16. rész

Hyeseul pov.

Nem. Ez nem lehet. Csak káprázik a fülem. Mondd, hogy csak káprázik! - fohászkodtam magamban az égiekhez, miután sikerült feldolgoznom, hogy ki szólt hozzám. 

- Hát újra találkozunk - szólalt meg újból a hang, iszonyú tenyérbe mászó módon, amitől kirázott a hideg. Hirtelen magamhoz tértem a sokkból, amit a hangja okozott és ösztönösen cselekedtem: hátat fordítottam és az ajtó felé akartam menekülni, de tervem azonnal meghiúsult. A magas katonába ütköztem, aki behozott és most őrt állt az ajtónál, elzárva előlem az utat. Nyomban megragadott és erősen visszalökött a szoba közepére, ahol Dongsik trónolt egy székben. Elégedetten kacagott fel, ahogy majdnem a lábai elé estem, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat és nem nyaltam fel előtte a padlót. 

Kyungsoo, hova hoztál?? - sikította egy hang a fejemben, ahogy Dongsik embere mögém lépett és úgy hátraszorította a karjaimat, hogy mozdulni se bírtam. Dongsik élvezettel nézte, ahogy küszködöm, hogy kiszabaduljak a katona markából, minden eredmény nélkül. Végül elunta és felállt a székből, ahol ült. A fa ülőalkalmatosság hangos recsegéssel adott hangot megkönnyebbülésének, hogy nem kell többé magán tudnia a férfi súlyát. Vérnyomásom az egekben volt, ahogy közeledett hozzám, nehezen vettem a levegőt és összeszorult a gyomrom a félelemtől, de elhatároztam, hogy nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy félni lásson. Dacosan néztem a szemébe és ahogy Dongsik lenézett rám, én szólaltam meg először.

- Mit akarsz már megint? - vetettem oda neki megvetően.

- Nana, Cicus - emelte fel mutatóujját a férfi figyelmeztetően. - Hát illik így köszönteni egy rég nem látott ismerőst?

- Fordulj fel! - vágtam rá halálosan komolyan. Életemben nem gyűlöltem még így embert, mint ezt a mocskot.

- Nem vagy valami barátságos - jegyezte meg ravasz mosollyal ajkain Dongsik és feltartott mutatóujját végighúzta arcomon. Reflexből húztam el a fejem, irtóztam érintésétől. Dongsiknak azonban ez nem tetszett, és durván megragadta államat, hogy visszafordítsa maga felé fejemet. Kényszerített, hogy ránézzek, majd vészesen közel hajolva hozzám mormolta a fülembe mély, öblös hangján: - De majd én megtanítalak rá, hogyan légy kedves másokhoz. Az ilyen rossz kiscicusokat, mint te is vagy, meg kell törni és rendre tanítani...

Kitágult szemekkel bámultam rá, kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik és újból vergődni kezdtem a katona karjai között, és segítségért kiáltottam, míg egy jól irányzott pofon Dongsiktól el nem hallgattatott. Égett az arcom az ütéstől, de szikrázó szemekkel néztem vissza rá.

- Te utolsó mocsok! - fújtattam magamon kívül, a pofon következtében kibomlott hajtincsem az arcom előtt repkedett előre-hátra, ahogy ziháltam. Dongsik odanyúlt, hogy eltűrje, de megint csak kitértem érintése elől.

- Látom, jól fogunk szórakozni, Cicus - húzódtak alattomos, perverz vigyorra ajkai. - Micsoda kár, hogy kicsi Jongin most nem ér rá megmenteni a kis kurváját... - sóhajtott fel megjátszott sajnálattal. Nagyot nyeltem Jongin említésére, de tudtam, hogy Dongsiknak igaza van: Jongin most nem fog csodával határos módon felbukkanni, hogy megszabadítson ebből a rémálomból, amelybe csöppentem. Egyedül vagyok, mint a kisujjam, kiszolgáltatva ennek a kegyetlen, embertelen disznónak. 

- Most pedig jól figyelj! - ragadta meg ismét államat a férfi, hogy ránézzek. - Vagy jól viselkedsz, és a kedvemben jársz, vagy nem, de akkor biztosíthatlak, hogy sokkal rosszabbul jársz! 

- Mit akarsz? - szűrtem a fogaim között.

- Ó, tudod te azt nagyon jól - duruzsolta és szabad kezét rögtön a testem egy olyan pontjára helyezte, amitől elállt a lélegzetem és a félelmem nyomban megháromszorozódott. - Légy jó kiscica, és nem fog fájni... - suttogta a fülembe, miközben én a hirtelen rámtörő hányingeremmel küszködtem, meleg lehellete visszataszított és undorított. - ... annyira - tette még hozzá gonoszul. Rám nézett, osotba arcán ördögi, beteges vigyor terült szét. Minden bátorságomat összeszedve arcon köptem, mire éktelen dühbe gurult és lekevert még egy hatalmas pofont. Felrepedt az ajkam és meleg vér csordult le az államon. Előkapta fegyverét és a kard hegyét a torkomhoz tartotta.

- Még egy ilyen és nagyon megbánod! - fenyegetőzött vadul, aztán megtörölte az arcát. - Fogd erősen! - parancsolt rá a másikra és rám vetette magát. Tépni kezdte rólam megviselt ruhámat, ajkaival pedig enyém után kapott, s egy pillanatig sem habozott benyomulni nyelvével a számba. Tiltakozásul beléharaptam és le akartam lökni magamról, de hátracsavart karjaimmal semmire sem mentem. Dongsik torkából dühös kiáltás tört elő és rögtön megtorolta védekezésemet: koszos ujjaival hajamba markolt és meghúzta hosszú tincseimet, fájdalmas kiáltást váltva ki ezzel belőlem.

- Mit mondtam? - hörögte a fülembe. - Ereszd el! - tépett ki a másik karjai közül és lendületesen a szoba másik végébe taszított, le a földre, ami szalmával volt vastagon borítva. Beleestem, de végre nem fogott senki, így nyomban fel akartam tápászkodni, hogy menekülési lehetőséget keressek, de hiába - Dongsik már ott volt rajtam, a lábamnál fogva húzott vissza, megfordított és maga alá gyűrt. Nehéz testével a szalmának szögezett, most pedig a másik katona szegezte torkomnak a fegyvert.  - Ez volt az utolsó esélyed, Cicus! Ha nem maradsz nyugton, nem csak te bánod meg, de a kis barátod a fogdában is csúnyán megjárja!

Halálra rémülve kaptam rá a tekintetemet és egy szempillantás alatt megmerevedtem. Honnan tud Junmyeonról??

- Miről beszélsz? - nyögtem rettegve. Dongsik azonnal észrevette, hogy ezzel most megfogott.

- Nagyon jól tudod, miről beszélek - mondta halkan, de hangjából csak úgy csöpögött az önelégültség. - Ne játszd meg a hülyét, Cicus. Az a kis nyomorult ott a fogdában... Szóval választhatsz: vagy nyugton maradsz, vagy megöllek téged is és a kis barátodat is. Persze csak miután elintéztelek.

Nem, nem, nem, nem, ezt nem hagyhatom! Junmyeonnak nem eshet baja, azt képtelen lennék elviselni... A félelem teljesen elborította már az agyamat, nem tudtam józanul gondolkodni. Nem volt más választásom.

Nem mozdultam és Dongsik ezt úgy vette, hogy megadtam magam. Újra támadásba lendült és egy perc múlva megszabadított az összes ruhámtól, felfedve testemet. Évek óta nem látott senki meztelenül, és alig bírtam elviselni, ahogy a mocskos ujjaival olyan helyeken simogat, ahol még soha senki nem érintett meg. Iszonyodtam tőle, minden idegszálam tiltakozott durva érintése ellen, és nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek vergődni alatta és ne kiabáljak kétségbeesve segítségért. Állkapcsomat összeszorítva tűrtem, hogy meggyalázza testemet-lelkemet, miközben ezt még egy másik katona végig is nézte.

Nem bírtam elfojtani egy fájdalmas kiáltást, amikor széttárta lábaimat és habozás nélkül belém hatolt. Mocskosul vigyorgott, ahogy brutális módon mozogni kezdett, én meg minden egyes lökésnél a csillagokat láttam a fájdalomtól. Szorosan lehunytam szemeim, a gyötrelem miatt és azért, mert látni sem bírtam élvezkedő arcát. Úgy éreztem, az, hogy kínzott, csak még jobban felizgatta. Görcsösen markoltam a szalmát körülöttem, ami szúrta meztelen testemet, de ez volt a legkisebb bajom most. Dongsik egyre gyorsabban mozgott, egyre hangosabban zihált, én meg egyre nehezebben viseltem el az alfelemben tomboló fájdalmat. Lehunyt szemeim alól pár könnycsepp csordult ki a kín miatt, de nem akartam sírni, pedig legszívesebben hangosan jajgattam volna. Összeszorított fogsorral feküdtem alatta tehetetlenül, és úgy próbáltam elviselni az egészet, hogy a szeretteimre gondoltam: édesanyámra, aki még kiskoromban meghalt, édesapámra, a bátyámra, Junmyeonra, Jonginra...

Pár perc, pár óra, pár év múlva - ki tudja, teljesen elvesztettem az időérzékemet - Dongsik egy hangos nyögés után lelassult és pár utolsó lökés után megállt. A nyakamba lihegett, büdös leheletének következtében csaknem elhánytam magam. Minden izmom megmerevedett, mozdulni se bírtam. Dongsik elhúzódott és ledőlt mellém a szalmába. Valami meleg folyt végig az ágyékomnál, de nem tudtam odanézni, hogy mi az, mert a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet a sokktól.

Valaki halkan lélegzett mellettem. Lassan tértem magamhoz, és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és hogy mennyi idő telt el, mióta elájultam. Nem mertem kinyitni a szemem, továbbra is úgy tettem, mintha eszméletlen lennék, de éreztem, hogy már nem vagyok meztelen. Csak akkor hagytam abba a színlelést, amikor az a valaki hangosan felsóhajtott mellettem, és a hangjában felismertem Jongint. 

Megmozdultam és lassan felnyitottam pilláimat, hogy nyomban egy sötét szempárral találjam szembe magam, melynek tulajdonosa összevont szemöldökkel őrizte minden lélegzetvételemet.

Jongin.

- Hyeseul! Úristen, végre felébredtél! - kiáltott fel a fiú és hátrébb húzódott, hogy fel tudjak ülni, ha akarok. Elég zavaros volt még a fejem, de pár bamba pislogás, s némi mozgolódás hatására érzett fájdalom miatt az emlékek egyszerre elözönlötték az agyamat. Alsó ajkamon kellemetlenül húzódott a bőr, és a testem minden porcikájába hasogató fájdalom nyilallt. 

- Jongin...

- Ki volt az? - kérdezte a fiú élesen, és árgus szemekkel várta a választ. - Ki bántott? Egyáltalán mi a francot tettek veled? A karod csupa folt, holnapra tiszta kék-zöld leszel! Ki mert bántani?

Jongin egyre hangosabban beszélt és egyre idegesebb lett. Szerettem volna megkérdezni, hogy kerültem vissza a házába és hogyan került rám a ruhám, de Jongin szemlátomást nem tudta, mi történt velem. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, ami történt. Egyáltalán hogy lehet azt közölni valakivel, hogy ha az ember lányát a lehető legkegyetlenebb módon alázták meg? Ha erőszakkal vették el tőle azt, amit egy egészen más embernek szánt egészen más körülmények között? És végül, de nem utolsó sorban, ha a kérdező legjobb barátja taszított ebbe a helyzetbe? 

Egy percig csak némán néztem Jonginra, aki az aggodalom és düh keverékével a szemeiben várta válaszomat. Nem tudtam állni tekintetét, hanem meggyötörten lehajtottam a fejemet.

- Hyeseul, kérlek, mondd már el! Megőrülök a bizonytalanságtól! - túrt a hajába frusztráltan Jongin, de aztán a keze hirtelen megállt tincsei között. - Ő volt, igaz? - kérdezte olyan hangsúllyal, hogy nem lehetett kétségem afelől, kire céloz. - Dongsik, ugye?

- Jongin...

- Ugye? - Jongin ellentmondást nem tűrő hangja rávett, hogy végre választ adjak. Mindössze egy apró bólintás elég volt hozzá, hogy látványosan kiakadjon. Elfordult tőlem és úgy kezdett szitkozódni. - Az az utolsó barom, mocsok, szemét állat, ha a kezeim közé kerül, én.... Mit csinált? - fordult hirtelen ismét felém, szemében veszélyes tűz gyúlt. Felém lépett és leült az ágy szélére. Látva reakcióját csak még nehezebb volt elmondanom neki.

- Hyeseul, kérlek, mondd már el... Kérlek - szólalt meg Jongin, hirtelen halk és szelíd módon. A takarón nyugvó kezem felé nyúlt, hogy megérintsen, amire nem várt módon reagáltam: szinte pánikba esve húzódtam el azonnal előle, az ágy legmesszebbi sarkába menekülve. Jongin tágra nyílt szemekkel figyelte reakciómat, meglepte erőteljes elutasításom. - Hyeseul...?

- S-sajnálom - dadogtam erőtlenül. Nem akartam, hogy megérintsen, szinte féltem rőle. 

- Hyeseul, mit tett veled?! - szűrte a fogai közt Jongin, és majd felrobbant az ingerültségtől. - A parancsnok a kút mellett talált rád, ájultan, szétszaggatott ruhában, véres arccal! Megint rád talált és megvert? Ha? Mondj már valamit, az istenért!

- Nem - adtam be végül a derekam. - Megerőszakolt.

Még épp láttam, ahogy Jongin arca eltorzul a kitörő dühtől, aztán lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. A fiú eközben felpattant az ágyról és a hangokból ítélve felrúgta mindkét széket a szobában, miközben megállás nélkül szidta Dongsikot és fenyegetőzött, hogy mit tesz vele, ha a kezei közé kerül.

- Ezért most megfizet, de olyan drágán, hogy azt is megbánja, hogy megszületett!

Kipattantak a szemeim, ahogy rájöttem, mire készül. Épp a tőrét dugta a csizmájába, aztán gyors mozdulatokkal felcsatolta magára a kardját, és egyre hergelte magát.

- Jongin, ne! - szóltam rá, miközben készülődött. - Mit művelsz?

- Szerinted mit? Azt hiszed, ezt büntetlenül hagyom? Azt hiszed, csak úgy szemet hunyok afelett, hogy kezet emelt rád? Annak ellenére, hogy figyelmeztettem, te az enyém vagy?! Az a szemét aljadék nem ússza meg a bosszúmat, arról biztosíthatlak, Hyeseul!

- Ne, kérlek - esdekeltem neki, de meg se hallott. - Pont ezt akarja, hogy tajtékozva nekirohanj! Ne tedd ezt, még bajod esik! Ne csinálj butaságot, kérlek!

- Nem. Hagyom. Annyiban - tagolta Jongin, szemeiben halálos tűz égett, egész lénye gyilkos elszántságot sugárzott magából. - Megölöm - morogta és tiltakozásomra ügyet sem vetve, elhagyta a házat. Utána akartam menni, de az alfelembe hasító fájdalom miatt tehetetlenül görnyedtem vissza az ágyra.

Istenem, add, hogy ne történjen semmi rossz vele, kérlek... Nem bírnám elviselni még azt is, ha miattam esne bántódása.