12. rész

Hyeseul pov.

Rettegtem a reggeltől.

Rettegtem attól, hogy Jongin szemébe kell majd néznem és úgy tennem, mintha mi sem történt volna. Mintha nem láttam volna őt az éjjel.

Jongin szerencsére nem közelítette meg az éjszaka az ágyat. Zaklatottságomban sokáig képtelen voltam elaludni és mikor végre sikerült elszundítanom, már szinte világosodott az ég alja. De nem sokáig pihenhettem; álmomból az ajtó csapódása vert fel, majd széknyikorgás ütötte meg a fülemet, ahogy valaki leült. Jongin volna az? 

Szorongani kezdtem a gondolatra, de ez fölöslegesnek bizonyult, mert ahogy felálltam az ágyból és kiléptem a függöny mögül, az a fiú nézett fel rám, aki a múltkor is átkísért a konyhába. Kyungsoo, ha jó emlékszem.

- Jó reggelt! - nézett rám a fiú nagy szemeivel, miközben én kiengedtem egy megkönnyebbült sóhajt. - Valami baj van? - húzta fel rögtön a szemöldökét.

- Hol van Jongin? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Dolga van és megint engem kért meg, hogy őrködjek - felelte Kyungsoo, én pedig csendben tudomásul vettem és vettem a bátorságot, hogy a vizes lavórhoz lépjek, de közben végig magamon éreztem a fiú tekintetét. Felemeltem a kancsót a földről és a tartalmát a lavórba öntöttem, majd belenyúltam és bemázoltam vele az arcomat. Jól esett a langyos víz így alvás után, egészen felüdültem tőle.

- Mondd csak, minden rendben? - kérdezte egyszer csak Kyungsoo, aki türelmesen várta, hogy rendbe szedjem magam. Kérdésének hallatán egy apró kacaj hagyta el ajkaimat; sokkal inkább kínomban, sem mint jókedvemben nevettem.

- Őszintén szólva, semmi sincs rendben, de gondolom, most nem erre vagy kíváncsi - feleltem, miközben összefontam karjaimat a mellkasomnál. - Miért kérdezed?

- Jongin furán viselkedik, és kicsit aggódom érte - magyarázta Kyungsoo. - Ezért kérdezem, történt valami köztetek? Tudom, ehhez semmi közöm, de ő a barátom és a legjobbat akarom neki. Látom rajta, hogy valami baja van...

- Miből gondolod, hogy velem kapcsolatos a problémája? - kérdeztem, amivel egy pillanatra megleptem Kyungsoo-t, aki oldalra hajtotta a fejét egy kicsit.

- Nem tudom - válaszolta a fiú meghökkenve, elgondolkodva kérdésemen. - Csak sejtem. Jongin sokat megoszt velem, de most nagyon titkolózik valamiért... 

- Akkor miért nem kérdezed őt? - mutattam rá a legegyszerűbb megoldásra.

- Már megtettem, de azt a választ kaptam, hogy nincs semmi baja - vont vállat a fiú. - Ja, ez a tiéd. Jongin megkért, hogy adjam oda neked - nyújtott felém valamit, mire odaléptem hozzá.

Egy hajkefe volt. 

Újabb jele Jongin gondoskodásának. 

- Köszönöm - vettem el Kyungsoo-tól a fésűt egy gombóccal a torkomban. Kezdtem teljesen összezavarodni a Jongin iránti érzéseimmel kapcsolatban. Sok kis apró tettével kötelezett folyamatosan hálára, mégis tegnap megijedtem tőle. Nem bántott - mégis az, amit láttam, nem olyasmi volt, aminek szem-és fültanúja akartam lenni. Gondolataimba merülve kezdtem húzogatni hajamon a kefét, s hamarosan Kyungsoo köhécselése hozott vissza a valóságba.

- Nézd, Jongin kedvel téged - mondta komolyan, miközben tett felém egy lépést.

- Ezt ő mondta? - kaptam fel a fejem.

- Nem, de lerí róla. Mint mondtam, a legjobb barátom, vagyis elég jól ismerem. Soha nem foglalkozott még annyit lánnyal, mint most veled - közölte a fiú azt, amit eddig is sejtettem. Minden, amit eddig hallottam róla, egybevágott azzal, amit most Kyungsoo mondott. - Akkor?

Eszem ágában sem volt beszámolni a dolgokról Kyungsoo-nak. Még belegondolni is kínos volt a tegnap történtekbe, nem fogom még részletezni is.

- Nem történt semmi - jelentettem ki határozottan. Valójában, ehhez aztán tényleg semmi köze nem volt a fiúnak, bármennyire is voltak legjobb barátok. Talán Jongin van annyira felnőtt, hogy megoldja egyedül a problémáját.

- Rendben - mosolyodott el Kyungsoo, de nem tudtam eldönteni, hitt-e nekem vagy sem. Kezével az ajtó felé intett, mire letettem a kefét a polcra és elhagytam a házat. Nem hangzott el több szó köztünk, míg a konyháig értünk.

Ahogy közeledett az este, megint nyugtalankodni kezdtem, féltem a Jonginnal való találkozástól. Már késő délutánra járt; a konyhában már lassan véget ért a munka, mindent előkészítettünk holnapra. Már vártam arra, aki visszakísér Jongin lakjába, de teltek a percek és nem jött senki, amit furcsálltam. Elszöszmötöltem az evőeszközökkel, míg újabb tíz perc elteltével mégiscsak beállított valaki.

- Sorakozó! - kiáltotta el magát a szokásos parancsnok, aki hozni-vinni szokott engem. A többi lány és asszony rögtön teljesítette a parancsot, én viszont értetlenül néztem körbe-körbe. Ilyenkor már rég itt vannak értem. - Te is ott! - dörrent rám, mire összerezzentem.

- De engem Jongin-ssi... - próbáltam tudatni vele, hogy én nem a szokásos fogdában szoktam éjszakázni.

- Á, igen, te vagy az - mondta a parancsnok és sunyi mosolyra húzta ajkait, ami nagyon nem tetszett nekem. - Ma nincs szükség rád és a szolgálataidra - közölte enyhén gúnyos hanglejtéssel. - Leszel szíves beállni a sorba, most azonnal!

Összezavarodva álltam a sor végére, próbálva nem törődni a többi lány kérdő pillantásaival. Jongin nem hívatott? És mégis miért nem? - A gondolatok egymást kergették a fejemben, de sehogy sem tudtam megérteni az egészet. 

Eddig egy estén se hagyott magamra, mindig kéretett. Azt mondta, meg akar védeni és annak a legjobb módja, ha vele vagyok. Ennyire nem akar látni, hogy magamra hagy a fogdában?

Miután beértünk a női cellába, kerestem egy üres ágyat, ahova fáradtan lerogytam. Legszívesebben azonnal elaludtam volna, de a gondolat, hogy Jongin magamra hagyott, nem hagyott nyugodni. Mi van, ha megint felsorakoztatnak bennünket, mint az első éjjel és a katonák közé vetnek? Nagyon is meg volt ennek az esélye és rettegtem ettől. Ezerszer inkább néztem volna Jonginnal szembe, minthogy valami durva katona tegyen rajtam erőszakot, mert megteheti. 

Ahogy idáig jutottam, újabb dolog jutott eszembe és egy kissé elszégyelltem magam. Most, hogy nem találkozhatok Jonginnal, félek és csak a saját biztonságomra vagyok képes gondolni, mikor itt a többi fiatal lány valószínűleg ezerszer rosszabb dolgokat kellett, hogy átéljen, mint én. Ráadásul eddig megkönnyebbülés volt, hogy a tegnapiak után nem kell őt látnom - most, hogy fordult a kocka, mégis inkább vele lennék. Önző volnék? Vagy ez azt jelenti, hogy Jonginra csak addig van szükségem, amíg az előny számomra? Kihasználom őt?

Nem - ráztam meg a fejem. Jongin saját döntése volt, hogy nem bánt engem. Hogy' is használhatnám ki őt, mikor az ő parancsára visznek engem oda. Ha akarnék, se változtathatnék rajta, mert ez nem rajtam múlik, csakis rajta.

Hála az égnek, nem vezényeltek ki minket a katonákhoz, így volt időm, hogy a kényelmetlen fekvőhelyemen a fal felé fordulva elgondolkodjam a dolgokon - főleg Jonginon. Rájöttem, hogy azon a kevésen kívül, amit ő mondott nekem és amit róla hallottam más katonáktól, nem sok tényt tudok róla - olyan dolgokat viszont igen, amelyekről az ember nem beszélget általában. Olyan dolgokat, amelyeket csak akkor tudhat az ember, ha közel kerül a másikhoz - tudtam, milyen hihetetlen meleget áraszt magából, miközben alszunk; milyen hosszúak a szempillái, ha lehunyja lelkének tükrét; tudtam, milyen hangosan lélegzik alvás közben és azt is tudtam, mennyit forgolódik álmában. Csupa olyan dolog, amit nem kellett volna tudnom egy olyan férfiról, aki nem a hites férjem és ez kellemetlen tudat volt. Ezeket a dolgokat mind először Junmyeonnal és csak vele kellett volna megtapasztalnom. Vele akartam átélni. Nem volt helyes, ahogy történt, de így alakult.

A következő pár nap iszonyú lassan telt el. Nappal a konyhában dolgoztam, éjszaka a fogdában forgolódtam sokszor éjfélig. Jongin továbbra sem hivatott, s emiatt minden éjjel gyomorgörccsel vártam a legrosszabbat. 

Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, hogy egyik nap láttam Junmyeont. Épp megint a kútra küldtek vízért, amikor megpillantottam őt - és ő is engem. Egy percre arról is elfeledkeztem, hol vagyok és mit kéne csinálnom, csak az számított, hogy láthatom. Egészségesnek tűnt és rám mosolygott, ami erőt adott mindenhez. Egy csapat férfi rabot vezényeltek ki valamilyen munka elvégzésére, és ő is köztük volt; egy magas, erős katona vezette őket a tábor széle felé. Szemkontaktusunk pár röpke másodpercig tartott csak, aztán elfordult és követte a többieket.

Volt azonban valami más, ami nem kifejezetten növelte jókedvemet - néha elcsíptem pár elejtett megjegyzést a katonáktól rólam. Eddig az volt a nagy szám, hogy a tábornok fia minden éjjelt velem tölt, most viszont arról jártatták a szájukat, hogy vajon mit tettem, hogy kiestem a kegyeiből. Biztos nem végeztem jól a "dolgomat", ha ilyen hamar rám unt a "fiú". A csípős, gúnyolódó megjegyzések Jonginnal és velem kapcsolatban nem igazán izgattak fel, de sértették büszkeségemet. Persze, az utolsó dolog, ami itt bárkit is érdekelt, az az én büszkeségem volt. A többi lány esténként arról panaszkodott, milyen kegyetlenül bántak velük a katonák és őket hallgatva hálát adtam az égnek, hogy én nem az ő sorsukra jutottam.

Azonban ami késik, nem múlik.