Hyeseul pov.
Rettegtem a reggeltől.
Rettegtem attól, hogy Jongin szemébe kell majd néznem és úgy tennem, mintha mi
sem történt volna. Mintha nem láttam volna őt az éjjel.
Jongin szerencsére nem közelítette meg az éjszaka az ágyat. Zaklatottságomban
sokáig képtelen voltam elaludni és mikor végre sikerült elszundítanom, már
szinte világosodott az ég alja. De nem sokáig pihenhettem; álmomból az ajtó
csapódása vert fel, majd széknyikorgás ütötte meg a fülemet, ahogy valaki
leült. Jongin volna az?
Szorongani kezdtem a gondolatra, de ez fölöslegesnek bizonyult, mert ahogy
felálltam az ágyból és kiléptem a függöny mögül, az a fiú nézett fel rám, aki a
múltkor is átkísért a konyhába. Kyungsoo, ha jó emlékszem.
- Jó reggelt! - nézett rám a fiú nagy szemeivel, miközben én kiengedtem egy
megkönnyebbült sóhajt. - Valami baj van? - húzta fel rögtön a szemöldökét.
- Hol van Jongin? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Dolga van és megint engem kért meg, hogy őrködjek - felelte Kyungsoo, én
pedig csendben tudomásul vettem és vettem a bátorságot, hogy a vizes lavórhoz
lépjek, de közben végig magamon éreztem a fiú tekintetét. Felemeltem a kancsót
a földről és a tartalmát a lavórba öntöttem, majd belenyúltam és bemázoltam
vele az arcomat. Jól esett a langyos víz így alvás után, egészen felüdültem
tőle.
- Mondd csak, minden rendben? - kérdezte egyszer csak Kyungsoo, aki türelmesen
várta, hogy rendbe szedjem magam. Kérdésének hallatán egy apró kacaj hagyta el
ajkaimat; sokkal inkább kínomban, sem mint jókedvemben nevettem.
- Őszintén szólva, semmi sincs rendben, de gondolom, most nem erre vagy kíváncsi
- feleltem, miközben összefontam karjaimat a mellkasomnál. - Miért kérdezed?
- Jongin furán viselkedik, és kicsit aggódom érte - magyarázta Kyungsoo. - Ezért
kérdezem, történt valami köztetek? Tudom, ehhez semmi közöm, de ő a barátom és
a legjobbat akarom neki. Látom rajta, hogy valami baja van...
- Miből gondolod, hogy velem kapcsolatos a problémája? - kérdeztem, amivel egy
pillanatra megleptem Kyungsoo-t, aki oldalra hajtotta a fejét egy kicsit.
- Nem tudom - válaszolta a fiú meghökkenve, elgondolkodva kérdésemen. - Csak
sejtem. Jongin sokat megoszt velem, de most nagyon titkolózik valamiért...
- Akkor miért nem kérdezed őt? - mutattam rá a legegyszerűbb megoldásra.
- Már megtettem, de azt a választ kaptam, hogy nincs semmi baja - vont vállat a
fiú. - Ja, ez a tiéd. Jongin megkért, hogy adjam oda neked - nyújtott felém
valamit, mire odaléptem hozzá.
Egy hajkefe volt.
Újabb jele Jongin gondoskodásának.
- Köszönöm - vettem el Kyungsoo-tól a fésűt egy gombóccal a torkomban. Kezdtem
teljesen összezavarodni a Jongin iránti érzéseimmel kapcsolatban. Sok kis apró
tettével kötelezett folyamatosan hálára, mégis tegnap megijedtem tőle. Nem
bántott - mégis az, amit láttam, nem olyasmi volt, aminek szem-és fültanúja
akartam lenni. Gondolataimba merülve kezdtem húzogatni hajamon a kefét, s
hamarosan Kyungsoo köhécselése hozott vissza a valóságba.
- Nézd, Jongin kedvel téged - mondta komolyan, miközben tett felém egy lépést.
- Ezt ő mondta? - kaptam fel a fejem.
- Nem, de lerí róla. Mint mondtam, a legjobb barátom, vagyis elég jól ismerem.
Soha nem foglalkozott még annyit lánnyal, mint most veled - közölte a fiú azt,
amit eddig is sejtettem. Minden, amit eddig hallottam róla, egybevágott azzal,
amit most Kyungsoo mondott. - Akkor?
Eszem ágában sem volt beszámolni a dolgokról Kyungsoo-nak. Még belegondolni is
kínos volt a tegnap történtekbe, nem fogom még részletezni is.
- Nem történt semmi - jelentettem ki határozottan. Valójában, ehhez aztán tényleg
semmi köze nem volt a fiúnak, bármennyire is voltak legjobb barátok. Talán
Jongin van annyira felnőtt, hogy megoldja egyedül a problémáját.
- Rendben - mosolyodott el Kyungsoo, de nem tudtam eldönteni, hitt-e nekem vagy
sem. Kezével az ajtó felé intett, mire letettem a kefét a polcra és elhagytam a
házat. Nem hangzott el több szó köztünk, míg a konyháig értünk.
Ahogy közeledett az este, megint nyugtalankodni kezdtem, féltem a
Jonginnal való találkozástól. Már késő délutánra járt; a konyhában már lassan
véget ért a munka, mindent előkészítettünk holnapra. Már vártam arra, aki
visszakísér Jongin lakjába, de teltek a percek és nem jött senki, amit
furcsálltam. Elszöszmötöltem az evőeszközökkel, míg újabb tíz perc elteltével
mégiscsak beállított valaki.
- Sorakozó! - kiáltotta el magát a szokásos parancsnok, aki hozni-vinni szokott
engem. A többi lány és asszony rögtön teljesítette a parancsot, én viszont
értetlenül néztem körbe-körbe. Ilyenkor már rég itt vannak értem. - Te is ott!
- dörrent rám, mire összerezzentem.
- De engem Jongin-ssi... - próbáltam tudatni vele, hogy én nem a szokásos
fogdában szoktam éjszakázni.
- Á, igen, te vagy az - mondta a parancsnok és sunyi mosolyra húzta ajkait, ami
nagyon nem tetszett nekem. - Ma nincs szükség rád és a szolgálataidra - közölte
enyhén gúnyos hanglejtéssel. - Leszel szíves beállni a sorba, most azonnal!
Összezavarodva álltam a sor végére, próbálva nem törődni a többi lány kérdő
pillantásaival. Jongin nem hívatott? És mégis miért nem? - A gondolatok
egymást kergették a fejemben, de sehogy sem tudtam megérteni az egészet.
Eddig egy estén se hagyott magamra, mindig kéretett. Azt mondta, meg akar
védeni és annak a legjobb módja, ha vele vagyok. Ennyire nem akar látni, hogy
magamra hagy a fogdában?
Miután beértünk a női cellába, kerestem egy üres ágyat, ahova fáradtan
lerogytam. Legszívesebben azonnal elaludtam volna, de a gondolat, hogy Jongin
magamra hagyott, nem hagyott nyugodni. Mi van, ha megint felsorakoztatnak
bennünket, mint az első éjjel és a katonák közé vetnek? Nagyon is meg volt
ennek az esélye és rettegtem ettől. Ezerszer inkább néztem volna Jonginnal
szembe, minthogy valami durva katona tegyen rajtam erőszakot, mert megteheti.
Ahogy idáig jutottam, újabb dolog jutott eszembe és egy kissé elszégyelltem
magam. Most, hogy nem találkozhatok Jonginnal, félek és csak a saját
biztonságomra vagyok képes gondolni, mikor itt a többi fiatal lány valószínűleg
ezerszer rosszabb dolgokat kellett, hogy átéljen, mint én. Ráadásul eddig
megkönnyebbülés volt, hogy a tegnapiak után nem kell őt látnom - most, hogy
fordult a kocka, mégis inkább vele lennék. Önző volnék? Vagy ez azt jelenti,
hogy Jonginra csak addig van szükségem, amíg az előny számomra? Kihasználom őt?
Nem - ráztam meg a fejem. Jongin saját döntése volt, hogy nem bánt
engem. Hogy' is használhatnám ki őt, mikor az ő parancsára visznek engem oda.
Ha akarnék, se változtathatnék rajta, mert ez nem rajtam múlik, csakis rajta.
Hála az égnek, nem vezényeltek ki minket a katonákhoz, így volt időm, hogy a
kényelmetlen fekvőhelyemen a fal felé fordulva elgondolkodjam a dolgokon -
főleg Jonginon. Rájöttem, hogy azon a kevésen kívül, amit ő mondott nekem és
amit róla hallottam más katonáktól, nem sok tényt tudok róla - olyan dolgokat
viszont igen, amelyekről az ember nem beszélget általában. Olyan dolgokat,
amelyeket csak akkor tudhat az ember, ha közel kerül a másikhoz - tudtam,
milyen hihetetlen meleget áraszt magából, miközben alszunk; milyen hosszúak a
szempillái, ha lehunyja lelkének tükrét; tudtam, milyen hangosan lélegzik alvás
közben és azt is tudtam, mennyit forgolódik álmában. Csupa olyan dolog, amit
nem kellett volna tudnom egy olyan férfiról, aki nem a hites férjem és ez
kellemetlen tudat volt. Ezeket a dolgokat mind először Junmyeonnal és csak vele
kellett volna megtapasztalnom. Vele akartam átélni. Nem volt helyes, ahogy
történt, de így alakult.
A következő pár nap iszonyú lassan telt el. Nappal a konyhában
dolgoztam, éjszaka a fogdában forgolódtam sokszor éjfélig. Jongin továbbra sem
hivatott, s emiatt minden éjjel gyomorgörccsel vártam a legrosszabbat.
Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, hogy egyik nap láttam
Junmyeont. Épp megint a kútra küldtek vízért, amikor megpillantottam őt - és ő
is engem. Egy percre arról is elfeledkeztem, hol vagyok és mit kéne csinálnom,
csak az számított, hogy láthatom. Egészségesnek tűnt és rám mosolygott, ami
erőt adott mindenhez. Egy csapat férfi rabot vezényeltek ki valamilyen munka
elvégzésére, és ő is köztük volt; egy magas, erős katona vezette őket a tábor széle
felé. Szemkontaktusunk pár röpke másodpercig tartott csak, aztán elfordult és
követte a többieket.
Volt azonban valami más, ami nem kifejezetten növelte jókedvemet - néha
elcsíptem pár elejtett megjegyzést a katonáktól rólam. Eddig az volt a nagy
szám, hogy a tábornok fia minden éjjelt velem tölt, most viszont arról
jártatták a szájukat, hogy vajon mit tettem, hogy kiestem a kegyeiből. Biztos
nem végeztem jól a "dolgomat", ha ilyen hamar rám unt a
"fiú". A csípős, gúnyolódó megjegyzések Jonginnal és velem
kapcsolatban nem igazán izgattak fel, de sértették büszkeségemet. Persze, az
utolsó dolog, ami itt bárkit is érdekelt, az az én büszkeségem volt. A többi
lány esténként arról panaszkodott, milyen kegyetlenül bántak velük a katonák és
őket hallgatva hálát adtam az égnek, hogy én nem az ő sorsukra jutottam.
Azonban ami késik, nem múlik.
