7. rész

Hyeseul pov.

Dongsiknak teljesen igaza volt. Jongin tényleg nem volt sehol, és én remélni sem mertem, hogy felbukkan, mert kétszer nem történik meg ugyan az a csoda.

- Eressz el! - szűrtem a fogaim közt, de a katona csak gúnyosan felkacagott.

- Ugyan, kicsim, eszem ágában sincs. - Ronda, sárga fogait kivillantotta miközben röhögött szorult helyzetemen, ugyanis továbbra is próbáltam kiszabadulni erős szorításából - mindhiába.

- Jó, akkor ölj meg! - csattantam fel hirtelen idegesen. - Nem tudom, mit ártottam én neked, de nem érdekel, ölj meg akkor!

Dongsik arcán egy másodperc erejéig döbbenet suhant át kifakadásomra, de hamar magához tért és visszaerőltette magára fölényes arckifejezését.

- Kérlek, Cicus, hová gondolsz? - simított végig mocskos ujjaival arcélemen, mire jól láthatóan összerándultam. - Megölni téged? Ugyan már, azt te sem gondolod komolyan, hogy rögtön megölök egy ilyen csinos lányt, mint te? Nem - rázta a fejét. - Először csak eljátszadozunk, tudod, egy kis etyepetye, meg hasonlók. - Ekkor buta arca kéjes, ördögi vigyorba torzult. - Szóval az enyém leszel. Csak utána öllek meg.

A gyomrom ökölnyi labdává zsugorodott szavai hallatán a rettegéstől, mégis bátornak mutatkoztam.

- Nálad ocsmányabb embert még életemben nem láttam! A sárban dagonyázó disznó is különb nálad - vágtam hidegen a képébe, mire dühösen megrázott. Hátam erősen csapódott a kút peremének, a levegő a tüdőmben rekedt a hirtelen jött fájdalomtól.

- Fogd be a szád, te kis ribanc, vagy én tömöm be - és nem cukorkával, abban biztos lehetsz! - vicsorogta, miközben alfelét erősen hozzám nyomta célzásként. Hasamnál megéreztem keményedését, amitől elfogott a hányinger, a gyomrom akkora volt csak, mint egy pingpong labda és ki akart ugrani a torkomon. Tennem kell valamit, cselekednem kell! - sikoltottam gondolatban kétségbeesve.

- Na gyere szépen - mormogta Dongsik és felém hajolt, hogy megcsókoljon, de megelőztem.

- Tűz van, tűz van! - kiáltottam, ahogy csak a torkomon kifért. Hirtelen nem jutott jobb eszembe, de hátha meghallja valaki.

- Kuss! - csapott le rám Dongsik. Megragadta a hajamat és azonnal megcsókolt, hogy elhallgattasson. A nyelve egy pillanat alatt a számban volt, időm sem volt tiltakozni ellene. A hányingerem egyre fokozódott, de végre sikerült reagálnom: amilyen erősen csak tudtam, beleharaptam a szájába, mire ordítva húzódott el, szabadon hagyva testemet. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy lendítsem a lábamat és tökön rúgjam. Dongsik csak valami tompa nyögést hallatott, miközben ágyékához kapva a földre rogyott, én pedig azonnal futásnak eredtem.

- Segítség! Segítség! - kiabáltam, miközben futottam végig a sátrak között. Hátrapillantva láttam, hogy a katona feltápászkodik a földről és utánam ered. Ezek szerint nem rúgtam elég nagyot. Lélekszakadva rohantam tovább, mikor jobb oldalról egyszerre csak elém kanyarodott valaki.

- Jongin! - szakadt fel belőlem valami megkönnyebbült nyögés és szinte szó szerint a karjaiba estem.

- Hyeseul! Mi történt?? - tolt el magától, hogy lásson és én egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy így a nyakába borultam. Meg sem kellett várnia, hogy megszólaljak, ahogy elnézett mögöttem, azonnal megkapta a választ kérdésére. Dongsik már nem volt messze, de ahogy meglátta Jongint, kissé megtorpant.

- Á, megjött a felmentősereg? - szólalt meg rekedt hangon a katona.

- Mit műveltél vele? - lépett elém védelmezőn Jongin, a hangja egyelőre nyugodt volt, de feszültség lappangott benne.

- Nyugi, kisfiú, nem csináltam semmit Cicussal - tárta szét a karjait Dongsik, mint aki ártatlanságát akarja bizonyítani. Ajkát gúnyos vigyorra húzta. - Válogatós a kicsike, nem tetszett neki a helyzet, pedig veled boldogan hempergett a kis szajha...

- Akkor jól jegyezd meg, amit most mondok, mert nem mondom el többször. Ő az enyém. Csak az enyém. - Jongin, mint valami alapvető törvényt, úgy szögezte le álláspontját, miközben megfogta a csuklómat és magához húzott. - Hagyd őt békén, vagy velem számolsz érte. Tudod, nem szívesen bújnék ágyba vele még egyszer, azok után, hogy te is megjártad... - Jongin szemében kihívás és némi viszolygás csillant. 

- Magasról leszarom, hogy te mit akarsz - köpte Dongsik ellenségesen, aztán ismét visszaváltott kötekedőbe. - Különben is, miért olyan fontos neked a lány? Te még életedben nem voltál nővel! Eddig azt hittem, te a másik csapatban játszol, kicsi Jongin.

- Miről beszélsz? - kérdezett vissza Jongin, én meg szótlanul figyeltem szócsatájukat. 

- Tudod te, miről - vigyorodott el kajánul Dongsik. - Fogadok, a kis Kyungsoo barátocskáddal eljátszadoztatok már egymással egy párszor...

Jongin szemében a harag apró szikrája lobbbant a nem egészen kimondott vádra, de sikerült megőriznie hidegvérét. Csak pislogott Dongsikra, pillantása sötét, elítélő, szinte halálos volt.

- Nem tudom, honnan veszed ezt a hülyeséget. Vagy ti így csapjátok agyon az időt esténként, ha nem áll rendelkezésetekre nő? - szólalt meg végül nyugodtan, nem felemelve hangját. Pimasz, ámde okos visszavágó szavaival azonban annál jobban felhergelte Dongsikot, aki dühödten rántott kardot, és egy lépéssel közelebb jött. Jongin nem hátrált, szorítása viszont erősebb lett csuklómon. Egyik karjával maga mögé húzott, másik keze saját fegyverének markolatára csúszott.

- Hogy merészeled, te kisgyerek...

- Fogd be a szád, Dongsik! Neked épp semmi keresnivalód itt! Szóval, ahogy mondtam, a lány az enyém, felejtsd el őt, különben velem gyűlik meg a bajod - vágott a katona szavába Jongin fenyegetően. Dongsik csak állt, remegve a dühtől, de nem mondhatott ellent. Vörösödő fején kezdett kidagadni egy ér, szinte reméltem, hogy mindjárt el is pattan idegességében, de nem történt meg. - Most pedig takarodj vissza a gyakorlótérre, vagy jelentelek a tábornoknak a magatartásod miatt!

- Kis pöcs - morogta Dongsik, miközben bevágta a kardját a hüvelyébe és hátat fordítva nekünk, elindult a sátrak között. Jongin végig szigorú pillantással követte, csak akkor nézett rám, amikor műr eltűnt a távolban.

- Jól vagy? - fordult azonnal hozzám.

- Igen - bólintottam egy nagyot nyelve.

- Mit tett veled? Bántott?

- Akart - vallottam be, a hangom remegett. - Meg akart.. Meg akart erőszakolni. És azt mondta... Azt mondta, utána megöl.

- Rohadék - szűrte a fogai közt Jongin idegesen. - Figyelj rám, Hyeseul! A lehető legmesszebbre kerüld el a katonákat! Az összeset, főleg őt! 

- Azt hiszed, önszántamból sétáltam a karjaiba? - mérgelődtem a bajszom alatt.

- Nem, persze, hogy nem, de ezentúl jobban vigyázz! - figyelmeztetett a fiú. - Ha most nem járok a közelben, nem hallom meg a kiabálást, ki tudja, mi történik veled...

- Te aggóddsz értem? - kérdeztem halkan Jongint, amivel megleptem. Szemeiben ezernyi dolog tükröződött egyszerre, nem tudtam olvasni tekintetéből.

- Mondtam, hogy megvédlek, nem? - morogta végül.

- Nem. Azt mondtad, te nem fogsz bántani - javítottam ki.

- Nem igaz - rázta a fejét. - Mondtam, hogy nem hagyom, hogy bántson. És így is lesz. Menjünk - fogta meg a karom és el akart indulni.

- Várj, nekem vizet kell vinnem a konyhára - ellenkeztem és a kút felé pillantottam.

- Akkor segítek.

Néma csendben ballagtunk vissza a kúthoz. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben egyszerre, és szerettem volna rákérdezni egy dologra, ami nem hagyott nyugodni.

- Jongin.. 

- Hm?

- Te tényleg... - Haboztam kimondani, mert tudtam, hogy egy igencsak személyes kérdést készülök feltenni, de kíváncsi voltam a válaszra, már csak a saját ügyemből kifolyólag is. - Tényleg soha.. Nem voltál még... Nővel?

A végét már szinte suttogtam és elfordítottam a fejemet szégyenemben. Elszörnyedtem magamon: hogy kérdezhetek ilyet egy szinte teljesen idegen férfitől? Jongint valószínűleg megleptem a kérdésemmel, mert nem válaszolt semmit, én pedig nem mertem ránézni sem. Hirtelen loccsanást hallottam; időközben odaértünk már a kúthoz, Jongin pedig leeresztette a vödröt a kútba. Telemerte mindkettőt és felhúzta őket.

- De igen - szólalt meg, mikor végzett és úgy került, hogy rám nézhessen. - Pár alkalommal. De miért érdekel ez téged?

- Csak, amit Dongsik mondott... Meg tegnap este az a parancsnok, aki elhozott hozzád...

- Mit mondott?

- Azt, hogy te soha nem használod ki azt, ha lányok kerülnek a táborba, mint a többi katona - vallottam be.

- Nem is. Azok a lányok, akikkel együtt voltam, mind önszántukból tették, nem kényszerítettem senkit se - magyarázkodott nekem, pedig azok után, amit velem tett - vagy inkább nem tett - nem is kérdőjeleztem volna meg, hogy igazat mond. - Mind minden normális fiatal fiút, engem is érdekelt a szex, de akárhányszor megtörtént... Nem is tudom. Csak pár percig volt jó, utána viszont olyan... üresnek éreztem magam. Nem adott semmit. Nem éreztem semmit. A lány eltűnt és én nem bántam, hogy elment. - Jongin elnézett a vállam fölött, miközben felidézte emlékeit, nem fókuszált sehova, csak meredt a távolba. - Szóval.. 

- Értem - vágtam a szavába. Nem akartam, hogy többet mondjon, ennyi is elég volt. Eszembe jutott egy másik dolog is, gyorsan kiböktem hát. - Mégis azt mondtad Dongsiknak, hogy mi tényleg lefekszünk.

- Igen, ha tudná, hogy nem, akkor csak még jobban rád szállna.

- Szerintem így is még jobban rám fog - vélekedtem.

- Miért?

- Mert megvédtél és azt mondtad, csak a tied vagyok... Ennél fogva csak még jobban vonzza az ötlet, hogy olyasmit tegyen, amivel megszegi a szabályt.

- Nem - rázta a fejét Jongin. - Ha valaki kinyilvánítja az igényét egy lányra, akkor más férfinak tilos megközelítenie őt, ez szabály. Nem bánthat többé, mert azzal csak magának árt.

- Remélem, tényleg így van.

- Így - próbált megnyugtatni a fiú, miközben a elindultunk vissza a konyha felé. Mikor a közelébe értünk, odaadta a vödröket, hogy ne sejtsenek az őrök semmit, és bekísért a konyhába. Jongin láttán a konyha őrei nem kérdezték, hol voltam ilyen sokáig, hagyták, hogy lerakjam terhemet. 

- Este találkozunk - súgta még a fülembe észrevétlenül Jongin és elhagyta a konyhát.