosoly ajkaira. - Szóval... amit még tudni akarok az az, hogy..

- Hogy?

- Csókoltál-e már valaha.

Egy pillanatra mintha megáltt volna az idő. Kimondott kérdésére hirtelen ezer meg ezer emlék özönlött az agyamba, és már megint jött az a szívszorító érzés. 

- Igen - leheltem alig hallhatóan, de Jonginnak ennyi is elég volt, hogy meghallja. Szinte nem is láttam az arcát, annyira elmerengtem, pedig egyenesen ránéztem. 

- Ki volt az? - hozott vissza a hangja a múltból. - Mi történt? Kérlek, meséld el!

- Egy fiú a falumból - kezdtem bele a történetbe. - Születésemtől fogva ismertem őt, ő volt a legjobb barátom. Kislány koromban együtt játszottunk minden áldott nap. Egyik nap az ő anyukája vigyázott ránk, másik nap az enyém. Arról álmodoztam, hogy ha felnövünk, elvesz feleségül, lesznek kisbabáink és boldogan élünk, míg meg nem halunk... Fel is nőttünk, de ő nem vett el. Tudod, hogy miért nem? - kérdeztem Jongint, aki kíváncsian figyelt.

- Miért?

- Mert az apád serege közbeszólt. Eljegyzett engem... már az esküvőnk napja is ki volt tűzve. Augusztus tizenkettő... - suttogtam a dátumot, amiről azt hittem, életem legboldogabb napja lesz. Most azt sem tudom, megérem-e.

Ahogy felidéztem a múltat és az Ő emlékét, iszonyatos hiányérzet lett úrrá rajtam. Elveszítettem őt is. Fogalmam sincs, mi lett Vele, a csata napja óta nem láttam a fiút, aki eddig a legfontosabb volt számomra. Fájt a szívem, ha rágondoltam; egy újabb seb, ami nem gyógyul könnyen. A legrosszabb a rámtörő bűntudat volt, amiért eddig nem is gondoltam rá, mi történhetett Vele.

Pár perc elteltével mélységes szomorúsággal pillantottam Jonginra, aki lehunyt szemekkel feküdt, de összeráncolt homlokán látszott, hogy nagyon gondolkozik valamin.

- Tudom, hogy ez a legostobább dolog, amit most mondhatnék, de sajnálom - nyitotta fel pilláit.

- Nem te tehetsz róla - vontam vállat fásultan.

- Hogy hívták? - kérdezte.

- Nem hiszem, hogy jelentősége lenne - próbáltam kitérni a válaszadás elől.

- De igen, van. Hogy hívják?

- Junmyeon.

7. rész

Hyeseul pov.

Dongsiknak teljesen igaza volt. Jongin tényleg nem volt sehol, és én remélni sem mertem, hogy felbukkan, mert kétszer nem történik meg ugyan az a csoda.

- Eressz el! - szűrtem a fogaim közt, de a katona csak gúnyosan felkacagott.

- Ugyan, kicsim, eszem ágában sincs. - Ronda, sárga fogait kivillantotta miközben röhögött szorult helyzetemen, ugyanis továbbra is próbáltam kiszabadulni erős szorításából - mindhiába.

- Jó, akkor ölj meg! - csattantam fel hirtelen idegesen. - Nem tudom, mit ártottam én neked, de nem érdekel, ölj meg akkor!

Dongsik arcán egy másodperc erejéig döbbenet suhant át kifakadásomra, de hamar magához tért és visszaerőltette magára fölényes arckifejezését.

- Kérlek, Cicus, hová gondolsz? - simított végig mocskos ujjaival arcélemen, mire jól láthatóan összerándultam. - Megölni téged? Ugyan már, azt te sem gondolod komolyan, hogy rögtön megölök egy ilyen csinos lányt, mint te? Nem - rázta a fejét. - Először csak eljátszadozunk, tudod, egy kis etyepetye, meg hasonlók. - Ekkor buta arca kéjes, ördögi vigyorba torzult. - Szóval az enyém leszel. Csak utána öllek meg.

A gyomrom ökölnyi labdává zsugorodott szavai hallatán a rettegéstől, mégis bátornak mutatkoztam.

- Nálad ocsmányabb embert még életemben nem láttam! A sárban dagonyázó disznó is különb nálad - vágtam hidegen a képébe, mire dühösen megrázott. Hátam erősen csapódott a kút peremének, a levegő a tüdőmben rekedt a hirtelen jött fájdalomtól.

- Fogd be a szád, te kis ribanc, vagy én tömöm be - és nem cukorkával, abban biztos lehetsz! - vicsorogta, miközben alfelét erősen hozzám nyomta célzásként. Hasamnál megéreztem keményedését, amitől elfogott a hányinger, a gyomrom akkora volt csak, mint egy pingpong labda és ki akart ugrani a torkomon. Tennem kell valamit, cselekednem kell! - sikoltottam gondolatban kétségbeesve.

- Na gyere szépen - mormogta Dongsik és felém hajolt, hogy megcsókoljon, de megelőztem.

- Tűz van, tűz van! - kiáltottam, ahogy csak a torkomon kifért. Hirtelen nem jutott jobb eszembe, de hátha meghallja valaki.

- Kuss! - csapott le rám Dongsik. Megragadta a hajamat és azonnal megcsókolt, hogy elhallgattasson. A nyelve egy pillanat alatt a számban volt, időm sem volt tiltakozni ellene. A hányingerem egyre fokozódott, de végre sikerült reagálnom: amilyen erősen csak tudtam, beleharaptam a szájába, mire ordítva húzódott el, szabadon hagyva testemet. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy lendítsem a lábamat és tökön rúgjam. Dongsik csak valami tompa nyögést hallatott, miközben ágyékához kapva a földre rogyott, én pedig azonnal futásnak eredtem.

- Segítség! Segítség! - kiabáltam, miközben futottam végig a sátrak között. Hátrapillantva láttam, hogy a katona feltápászkodik a földről és utánam ered. Ezek szerint nem rúgtam elég nagyot. Lélekszakadva rohantam tovább, mikor jobb oldalról egyszerre csak elém kanyarodott valaki.

- Jongin! - szakadt fel belőlem valami megkönnyebbült nyögés és szinte szó szerint a karjaiba estem.

- Hyeseul! Mi történt?? - tolt el magától, hogy lásson és én egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy így a nyakába borultam. Meg sem kellett várnia, hogy megszólaljak, ahogy elnézett mögöttem, azonnal megkapta a választ kérdésére. Dongsik már nem volt messze, de ahogy meglátta Jongint, kissé megtorpant.

- Á, megjött a felmentősereg? - szólalt meg rekedt hangon a katona.

- Mit műveltél vele? - lépett elém védelmezőn Jongin, a hangja egyelőre nyugodt volt, de feszültség lappangott benne.

- Nyugi, kisfiú, nem csináltam semmit Cicussal - tárta szét a karjait Dongsik, mint aki ártatlanságát akarja bizonyítani. Ajkát gúnyos vigyorra húzta. - Válogatós a kicsike, nem tetszett neki a helyzet, pedig veled boldogan hempergett a kis szajha...

- Akkor jól jegyezd meg, amit most mondok, mert nem mondom el többször. Ő az enyém. Csak az enyém. - Jongin, mint valami alapvető törvényt, úgy szögezte le álláspontját, miközben megfogta a csuklómat és magához húzott. - Hagyd őt békén, vagy velem számolsz érte. Tudod, nem szívesen bújnék ágyba vele még egyszer, azok után, hogy te is megjártad... - Jongin szemében kihívás és némi viszolygás csillant. 

- Magasról leszarom, hogy te mit akarsz - köpte Dongsik ellenségesen, aztán ismét visszaváltott kötekedőbe. - Különben is, miért olyan fontos neked a lány? Te még életedben nem voltál nővel! Eddig azt hittem, te a másik csapatban játszol, kicsi Jongin.

- Miről beszélsz? - kérdezett vissza Jongin, én meg szótlanul figyeltem szócsatájukat. 

- Tudod te, miről - vigyorodott el kajánul Dongsik. - Fogadok, a kis Kyungsoo barátocskáddal eljátszadoztatok már egymással egy párszor...

Jongin szemében a harag apró szikrája lobbbant a nem egészen kimondott vádra, de sikerült megőriznie hidegvérét. Csak pislogott Dongsikra, pillantása sötét, elítélő, szinte halálos volt.

- Nem tudom, honnan veszed ezt a hülyeséget. Vagy ti így csapjátok agyon az időt esténként, ha nem áll rendelkezésetekre nő? - szólalt meg végül nyugodtan, nem felemelve hangját. Pimasz, ámde okos visszavágó szavaival azonban annál jobban felhergelte Dongsikot, aki dühödten rántott kardot, és egy lépéssel közelebb jött. Jongin nem hátrált, szorítása viszont erősebb lett csuklómon. Egyik karjával maga mögé húzott, másik keze saját fegyverének markolatára csúszott.

- Hogy merészeled, te kisgyerek...

- Fogd be a szád, Dongsik! Neked épp semmi keresnivalód itt! Szóval, ahogy mondtam, a lány az enyém, felejtsd el őt, különben velem gyűlik meg a bajod - vágott a katona szavába Jongin fenyegetően. Dongsik csak állt, remegve a dühtől, de nem mondhatott ellent. Vörösödő fején kezdett kidagadni egy ér, szinte reméltem, hogy mindjárt el is pattan idegességében, de nem történt meg. - Most pedig takarodj vissza a gyakorlótérre, vagy jelentelek a tábornoknak a magatartásod miatt!

- Kis pöcs - morogta Dongsik, miközben bevágta a kardját a hüvelyébe és hátat fordítva nekünk, elindult a sátrak között. Jongin végig szigorú pillantással követte, csak akkor nézett rám, amikor műr eltűnt a távolban.

- Jól vagy? - fordult azonnal hozzám.

- Igen - bólintottam egy nagyot nyelve.

- Mit tett veled? Bántott?

- Akart - vallottam be, a hangom remegett. - Meg akart.. Meg akart erőszakolni. És azt mondta... Azt mondta, utána megöl.

- Rohadék - szűrte a fogai közt Jongin idegesen. - Figyelj rám, Hyeseul! A lehető legmesszebbre kerüld el a katonákat! Az összeset, főleg őt! 

- Azt hiszed, önszántamból sétáltam a karjaiba? - mérgelődtem a bajszom alatt.

- Nem, persze, hogy nem, de ezentúl jobban vigyázz! - figyelmeztetett a fiú. - Ha most nem járok a közelben, nem hallom meg a kiabálást, ki tudja, mi történik veled...

- Te aggóddsz értem? - kérdeztem halkan Jongint, amivel megleptem. Szemeiben ezernyi dolog tükröződött egyszerre, nem tudtam olvasni tekintetéből.

- Mondtam, hogy megvédlek, nem? - morogta végül.

- Nem. Azt mondtad, te nem fogsz bántani - javítottam ki.

- Nem igaz - rázta a fejét. - Mondtam, hogy nem hagyom, hogy bántson. És így is lesz. Menjünk - fogta meg a karom és el akart indulni.

- Várj, nekem vizet kell vinnem a konyhára - ellenkeztem és a kút felé pillantottam.

- Akkor segítek.

Néma csendben ballagtunk vissza a kúthoz. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben egyszerre, és szerettem volna rákérdezni egy dologra, ami nem hagyott nyugodni.

- Jongin.. 

- Hm?

- Te tényleg... - Haboztam kimondani, mert tudtam, hogy egy igencsak személyes kérdést készülök feltenni, de kíváncsi voltam a válaszra, már csak a saját ügyemből kifolyólag is. - Tényleg soha.. Nem voltál még... Nővel?

A végét már szinte suttogtam és elfordítottam a fejemet szégyenemben. Elszörnyedtem magamon: hogy kérdezhetek ilyet egy szinte teljesen idegen férfitől? Jongint valószínűleg megleptem a kérdésemmel, mert nem válaszolt semmit, én pedig nem mertem ránézni sem. Hirtelen loccsanást hallottam; időközben odaértünk már a kúthoz, Jongin pedig leeresztette a vödröt a kútba. Telemerte mindkettőt és felhúzta őket.

- De igen - szólalt meg, mikor végzett és úgy került, hogy rám nézhessen. - Pár alkalommal. De miért érdekel ez téged?

- Csak, amit Dongsik mondott... Meg tegnap este az a parancsnok, aki elhozott hozzád...

- Mit mondott?

- Azt, hogy te soha nem használod ki azt, ha lányok kerülnek a táborba, mint a többi katona - vallottam be.

- Nem is. Azok a lányok, akikkel együtt voltam, mind önszántukból tették, nem kényszerítettem senkit se - magyarázkodott nekem, pedig azok után, amit velem tett - vagy inkább nem tett - nem is kérdőjeleztem volna meg, hogy igazat mond. - Mind minden normális fiatal fiút, engem is érdekelt a szex, de akárhányszor megtörtént... Nem is tudom. Csak pár percig volt jó, utána viszont olyan... üresnek éreztem magam. Nem adott semmit. Nem éreztem semmit. A lány eltűnt és én nem bántam, hogy elment. - Jongin elnézett a vállam fölött, miközben felidézte emlékeit, nem fókuszált sehova, csak meredt a távolba. - Szóval.. 

- Értem - vágtam a szavába. Nem akartam, hogy többet mondjon, ennyi is elég volt. Eszembe jutott egy másik dolog is, gyorsan kiböktem hát. - Mégis azt mondtad Dongsiknak, hogy mi tényleg lefekszünk.

- Igen, ha tudná, hogy nem, akkor csak még jobban rád szállna.

- Szerintem így is még jobban rám fog - vélekedtem.

- Miért?

- Mert megvédtél és azt mondtad, csak a tied vagyok... Ennél fogva csak még jobban vonzza az ötlet, hogy olyasmit tegyen, amivel megszegi a szabályt.

- Nem - rázta a fejét Jongin. - Ha valaki kinyilvánítja az igényét egy lányra, akkor más férfinak tilos megközelítenie őt, ez szabály. Nem bánthat többé, mert azzal csak magának árt.

- Remélem, tényleg így van.

- Így - próbált megnyugtatni a fiú, miközben a elindultunk vissza a konyha felé. Mikor a közelébe értünk, odaadta a vödröket, hogy ne sejtsenek az őrök semmit, és bekísért a konyhába. Jongin láttán a konyha őrei nem kérdezték, hol voltam ilyen sokáig, hagyták, hogy lerakjam terhemet. 

- Este találkozunk - súgta még a fülembe észrevétlenül Jongin és elhagyta a konyhát.