Hyeseul pov.
Egy évvel korábban
A nap hét ágra sütött, amikor a kis faluszéli patak partján üldögéltem. Nagyon szerettem itt elütni az időt, ha épp nem volt semmi dolgom a házban. A langyos víz kellemesen simogatta meztelen talpamat, ahogy belemerítettem a patakba. Gyerekkoromban a nyár minden áldott napján itt pancsikoltunk Junmyeonnal, soha nem megunva a víz közelségét. Junmyeon imádta a vizet. Most viszont egyedül üldögéltem. Lehunyt szemmel, hátravetett fejjel élveztem a napsütést; a madarak csicsergése, és a fák lombjának susogása, ahogy a szellő megtáncoltatta őket, muzsikaszó volt füleimnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve hátradőltem és a zöld fűbe heveredtem. A fűszálak a nyakamat csiklandozták, orromban éreztem meleg illatukat. Lehunyt szemmel lassúakat, mélyeket kezdtem lélegezni és teljesen átadtam magamat a természetnek. Talán még el is szenderedtem egy percre.
Arra az érzésre tértem vissza a valóságba, hogy valaki eltakarja előlem a napot. Szemeimet felnyitva egy gyönyörű szempárral találtam szembe magam - Junmyeon pislogott le rám körülbelül húsz centi távolságból. Arcának közelsége váratlanul ért, éreztem, hogy elpirulok tekintete alatt. Reflexből mozdultam meg, hogy felüljek, lendületemnek köszönhetően majdnem lefejeltem a fiút, aki az utolsó pillanatban tudta csak félrekapni a fejét előlem, nehogy összeütközünk. Junmyeon elvesztette egyensúlyát, és tompa puffanással esett a hátsó felére, miközben én szembefordultam vele és a sarkaimra ültem.
- Hopsz - kuncogott Junmyeon az esésén a fűben ülve. - Nagyon lendületes ma valaki.
- Azért mert megijesztettél! - korholtam őt, de Junmyeon csak nevetett rajtam. - Mit csinálsz itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled! - nyújtotta ki a nyelvét rám és piszkálni kezdett. - Lopod a napot, lusta nőszemély!
- Tudod, ki a lusta! - háborodtam fel és beleütöttem egyet a karjába, de nem hagyta abba bosszantásomat.
- Már előre sajnálom szegény férjedet, micsoda léhűtő teremtést vesz el...
- Chhh, még jó, hogy nem te leszel a férjem! - vágtam az arcába zabosan, mert az utolsó mondata elég rosszul esett. Egy ideje folyton csak szekíroztuk egymást, amit egyikünk sem vett komolyan, de ez most szíven talált. Junmyeon arcára kiült a meghökkenés, de villámgyorsan el is tűnt.
- Ki lesz az? - kérdezte kíváncsian.
- Semmi közöd hozzá - húztam fel az orrom, karjaimat összefontam mellkasom előtt.
- Régen mindig azt mondtad, én leszek a férjed - motyogta az orra alá alig hallhatóan, és egyszerre csalódottnak tűnt, ajkai lefelé görbültek. - Most meg már nem is érdekellek?
- Az régen volt - vágtam rá direkt, mert élveztem a viselkedésében beállt hirtelen változást. Hogy rátegyek egy lapáttal, felálltam sarkaimról, és a szoknyámra tapadt fűszálak leseprése után elindultam a falu irányába. Junmyeon csináljon, amit akar.
- Hé! - jött utánam a fiú és visszarántott magához. Egyik keze karomra fonódott, miközben egy lépéssel közelebb jött hozzám, a köztünk lévő biztonságos távolság eltűnt. Legalább tíz éve nem volt ilyen közel hozzám. Akkor régen együtt, egymást átölelve aludtunk el valamelyikünknél, és Junmyeon másnap reggel arra panaszkodott, hogy a hosszú hajam egész éjjel csiklandozta a nyakát. A felvillanó emlék csak egy másodpercre kötött le, mert most a felnőtt Junmyeon követelte a figyelmemet és a szívemet.
- Ne haragudj - mondta finoman, kedves mosollyal az arcán, amitől ugrott egy nagyot a szívem. - Nem gondoltam komolyan.
- Reméltem is - biggyesztettem le az ajkam. - Különben nem is állok többé szóba veled! - fenyegettem játékosan, mire Junmyeon könnyedén felnevetett.
- Hű, akkor aztán jaj lesz nekem! - nevetett csillogó szemekkel.
- Jaj bizony! - mosolyogtam vissza rá jókedvűen.
Úgy éreztem, megállt körülöttünk az idő, és csak mi vagyunk a világban, semmi más. Junmyeon arcáról eltűnt a mosoly, a helyét valami fura kifejezés vette át. Szemei arcomat firtatták, másik keze az enyém után nyúlt és összefonta ujjainkat. Arca közeledett az enyémhez, szája közvetlenül az enyém előtt állt meg. Pár másodpercig húzta még az időt, mialatt lehunytam pilláimat, aztán lágyan hozzámtapadt. Ajkai gyengéden mozogtak, én pedig nem haboztam viszonozni csókját.
Életem első igazi csókja.
Junmyeonnal.
Boldogabb nem is lehetnék.
Egy perc múlva Junmyeon elhúzódott, de csak annyira, hogy kapjon levegőt és rám tudjon nézni.
- Remélem, azért nem mondtál még le arról a régi tervedről - suttogta boldogan.
- Talán még nem - fúrtam nyakába az arcomat, mert rettentően elpirultam. Junymeon szorosan átölelt és egy apró puszit hintett a fülemre.
- Szeretlek, Hyeseul-ah.
Megint ott voltam a falu közepén, a házunk előtt. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Harcosok és falubeliek küzdöttek egymással, hatalmas hangzavar volt. Mindenki fejvesztve rohangált a katonák elől menekülve. A földön holttestek hevertek, piros vérük az út porát áztatta.
Az út közepén a házunk előtt észrevettem az édesapámat. A földön hevert, élettelen testére egy törékeny női alak borult és keservesen zokogott. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy az a nő ott én vagyok. Rettentően furcsa érzés volt látni magamat, mintha kiléptem volna a testemből. Képtelen voltam levenni a szemem magamról. Pár percig nem történt semmi, csak térdeltem a porban és zokogtam.
- Hyeseul! Hyeseul! - kiabálta egy hang egyszerre, mire mindkét énem egyszerre kapta a fejét a hang irányába. Olyan rettenetesen ismerős volt, de nem láttam a hatalmas porfelhőtől semmit, ami eltakarta őt előlem. Látnom kell őt, tudnom kell, mi van vele...
A porfelhő irányába kezdtem futni, amiből most kibontakozott a gonosz Dongsik alakja, hogy megöljön engem is. Nem foglalkoztam vele, mentem tovább, de hiába - a hatalmas, mindent elborító portól nem láttam semmit. Elbotlottam és hasra estem. Halványan újra megütötte a fülemet a hang, de képtelen voltam őt elérni, csak hasaltam a porban tehetetlenül...
- Junmyeon! - pattantak fel szemeim, és azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Zihálva néztem körbe a sötétben, megpillantva az alvó Jongint, aki mocorogni kezdett mellettem.
Felfedezésem miatt a szívverésem a kétszeresére gyorsult.
Ő volt az.
Ő kiáltotta a nevemet akkor. De mi lett vele? Mi lett a drága Junmyeonnal?
Meghalt ő is.
Jongin pov.
Másnap délelőtt vegyes érzésekkel baktattam a fogda felé. Mi van, ha megtalálom Hyeseul vőlegényét a foglyok között?
Meglepett, mikor közölte, hogy volt egy vőlegénye. Vagy van, ki tudja. Azt hittem, még nem volt dolga férfiakkal. Azt hittem.. Mindegy, nem számít.
A fogda egy nagy kőépület volt, benne kisebb-nagyobb cellákkal. A múltkori támadás után valószínűleg tele van foglyokkal.
- Jó napot - köszöntem oda a bejáratnál álló őrnek, aki enyhén megbillentette a fejét felém. - Van itt egy Junmyeon nevű rab?
- Szerinted én név szerint számon tartom ezeket? - intett a fejével az őr a fogda felé flegmán.
- Fogalmam sincs, de ez a hangnem nem tetszik - figyelmeztettem. - Rendesen kérdeztelek!
- Jól van na - húzogatta a vállát az őr.
- Na, engedj be!
- Mi dolgod van ott, Jongin-ssi?
- Semmi közöd hozzá! - mordultam rá idegesen. Ez a bárgyú idióta csak feltart, morogtam magamban, miközben kirántottam a fogda ajtaját és beléptem a félhomályba.
- Még ilyet - hallottam még kint az őrt dünnyögni.
Elmondtam a benti őrnek, hogy miért jöttem, ő sokkal készségesebb volt. Hagyta, hogy végigmenjek a cellák mentén, miközben hangosan elkiáltottam magam.
- Van itt egy Junmyeon nevű rab?
Semmi válasz.
- Álljon elő, ha valakit Junmyeonnak hívnak! - kiabáltam.
Teljes csend. A rabok érdeklődve bámultak ki rám a celláikból.
- Utoljára kérdezem! Van itt valaki, akit Junmyeonnak hívnak?
- Én vagyok - szólalt meg valaki a legutolsó cellából halkan. Nagy lendülettel indultam meg a cella felé, felkapva egy lámpást az őr asztaláról. Ahogy odaértem, fejem fölé emeltem a világító testet és ekkor megpillantottam a fiút. Alacsony volt és vékony, haja a homlokára simult. Ruhája koszos volt, de tisztességes.
- Én vagyok Junmyeon.
Nem hiszem el.. Életben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése