Hyeseul pov.
Aznap este Jongin furán viselkedett. Vagy ha nem is furán, mindenképpen másképp a megszokottnál. Némán vett át a munka után hozzákísérő őrtől és egész este szótlan volt. Csendesen vacsoráztunk meg és feküdtünk le aludni. Meglepett a viselkedése. Egyáltalán nem kérdezgetett, nem akart többet megtudni rólam, megérinteni engem, mint eddig. Csak feküdt némán az ágy ráeső részén, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzám és közben gondterheltnek látszott.
Mi járhat a fejében? – tettem fel magamnak a kérdést, de neki nem mertem, az ég tudja, miért. Talán a tegnapi beszélgetésünk miatt ilyen most? Mert elmondtam neki, hogy van valakim, aki még mindig fontos nekem? Vagy csak rossz napja volt? Ilyen és ehhez hasonló aggodalmas gondolatok között szunnyadtam el aznap este, fáradtan az egész napos munkától és a rám nehezedő súlyos szótlanságtól, amivel Jongin kitüntetett.
Reggel sem tudtam meg, mi baja lehetett, mert mikor felébredtem, már nem volt mellettem. Fásult, szomorkás pillantást vetettem kihűlt helyére az ágyon, aztán hátranyúltam, hogy megmasszírozzam elgémberedett nyakamat és megviselt hátizmaimat. Magamnak nem volt az igazi, de ez is enyhített kicsit a nyúzott állapotomon.
Már világos volt, ezért is furcsálltam, hogy még mindig itt lehetek Jongin apró lakhelyén. Ilyenkor általában már rég a konyhában robotoltunk, de most tökéletesen egyedül voltam hagyva.
Legalábbis ezt hittem.
Amint halkan kinyitottam a házikó ajtaját, egy sötéthajú férfi hátával találtam szembe magam, aki minden valószínűség szerint a házat, és benne engem őrzött. Nem volt magas, viszont ugyanolyan sovány volt, mint Jongin, és ami a leginkább megragadta a figyelmemet az volt, hogy a strázsálás alatt magában dúdolgatott. Nem volt időm hangtalanul elosonni, mert rögtön észrevett és megpördült a tengelye körül.
- Á! – szólalt meg, amint meglátott és szemügyre vett – megdöbbentően nagyra kerekedtek a szemei közben. – Szóval te volnál Hyesun?
- Hyeseul – javítottam ki bizalmatlanul méregetve a fiút, aki nem lehetett sokkal idősebb nálam. Nem tudtam, mire számítsak tőle. Nem tűnt agresszívnek, főleg, hogy egy egészen barátságosnak mondható mosoly terült szét az arcán, viszont itt sosem lehet tudni, inkább óvatos vagyok.
- Bocs. Jongin bízott meg, hogy vigyelek el a konyhára, mert ő nem ér rá – mondta a fiú. – Ne félj, nem bántalak – tette hozzá a biztonság kedvéért megnyugtatónak szánt gesztusokkal.
- Ki vagy te?
- Ja, azt még nem is mondtam. – Újabb mosoly. – Kyungsoo vagyok, Jongin barátja – mutatkozott be és meghajolt. Azt hittem, hanyatt esek. Egy itteni katona meghajolt előttem! Kikerekedett szemekkel néztem a fiúra, aki megijedt a reakciómtól. – Mi a baj? Minden rendben?
- P-persze, csak… meghajoltál – dadogtam még mindig döbbenten, felé intve.
- Ja, az? Csak szeretek udvarias lenni – magyarázta meg a dolgot.
- Ó. Értem.
Ennél értelmesebb válasz nem jutott eszembe abban a pillanatban. Elöntött a megkönnyebbülés. Kyungsoo nem lehet rossz ember.
- Jongin megkért, hogy vigyázzak egy kicsit rád, mert egyesek itt a táborban a vesztedet akarják – mondta szemöldökét húzogatva a fiú. – Mehetünk? Jó. Akkor menjünk. Na és… ja igen, én meg szívesen vállaltam, mert szerettem volna megismerni azt a lányt, akit Jongin az utóbbi pár napban emleget.
- Emleget engem? - kaptam fel a fejem a hallottakra.
- Aha. Mesélt rólad ezt-azt nekem – bólogatott Kyungsoo.
- Ezt-azt? Micsodát? - faggattam a nagy szemű fiút. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit mondhatott neki rólam Jongin.
- Hát csak, hogy vagy neki – vont vállat Kyungsoo séta közben. – Meg hogy mennyire gyönyö-… mármint, hogy egész jól kijöttök, meg minden – vakarta hirtelen zavarba jőve a tarkóját.
- Aha – hagytam rá, de közben megmelegedett a szívem és csak azon kattogott az agyam, hogy úgy tűnik, Jonginnak tényleg fontos vagyok. Még mesélt is rólam a barátjának és vele őriztet engem, hogy ne essen bajom. Megérintett Jonginnak ez a gondoskodása.
- Itt vagyunk – fordult felém Kyungsoo, mikor megérkeztünk. – Örülök, hogy megismertelek, Hyeseul-ssi – mosolygott rám biztatóan. – És kitartás!
- Köszönöm szépen – hajoltam meg felé hálásan, aztán a fiú átadott a konyhai őröknek. Halvány mosollyal az ajkamon láttam munkának.
Ebéd után járt már az idő, amikor Jongin egyszer csak megjelent a konyhában és az őrökkel való rövid egyeztetés után magával vitt. Az őröket nem érdekelte, hová megyünk, csak ne tartson sokáig. Valószínűleg azt hitték, hogy egy újabb körre visz el, mert nem bír magával estig.
Engem annál jobban érdekelt, de Jongin ott folytatta, ahol tegnap abbahagyta, vagyis egy árva szót sem szólt hozzám, pedig lett volna mit megmagyaráznia.
- Jongin? Hová viszel? – kérdeztem, miközben a tábor egy olyan része felé húzott magával, amelyben még egyszer sem jártam.
- Majd meglátod – szólalt meg végre, szorosabbra fonva ujjait csuklóm körül, hogy véletlenül se szabaduljak.
- Na de mégis? – próbáltam kihúzni belőle valami bővebb információt.
- Mindjárt meglátod! – ismételte tömören, arcára feszült és egyben izgatott arckifejezés ült ki. Perceken belül egy ugyanúgy festő házikóhoz értünk, mint amilyenben Jongin is lakott.
- Menj be! – tolt az épület felé Jongin elengedve a csuklómat, de én csak néztem rá értetlenül.
- Mi van bent? – kérdeztem bizalmatlanul sandítva a házra.
- Majd meglátod! – mondta harmadszorra is Jongin, most már türelmetlenül. – Menj már, basszus! – fakadt ki nyugtalanul, türelmét vesztve, engem is idegessé téve ezzel. Az ajtóhoz léptem és jókora gombóccal a gyomromban kitártam azt és beléptem.
Valaki volt már bent és azonnal felpattant egy székről, ahogy átléptem a küszöböt. Egy hosszú pillanatig csak bámultunk egymásra, mialatt a szívem először kihagyott egy ütemet, majd eszeveszett ütemben kezdett zakatolni.
- Junmyeon – leheltem, aztán minden elsötétült előttem és a földre hanyatlottam.
- Hyeseul! Hyeseul!
Két hang szólongatott. Az egyik mély volt, a másik kevésbé. Mindkettőt ismertem - az egyiket kedveltem, a másikat szerettem.
Kezdtem magamhoz térni az ájulásból, a fejem kezdett kitisztulni. Éreztem, hogy a kemény földön heverek. Megmozdultam és nyitogatni kezdtem a pilláimat. Két fiú felém hajoló, aggodalmas arcát pillantottam meg azonnal, de jelen pillanatban csak az egyikre tudtam koncentrálni.
- Felébredt! – hallottam a mély hangot, ami Jonginhoz tartozott.
- Hála istennek! – szólalt meg Junmyeon, elérve ezzel, hogy a szívem hevesen dobogni kezdjen. Erőtlenül nyúltam fel kezemmel, hogy megérintsem az arcát. Szélesen elmosolyodott és megfogta a kezem. – Szia – mondta lágyan.
- Szia – suttogtam vissza boldogan. Megpróbáltam felülni, de a hirtelen mozdulattól kicsit megszédültem, mire mindkét fiú felém kapott.
- Jól vagy? – kérdezte Junmyeon aggódóan.
- Jól – feleltem gyenge mosolyra húzva ajkaimat, mert még mindig kicsit kábának éreztem magam.
- Most már rendben lesz, szerintem – fordult Junmyeon Jongin felé. – Köszönöm –hajtotta meg fejét enyhén a fiatalabb fiú felé, aki egy utolsó pillantást vetve rám elhagyta a szobát. Junmyeon a kezét nyújtotta felém, amit azonnal megragadtam, és felhúzott álló helyzetbe.
- Junmyeon! – vetettem azonnal a karjaiba magam egy boldog kiáltással, ő pedig szorosan magához vont. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt van, hogy él, lélegzik, ölel, velem van és hogy mindeddig fogalmam sem volt róla, hogy csak pár száz lépés választ el minket egymástól. Szétrobbanni akaró szívvel fúrtam a fejem a nyakába és akarva-akaratlanul is, de elsírtam magam.
- Hyeseul-ah! – mondta ki a nevem lágy hangján, ami zene volt füleimnek. –Hát megvagy!
Gyengéden eltolt magától és mosolyogva törölgetni kezdte örömkönnyeimet, miközben hangosan szipogtam.
- Jól vagy? Nem bántott? – kérdezte, fejével az ajtó felé intve, Jonginra utalva ezzel.
- Nem, Jongin jól bánik velem – nyugtattam meg. Ujjai rátaláltak a szám szélén lévő, mostanra egészen begyógyult apró sebre, amit a Dongsiktól az első estén kapott pofon okozott.
- Biztos?
- Persze. Ezt nem tőle kaptam – érintettem meg én is a sebet. – Az a katona volt, aki megölte édesapámat. Rám szállt – húztam el a szám.
- Oh, igen, édesapád… Részvétem – mondta együtt érzőn, összefonva ujjainkat, miközben én az arcát bámultam. Jó volt újra látni, bár most az ő ábrázatát is kék-zöld foltok borították be itt-ott, ezen kívül piszkos is volt, mivel nyilván napok óta nem volt lehetősége semmiféle tisztálkodásra. Haja is ziláltan lógott a szemébe.
- Nyúzott vagy – jegyeztem meg teljesen feleslegesen. – Mit tettek veled ezek a gazemberek?
- Csak, amit mindenki mással is – felelte Junmyeon, megkímélve engem a részletektől, bár azokat az arcáról tudtam leolvasni. – Úgy örülök, hogy újra látlak! Már azt hittem…
- Én is.. Én is azt hittem – vágtam a szavába. – De nem!
- Hála az égnek – vont magához újra és én boldogan szorítottam testemet az övének. Pár percig csak így álltunk ott, egymás lélegzetét hallgatva, hálásan, hogy egyáltalán ezt megtehettük.
- Meséld el, mi történt veled! Apád mellett térdepelve láttalak utoljára – kért Junmyeon és én azon nyomban elmeséltem neki mindent, ami eddig történt velem, attól kezdve, hogy megküzdöttem Dongsikkal, egészen a mai napig. Junmyeon gondterhelten figyelt végig, kézfejemet tenyerében tartva és olykor-olykor szorított egyet rajta.
- Akkor most.. – kérdezte a végén tétovázva, fejével újból az ajtó felé intve. – Az ő ágyasa vagy?
- Elméletileg igen – bólintottam, de aztán gyorsan hozzátettem: - De Jongin nem teszi azt velem és nem bánt engem. Tényleg. Ő egy… jó ember, azt hiszem.
- Ezt jó hallani – sóhajtott nagyot megkönnyebbülten Junmyeon. – Sajnálom, hogy ide kerültél… mert nem tudtalak megvédeni – hajtotta le a fejét szégyenkezve.
- Ne, ne, ne mondd ezt – szorítottam meg a kezét. – Nem a te hibád volt. Te is küzdöttél a családodért, nem te tehetsz róla, ilyesmi ne is forduljon meg a fejedben.
- Akkor is meg kellett volna, hogy védjelek, ott kellett volna, hogy legyek – nézett keményen a szemembe, íriszeiben önvád és keserűség tükröződött.
- Esélyünk sem volt ellenük – érveltem tovább. Nem akartam, hogy ezen rágja magát. Mindenképpen rosszul végződött volna ez a történet számunkra, szóval utólag már fölösleges ezen emésztenie magát.
- Most már legalább tudom, hogy félig-meddig jó kezekben vagy.
- Igen. Mindenképpen jobban jártam, mint a többi lány – emlékeztem vissza azokra, akik ottmaradtak a Dongsik-féle társaság karmai között.
Egy ideig még beszélgettünk, aztán Jongin bekopogott, hogy ideje van elválni egymástól. Hosszan, kétségbeesetten öleltem Junmyeont, aki ugyanúgy szorított magához.
- Nem tudom, látjuk-e még egymást – mondta, mikor szétváltunk. – De ha nem, mondd meg Jonginnak, hogy hálás vagyok ezért neki. Bólintottam, hogy megmondom neki. Még mindig szorongattuk egymás kezét, de már egyikünk sem mondott semmit. Hamarosan Jongin újabbat koppintott az ajtón. Aztán Junmyeon egy röpke pillanat erejéig felém hajolt és apró csókot hintett ajkaimra. Csak egy másodperc volt az egész, de alatta megint úgy éreztem, mintha a patakparton lennénk. Mikor Junmyeon elhúzódott, tudtam, hogy ő is ugyanerre gondolt.
- Örökké hálás leszek neked – suttogtam este Jonginnak, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyban. Nem ért hozzám, kisebb távolságot tartott, de én átnyúltam hozzá - ami nem volt nehéz, tekintve, hogy egyszemélyes fekvőhely volt –és megfogtam a kezét és megszorítottam. Most először értem hozzá szándékosan a fiúhoz, mióta idekerültem.
- Gondoltam, hogy örülni fogsz – mormogta vissza a sötétben Jongin.
