22. rész

Jongin pov.

- Tessék? – kérdezett vissza Kyungsoo azonnal kissé hangosabban a kelleténél, s szemei hatalmas méretűre dülledtek, ahogy általában szokott, amikor valami szokatlan történik. – Hogy mit csináljak?
- Ne olyan hangosan, kérlek! – figyelmeztettem, pedig egy rövid körbenézés után megállapíthattam, hogy senki sincs körülöttünk, azonban egy ilyen kaliberű dolognál nem kockáztathattam. Ki tudja, mikor ki akar kihallgatni minket, ebben a táborban a fűszálaknak a talpunk alatt is füle van. – Segíts megszöktetni Junmyeont – ismételtem meg kérésemet halkan, mire Kyungsoo szemöldökei nyomban felszaladtak, jelezve, hogy igencsak meglepte az ötlet, amivel előálltam hirtelen.
- Jongin, ez… - kezdett volna bele, de már előre láttam, hogy mit akar mondani.
- Őrültség? – vágtam bele a szavába sietősen.
- Pontosan ez akartam mondani – bólogatott Kyungsoo. – Mégis hogy jutott ilyesmi eszedbe?
Hangjába a döbbenet mellé egy leheletnyi számonkérés is keveredett, amely hallgatásra késztetett egy pillanatra. Egyrészt mert valószínűleg nagyon is jól tudta, mi vett rá arra, hogy ilyet kérjek, mégis azt akarta, hogy hangosan kimondjam neki, hogy Hyeseul miatt akarom ezt az egészet; másrészt pedig – és ez igencsak lényeges dolog volt – amit kiötlöttem, tulajdonképpen beleesik az árulás kategóriájába. Megszöktetni egy rabot, aki megölte a hadsereg egyik tagját, és ezért halálra lett ítélve – igencsak súlyos következményekkel járt volna, ha bárki csak a gondolatot is megneszelte volna. Ezért akár még engem is felakaszthatnak.
Kyungsoo nem szólt, csak várakozásteljesen nézett rám, végül ő törte meg a csendet.
- Miatta, ugye? – kérdezte, de nem azért mert nem tudta a választ, hanem mert tőlem is hallani akarta. Ismertem már annyira Kyungsoo-t, hogy tudjam, csak akkor fog segíteni nekem, ha bevallom neki a dolgot.
- Tudod jól – feleltem végül. Fogalmam sincs, miért esett ennyire nehezemre ezt kimondani neki. Talán azért, mert nagyon jól tudtam, hogy ő nem egészen érti meg azt, ami hajt engem. Még mindig élénken élt bennem a múltkori vitánk, ami miatt szörnyen szégyelltem magam, valamint a tegnapi békülésünk is, amikor Kyungsoo mondott pár olyan dolgot is nekem, amelyek eléggé elgondolkodtattak. Szerinte nagyon sokat változtam, amióta megismertem Hyeseult, és ezt nem is tagadhattam, miután magam is jobban utánagondoltam. Kyungsoo mindig azt mondogatta nekem, hogy van bennem valami furcsa kettősség; néha hideg vagyok és szinte érzéketlen, máskor viszont forrófejűen reagálom le a dolgokat. És ez a forrófejűség dominált most bennem azóta, mióta Hyeseul belépett az életembe. El kellett ismernem, hogy igaza van Kyungsoo-nak – a lánnyal kapcsolatos dolgok képtelenek voltak hidegen hagyni engem és a kelleténél talán kicsit hevesebb reakciókat váltottak ki belőlem. De nem tehettem róla, így éreztem és kész. Ezt nem tudtam és nem is akartam megváltoztatni. Kyungsoo szerencsére itt volt nekem, hogy rávilágítson, mikor követek el őrültséget és most is ezt tervezte, láttam rajta.
- Még soha, tizenöt év alatt egyszer sem láttalak ilyennek, Jongin – jegyezte meg fejcsóválva Kyungsoo. – Őrülten szeretheted ezt a lányt, ha erre képes lennél.
- Szerethetem? – visszhangoztam őt, a hangom meglepetten csúszott vagy fél oktávval feljebb. Két napon belül ő a második, aki ezzel jön nekem.
- Miért, talán nem így van? – kérdezett vissza Kyungsoo.
- Figyelj, most nem akarok erről beszélni – hessegettem el a témát, mert nem akartam megint belemenni az érzelmeim boncolgatásába. – A segítségedet kérem és…
- Ha már ott tartasz, hogy megszöktetnéd Junmyeont Hyeseul kedvéért – vágott a szavamba –, miért nem szökteted meg rögtön mind a kettőjüket? – kérdezte Kyungsoo úgy, mintha valami teljesen kézenfekvő, világos dologról lenne szó, én pedig elgondolkoztam az ötletén. Jogos felvetés volt, amit ha valóra váltanánk és sikerülne, a menekvést és a szabadságuk visszanyerését jelentené Hyeseul és Junmyeon számára. Mégis volt valami, ami miatt valahogy nem akarózott tetszeni nekem ez a terv. Hyeseul szabad lenne és boldog a vőlegényével, én pedig itt maradnék egyedül és…
- Látom, ez a lehetőség nem igazán nyerte el a tetszésedet – jegyezte meg Kyungsoo csipkelődve, miután sikeresen leolvasta az érzéseimet az arcomról az ideájával kapcsolatban.
Aztán, mint derült égből a villámcsapás hasított belém a következő gondolat, s még az állam is leesett. Kyungsoo nyugtalanul tekintett át a válla felett, azt gondolva, hogy mögötte láttam meg valamit, ami ilyen reakciót váltott ki belőlem. Értetlen arccal nézett vissza rám, szemében kérdőjelek villogtak.
- Mi az?
- Sokkal jobb ötletem van! – közöltem izgatottan, Kyungsoo meg sürgetően meredt rám, hogy nyögjem már ki végre. – Mind a négyen megszökünk! – vágtam ki az eddigieknél is meredekebb ötletemet szinte büszkén, Kyungsoo azonban csak lefagyva bámult vissza rám, mintha nehezére esne felfognia a szavaim jelentését.
- És annak meg mi értelme lenne? – kérdezte végül kétkedve. – Miért akarnál te megszökni, rólam nem is beszélve?
- Az eddigiek után még kérded? Tudod jól, mennyire utálom ezt az egészet, és hogy mindig is csak az apámnak akartam bizonyítani – magyaráztam és megint elöntött az a keserű érzés, ami mindig is, ha a tábornokra gondoltam. – De most már elegem lett az egészből, változtatni akarok. Csak most jöttem rá, hogy az apám mennyire irgalmatlan, mennyire nincs benne egy csepp kegyelem se… Én ebben nem játszok tovább közre, nem nyomorítom az országot se tovább, miattam ne haljon meg még több ártatlan ember, én… Én ebből kiszállok. Az egyetlen módja pedig az, ha én is megszökök, mert apám semmilyen körülmények között nem engedné, hogy elhagyjam a sereget.
Kyungsoo türelmesen hallgatta végig rövid, ámde annál őszintébb kis monológomat, amelynek minden egyes szavát komolyan gondoltam. Betelt a pohár nálam. Mostantól magam akarom irányítani az életemet, nem pedig hagyni magamra erőszakolni azt, amit a tábornok akar. Mostanra már rájöhettem, hogy sosem fogok tudni megfelelni az elvárásainak, bármilyen keményen is küzdök érte. 
Meghoztam a döntésem. Ami gondolatom egy félórával ezelőtt még csak egy ember megmentésére irányult, az mostanra négyünk életére terjedt ki. Mert Kyungsoo-t is magammal akartam vinni. Nem hagyom itt egyedül ezen a helyen. Felemeltem a tenyerem, a vállára helyeztem és megmarkoltam csontos felső végtagját, miközben bizalmasan a szemébe néztem.
- Nézd, Kyungsoo, én döntöttem. Tudom, hogy ez nagyon-nagy dolog, de arra kérlek, hogy gyere velem. Segíts. A legjobb barátom vagy, az egyetlen barátom vagy, kiskorunk óta mindent együtt csinálunk. Kérlek, tarts velem! – mondtam komolyan és láttam, hogy fontolóra veszi a dolgot. Szinte hallottam, ahogy az agytekervényei nyikorognak, ahogy sorra veszi magában a mellette és az ellene szóló érveket.
- És… hogy képzeled el ezt az egészet? – kérdezte végül hosszú lamentálás után bizonytalanul. – Úgy értem, hogy akarod megvalósítani? – Nem mondta, hogy velem tart, de Kyungsoo mindig is előbb gondolkodott és utána cselekedett, ami rólam nem mindig volt elmondható sajnos.
- Hát… ezt még nem találtam ki pontosan – vallottam be az igazságnak megfelelően. – Épp csak felmerült bennem az elhatározás, még nincsenek kész terveim. Ezért kérlek, hogy segíts, együtt okosabbak vagyunk, és biztosabb dolgokat ötölhetünk ki.
- Jongin, tegyük fel, hogy megszökünk mind a négyen… - sóhajtott fel Kyungsoo. – Egyelőre mindegy, hogyan, de megszökünk. Hová akarsz menni utána? Azzal ugye tisztában vagy, hogy apád nem hagyja csak úgy, hogy lelépj? Valószínűleg kerestetni fog!
- Mondom, hogy még nem gondoltam végig, de biztos, hogy egy olyan helyre mennénk, ahol nem találnak ránk a mieink – érveltem.
- Például?
- Például az uralkodó ellenfeleinek a főhadiszállására – csillantak fel szemeim, ahogy eszembe jutott ez a lehetőség. – Hyeseul jobban ismeri a vidéket, mint mi, oda tudna vezetni minket.
- Te át akarsz pártolni? – nézett rám a fiú megrökönyödve. – Ez árulás, ugye tudod? Van fogalmad róla, mekkora bajba kerülhetünk mindketten, ha erről bárki tudomást szerez?
- Senki sem szerez tudomást róla, ha tartjuk a szánkat és nem feltűnően csináljuk! – fújtattam frusztráltan. – Kyungsoo, egész eddig szökésről beszéltünk, az nem árulás már rég? Nem mindegy, hová megyünk akkor? Nem feltétlenül kell szétkürtölnünk, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk, csak menedéket kérünk tőlük!
- Jó, értem – mondta Kyungsoo, erősen megnyomva mindkét szót, nyomatékosítva, hogy felfogta, amit mondtam neki. – És aztán? Jongin, tudod, hogy egyikünk se ért semmihez a katonáskodáson kívül, valamiből mégis meg kell majd élnünk…
- Kyungsoo, komolyan ez a legnagyobb problémád most? – forgattam a szemeimet aggodalmaskodása hallatán. Tudtam, hogy csak biztosra akar menni. Kyungsoo-nak ilyen volt a természete: szerette, ha mindent előre tudott a legapróbb részletekig és utálta a meglepetéseket. Nagyon rendszerető, precíz ember volt, ám ezzel néha az őrületbe tudott kergetni. – Előbb talán inkább azt találjuk ki részletesen, hogy hogyan jutunk ki innen mindannyian élve és sértetlenül! Arról meg majd később beszélünk, hogy mit kezdünk magunkkal, ha kint leszünk. Csak kerüljünk innen minél távolabb!
- Jó, jó… - ment bele Kyungsoo végül és az alkaromat megragadva elkezdett húzni magával. – Csak menjünk innen valami csendesebb helyre, mert kezd ébredezni a környék.
Igaza volt, egyre több katona mászkált erre-arra a sátrak között, ezért elindultunk keresni valami néptelenebb zugot, de az úton egyszer csak a parancsnok jött velünk szembe.
- Jongin-ssi, Kyungsoo-ssi!– szólított meg minket, amikor meglátott, mire mind a hárman megálltunk és köszöntöttük egymást. – Jó, hogy jöttök. Hírem van számotokra is. A tábornok úr kilenckor nagy sorakozót tart, mindenkinek kötelező a megjelenés.
- Nocsak – jegyeztem meg halkan.
- Fontos bejelentenivalója van – tette hozzá a parancsnok. – Ne késsetek! – hajtott enyhén fejet előttem, Kyungsoo-nak csak biccentett egyet és már ott sem volt, vitte tovább a hírt.
- Vajon mi lehet az a fontos bejelentenivaló? – tűnődött Kyungsoo, miközben a távolodó parancsnok hátát bámulta.
- Én sejtem – szorítottam össze az ajkaimat kelletlenül, de nem fejtettem ki részletesebben. – Gyere, harapjunk valamit, mert éhen halok. Hyeseulhöz is be kell ugranom némi étellel még a sorakozó előtt – húztam barátomat a konyha felé az ingje ujjánál fogva, ő pedig készségesen követett.
Miután reggeli gyanánt magunkba lapátoltunk egy nagy adag főtt rizst és zöldséget, repetának álcázva kértem még egy porciónyi ételt, amit a kunyhóban várakozó leányzónak szántam. Tettem egy plusz kört a kisház felé, és reméltem, hogy Hyeseullel minden rendben van. Igaz, hogy nemrég hagytam csak magára, de nem szerettem volna, ha megismétlődik az a jelenet, ami tegnap fogadott, amikor betértem hozzá.
- Hoztam neked reggelit – mondtam, amikor beengedett az ajtón. Hálás, de halvány mosoly ült ki ajkaira, szemében viszont nyoma sem volt a máskor oly élénk csillogásnak. Szörnyű éjszakája volt, az biztos. – Hogy vagy?
- Köszönöm az ételt – mondta, de a második kérdésemre válaszul csak vállat vont. Letelepedett az asztalhoz, hogy nekilásson az evésnek, én pedig szembe vele ültem le az egyik székre.
- Az apám nemsokára sorakozót tart – meséltem neki, mire érdeklődve felpillantott. – Valamit be akar jelenteni.
- Oh.
- Van egy tippem, hogy mi az, de majd elmondom, mit mondott, jó?
- Rendben – vette a szájába az első, meglehetősen apró falatot. Egy percig csak némán néztem, ahogy eszik, és ő sem szólt semmit. Még így is gyönyörű volt, férfiruhában, testi-lelki viszontagságokon átesve. Nem semmi erő lakozott ebben a lányban, és ez volt az, ami a kezdetektől fogva megfogott benne. Gondolataimból az evőpálcikáinak csörömpölése zökkentett ki, s eszembe jutott, hogy volt még valami közölnivalóm. – Hyeseul.
- Hm? – hümmögött egy falat rizzsel a szájában.
- Később majd beszélünk, jó? Valami fontosat akarok mondani – jelentettem be.
- Remélem, nem valami rossz hír, mert abból elég volt mostanában – mondta lehangoltan és felállt, hogy szerezzen egy pohár vizet magának.
- Nem, ez egészen más – nyugtattam meg, mire bólintott és visszaült, immár egy adag vízzel a kezében. – Most mennem kell, további jó étvágyat – búcsúztam el és valami hirtelen ötlettől vezérelve homlokon csókoltam, ahogy felálltam. Hyeseul nagy szemekkel nézett fel rám, de nem szólt egy szót sem. Apró, biztató mosoly görbült az arcomra, aztán elhagytam a kunyhót, hogy elinduljak a sorakozó színhelye felé.

*

Amikor odaértem, már rengetegen várakoztak a helyükön arra, hogy apám színre lépjen és bejelentse a nagy hírt. Pillanatok alatt megtaláltam Kyungsoo-t az egységénél, így már közösen nyújtogattuk nyakunkat, hogy lássunk valamit az elöl zajló eseményekből. Odamehettem volna előre, de nem voltam benne biztos, hogy apám mennyire gondolta komolyan a múltkor azt a lefokozást, bár elég határozottnak tűnt. Különben is, így legalább beszélhettem Kyungsoo-val is. Miután apám nagy méltósággal bevonult a helyszínre, sarkában a többi magas rangú tiszttel és megtörténtek a tisztelgések meg a bevezető szokásos duma, végre belefogott a lényeges részbe is.
- Azt az utasítást kaptam az uralkodótól, hogy hadseregünk következő támadását pár héten belülre időzítsem, és mindent megfontolva arra jutottam tábornoki tisztségemnél fogva – mondta zengő hangon, s a bajusza szinte lebegett az orra alatt a heves artikulációjától –, hogy ez a hadművelet mától pontosan három hétre fog megtörténni. Csapataink délkelet felé veszik az irányt, ellenségeink létfontosságú csomópontjait támadva ezentúl, hogy végül elérjük a főhadiszállásukat. További részleteket mindenki a saját egységének vezetőjétől kap, és a holnapi nappal megkezdődik az intenzív felkészülés a támadásra! Ennélfogva a parancs a következő: holnaptól minden egyes katona köteles megjelenni a gyakorlótéren reggel nyolc órakor, késés nincs!
Halk moraj futott végig a seregen, ahogy a tábornok rövid szünetet tartott a beszédben. Mindenki a csatáról tárgyalt, én pedig összenéztem Kyungsoo-val, aki a szemöldökeit rángatta. Úgy látszik, kitalált valamit. Előre tudtam, hogy a következő támadást készül bejelenteni a tábornok, csak az időpont volt kérdéses.
- Továbbá – folytatta apám, mire megszűnt a susmus a sorok között –, a napokban a fogdában történt gyilkosság tettese a csata előestéjén nyilvános kivégzést kap, amit bárki megtekinthet!
Hatalmas üdvrivalgás tört ki szavaira, én meg Kyungsoo-ra villantottam a szemeimet, tekintetünk azonnal találkozott. Szemeiből pontosan azt olvastam ki, amit én is gondoltam.
Három hét. Ennyi időnk van, hogy kitaláljuk a tökéletes tervet és lehetőleg minden zökkenő nélkül végre is hajtsuk.
Három hét. Huszonegy nap.

*

Hyeseul pov.

- Szia… sztok – egészítettem ki magamat, amikor az ajtóban Jongin mögött megláttam Kyungsoo-t is. Meglepett, hogy magával hozta őt, mert ezt nem említette korábban. A fiú megszeppenve nézett rám, mintha bármelyik pillanatban leharaphatnám a fejét. Csak nem bűntudata van még mindig?
- Hyeseul… - kezdte Kyungsoo, de leintettem.
- Ne, ne is beszéljünk róla többet, jó? – hadartam, mert minél hamarabb szabadulni akartam a témától. – Megtörtént, nem a te hibád volt, felejtsük el. Legyünk… barátok?
- Rendben – mosolyodott el megkönnyebbülve, majd mindhárman letelepedtünk az asztal köré.
- Mi ez a nagy kupaktanács, ha szabad megkérdeznem? – fordultam kíváncsian Jongin felé, aki először komolyan összenézett a barátjával, aztán fordította csak felém a fejét.
- A sereg három hét múlva újra támad – jelentette be, én pedig figyelmesen hallgattam őt. – Délkelet felé nyomul tovább, viszont a csata előestéjén… Nos, apám akkorra tervezi Junmyeon kivégzését.
Nagyot nyeltem az információ hallatán és a gyomrom vagy tíz centiméternyit süllyedt a hasamban.
- És…? – kérdeztem, mert tudtam, hogy van még valami, különben nem hozta volna magával Kyungsoo-t is.
- Mi azt már nem várjuk ki – mondta titokzatosan megcsillanó szemekkel, ravasz mosollyal a szája sarkában.
- Hogy érted ezt?
- Megszökünk. Te, én, Kyungsoo és Junmyeon. – A lélegzetem is elállt egy pillanatra, ahogy ezt kimondta.
- Tessék? – szakadt fel belőlem a kérdés. – Ezt meg…. hogyan… mi…?
- Hyeseul, nézd – fogta meg a kezem Jongin szelíden. – Ez az egyetlen megoldás. Te és Junmyeon ártatlan áldozatai vagytok ennek az egész rohadt háborúnak, én és Kyungsoo pedig ki akarunk szállni belőle. És meg is tesszük, méghozzá most, mert az idő szorít, és nem halogathatjuk tovább a dolgokat.
- De… Nektek ez az életetek! – ellenkeztem rögtön. – Ti itt biztonságban vagytok, úgy értem… Jongin, az apád a tábornok, neked feladatod van itt! Nem hagyhatsz csak úgy itt mindent, amiért eddig küzdöttél!
- De, pontosan ezt akarom tenni – bólogatott Jongin, én meg csak néztem rá döbbenten. Jongin itt hagyna csapot-papot, mindent, ami eddig az élete volt?
- Miért?
- Változtatni akarok és fogok is. – Jongin ezt úgy mondta, hogy kétségem sem lehetett afelől, hogy tényleg halálosan komolyan gondolja a dolgot. – És persze… miattad is – mondta jóval halkabban, az asztalnak címezve mondandóját, de szavai hallatán rögtön elöntött az a felkavaró melegség, amit mindig éreztem, ha értem tett valamit. Nagyot nyeltem, mondani akartam valamit, de nehezemre esett megszólalni.
- Jongin… - kerestem a szavakat. – Nem kell ezt tenned, én…
- Már eldöntöttem, úgyhogy erről fölösleges vitatkoznunk – nézett rám határozottan Jongin. Kétségek közt néztem vissza rá, ezer érzés és gondolat kavargott bennem. Tudtam, hogy meg vannak a saját okai is a szökésre, amelyeknek semmi köze hozzám és Junmyeonhoz, mégsem akartam, hogy mindent kockáztasson. Jongin megérdemli, hogy jó sorsa legyen, mert rendkívül jó ember, ezt nem egyszer bizonyította már, mióta idekerültem. Mégis éreztem, hogy ezt az egészet elsősorban egyáltalán nem maga miatt találta ki, hanem azért, hogy Junmyeont megmentse. Miattam. Nem hagyhattam, hogy miattam tönkretegye az egész életét.
- Biztos? – kérdeztem bizonytalankodva.
- Biztos – felelte határozottan. – Azért is vagyunk itt most mind a hárman, hogy kitaláljuk a tervet – csapta össze a kezeit tettre készen és izgatottan összedörzsölte őket. Kyungsoo közelebb húzódott, hogy becsatlakozzon a társalgásba. – Először is…

*

A következő három hét azzal telt, hogy kiötlöttük a szökési tervet és igyekeztünk azt a legapróbb részletekig pontosítani. Én nappalra visszakerültem a konyhába, Jongin és Kyungsoo pedig látszólag együtt gyakorlatozott a sereg többi részével, miközben kerülve a feltűnést, elintéztek ezt-azt ahhoz, hogy a terv zökkenőmentesen működjön majd az akció idején.
Egyik délután, egy-két nappal a nagy bejelentés után Jongin egy közepes méretű karddal állított be a kisházba. Gondoltam, magának szerzett egy új fegyvert, hogy kellőképpen fel legyen szerelkezve, de tévedtem. Jongin a fegyvert nekem szánta, és még aznap elvitt az erdőbe, hogy gyakoroljuk a kardforgatást az egyik tisztáson. Azt mondta, muszáj megerősödnöm egy kicsit és az sem árt, ha felelevenítem a harctudásomat, mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Teljesen igazat adtam neki és mindent beleadtam a gyakorlásba, ami az elején eléggé nehézkesen ment, de pár nap elteltével kezdtem újra formába jönni. Szerzett egy íjat is egy tegez nyíllal, ám az íjászat sokkal nehezebbnek bizonyult számomra, mint a kardforgatás, de Jongin meglepő türelmének és szakértelmének köszönhetően ebben is javultam egy kicsit. Általában ő edzett velem, viszont pár alkalommal Kyungsoo volt velem, ami segített abban is, hogy jobban megismerjük egy kicsit egymást és közelebb kerüljünk egymáshoz a fiúval, aminek örültem.
Szerencsére Jongin lábán a seb, amit a párbajban szerzett, gyorsan gyógyult, így nem hátráltatta az is az ügyet. Egyik nap hatalmas, mázsás kő esett le a szívemről, mikor rájöttem, hogy nem lettem terhes. Az örömtől elcsukló hangon közöltem a hírt a hazatérő Jonginnal, aki rögtön karjaiba kapott és boldogan megölelt. Viszont a rémálom, ami gyötört, szinte minden éjjel visszatért és én levegő után kapkodva ébredtem, hogy utána zihálva feküdjek vissza Jongin mellé, aki rögtön védelmezően körém tekerte karjait. Az a gondolat vigasztalt csak, miközben kétségbeesetten próbáltam kiűzni elmémből a kegyetlen képeket, hogy nemsokára láthatom Junmyeont, ha minden a tervnek megfelelően történik.
Ahogy teltek a napok, egyre gyűlt bennem a feszültség és a türelmetlenség. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha valami balul sül el és mindannyian hatalmas bajba kerülünk, de Jongin igyekezett megnyugtatni, hogy ne szorongjak annyira. Rajta is láttam a feszült várakozás jeleit, őt azonban némiképp felpörgette, hogy hamarosan cselekedhet. Kyungsoo mélységes nyugalmat árasztott magából, ami néha már szinte idegesítő volt, máskor viszont jót tett megcibált idegeimnek, hogy van valaki, aki a vihar kellős közepén is a nyugalom szigete tud lenni.
Végül letelt a három hét, és elérkezett a kivégzés napja.