24. rész

Hyeseul pov.

Mintha a történelem megismételte volna önmagát. Úgy éreztem magam, mint azon a napon, amikor Jongin apjának serege lerohanta és elpusztította a falunkat, és én ott álltam lefagyva a haldokló édesapám mellett. Idő és tér mintha megállt volna körülöttem, s én képtelen voltam mást érzékelni, mint a megsebesített, elesett szerettemet. Valaki hangosan felsikított, s csak nagyon nehezen jutott el a tudatomig, hogy én magam visítozom. A nyilak valószínűleg még mindig repdestek körülöttünk, de a veszélyre fittyet hányva próbáltam odajutni Junmyeonhoz, ám valami megakadályozott ebben.

- A csónakba! Kyungsoo, vidd a csónakba! – ordította Jongin, miközben lehajolt Junmyeonhoz. Két kar fonódott a derekam köré, és Kyungsoo az egyik csónak felé kezdett vonszolni engem. Próbáltam lefejteni magamról karjait, de olyan erősen tartott, hogy nem jártam sikerrel.

- Eressz el! Hallod, Kyungsoo, engedj el azonnal! Junmyeon! Junmyeon…. – sikítoztam kétségbeesetten, ellenállva a fiúnak. Teljesen elvesztettem a fejemet, csak Junmyeont láttam, aki tehetetlenül feküdt a földön, s a háta közepéből egy nyílvessző állt ki.

- Hyeseul, fejezd ezt be, és szállj be a csónakba MOST! – kiáltott rám Kyungsoo erélyesen. Maga felé fordított és nem durván, de erősen megragadta az államat, hogy rá figyeljek. – Jongin gondoskodik róla, de ha most odamész, mind itt halunk meg, úgyhogy tedd, amit mondtam, kérlek!

Végre eljutott az agyamig, amit mondtak nekem, így engedelmeskedtem a fiúnak és beszálltam a csónakba. Iszonyatosan féltem, de közben olyan vad gyűlölet öntött el, ami erőt adott. Az íj és a nyíl még mindig a kezemben volt, s ezt kihasználva újra megpróbáltam célba venni az ellenséget. Az egyiket sikerült leszednem, pedig szinte biztos voltam benne, hogy el fogom hibázni. Közben őrülten dobogó szívvel figyeltem, hogy ezalatt mi történik a másik két fiúval, s láttam, hogy Jongin időközben felnyalábolta Junmyeont, és a másik csónak felé igyekezett vele. Beugrott vele, óvatosan lerakta őt, majd megragadta a lapátot és minden erejét megfeszítve kezdett el evezni, hogy minél hamarabb eltávolodjanak a parttól. Kyungsoo ugyanígy tett, én pedig lelőttem még egy katonát. Ledobtam az íjat és segítettem Kyungsoo-nak evezni a másik lapáttal, miközben ő irányított, hogy mikor húzzam. Jongin egyedül csinálta, de így is gyorsan haladt, s nemsokára elhagytuk a part közelét és elindultunk lefelé a folyón. A parancsnok össze-vissza ordibált, és a parton követett minket, de a lövések megszűntek.

- Elfogytak a nyilaik – mondta Kyungsoo evezés közben, de kijelentése nem nyugtatott meg. Túl későn fogytak ki.

Aggódva pislogtam Jonginék csónakja felé, hogy láthassam, mi van Junmyeonnal, de az egyre mélyülő esti sötétségben nem sokat láthattam, még ha nem is voltak messze tőlünk. Annyit tudtam kivenni, hogy félig ülő, félig fekvő helyzetben helyezkedett el, de nem leshettem folyamatosan őket, mert oda kellett figyelnem nekem is arra, amit csinálok.

Elég gyorsan magunk mögött hagytuk a tábor környékét, s hamarosan csend borult a négyesünkre, senki nem szólt egy szót sem. Nem hallatszott körülöttünk más hang, csak az erdőéjszakai neszei és evezőink találkozása a vízzel. Mindenki az evezésre koncentrált, ami nekem meglepően jól ment megerőltető léte ellenére. Nem tudtam eldönteni, hogy az elmúlt hetekben való edzéstől, vagy csak azért, mert a vérem őrülten forrt és hajtott előre, hogy minél gyorsabban elérjük a helyet, ahol kiszállhatunk. Csak mentünk és mentünk, s én attól féltem, hogy Junmyeon el fog vérezni, és én nem tehetek érte semmit, mert még csak ott sem vagyok mellette. Nagyon féltem, ezerszer jobban, mint reggel, s az a jelenet Jonginnal a kisházban most oly’ távolinak tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, pedig mindössze tizenkét órája volt, hogy Jongin ott feküdt mellettem és nyugtatgatott. Valóra vált, amitől rettegtem.

Szótlanul haladtunk, de én már alig vártam, hogy véget érjen ez az idegtépő vízi út. A helyet, ahol partra akartunk szállni, Kyungsoo szúrta ki, ebben a sötétben fogalmam sincs, hogyan. Hátraszólt Jonginnak is, aki kissé le volt maradva mögöttünk, hogy készüljön. Lassan és óvatosan közelítettük meg a partot. Amint megálltunk, az evezők azonnal kihullottak a karjaimból, amelyeket már alig éreztem a megerőltetéstől. A fáradtság hirtelen és nagy erővel csapott le rám, és Kyungsoo-nak kellett kitámogatnia engem a csónakból, mert majdnem a vízbe zúgtam, amikor egyedül próbáltam a partra vergődni.

- Köszönöm – mondtam a fiúnak, aki ekkor már azzal foglalatoskodott, hogy kikösse a csónakot egy közeli fa törzséhez egy láncnál fogva, hogy ne ússzon el. Én nyomban Jongin és Junmyeon felé fordítottam a figyelmemet. Jongin sikeresen megállt, a láncot pedig kidobta a partra, amit már meg is ragadtam, hogy kövessem Kyungsoo példáját. Jongin megpróbálta talpra állítani Junmyeont, de a fiú összecsuklott és nem tudott egy lépést sem tenni.

- Kyung, segíts! – kérte Jongin a barátját, aki nyomban ott termett és máshogy próbálkoztak. Míg Kyungsoo a két lábánál emelte meg Junmyeont, addig Jongin a hónaljánál tartotta őt, és nagy körültekintéssel a partra tették őt.

- Junmyeon! – rogytam térdre mellette azonnal. Borzalmas állapotban volt: az arca csupa kosz volt a folyóparttal való találkozástól, de a piszokréteg alatt látszott, hogy halálsápadt. Alig lélegzett, s a hátából még mindig kimeredt az a gyilkos vessző, ruháján hatalmas vérfolt terült szét. Kétségbeesetten fogtam meg őt a vállánál, mert már annyi ereje sem volt, hogy ülve megtartsa magát. A nevét ismételgetve szólongattam, mire lassan kinyílt a szeme. – Tarts ki, Junmyeon, nem lesz semmi baj… Valaki segítsen már! – kiáltottam fel idegesen. Tenni akartam valamit, bármit, hogy megmentsem őt, hogy csillapítsam a szenvedését.

- Megpróbálom kiszedni a nyílvesszőt a hátából – mondta Jongin.

- Hülye vagy?! Csak még jobban szétroncsolná a belső szerveit – szólt rá Kyungsoo.

- Jó, akkor mégis mihez kezdjünk?!

- Csak csináljunk már valamit! – sürgettem őket. Nem tudtam gondolkodni, az agyam teljesen kiürült, lefagytam. Rettegtem, hogy elveszítem őt, de képtelen voltam cselekedni, így tehetetlenségemben mástól vártam azt.

- Orvoshoz kell vinnünk őt – mondta Kyungsoo, miközben kitapintotta Junmyeon pulzusát.

- Az erdő közepén vagyunk, a legközelebbi falu is egynapi járóföldre van innen! – vetette ellen Jongin. – Mi lenne, ha visszaülnénk a csónakokba és tovább eveznénk? Úgy emlékszem, mintha lenne egy kisebb város délebbre.

- Mire odaérünk, elvérzik… Már alig lélegzik.

- AKKOR MÉGIS MIT CSINÁLJUNK? – tört ki magából Jongin ingerülten.

- Nem tudom, de légy szíves, ne ordíts velem, mert attól nem lesz jobb! – szólt rá Kyungsoo Jonginra.

- Tudom, csak… - Jongin nem fejezte be elkezdett mondatát, csak frusztráltan túrt a hajába, miközben hátat fordított nekünk. Ő is zaklatott volt, s úgy nézett ki, mint aki menten kitép egy marok hajat a feje tetejéről idegességében.

Egy gyenge érintést éreztem meg alkaromon, mire nyomban Junmyeonra pillantottam újból. Szemei megint felnyíltak félig, s a fiú felsőteste rázkódni kezdett karjaimban. Gyengéden megérintettem az arcát, s mutatóujjammal letöröltem a szája sarkában lévő koszt. Junmyeon ajkai szólásra nyíltak.

- Hye… Hyeseul – lehelte erőtlenül –, tudnod kell, hogy…

- Hogy?

- Sze… Szeretlek – préselte ki magából nagy nehezen. Olyan halkan beszélt, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.

- Én is szeretlek, Junmyeon – súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja. A sírás határán álltam már, de nem akartam gyengének mutatkozni előtte. Erősnek kellett maradnom, hogy segíthessek neki.

- Mindig te voltál… az egyetlen nekem – mosolyodott el bánatosan. Szemei tompán fénylettek, minden csillogás eltűnt belőlük, ami korábban benne volt. Az élet a szemem láttára szökött ki a vőlegényemből, s én nem tehettem érte semmit az égvilágon, csak azt, hogy szorosabban tartom őt.

- Te is nekem, te is nekem – mondtam, miközben összeszorítottam a fogaimat, hogy ne bőgjem el magam abban a pillanatban.

- Ígérj… meg nekem… valamit – kérte szaggatottan, s egyre jobban zihálni kezdett, miközben beszélt.

- Ne beszélj, Junmyeon, az nem tesz jót neked – csitítottam őt, de nem fogadott szót nekem, tovább beszélt.

- Maradj… vele – pislogott oldalra. Követtem tekintetét és megpillantottam Jongint, aki pár méterre állt tőlünk csípőre tett kezekkel, és minket figyelt. Mikor meglátta, hogy őt nézzük, zavartan fordult félre, mint akit rajtakaptak, hogy kilesi mások bensőséges pillanatait. – Jongin… jó ember. Vigyáz majd rád… Mellette… jó sorod lesz… Ha már én nem tudok… vigyázni rád… többé.

- Ne mondd ezt, kérlek, ne mondj ilyeneket – susogtam a fülébe összeszorult torokkal. Szavai hallatán nem bírtam tovább tartani magamat, könnyeim könnyedén törtek utat maguknak, s folytak le arcomon. Éreztem, hogy Junmyeon egyre nehezebben veszi a levegőt, s minden erőfeszítésére szüksége van ahhoz, hogy nyitva tudja tartani a szemeit.

- Jong… - akarta mondani, és megint Jongin felé pillantott.

- Mondani akarsz neki valamit? – kérdeztem sírós hangon, mire csak pislogott egyet igenlésül. – Jongin, neked akar mondani valamit! – hívtam oda a fiút, aki rögtön ott termett mellettünk és térdre ereszkedett, hogy hallja Junmyeon szavait.

- Kérlek… vigyázz rá… helyettem is – mondta elhalóan Junmyeon. Jongin ijedten nézett vissza rá, nem tudta, hogyan reagáljon a haldokló fiú szavaira.

- Vigyázni fogok rá – motyogta Jongin végül Junmyeon szemébe nézve.

- Ígérd meg! – ragadta meg Junmyeon Jongin ruhájának ujját hirtelen jött erővel.

- Megígérem – biztosította Jongin őt, megfogta a fiú földön fekvő kezét, és megszorította, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Mindent megteszek érte, hogy megvédjem! – Jongin nem beszélt hangosan, de hangjából csak úgy sütött az elszántság.

- Köszönöm… - lehelte hálásan Junmyeon.

Ez a sok beszéd minden erejét kivette Junmyeonból, s már nem csinált mást, csak újból rám nézett és félig lehunyt szempillái alól figyelt engem. Teljesen rám támaszkodott, s én kétségbeesetten öleltem magamhoz őt, miközben a könnyeim egyre csak folytak.

- Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj… - ismételgettem egyfolytában úgy, mintha attól, hogy ezt mondogatom, majd valóra is válik. Junmyeon szemei lezáródtak, már nem látott engem, s volt egy olyan érzésem, hogy nem is hall. Feje erőtlenül bukott előre a vállamra, majd valami meleget és folyékonyat éreztem meg ott a ruhámon keresztül. Eltoltam a fejét, és halálra rémülve vettem észre, hogy csupa vér a vászon ott, ahol a szája hozzám ért. Junmyeon vért köhögött fel.

- Ne, ne, Junmyeon, ne, kérlek, ne, ne add fel, ne… - hadartam össze-vissza. Jóformán észre se vettem, hogy előre-hátra kezdtem dülöngélni vele, miközben erősen szorítottam magamhoz. – Nem teheted ezt velem, érted? Nem hagyhatsz itt! – kiáltottam fel fájdalmasan, de Junmyeon nem reagált. – Junmyeon! Junmyeon!

Nem jött felelet. Junmyeon nem mozdult, és hiába füleltem, nem hallottam a légzését. Elment.

Egyszerűen nem hittem el, ami történt. Sírva öleltem élettelen testét, s össze-vissza csukladoztam a rosszul vett levegőtől. Látásomat elhomályosították a könnyeim, minden összefolyt előttem. Nem tudom, meddig tartott, de nagyon hosszú ideig csak ültünk ott a porban, miközben én Junmyeon testét szorongatva zokogtam keservesen, eláztatva ezzel ruháját a nyakánál. Legszívesebben ordítottam, törtem-zúztam volna kínomban, de nem tettem, mert nem volt rá lehetőségem.

Végül abbamaradt a sírásom, mert könnyeim forrása kiapadt, már egy csepp se termelődött tovább. Ruhám ujjába töröltem nedves arcomat és körbenéztem. Jongin és Kyungsoo egy fa tövében ültek szótlanul, de ekkor Jongin lassan felállt és odajött mellém. Egy meleg tenyeret éreztem meg a fejemen, a fiú lágyan simított végig a hajamon, együttérzését akarva kifejezni. A kéz hamar eltűnt, s már csak azt vettem észre, hogy Jongin Junmyeon háta mögé nyúl.

- Mit csinálsz? – kérdeztem rémülten, mert azt hittem, ki akarja húzni a nyilat.

- Letöröm a végét, hogy ne így… - magyarázkodott Jongin, mire megnyugodva bólintottam egyet. Jongin letörte a nyíl szárát, a markában maradt fadarabot pedig a folyóba hajította. Óvatosan fektettem a hátára Junmyeont, s ismét a sírás határán álltam, ahogy felé hajoltam, hogy végtelenül gyengéd mozdulatokkal kisöpörjem a szemébe hullott sötétbarna tincseit. Szemei már le voltak hunyva, arca olyan békésnek tűnt, hogy szinte elhittem volna, hogy csak alszik, ha a szája szélén nem húzódott volna egy vastag véres csík. Borzasztó látvány volt, és a szívem millió apró darabra tört, ahogy végignéztem halott szerelmemen. Képtelen voltam tovább elviselni ezt az egészet. Lassan odahajoltam fölé és egy utolsó csókot leheltem ajkaira. Végigsimítottam arcélén, s azokra a napokra gondoltam, amikor még szabadon, gondok nélkül és végtelenül boldogan éltük a hétköznapi életünket otthon, a falunkban. Mindent megtennék most azért, hogy visszamehessek az időben és újra átélhessem azokat a pillanatokat. Hozzá akartam menni feleségül és vele akartam élni, de a sors kegyetlenül elvette őt tőlem.

Csak térdeltem ott mellette, ki tudja meddig, s úgy éreztem, már semmi sem számít. Jongin és Kyungsoo azonban szemlátomást nem ezen a véleményen voltak, mert egy idő után csendesen tanácskozni kezdtek a háttérben. Nem figyeltem oda rájuk, gondolataim egész máshol jártak, talán épp azon morfondíroztam, kezdjek-e el újból bőgni vagy se. Eléggé úgy éreztem, hogy képes lennék rá, de valójában már ehhez túl fáradt voltam. A könnyek pedig nem tömték be azt a nagy fekete lyukat a szívemen, ami most keletkezett rajta, így feleslegesen hullattam volna őket továbbra is.

Merengésemből Kyungsoo hangja rángatott ki, aki Jongintól tudakolta, hogy most mi legyen a továbbiakban.

- El kell… el kell temetnünk őt – válaszolta Jongin komoran.

- De nincsenek eszközeink – hívta fel a problémára a figyelmét Kyungsoo. Riadtan kaptam feléjük a fejemet, ahogy meghallottam eszmecseréjüket. Egyáltalán nem álltam még készen arra, hogy elengedjem őt, és fogalmam sincs, hogy tudott Kyungsoo ilyen… tárgyilagosan beszélni az egészről, miközben nekem vasmarokkal szorította egész bensőmet a fájdalom.

- Mire készültök? – kérdeztem tőlük, mire felém fordultak.

- Hyeseul – jött oda hozzám ismét Jongin, letérdelt elém, a szemembe nézett és nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna. – Nyugovóra kell őt helyeznünk… Nem hagyhatjuk csak így itt, de tovább kell mennünk.

Jongin arca is megviselt volt már, letört és fáradt volt ő is. Lassan jutott el az agyamig, hogy igaza van, nem tehetünk mást, ezért beleegyezésül kókadtan rábólintottam a dologra.

- Tisztességes temetést kéne kapnia – mondta Jongin, végigsimítva a homlokán. – Mert igazán megérdemli…

Kyungsoo is odajött mellénk, és újabb ötletet vetett fel, hogy hogyan helyezzük végső nyugalomra őt.

- Egyszer olvastam egy történetet – kezdett bele a fiú –, amiben a hősi halott harcost a csónakba helyezték a fegyvereivel együtt és leengedték a folyón. Így a lelke szabadon szárnyalhatott, míg végül eljutott végső nyughelyére, ahol megpihent…

Miután Kyungsoo elhallgatott, senki sem szólalt meg egy darabig, ahogy emésztgettük a hallottakat. Végül én törtem meg a csendet.

- De így bármi megtörténhet vele…

- Azt már sosem tudjuk meg – mondta Kyungsoo halkan.

- De engem attól még érdekel, mi lesz vele! Nem szeretném, hogy csak úgy úszkáljon a szabad ég alatt, kitéve mindennek…

- Hyeseul, kérlek, próbálj megnyugodni – kérlelt Jongin kedvesen, de hirtelen magam sem tudom, miért, felment bennem a pumpa.

- Már hogy nyugodhatnék meg? – szálltam szembe vele mérgesen. – A vőlegényem meghalt, és komolyan az a legjobb ötletünk, hogy rakjuk egy csónakba és küldjük le a folyón?!

- Hye… - Jongin megpróbált megfogni, de elrántottam a kezemet az érintése elől, felpattantam ültő helyemből és feldúltan arrébb vonultam. Egy pár méterre lévő fánál kötöttem ki, s vágtam rá a törzsére egy nagyot, amivel csak azt értem el, hogy éles fájdalom hatolt a tenyerembe és sikerült felsértenem a bőrömet. Mérgesen fújtam némi hideg levegőt a horzsolásra, hogy hűtsem azt, aminek köszönhetően egy-két perc elteltével a saját dühöm is elpárolgott. Kénytelen voltam belátni, hogy egyszerűen nincs más lehetőségünk, minthogy megtegyük, amit Kyungsoo mesélt. Kellett egy perc, hogy összeszedjem magam és visszaforduljak a fiúk felé, akik ugyanúgy álltak ott, mint amikor ott hagytam őket.

- Ne haragudjatok – motyogtam szemlesütve.

- Nincs semmi baj – felelte rögtön Jongin.

- Akkor… csináljuk – egyeztem bele a dologba. A fiúk bólintottak, és nekiláttak, hogy a lehető legméltóbb módon adjuk meg a végtisztességet Junmyeonnak. Kihúzták a partra az egyik csónakot és óvatosan visszafektették őt oda, én pedig elrendeztem a ruháit, majd fogtam a kardját és a két keze közé helyeztem azt. Annyira ártatlannak nézett ki, ahogy ott feküdt, annyira tisztának… Mert az is volt. Nem ezt érdemelte volna.

Akartam keresni valami virágot, hogy a feje mellé helyezzem, de a sötétben szinte semmit nem láttam az erdei aljnövényzetből, így ezt is el kellett vetnem. A fiúk készen álltak rá, hogy vízre helyezzék a csónakot, csak rám vártak, hogy elbúcsúzzak tőle. Bánatosan pásztáztam még egyszer, utoljára végig az arcát, s ujjaimmal megcirógattam a kezét.

- Ég veled, Junmyeon – suttogtam. – Mindig szeretni foglak.

Elléptem a csónak mellől, Jongin pedig kioldotta a láncot. Együttes erővel tolták vissza a vízbe és állították menetirányba. A ladik lassan, nehézkesen indult útnak lefelé a folyón, s én addig bámultam utána, mígnem teljesen beleolvadt az éjszakába. Utána hátat fordítottam a víznek, és céltudatosan fel akartam kapni a hátizsákomat, hogy minél gyorsabban itt hagyjam ezt a borzalmas helyet.

- Talán jobb lenne, ha ma éjjelre már itt maradnánk, és csak holnap mennénk tovább világosban – vetette fel Kyungsoo. – Nem lenne jó, ha esetleg eltévednénk…

- Mondasz valamit…

- Micsoda? Azt hittem, továbbindulunk, hiszen azt mondtátok az előbb! – ellenkeztem azonnal. Az utolsó dolog, amire vágytam az volt, hogy itt kelljen töltenem az éjszakát.

- Igen, de sötét van és…

- Nem érdekel, én nem maradok itt egy perccel se tovább! – csattantam fel hisztérikusan, kicsit erősebben, mint ahogy szerettem volna. Nem akartam hisztis libába átcsapni, de képtelen lettem volna itt maradni azok után, hogy a vőlegényem a karjaim között halt meg alig egy órája ezen a helyen. Azt már nem tudtam volna elviselni, pedig már így is közel álltam hozzá, hogy összeroppanjak.

Jongin és Kyungsoo egymással szemeztek, végül megadták magukat a követelőzésemnek és rábólintottak, hogy elinduljunk az ösvényen.

- Keressünk egy tisztást, vagy akármit, csak ne kelljen itt maradnom – kértem őket megenyhülve. – Ne haragudjatok, én csak…

- Megértjük, Hyeseul, nyugodj meg – csitítgatott Kyungsoo, és ő is felkapta a csomagját útra készen. Jongin is így tett, de a Junmyeonnak bepakolt dolgokat előbb szétosztottuk hármunk zsákjába.

Elindultunk az erdő belseje felé vezető úton, és reméltem, hogy hamar találunk majd egy olyan helyet, ahol megalhatunk. Holtfáradtan ballagtam Jongin mögött, s közben átadtam magamat az agyamat elárasztó zsibbadásnak. Nem akartam semmit sem érezni, és semmire se gondolni. Mindkettő túl fájdalmas volt most, és örömmel menekültem előle.

Vagy egy órán keresztül caplattunk az erdőben, mire végre ráakadtunk egy alkalmas helyre. Sokkal jobbnak bizonyult, mint amire számítottam. Ugyanis az erdő közepén egy viszonylag nagy tisztáson nem másra bukkantunk, mint egy elhagyatott vadászkunyhóra.

*

Jongin pov.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor az üres házra ráleltünk. Legalább az a probléma megoldódott, hogy hol töltsük az éjszakát. Mindannyian kimerültek voltunk már mind fizikailag, mind pedig szellemileg a szökés alatt átélt izgalmak, az evezés és Junmyeon elvesztése miatt. Sok minden kavargott bennem a történtek hatására, de egyelőre elnyomtam minden érzést és gondolatot ezzel kapcsolatban és arra koncentráltam, hogy biztonságba helyezzem kis csapatunkat. Körbejártuk a kunyhót, hogy megbizonyosodjunk, valóban nem tartózkodik odabent senki, mielőtt beléptünk az épületbe.

A ház két nagyobbacska helyiségből állt, egy konyhából és egy másik szobából, amit nappal társalgásra használtak, éjszaka pedig aludtak benne. Hatalmas szerencsénk volt ezzel a hellyel, de nem nagyon kényelmesedhettünk el. Kyungsoo elég hamar rálelt két lámpásra, amiket gyorsan meg is gyújtottunk, hogy szabaduljunk végre a ránk telepedő sötétségtől. Tüzet nem gyújtottunk, mert elég kellemes és meleg késő tavaszi esténk volt, nem fáztunk.

- Harapjunk valamit, aztán aludjunk – dörgölte meg Kyungsoo a szemeit nyúzottan. Letelepedtünk a faasztalhoz, ami a konyha nagy részét elfoglalta és előhalásztunk a zsákjainkból egy kis elemózsiát. Nem ehettünk sokat, mert a magunkkal hozott étellel nagyon takarékoskodnunk kellett, de épp elég volt ahhoz, hogy elnyomja az éhségünket. Az étkezés alatt egy szó sem hangzott el közöttünk, ami nem volt meglepő. Senki nem volt jó hangulatban, de leginkább Hyeseul volt elborulva. A lány abban a pillanatban felállt a székről, ahogy legyűrte azt a pár falatot, amit elővett magának, majd egy halk „megyek aludni” kíséretében átvonult a másik szobába. Aggodalmasan pillantottam utána, de a helyemen maradtam. Kyungsoo-val nem sokkal később befejeztük az evést, és aludni indultunk mi is.

Hyeseul már egy vékony pokrócba burkolózva feküdt nekünk háttal, nyilvánvalóvá téve, hogy nem szeretne semmiféle további beszélgetésbe bonyolódni ma már. Kyungsoo-val nekiláttunk, hogy elkészítsük hevenyészett alvóhelyeinket, amit az egyik szekrényben talált vastag pokrócok egymásra rakosgatása jelentett. Az egyiket meghagytuk takarónak és leheveredtünk egymás mellé, miután lehúztuk csizmáinkat és megszabadultunk a fölösleges ruhadaraboktól is. A fegyveremet azért magam mellett tartottam, hogy ne érhessen semmilyen meglepetés.

Akaratlanul is kiszökött belőlem egy apró nyögés, ahogy végre elterültem. Eseménydús, de rosszul sikerült egy nap volt a mai. Fészkelődtem még egy darabig, aztán elcsendesedett körülöttünk minden.  Mielőtt lehunytam volna a szemem, Hyeseul alvó alakját kezdtem bámulni. Hosszú, fekete haja kibontva omlott a vállára, s a beszűrődő holdfény megcsillant szép tincsein. Vagy öt perce gyönyörködtem már ebben, amikor észrevettem, hogy a lány mozog – felsőteste meg-megremegett. Egyszer csak egy tompa, szipogó hangot hallottam, és ekkor már biztos voltam benne, hogy mi a helyzet – Hyeseul megint sírt. Sírt, de úgy tette ezt, hogy mi ne halljuk meg, s ne tudjunk róla.

- Jongin – fordult hozzám Kyungsoo suttogva, ami váratlanul ért, mert azt hittem, már ő is alszik. – Nem… nem mész oda hozzá?

Ezek szerint ő is észrevette.

- Inkább… nem – súgtam vissza úgy, hogy Hyeseul lehetőleg ne hallja.

- Miért?

- Azt hiszem, most inkább egyedül szeretne lenni – feleltem, mire Kyungsoo megértően hümmögött és visszafordult a hátára.

Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, megvigasztalni, de nem tartottam ezt most jó ötletnek. Nem akartam megzavarni a gyászában, nem akartam tolakodó lenni. Szüksége volt egy kis magányra, hogy lerendezze a dolgokat magában, ahhoz pedig nem volt szüksége rám. Fájt érte a szívem, de nem tehettem mást, minthogy egy kis teret és időt hagyok neki.

Rég nem aludtam el ilyen nehezen, mint ezen az éjjelen.

*

Az elkövetkező négy nap csendesen, komor hangulatban telt. Hyeseul szinte csak akkor beszélt, ha kérdezték, magától meg nem szólalt volna. Teljesen magába fordult és bezárkózott. Nagyon aggódtam érte, és beszélni szerettem volna vele, de nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Eddig sosem jelentett problémát számomra, hogy megbeszéljek vele valamit, de ez a mostani helyzet egész más volt és kifogott rajtam. Folyton csak halogattam, és azzal magyaráztam magamnak, hogy most az útra kell koncentrálnunk, a lelkizés ráér később is. Kyungsoo már hozzá volt szokva, hogy nomád körülmények között élünk, így neki nem volt annyira megterhelő az út, mint Hyeseulnek, de a lány egy szóval sem panaszkodott, elviselt mindent. Szerettem volna megölelni és biztatni, de féltem, hogy visszautasít, ezért csak folyamatosan figyeltem őt a szemem sarkából.

A második éjszakát az erdőben kellett töltenünk a kemény földön aludva, miután egész nap gyalogoltunk. Harmadnap délelőtt kiértünk a hatalmas erdőből, és sík terepen folytatódott az utunk. Estére végre találtunk egy falut, ahol megkértük a fogadóst, hogy megaludhassunk az istállóban, a szalma közt. Nem volt egy királyi szállás, de szobát nem akartunk kivenni, mert minden megtakarított pénzünkre szükség volt, hogy később új életet kezdhessünk.

- Mikor érünk már oda? – szólalt meg Hyeseul a negyedik napon déltájban, mikor épp egy domb tetejére másztunk fel épp. Jóformán ez volt az első alkalom, hogy magától megszólalt, mióta elvesztettük Junmyeont. Megállt és elővette kulacsát, hogy igyon egy kortyot, mert a május végi hőség sokat kivett belőle.

- Már nem lehetünk messze – pillantott a térképre Kyungsoo, akinek a kezében folyton ott volt az a papírdarab. – Még ez a domb, és ha nem tévedek, a város a völgyben lesz…

Ezt meghallva újult erővel indultunk tovább, és a fiúnak igaza lett. Mikor felszenvedtük magunkat az emelkedő tetejére, egy hatalmas zöld völgy tárult elénk, ölében a főhadiszállásul szolgáló várossal, ahová igyekeztünk. Végre megérkeztünk.

23. rész

Már jó ideje feküdtem éberen a Jonginnal közös fekvőhelyünkön. Hajnal volt még, de a gondolattól, hogy mi vár ránk a mai napon, nagyon nehezen szunnyadtam el az este, most pedig képtelen voltam visszaaludni, miután vagy másfél órával ezelőtt felriadtam álmomból. Bár tagjaim már egészen elgémberedtek a hosszú ideig és szűk helyen való fekvéstől, mégis mozdulatlanul hallgattam Jongin békés szuszogását, ahogy fel-le mozgott mellkasa, miközben lélegzett. Miután feladtam a hiábavaló küzdelmet, hogy szemeim behunyásával még elszenderedhetek, inkább Jongin arcát kezdtem pásztázni. Legszívesebben felvertem volna, hogy hangot adhassak feszültségemnek, félelmeimnek, de nem lehettem ilyen önző. Alvás közben az aggodalom ráncai kisimultak, s a háborítatlan nyugalom uralkodott arcvonásain. Akárhányszor ránéztem erre a fiúra, érzelmek sokasága kavargott bennem, de ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy elválasszam egymástól és kielemezzem magamban őket. A szökés túlságosan lefoglalta gondolataimat, így a Jongin iránti érzéseim a háttérbe szorultak, pedig tudtam, hogy azokkal is kéne foglalkoznom. Nem volt igazságos vele szemben, hogy mindig csak kaptam, de sohasem adtam semmit. Az elmúlt három héten, ha lehet, csak még közelebb kerültem a fiúhoz – ő tartotta bennem a lelket, ő bátorított, s ő ígérte meg nekem a szabadságot, ha a tervünk sikerrel jár.

Mielőtt tovább elmélkedhettem volna, Jongin mocorogni kezdett mellettem, és lassan felnyitotta pilláit. Kezével, mely eddig derekamon pihent, fáradtan nyúlt arcához, hogy kidörgölje szemeiből az álmot, s mikor konstatálta, hogy őt figyelem, arcomra fókuszált.

- Te nem alszol? – szólalt meg rekedtes, álomtól elnehezült hangon.

- Nem tudok – feleltem halkan.

- Pedig pihenned kellene. Nehéz nap vár ránk. – Az idegesség jókora gombócba tömörülve költözött újra a gyomromba, amikor ezt kimondta.

- Jongin – szólaltam meg, mert nem bírtam tovább a hallgatást, muszáj volt kiböknöm, ami bennem volt.

- Hm?

- Félek – vallottam be neki őszintén. Jongint nem látszott meglepni a dolog, de azért rákérdezett.

- Mitől?

- Még kérdezed? – nyugtalankodtam. – Mi van, ha a tervünk rosszul sül el? Mi van, ha elkapnak? Vagy valaki megsérül és…

- Hyeseul, várj! – vágott a szavamba, s vette ezzel elejét a további aggodalmas kérdéseimnek, amelyeket rá akartam zúdítani. Keze az enyémért nyúlt, ami eddig a mellkasom előtt pihent, s nagy, forró tenyereivel lágyan burkolta be az enyémet. Annyira megszoktam már ezt a fajta testi kontaktust Jonginnal az utóbbi időben, hogy egyáltalán nem zavart, sőt jól esett. Erős kezei között mindig biztonságban éreztem magam, s megnyugtatóan hatott rám, ha ujjaimat morzsolgatta. – Fölösleges azon görcsölnöd, hogy mi van, ha. Ez mind benne van a pakliban, de ezt eddig is tudtuk…

Szavai hallatán csak ostobán csuklottam egyet, s kínomban elkezdtem kuncogni.

- Hé – búgta a fülembe Jongin, miközben ujjai gyengéden rászorítottak az enyéimre. – Tudod, hogy mindent megteszünk azért, hogy minden rendben menjen. Nem lesz egyszerű, és nem ígérhetem neked teljesen biztosra, hogy nem jön közbe semmi, mert bármi megtörténhet, de megcsináljuk, jó? Együtt bármit átvészelünk.

Bátorításomul szolgáló kis beszédjének az utolsó mondata volt az, ami nagyon megragadott. Együtt bármit átvészelünk. Tudtam, hogy hihetek neki, teljes mértékben megbíztam Jonginban. Nem úgy próbált megnyugtatni, hogy vakon megígért nekem mindent, amit hallani akartam. Őszinte volt velem, belátta, hogy nincs semmi garancia a problémamentes szökésre, de biztosított, hogy a végsőkig mellettem áll és számíthatok rá. Nekem pedig elég volt a tudat, hogy bármilyen veszélybe is keveredünk, mindig ott leszünk egymásnak a bajban, hogy egymásra támaszkodhassunk. Jelen esetben sajnos én szorultam több támaszra, de kész voltam ezt bármikor viszonozni Jonginnak.

- Köszönöm – motyogtam hálásan. Lehunytam szemeimet és vettem egy mély lélegzetet, majd jó lassan fújtam ki a tüdőmbe szívott levegőt. Megpróbáltam kiűzni elmémből az összes negatív gondolatot és csak arra koncentrálni, hogy elég erős legyek a mai naphoz, meg persze az elkövetkezőkhöz, ha ma sikerrel járunk.

- Bármikor – suttogta vissza Jongin, aztán nem szólt többet, csak bámult rám azokkal a mélybarna szemeivel. Már egyáltalán nem tűnt álmosnak, s hirtelen olyan érzés fogott el, mintha megállt volna az idő – Jongin engem nézett, én őt, s nem volt semmi, ami megzavarta volna a pillanatot. A tökéletes harmónia és egyetértés perce volt ez köztünk, ahogy Jongin is és én is kizártuk az egész külvilágot és egymás társaságából, egymás lényéből nyertünk erőt. A hely szűke miatt nagyon közel voltunk egymáshoz, és ahogy Jongin egy apró mozdulatot tett a fejével, hirtelen azt hittem, hogy meg fog csókolni. Telt ajkai azonban a szám helyett a homlokomon landoltak, hogy ott hintsenek el egy puszit.

Csak akkor vettem észre, milyen eszeveszetten dobog a szívem, amikor elhúzódott és fel akart ülni. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, hogy nem tette meg, amire számítottam, mert nem akartam most még egy esetleges csók következményeivel is számolni, ez már tényleg sok lett volna a jelen pillanatban.

- Gyere, öltözzünk fel és pakoljunk össze – nyújtózott egy nagyot a fiú, és rögtön ki is pattant az ágyból, hogy eleget tegyen annak, amit mondott. Követtem a példáját, s egy gyors tisztálkodás és öltözködés után nemsokára már azon gondolkoztunk közösen, hogy pontosan miket pakoljunk be a hátizsákjainkba, amiket magunkkal viszünk az útra. Élelem, ruhák, némi ivóvíz, pénz és persze a fegyverek, de az utóbbiakat főleg inkább a testünkre erősítve szándékoztunk hordozni, hogy mindig kéznél legyenek. A Jongin által beszerzett térképen, ami a vidéket ábrázolta, korábban megmutattam, merre kell menni a mieink főhadiszállására. A fő pontokat alaposan megjegyeztük, hogy ne kelljen bejelölni, merre akarunk menni, mert ha esetleg rossz kezekbe kerülne a térkép valamilyen úton-módon, az rögtön árulkodó lenne céljaink mivoltáról. Nehéz volt úgy bepakolni, hogy minden szükséges dolog meglegyen, mégse legyenek túl nehezek a csomagok, mert előreláthatólag napokig kell majd cipelnünk azokat. Épp ezért csak a legszükségesebbeket raktuk be. Miután ezt megcsináltuk, nem volt semmi dolgunk délutánig, a kivégzés ugyanis csak napnyugtakor lesz, s a tervet még azelőtt kell majd végrehajtani, hogy Junmyeonért indulnának a kivégzésért felelős emberek.

- Ma nem mész dolgozni – közölte Jongin, miközben a csizmáját húzta.

- Miért nem? – néztem rá meglepetten.

- Csak… jobb, ha inkább itt maradsz, amíg Kyungsoo érted nem jön.

- Szerintem meg jobb, ha mindent úgy csinálunk, ahogy eddig – vetettem ellen. – Nem akarok feltűnést kelteni. – Jongin lamentált egy darabig a dolgon, végül beleegyezett, hogy ugyanúgy menjek ma dolgozni, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne a táborban. Ő és Kyungsoo is úgy fognak tenni egész nap, mint akik nagy erőkkel készülnek a holnapi összeütközésre, pedig valójában ennek már egyáltalán nem volt jelentősége.

A munka a konyhában ma igencsak fárasztónak bizonyult. A holnapi csatára való tekintettel ma estére a kivégzés után nagy lakomát terveztek be, ezért a konyhában dolgozó rabokat a szokásosnál is sokkal jobban hajtották, hogy készen legyen az a hatalmas mennyiségű étel, amit a sereg fog elfogyasztani vacsorára. A birodalomért harcoló bátor katonák igazán megérdemlik, hogy egy jót egyenek s mulassanak, mielőtt az életüket indulnak kockáztatni az ütközetben. Nem volt éppenséggel felvillanyozó feladat egész nap mást se csinálni, mint zöldséget pucolni, meg húst felszeletelni, de muszáj volt csinálnom. A gondolataim végig egészen máshol jártak, csak Junmyeon, Jongin, Kyungsoo és ez az egész eszeveszett szökési terv járt a fejemben. Alig vártam a pillanatot, hogy viszontláthassam a vőlegényemet és megölelhessem őt. Annyira ideges és feszült voltam, hogy esetleg nem tehetem ezt meg, hogy egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyeltem oda eléggé, megcsúszott a kezemben tartott kés és nyomban elvágta az egyik ujjamat. Éles fájdalom mart belém, s rögtön ledobtam a sérülést okozó tárgyat, miközben felszisszentem a kellemetlen érzéstől. Piros vér buggyant ki a sebből és terült szét az ujjbegyemen, majd lecsöppent a deszkára, amin a saláta hevert. Sietősen mertem egy kis vizet, hogy letisztítsam, és mikor ezt elvégeztem, megvizsgáltam a hasadást a bőrömön. A seb nem volt túl mély, de azért épp eléggé fájdalmas volt ahhoz, hogy kellemetlenségeket okozzon. Rosszkedvűen halásztam elő a zsebemből egy tiszta zsebkendőt, ami valójában Jongin tulajdona volt, és óvatosan bebugyoláltam vele az ujjamat.

- Már csak ez hiányzott, de tényleg – morogtam az orrom alatt, s nagyon nehezemre esett ezt nem egy rossz ómennek elkönyvelni. Visszatértem a salátához, de szinte toporzékolni tudtam volna nyugtalanságomban, amivel a napnyugtát vártam. Kezdtem megbánni, hogy inkább ide jöttem, minthogy a házban maradtam volna egész nap.

Délután felé már türelmetlenül figyeltem a nap állását, hogy hány óra felé járhat az idő. Rá se hederítettem a többi női rabra, akikkel néha beszélgetni szoktunk, hogy izgalmasabban teljenek a munkával telt órák. Ma viszont láthatóan nekik se volt kedvük csevegni, jóformán egy szó se hangzott el, és meglehetősen jól sejtettem ennek az okát. Le mertem fogadni, hogy újból kirángatják őket éjszakára is, hogy a kiéhezett katonák kiélhessék magukat rajtuk.

Végül elérkezett az a perc is, amikor Jongin eljött értem. Egy szó nélkül fogott karon és vezetett a háza felé, fenntartva a látszatot, hogy milyen alávetett helyzetben vagyok hozzá képest. A kisházban már ott várt ránk Kyungsoo a szokásos üres arckifejezésével, de megeresztett egy halvány mosolyt felénk, amikor beléptünk.

- Készen álltok? – kezdte húzogatni cinkos módon a szemöldökeit, én pedig nem tudtam nem meglepődni azon, hogy milyen derűsen és lazán veszi a dolgokat. Valószínűleg a fiú is látta rajtam, hogy tiszta ideg vagyok. – Minden rendben, Hyeseul? Úgy nézel ki, mint aki menten ideájul.

- Persze, csak izgulok egy kicsit – kényszerítettem ki magamból egy félmosolyt. Nem volt túl őszinte. Nem tudom, mi ütött belém, mikor nekem jóformán semmi dolgom nem volt a szökés kivitelezésében azon kívül, hogy futni kellett.

- Ez normális, de próbáld megőrizni a hidegvéredet még egy darabig – paskolta meg bátorítóan karomat egy kicsit, aztán Jongin felé fordult, aki azt tudakolta tőle, hol van a csomagja.

- Ott – mutatott Kyungsoo a sarokban árválkodó hátizsákra. – Elraktam mindent, ami kellhet, azt hiszem.

- Rendben – bólintott Jongin. Egy utolsó kupaktanács során még egyszer átbeszéltük a terv minden egyes pontját, aztán felöltöttük a fegyvereket és az azokat gondosan takaró ruhákat, amelyben szökni akartunk.

Ahogy a kezembe vettem a Jongintól kapott kopott kis fésűt, amit pár hete kaptam tőle, átfutott a fejemen az elmúlt időszak, amit ebben a táborban töltöttem. Amikor idekerültem, azt hittem, örökre vége mindennek, de Jonginnak köszönhetően elviselhetővé vált rabszolgának lenni egy idegen, ellenséges helyen. Életem legrosszabb élménye is itt ért, s biztos voltam benne, hogy azt soha nem fogom tudni kitörölni az emlékeim közül, bármennyire is igyekszem, annyira borzalmas volt. De túléltem azt is, és túl akarom élni ezt is. Ha tehetném, most legszívesebben Dongsikon is bosszút állnék mindazért a kínért, amit okozott nekem – megölte az édesapámat, engem pedig kegyetlenül megalázott, ráadásul megpróbálta összeugrasztani Jongint és Kyungsoo-t is –, de erre sajnos most nem volt lehetőségem. Kárörvendve gondoltam arra, amit Kyungsoo mondott egy-két napja, miszerint Dongsik lábán a seb elfertőződött és sokkal súlyosabbá vált az állapota, mert nem hagyta magát rendesen kezeltetni a gyógyítókkal. Állítólag mindenáron ki akart menni a gyakorlótérre, amikor megtudta, hogy újabb csata közeleg. Most lehet, hogy soha többé nem fog tudni lábra állni. Ez a legkevesebb mindazért a szenvedésért, amit nekem és még talán sok másik embernek okozott.

- Hyeseul? – szólított meg Jongin.

- Oh – zökkentem ki elmélkedésemből –, csak elgondolkoztam. – Gyorsan kifésültem a hajamat és szoros fonatot csináltam magamnak, hogy menekülés közben ne bomoljon ki. A fésűt gondosan eldugtam a táskámba, aztán felcsatoltam a fegyveremet az oldalamra, míg az íj és a nyilakkal teli tegez a vállamon kapott helyet. Kyungsoo a tőreit dugdosta el a különböző helyekre a testén, Jongin pedig a kardját csatolta fel magának. A kezében tartott egy másik kardot is, amelyet Junmyeonnak szánt, hogyha kijutnak, ő se maradjon fegyvertelenül. Végül minden készen állt, a nap is már lefelé vándorolt a horizonton, és ahogy kilestem a kisház ablakán, láttam, hogy a katonák is kezdtek szállingózni a kivégzésre.

A tervünk lényege tulajdonképpen a figyelemelterelés volt, amit a tábor földrajzi elhelyezkedésére és belső elrendezésére alapoztunk. Szerencsénkre a fogda és a gyakorlótér – ami a halálos ítélet végrehajtásának színhelyéül fog szolgálni tágas volta miatt – a tábor két ellentétes oldalán található. Kyungsoo dolga, hogy a gyakorlótéren lépjen működésbe, amíg Jongin kihozza Junmyeont a fogdából, míg mielőtt a térre vinnék. Nekem pedig annyi a dolgom, hogy a kisházban várjam meg Kyungsoo-t, amíg vissza nem ér, hogy aztán a csomagokat felkapva nyomban elinduljunk az erdőbe, ahol majd csatlakozik hozzánk a két másik fiú. Ha minden rendben megy, a tábor a feje tetejére áll, mi pedig megszökünk a sötétség leple alatt.

- Ideje lelépnünk – jelentette be Jongin, miután ő is kikémlelt az ablakon. – Minden megvan?

- De meg ám! – vágta rá Kyungsoo.

- Akkor menjünk – mondta Jongin és felénk fordult. Mondani akart valami csapatbiztatást, de hirtelen nem jutott eszébe semmi.

- Vigyázzatok magatokra, jó? – szólaltam meg én inkább, és mindkettejük kezét megragadtam, hogy erősen megszorítsam őket.

- Igenis, kisasszony – vicceskedett Jongin, hogy oldja a feszültséget, de aztán hamar elkomolyodott, ahogy látta az aggodalmas fejemet. – Na, menjünk, mert hülyét kapok a várakozástól. Nemsokára itt leszünk.

Egy utolsó biztató mosoly után kiléptek a kisházból, én pedig egyedül maradtam. Ez egyszer utoljára.

Most pedig nincs más dolgom, minthogy a perceket számolva visszavárjam Kyungsoo-t.

Jongin pov.

Egy darabig együtt haladtunk Kyungsoo-val, miután magára hagytuk Hyeseult. Eddig én is elég izgatott voltam, de furcsa módon most mintha kezdtem volna lehűlni egy kicsit. Lassan elöntött az a hideg nyugalom és kemény elhatározás, amit csatába menet éreztem mindig. Kitűztem a céljaimat, most már semmi nem tarthatott vissza.

Mielőtt szétváltunk volna, Kyungsoo intett a fejével, hogy kövessem és behúzódott az egyik sátor árnyékába. Óvatosan nézelődtem körbe, hogy vajon nem lát vagy hall-e meg minket valaki, de a környék néptelennek bizonyult.

- Jongin – szólalt meg a barátom halkan, és megérintette a karomat, hogy ránézzek. Felé kaptam a fejemet és komoly, de nyugodt tekintetébe ütköztem. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? Még lefújhatjuk, ha meggondolnád magad. – Egy pillanatig szemeztünk, Kyungsoo kérdőn nézett rám, én meg komoran vissza őrá. Tudtam, hogy nem azért kérdezte, hogy szándékosan megingasson, hanem csak azért, hogy én magam meggyőződhessek róla, hogy száz százalékig biztos vagyok a dologban és nem követek el hibát vele, ha megteszem.

- Biztos vagyok benne – bólintottam határozottan. – Eszemben sincs lefújni, Kyungsoo – tettem még hozzá. Kyungsoo mélyen lélegzett be egy jó nagy adag levegőt, és lassan, egyenletesen fújta azt ki tüdejéből, jelezve, hogy megértette és ezzel lezártnak tekinti a témát. Legalábbis azt hittem, hogy lezárta, míg váratlanul újra meg nem szólalt.

- Ugye tudod, hogy ha kijutunk, nem téged választ? –kérdezte csendesen, s szavai nyomán rögtön megdermedtem egy pillanatra, mert elég súlyosak voltak.

Rengeteget gondoltam erre az elmúlt három hét leforgása alatt, amíg a szökést terveztük és készítettük elő. Kyungsoo semmi olyat nem mondhatott volna, amivel megfutamíthat a dologtól, most, hogy már itt állunk a kapujában, bár eddig sem mondhatott. Teljesen biztos voltam a dolgomban. És bármennyire is fájt, józanul végiggondolva a dolgot, maradéktalanul tisztában voltam azzal, hogy ha kijutunk, Hyeseul nem engem fog választani. Tudtam nagyon jól, éreztem. Hyeseul Junmyeont szereti, de ez engem nem akadályoz meg abban, hogy a legjobbat akarjam neki. Iszonyú nehéz volt elviselni a tudatot, hogy akiért képes vagyok mindent itt hagyni, végül nem engem fog választani, de én léptem erre az ösvényre, én találtam ki az egészet, én rángattam bele mindenkit. Ha törik, ha szakad, végig fogom vinni a tervet és kész.

- Tudom – feleltem végül, s határozottan néztem Kyungsoo szemébe, aki türelmesen várt válaszomra.

- És nem bánt a dolog? – vonta fel a szemöldökeit kérdőn.

- Figyelj, most már nincs időnk a lelkizésre, ezt hagyjuk későbbre, rendben? – hárítottam el a témát, mert nem pont ez volt a legmegfelelőbb időpont arra, hogy ezen diskuráljunk. – Menjünk!

- Ahogy gondolod – hagyta rám a barátom és tovább indultunk. Hamarosan szétváltak útjaink, egy utolsó pacsival intettünk ideiglenes búcsút egymásnak. Kyungsoo a gyakorlótérre igyekezett, ahol a többi katona is volt, én pedig feltűnésmentesen a fogda felé vettem az irányt.

A sereg vezetőségével való kapcsolataimnak hála pontosan tudtam, mikor indulnak majd el Junmyeonért, hogy a vesztőhelyre vigyék. Még nagyjából fél óra volt hátra addig, így most jött el az ideje, hogy kiszabadítsam őt. Ezen a részén a tábornak ekkor már szinte senki sem járt, mindenki a kivégzést várta, így különösebb fennakadás nélkül sikerült elérnem a helyszínt. Óvatosan közelítettem meg az épületet, hogy az őrök ne vegyenek észre. Meglepetésemre csak egyetlen katona strázsált ott, de egyáltalán nem bántam. Ez csak megkönnyíti a dolgomat. Figyelmesen felmértem a terepet, és miután megbizonyosodtam róla, hogy minden tiszta, a lehető leghalkabban az őr háta mögé kerültem és egy határozott, kemény mozdulattal erősen leütöttem a tőröm nyelét használva. Egy szempillantás alatt, egyetlen hang nélkül csuklott össze előttem, s hogy megelőzzem a hangos puffanást, gyorsan elkaptam az erejét elhagyott testet és lefektettem a földre. A zsebembe túrtam a zsinegért, amit korábban dugtam be oda, és sietősen összekötöttem a csuklóit, majd az eszméletlen őrt a fogda épülete mögé húztam a hóna aljánál fogva és otthagytam a falnak döntve. Még mielőtt elfelejtettem volna, a száját is betömtem egy darab ronggyal, hogy ne tudjon kiabálni, ha magához tér. A fegyverét magamhoz vettem, jól jöhet még, aztán vetettem egy utolsó, elégedett pillantást a kiütött őrre. Egy gonddal kevesebb.

Mielőtt még bementem volna, előkaptam egy fekete maszkot, amit Hyeseul készített nekem, hogy elfedhessem vele az arcomat. Fokozott elővigyázatossággal nyitottam be a fogda ajtaján. Biztos voltam benne, hogy bent is csak egyetlen őrrel kell majd számolnom, hiszen mindig így van. Nem is tévedtem. Sajnos őt nem intézhettem el anélkül, hogy észre ne vegyen, mert az ajtó nyitódása elég egyértelműen jelzi, hogy valaki bejött, de reméltem, hogy a maszk majd takar ahhoz eléggé, hogy ne ismerjen fel a benti őr azonnal.

- Ki van ott? – kérdezte nyomban, ahogy meglátott. Idebent csak néhány fáklya világította meg a helyiséget, így kellett néhány másodperc, amíg a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz. Szó nélkül lapultam a falhoz ezalatt, míg az őr tovább szólítgatott bentről. Junmyeon cellája, a Lyuk előtt állt, mert rá kellett most fokozottan felügyelni. Beljebb merészkedtem, de olyan halkan lépkedtem, amennyire csak tudtam. Feleslegesnek bizonyult, mert már meglátott, de nem gazán értette a szituációt. Legalább nem ismert fel. Felé futottam és már emeltem a karomat, hogy lecsapjak a halántékára, de gyorsabb volt nálam és kikerülte az ütésemet. Észlelte, hogy nem barátságos szándékkal érkeztem és előrántotta a kardját, hogy visszavágjon. Hátráltam egy lépést, hogy kövessem a példáját.

Nagyon nem így terveztem, de kénytelen voltam párbajba keveredni vele. A szűk hely nagyon nem volt alkalmas a harcra, s emiatt mindketten nehézkesen mozogtunk. Az őr harciasan csillogó szemekkel vetette rám magát, de sikeresen hárítottam minden próbálkozását. Még csak az hiányzik, hogy megsebesítsen itt engem! Egy darabig kerülgettük egymást, mialatt sikerült bekapnom egy nem éppen szelíd rúgást az oldalamba, de engem sem kellett félteni. Az fel sem merült bennem, hogy megöljem, hiszen nem akartam több emberéletet kioltani, hacsak nincs más választásom. Igyekeztem sarokba szorítani az őrt, aki vadul kapkodott felém, meglehetősen veszélyes helyzetet teremve ezzel. Nagy nehezen mögé kerültem és sikerült végre leütnöm. Kezéből hangos csörömpöléssel esett ki a kard, s lerogyott a fal mentén. Enyhén lihegve hajoltam le mellé, hogy megszerezzem a kulcsait, amelyek a cellákat nyitották. Sietnem kellett, nehogy magához térjen, amíg itt ügyködök. Szerencsére a Lyuk kulcsai egy külön karikán lógtak, így nem kellett sokáig keresgélnem. Biztos kézzel nyitottam ki az ajtót és a vasrácshoz léptem. Junmyeon már ott állt, a rácsot markolta, valószínűleg hallotta a csetepaté hangjait, így rögtön izgatott tekintetével találtam szembe magam.

- Jong…

- Hallgass! – vágtam a szavába halkan, de keményen. – Ne kérdezz semmit, csak kövess, értve vagyok?

Junmyeon értetlenül bámult rám, majd bólintott, miközben a kulccsal babráltam és végre sikerült kinyitnom a zárat. Kitártam az ajtót előtte, ő pedig habozás nélkül kilépett. Egy rövid pillantást vetett az elterült őrre, de nem kérdezett semmit. A kinti őrtől elkobzott kardot a kezébe nyomtam és megindultam előtte kifelé. Mielőtt kiléptünk volna a szabadba, lehúztam a maszkomat és körbekémleltem kint. Semmi gyanúsat nem láttam, egy árva lélek se volt ott. Még nem indultak el Junmyeonért, időben voltunk. Elnéztem a gyakorlótér felé, s megkönnyebbülve lélegeztem fel, amikor meghallottam a kiáltásokat abból az irányból és megláttam egy, az ég felé kígyózó vékony füstoszlopot. Ezek szerint Kyungsoo is sikeresen végrehajtotta a feladatát, ami az volt, hogy gyújtsa fel a szalmabábukat, amelyeken a nyilazást lehetett gyakorolni. A tűz remélhetőleg eltereli a figyelmüket arról, hogy éppen ki akarnak végezni egy rabot, és amíg ott vannak elfoglalva az oltással, addig mi feltűnésmentesen leléphetünk Junmyeonnal a fogdából.

- Kövess! – sziszegtem hátra a vállam felett Junmyeonnak, és kiléptem a fedezékünkből. Elrohantunk a konyha és a katonák sátrai előtt, s végig pásztáztam a környéket a tekintetemmel, hogy nem vesznek-e észre bennünket, de nem láttam senkit. Junmyeon mögöttem futott, és ő is folyamatosan figyelt. Végre megláttam a kisházat és nagy erővel rontottam be oda.

Úgy látszik, Kyungsoo-nak tovább tartott a tűzcsiholás, mint számítottunk rá, mert Kyungsoo és Hyeseul még ott voltak a házban, amikor berobbantunk oda Junmyeonnal. Ijedten kapták fel a fejüket, de mindkettejükből egy megkönnyebbült sóhaj tört fel, amikor felismertek minket.

- Junmyeon! – kiáltott fel Hyeseul sírós hangon és rögtön a mellettem álló férfi karjaiba vetette magát.

Hyeseul pov.

Ott csókoltuk egymást, ahol csak értük. A folytonos rettegés, hogy elveszíthetem Junmyeont, most egyszerre kitört belőlem és olyan erősen szorítottam magamhoz a testét, hogy szinte félő volt, megfojtom őt. Junmyeon egyik keze arcomra siklott, másikkal a derekamnál tartott. Olyan kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba, mintha most látnánk egymást utoljára. Még sosem kerültem ilyen közeli kapcsolatba vele, sosem csókolt még meg ilyen lázasan, de a mostani szituációnk és az eddig átéltek miatt mindketten hevesen reagáltunk a másikra. Végre magamhoz ölelhettem őt, ujjaim alatt érezhettem testét, megbizonyosodhattam róla, hogy még él, lélegzik és velem van. Úgy éreztem magam, mintha a fél életemet kaptam volna vissza hirtelen.

- Hyeseul – suttogta a nevemet Junmyeon, és az enyémnek támasztotta a homlokát. Rámosolyogtam, és majd kiugrott a szívem a mellkasomból, amikor visszamosolygott rám.

- Minden rendben lesz – leheltem neki. – Megszökünk, és új életet kezdünk valami biztonságos helyen, jó?

- Lehetne, hogy ezt később beszéljétek meg? Erre most nagyon nem érünk rá – szólalt meg mögöttünk Jongin sürgetően. Elhúzódtam Junmyeontól és odaléptem a fiúhoz.

- Köszönöm, Jongin – öleltem meg lazán, de ő megmerevedett az érintésem alatt.

- Jól van már, csak menjünk tovább! –dörmögte kelletlenül és felkapta a csomagját. Én is gyorsan felvettem az enyémet és Junmyeon kezébe nyomtam, amit neki készítettem össze. Hálás mosollyal kapta a hátára azt.

Libasorban hagytuk el a házat és indultunk az erdőszél felé. Jongin ment legelöl, mögötte én, majd Junmyeon és Kyungsoo zárta a sort. Úgy látszik, Kyungsoo tüze nagyon bevált, mert a gyakorlótér felől csípős füst szagát hozta a szél és hangos kiabálás hallatszott, mintha kész káosz lenne ott. Már majdnem elértük a fákat, amikor váratlanul a parancsnok jelent meg előttünk úgy harminc méterrel. Fogalmam sincs, mit keresett itt, és egyáltalán nem volt örömömre a viszontlátás. Rögtön észrevette kis csapatunkat, nekem pedig megfagyott ereimben a vér. Jongin szinte reflexből rántott maga mögé, én pedig Junmyeont ragadtam meg, hogy maradjon takarásban. A parancsnok felkiáltott és felénk iramodott.

- Jongin? – kiabálta futás közben. Jongin egy másodpercig habozott csak, mielőtt cselekedett.

- Futás! – adta ki az utasítást, és mindannyian rohanni kezdtünk a fák felé, a parancsnok meg a nyomunkban loholt.

- Hé, megállni! – kiáltott ránk, de eszünkben sem volt engedelmeskedni. – Utánuk! – ordított rá néhány katonára, akik mintha a semmiből tűntek volna fel hirtelen. Végre elértük az erdőt és bevetettük magunkat a fák közé. Az ösvényre lépve nagyobb sebességre kapcsoltunk, így nagyon oda kellett figyelnem, hogy hova lépek, ráadásul a zsákom fel-le ugrált a hátamon, ami elég zavaró volt.

- Honnan a fenéből jöttek ezek... – mondta Kyungsoo menekülés közben. Igazán jó kérdés volt, de a válasz helyett inkább az érdekelt most mindenkit, hogy sikerül-e eljutnunk a folyóig. - Á! – kiáltott fel Kyungsoo egyszeriben, s aztán egy suhanó hangot hallottam. Egy nyílvessző csapódott az egyik fa törzsébe és mélyen beleállt, miután pár centiméterrel kerülte csak el a fiút. Már lőttek is ránk.

- Tovább, tovább, gyorsan! – kiabálta Kyungsoo és gyorsabb tempóra ösztökélt minket, miközben további nyilak repdestek körülöttünk.

- Cseréljünk helyet! – torpant meg Jongin és kiállt előlem a sorból, hogy átvegye hátul Kyungsoo helyét, így most már ő haladt előttem.

Az út a folyóhoz nem volt túl hosszú, de ilyen körülmények között alig vártam, hogy odaérjünk végre. Lélekszakadva rohantam, Junmyeonnal a sarkamban és elöntött a félelem, hogy bármelyikünket is eltalálják. Végtelennek tűnő hajsza után pillantottuk meg a folyópartot és a két csónakot, amiket az elmúlt napokban direkt úgy állítottunk be, hogy csak be kelljen tolni és beleugrani. Már majdnem ott voltunk, amikor Junmyeon megcsúszott mögöttem valamin és egy meglepett kiáltással elhasalt. A mögötte lévő Jongin már nem tudta kikerülni őt, így nagy lendülettel ráesett Junmyeonra, s nyögve elterültek az ösvényen. Rémülten kaptam hátra a fejem, és legszívesebben odarohantam volna felrángatni őket a földről, de Kyungsoo karon ragadott és a csónakok felé tuszkolt. Üldözőink lépései egyre közelebbről hallatszódtak, a lövések is egyre sokasodtak. Leráztam magamról Kyungsoo-t és előkaptam egy nyilat a tegezből, majd igyekezvén figyelmen kívül hagyni a fülemben dübörgő szívverésemet, a húrra illesztettem azt. Erősen koncentrálva becéloztam az egyik íjászt és kiengedtem a nyilat, ami betalált és nyomban leszedte a katonát. Eggyel kevesebb. Újabb célpontot kerestem, miközben fél szemmel láttam, hogy Jongin és Junmyeon feltápászkodnak esésükből, és felénk tartanak ők is. Egy másik íjászra céloztam, aki ebben a pillanatban lőtte ki a nyilát felénk.

- Ne! – ordítottam fel, de már késő volt. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kilőtt nyíl villámgyorsan szeli át a levegőt és eltalálja célpontját.

Kiáltásommal egy időben Junmyeon megmerevedve felnyögött, a hátához kapott, majd aláhullott a folyópart porába.