24. rész

Hyeseul pov.

Mintha a történelem megismételte volna önmagát. Úgy éreztem magam, mint azon a napon, amikor Jongin apjának serege lerohanta és elpusztította a falunkat, és én ott álltam lefagyva a haldokló édesapám mellett. Idő és tér mintha megállt volna körülöttem, s én képtelen voltam mást érzékelni, mint a megsebesített, elesett szerettemet. Valaki hangosan felsikított, s csak nagyon nehezen jutott el a tudatomig, hogy én magam visítozom. A nyilak valószínűleg még mindig repdestek körülöttünk, de a veszélyre fittyet hányva próbáltam odajutni Junmyeonhoz, ám valami megakadályozott ebben.

- A csónakba! Kyungsoo, vidd a csónakba! – ordította Jongin, miközben lehajolt Junmyeonhoz. Két kar fonódott a derekam köré, és Kyungsoo az egyik csónak felé kezdett vonszolni engem. Próbáltam lefejteni magamról karjait, de olyan erősen tartott, hogy nem jártam sikerrel.

- Eressz el! Hallod, Kyungsoo, engedj el azonnal! Junmyeon! Junmyeon…. – sikítoztam kétségbeesetten, ellenállva a fiúnak. Teljesen elvesztettem a fejemet, csak Junmyeont láttam, aki tehetetlenül feküdt a földön, s a háta közepéből egy nyílvessző állt ki.

- Hyeseul, fejezd ezt be, és szállj be a csónakba MOST! – kiáltott rám Kyungsoo erélyesen. Maga felé fordított és nem durván, de erősen megragadta az államat, hogy rá figyeljek. – Jongin gondoskodik róla, de ha most odamész, mind itt halunk meg, úgyhogy tedd, amit mondtam, kérlek!

Végre eljutott az agyamig, amit mondtak nekem, így engedelmeskedtem a fiúnak és beszálltam a csónakba. Iszonyatosan féltem, de közben olyan vad gyűlölet öntött el, ami erőt adott. Az íj és a nyíl még mindig a kezemben volt, s ezt kihasználva újra megpróbáltam célba venni az ellenséget. Az egyiket sikerült leszednem, pedig szinte biztos voltam benne, hogy el fogom hibázni. Közben őrülten dobogó szívvel figyeltem, hogy ezalatt mi történik a másik két fiúval, s láttam, hogy Jongin időközben felnyalábolta Junmyeont, és a másik csónak felé igyekezett vele. Beugrott vele, óvatosan lerakta őt, majd megragadta a lapátot és minden erejét megfeszítve kezdett el evezni, hogy minél hamarabb eltávolodjanak a parttól. Kyungsoo ugyanígy tett, én pedig lelőttem még egy katonát. Ledobtam az íjat és segítettem Kyungsoo-nak evezni a másik lapáttal, miközben ő irányított, hogy mikor húzzam. Jongin egyedül csinálta, de így is gyorsan haladt, s nemsokára elhagytuk a part közelét és elindultunk lefelé a folyón. A parancsnok össze-vissza ordibált, és a parton követett minket, de a lövések megszűntek.

- Elfogytak a nyilaik – mondta Kyungsoo evezés közben, de kijelentése nem nyugtatott meg. Túl későn fogytak ki.

Aggódva pislogtam Jonginék csónakja felé, hogy láthassam, mi van Junmyeonnal, de az egyre mélyülő esti sötétségben nem sokat láthattam, még ha nem is voltak messze tőlünk. Annyit tudtam kivenni, hogy félig ülő, félig fekvő helyzetben helyezkedett el, de nem leshettem folyamatosan őket, mert oda kellett figyelnem nekem is arra, amit csinálok.

Elég gyorsan magunk mögött hagytuk a tábor környékét, s hamarosan csend borult a négyesünkre, senki nem szólt egy szót sem. Nem hallatszott körülöttünk más hang, csak az erdőéjszakai neszei és evezőink találkozása a vízzel. Mindenki az evezésre koncentrált, ami nekem meglepően jól ment megerőltető léte ellenére. Nem tudtam eldönteni, hogy az elmúlt hetekben való edzéstől, vagy csak azért, mert a vérem őrülten forrt és hajtott előre, hogy minél gyorsabban elérjük a helyet, ahol kiszállhatunk. Csak mentünk és mentünk, s én attól féltem, hogy Junmyeon el fog vérezni, és én nem tehetek érte semmit, mert még csak ott sem vagyok mellette. Nagyon féltem, ezerszer jobban, mint reggel, s az a jelenet Jonginnal a kisházban most oly’ távolinak tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, pedig mindössze tizenkét órája volt, hogy Jongin ott feküdt mellettem és nyugtatgatott. Valóra vált, amitől rettegtem.

Szótlanul haladtunk, de én már alig vártam, hogy véget érjen ez az idegtépő vízi út. A helyet, ahol partra akartunk szállni, Kyungsoo szúrta ki, ebben a sötétben fogalmam sincs, hogyan. Hátraszólt Jonginnak is, aki kissé le volt maradva mögöttünk, hogy készüljön. Lassan és óvatosan közelítettük meg a partot. Amint megálltunk, az evezők azonnal kihullottak a karjaimból, amelyeket már alig éreztem a megerőltetéstől. A fáradtság hirtelen és nagy erővel csapott le rám, és Kyungsoo-nak kellett kitámogatnia engem a csónakból, mert majdnem a vízbe zúgtam, amikor egyedül próbáltam a partra vergődni.

- Köszönöm – mondtam a fiúnak, aki ekkor már azzal foglalatoskodott, hogy kikösse a csónakot egy közeli fa törzséhez egy láncnál fogva, hogy ne ússzon el. Én nyomban Jongin és Junmyeon felé fordítottam a figyelmemet. Jongin sikeresen megállt, a láncot pedig kidobta a partra, amit már meg is ragadtam, hogy kövessem Kyungsoo példáját. Jongin megpróbálta talpra állítani Junmyeont, de a fiú összecsuklott és nem tudott egy lépést sem tenni.

- Kyung, segíts! – kérte Jongin a barátját, aki nyomban ott termett és máshogy próbálkoztak. Míg Kyungsoo a két lábánál emelte meg Junmyeont, addig Jongin a hónaljánál tartotta őt, és nagy körültekintéssel a partra tették őt.

- Junmyeon! – rogytam térdre mellette azonnal. Borzalmas állapotban volt: az arca csupa kosz volt a folyóparttal való találkozástól, de a piszokréteg alatt látszott, hogy halálsápadt. Alig lélegzett, s a hátából még mindig kimeredt az a gyilkos vessző, ruháján hatalmas vérfolt terült szét. Kétségbeesetten fogtam meg őt a vállánál, mert már annyi ereje sem volt, hogy ülve megtartsa magát. A nevét ismételgetve szólongattam, mire lassan kinyílt a szeme. – Tarts ki, Junmyeon, nem lesz semmi baj… Valaki segítsen már! – kiáltottam fel idegesen. Tenni akartam valamit, bármit, hogy megmentsem őt, hogy csillapítsam a szenvedését.

- Megpróbálom kiszedni a nyílvesszőt a hátából – mondta Jongin.

- Hülye vagy?! Csak még jobban szétroncsolná a belső szerveit – szólt rá Kyungsoo.

- Jó, akkor mégis mihez kezdjünk?!

- Csak csináljunk már valamit! – sürgettem őket. Nem tudtam gondolkodni, az agyam teljesen kiürült, lefagytam. Rettegtem, hogy elveszítem őt, de képtelen voltam cselekedni, így tehetetlenségemben mástól vártam azt.

- Orvoshoz kell vinnünk őt – mondta Kyungsoo, miközben kitapintotta Junmyeon pulzusát.

- Az erdő közepén vagyunk, a legközelebbi falu is egynapi járóföldre van innen! – vetette ellen Jongin. – Mi lenne, ha visszaülnénk a csónakokba és tovább eveznénk? Úgy emlékszem, mintha lenne egy kisebb város délebbre.

- Mire odaérünk, elvérzik… Már alig lélegzik.

- AKKOR MÉGIS MIT CSINÁLJUNK? – tört ki magából Jongin ingerülten.

- Nem tudom, de légy szíves, ne ordíts velem, mert attól nem lesz jobb! – szólt rá Kyungsoo Jonginra.

- Tudom, csak… - Jongin nem fejezte be elkezdett mondatát, csak frusztráltan túrt a hajába, miközben hátat fordított nekünk. Ő is zaklatott volt, s úgy nézett ki, mint aki menten kitép egy marok hajat a feje tetejéről idegességében.

Egy gyenge érintést éreztem meg alkaromon, mire nyomban Junmyeonra pillantottam újból. Szemei megint felnyíltak félig, s a fiú felsőteste rázkódni kezdett karjaimban. Gyengéden megérintettem az arcát, s mutatóujjammal letöröltem a szája sarkában lévő koszt. Junmyeon ajkai szólásra nyíltak.

- Hye… Hyeseul – lehelte erőtlenül –, tudnod kell, hogy…

- Hogy?

- Sze… Szeretlek – préselte ki magából nagy nehezen. Olyan halkan beszélt, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.

- Én is szeretlek, Junmyeon – súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja. A sírás határán álltam már, de nem akartam gyengének mutatkozni előtte. Erősnek kellett maradnom, hogy segíthessek neki.

- Mindig te voltál… az egyetlen nekem – mosolyodott el bánatosan. Szemei tompán fénylettek, minden csillogás eltűnt belőlük, ami korábban benne volt. Az élet a szemem láttára szökött ki a vőlegényemből, s én nem tehettem érte semmit az égvilágon, csak azt, hogy szorosabban tartom őt.

- Te is nekem, te is nekem – mondtam, miközben összeszorítottam a fogaimat, hogy ne bőgjem el magam abban a pillanatban.

- Ígérj… meg nekem… valamit – kérte szaggatottan, s egyre jobban zihálni kezdett, miközben beszélt.

- Ne beszélj, Junmyeon, az nem tesz jót neked – csitítottam őt, de nem fogadott szót nekem, tovább beszélt.

- Maradj… vele – pislogott oldalra. Követtem tekintetét és megpillantottam Jongint, aki pár méterre állt tőlünk csípőre tett kezekkel, és minket figyelt. Mikor meglátta, hogy őt nézzük, zavartan fordult félre, mint akit rajtakaptak, hogy kilesi mások bensőséges pillanatait. – Jongin… jó ember. Vigyáz majd rád… Mellette… jó sorod lesz… Ha már én nem tudok… vigyázni rád… többé.

- Ne mondd ezt, kérlek, ne mondj ilyeneket – susogtam a fülébe összeszorult torokkal. Szavai hallatán nem bírtam tovább tartani magamat, könnyeim könnyedén törtek utat maguknak, s folytak le arcomon. Éreztem, hogy Junmyeon egyre nehezebben veszi a levegőt, s minden erőfeszítésére szüksége van ahhoz, hogy nyitva tudja tartani a szemeit.

- Jong… - akarta mondani, és megint Jongin felé pillantott.

- Mondani akarsz neki valamit? – kérdeztem sírós hangon, mire csak pislogott egyet igenlésül. – Jongin, neked akar mondani valamit! – hívtam oda a fiút, aki rögtön ott termett mellettünk és térdre ereszkedett, hogy hallja Junmyeon szavait.

- Kérlek… vigyázz rá… helyettem is – mondta elhalóan Junmyeon. Jongin ijedten nézett vissza rá, nem tudta, hogyan reagáljon a haldokló fiú szavaira.

- Vigyázni fogok rá – motyogta Jongin végül Junmyeon szemébe nézve.

- Ígérd meg! – ragadta meg Junmyeon Jongin ruhájának ujját hirtelen jött erővel.

- Megígérem – biztosította Jongin őt, megfogta a fiú földön fekvő kezét, és megszorította, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Mindent megteszek érte, hogy megvédjem! – Jongin nem beszélt hangosan, de hangjából csak úgy sütött az elszántság.

- Köszönöm… - lehelte hálásan Junmyeon.

Ez a sok beszéd minden erejét kivette Junmyeonból, s már nem csinált mást, csak újból rám nézett és félig lehunyt szempillái alól figyelt engem. Teljesen rám támaszkodott, s én kétségbeesetten öleltem magamhoz őt, miközben a könnyeim egyre csak folytak.

- Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj… - ismételgettem egyfolytában úgy, mintha attól, hogy ezt mondogatom, majd valóra is válik. Junmyeon szemei lezáródtak, már nem látott engem, s volt egy olyan érzésem, hogy nem is hall. Feje erőtlenül bukott előre a vállamra, majd valami meleget és folyékonyat éreztem meg ott a ruhámon keresztül. Eltoltam a fejét, és halálra rémülve vettem észre, hogy csupa vér a vászon ott, ahol a szája hozzám ért. Junmyeon vért köhögött fel.

- Ne, ne, Junmyeon, ne, kérlek, ne, ne add fel, ne… - hadartam össze-vissza. Jóformán észre se vettem, hogy előre-hátra kezdtem dülöngélni vele, miközben erősen szorítottam magamhoz. – Nem teheted ezt velem, érted? Nem hagyhatsz itt! – kiáltottam fel fájdalmasan, de Junmyeon nem reagált. – Junmyeon! Junmyeon!

Nem jött felelet. Junmyeon nem mozdult, és hiába füleltem, nem hallottam a légzését. Elment.

Egyszerűen nem hittem el, ami történt. Sírva öleltem élettelen testét, s össze-vissza csukladoztam a rosszul vett levegőtől. Látásomat elhomályosították a könnyeim, minden összefolyt előttem. Nem tudom, meddig tartott, de nagyon hosszú ideig csak ültünk ott a porban, miközben én Junmyeon testét szorongatva zokogtam keservesen, eláztatva ezzel ruháját a nyakánál. Legszívesebben ordítottam, törtem-zúztam volna kínomban, de nem tettem, mert nem volt rá lehetőségem.

Végül abbamaradt a sírásom, mert könnyeim forrása kiapadt, már egy csepp se termelődött tovább. Ruhám ujjába töröltem nedves arcomat és körbenéztem. Jongin és Kyungsoo egy fa tövében ültek szótlanul, de ekkor Jongin lassan felállt és odajött mellém. Egy meleg tenyeret éreztem meg a fejemen, a fiú lágyan simított végig a hajamon, együttérzését akarva kifejezni. A kéz hamar eltűnt, s már csak azt vettem észre, hogy Jongin Junmyeon háta mögé nyúl.

- Mit csinálsz? – kérdeztem rémülten, mert azt hittem, ki akarja húzni a nyilat.

- Letöröm a végét, hogy ne így… - magyarázkodott Jongin, mire megnyugodva bólintottam egyet. Jongin letörte a nyíl szárát, a markában maradt fadarabot pedig a folyóba hajította. Óvatosan fektettem a hátára Junmyeont, s ismét a sírás határán álltam, ahogy felé hajoltam, hogy végtelenül gyengéd mozdulatokkal kisöpörjem a szemébe hullott sötétbarna tincseit. Szemei már le voltak hunyva, arca olyan békésnek tűnt, hogy szinte elhittem volna, hogy csak alszik, ha a szája szélén nem húzódott volna egy vastag véres csík. Borzasztó látvány volt, és a szívem millió apró darabra tört, ahogy végignéztem halott szerelmemen. Képtelen voltam tovább elviselni ezt az egészet. Lassan odahajoltam fölé és egy utolsó csókot leheltem ajkaira. Végigsimítottam arcélén, s azokra a napokra gondoltam, amikor még szabadon, gondok nélkül és végtelenül boldogan éltük a hétköznapi életünket otthon, a falunkban. Mindent megtennék most azért, hogy visszamehessek az időben és újra átélhessem azokat a pillanatokat. Hozzá akartam menni feleségül és vele akartam élni, de a sors kegyetlenül elvette őt tőlem.

Csak térdeltem ott mellette, ki tudja meddig, s úgy éreztem, már semmi sem számít. Jongin és Kyungsoo azonban szemlátomást nem ezen a véleményen voltak, mert egy idő után csendesen tanácskozni kezdtek a háttérben. Nem figyeltem oda rájuk, gondolataim egész máshol jártak, talán épp azon morfondíroztam, kezdjek-e el újból bőgni vagy se. Eléggé úgy éreztem, hogy képes lennék rá, de valójában már ehhez túl fáradt voltam. A könnyek pedig nem tömték be azt a nagy fekete lyukat a szívemen, ami most keletkezett rajta, így feleslegesen hullattam volna őket továbbra is.

Merengésemből Kyungsoo hangja rángatott ki, aki Jongintól tudakolta, hogy most mi legyen a továbbiakban.

- El kell… el kell temetnünk őt – válaszolta Jongin komoran.

- De nincsenek eszközeink – hívta fel a problémára a figyelmét Kyungsoo. Riadtan kaptam feléjük a fejemet, ahogy meghallottam eszmecseréjüket. Egyáltalán nem álltam még készen arra, hogy elengedjem őt, és fogalmam sincs, hogy tudott Kyungsoo ilyen… tárgyilagosan beszélni az egészről, miközben nekem vasmarokkal szorította egész bensőmet a fájdalom.

- Mire készültök? – kérdeztem tőlük, mire felém fordultak.

- Hyeseul – jött oda hozzám ismét Jongin, letérdelt elém, a szemembe nézett és nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna. – Nyugovóra kell őt helyeznünk… Nem hagyhatjuk csak így itt, de tovább kell mennünk.

Jongin arca is megviselt volt már, letört és fáradt volt ő is. Lassan jutott el az agyamig, hogy igaza van, nem tehetünk mást, ezért beleegyezésül kókadtan rábólintottam a dologra.

- Tisztességes temetést kéne kapnia – mondta Jongin, végigsimítva a homlokán. – Mert igazán megérdemli…

Kyungsoo is odajött mellénk, és újabb ötletet vetett fel, hogy hogyan helyezzük végső nyugalomra őt.

- Egyszer olvastam egy történetet – kezdett bele a fiú –, amiben a hősi halott harcost a csónakba helyezték a fegyvereivel együtt és leengedték a folyón. Így a lelke szabadon szárnyalhatott, míg végül eljutott végső nyughelyére, ahol megpihent…

Miután Kyungsoo elhallgatott, senki sem szólalt meg egy darabig, ahogy emésztgettük a hallottakat. Végül én törtem meg a csendet.

- De így bármi megtörténhet vele…

- Azt már sosem tudjuk meg – mondta Kyungsoo halkan.

- De engem attól még érdekel, mi lesz vele! Nem szeretném, hogy csak úgy úszkáljon a szabad ég alatt, kitéve mindennek…

- Hyeseul, kérlek, próbálj megnyugodni – kérlelt Jongin kedvesen, de hirtelen magam sem tudom, miért, felment bennem a pumpa.

- Már hogy nyugodhatnék meg? – szálltam szembe vele mérgesen. – A vőlegényem meghalt, és komolyan az a legjobb ötletünk, hogy rakjuk egy csónakba és küldjük le a folyón?!

- Hye… - Jongin megpróbált megfogni, de elrántottam a kezemet az érintése elől, felpattantam ültő helyemből és feldúltan arrébb vonultam. Egy pár méterre lévő fánál kötöttem ki, s vágtam rá a törzsére egy nagyot, amivel csak azt értem el, hogy éles fájdalom hatolt a tenyerembe és sikerült felsértenem a bőrömet. Mérgesen fújtam némi hideg levegőt a horzsolásra, hogy hűtsem azt, aminek köszönhetően egy-két perc elteltével a saját dühöm is elpárolgott. Kénytelen voltam belátni, hogy egyszerűen nincs más lehetőségünk, minthogy megtegyük, amit Kyungsoo mesélt. Kellett egy perc, hogy összeszedjem magam és visszaforduljak a fiúk felé, akik ugyanúgy álltak ott, mint amikor ott hagytam őket.

- Ne haragudjatok – motyogtam szemlesütve.

- Nincs semmi baj – felelte rögtön Jongin.

- Akkor… csináljuk – egyeztem bele a dologba. A fiúk bólintottak, és nekiláttak, hogy a lehető legméltóbb módon adjuk meg a végtisztességet Junmyeonnak. Kihúzták a partra az egyik csónakot és óvatosan visszafektették őt oda, én pedig elrendeztem a ruháit, majd fogtam a kardját és a két keze közé helyeztem azt. Annyira ártatlannak nézett ki, ahogy ott feküdt, annyira tisztának… Mert az is volt. Nem ezt érdemelte volna.

Akartam keresni valami virágot, hogy a feje mellé helyezzem, de a sötétben szinte semmit nem láttam az erdei aljnövényzetből, így ezt is el kellett vetnem. A fiúk készen álltak rá, hogy vízre helyezzék a csónakot, csak rám vártak, hogy elbúcsúzzak tőle. Bánatosan pásztáztam még egyszer, utoljára végig az arcát, s ujjaimmal megcirógattam a kezét.

- Ég veled, Junmyeon – suttogtam. – Mindig szeretni foglak.

Elléptem a csónak mellől, Jongin pedig kioldotta a láncot. Együttes erővel tolták vissza a vízbe és állították menetirányba. A ladik lassan, nehézkesen indult útnak lefelé a folyón, s én addig bámultam utána, mígnem teljesen beleolvadt az éjszakába. Utána hátat fordítottam a víznek, és céltudatosan fel akartam kapni a hátizsákomat, hogy minél gyorsabban itt hagyjam ezt a borzalmas helyet.

- Talán jobb lenne, ha ma éjjelre már itt maradnánk, és csak holnap mennénk tovább világosban – vetette fel Kyungsoo. – Nem lenne jó, ha esetleg eltévednénk…

- Mondasz valamit…

- Micsoda? Azt hittem, továbbindulunk, hiszen azt mondtátok az előbb! – ellenkeztem azonnal. Az utolsó dolog, amire vágytam az volt, hogy itt kelljen töltenem az éjszakát.

- Igen, de sötét van és…

- Nem érdekel, én nem maradok itt egy perccel se tovább! – csattantam fel hisztérikusan, kicsit erősebben, mint ahogy szerettem volna. Nem akartam hisztis libába átcsapni, de képtelen lettem volna itt maradni azok után, hogy a vőlegényem a karjaim között halt meg alig egy órája ezen a helyen. Azt már nem tudtam volna elviselni, pedig már így is közel álltam hozzá, hogy összeroppanjak.

Jongin és Kyungsoo egymással szemeztek, végül megadták magukat a követelőzésemnek és rábólintottak, hogy elinduljunk az ösvényen.

- Keressünk egy tisztást, vagy akármit, csak ne kelljen itt maradnom – kértem őket megenyhülve. – Ne haragudjatok, én csak…

- Megértjük, Hyeseul, nyugodj meg – csitítgatott Kyungsoo, és ő is felkapta a csomagját útra készen. Jongin is így tett, de a Junmyeonnak bepakolt dolgokat előbb szétosztottuk hármunk zsákjába.

Elindultunk az erdő belseje felé vezető úton, és reméltem, hogy hamar találunk majd egy olyan helyet, ahol megalhatunk. Holtfáradtan ballagtam Jongin mögött, s közben átadtam magamat az agyamat elárasztó zsibbadásnak. Nem akartam semmit sem érezni, és semmire se gondolni. Mindkettő túl fájdalmas volt most, és örömmel menekültem előle.

Vagy egy órán keresztül caplattunk az erdőben, mire végre ráakadtunk egy alkalmas helyre. Sokkal jobbnak bizonyult, mint amire számítottam. Ugyanis az erdő közepén egy viszonylag nagy tisztáson nem másra bukkantunk, mint egy elhagyatott vadászkunyhóra.

*

Jongin pov.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor az üres házra ráleltünk. Legalább az a probléma megoldódott, hogy hol töltsük az éjszakát. Mindannyian kimerültek voltunk már mind fizikailag, mind pedig szellemileg a szökés alatt átélt izgalmak, az evezés és Junmyeon elvesztése miatt. Sok minden kavargott bennem a történtek hatására, de egyelőre elnyomtam minden érzést és gondolatot ezzel kapcsolatban és arra koncentráltam, hogy biztonságba helyezzem kis csapatunkat. Körbejártuk a kunyhót, hogy megbizonyosodjunk, valóban nem tartózkodik odabent senki, mielőtt beléptünk az épületbe.

A ház két nagyobbacska helyiségből állt, egy konyhából és egy másik szobából, amit nappal társalgásra használtak, éjszaka pedig aludtak benne. Hatalmas szerencsénk volt ezzel a hellyel, de nem nagyon kényelmesedhettünk el. Kyungsoo elég hamar rálelt két lámpásra, amiket gyorsan meg is gyújtottunk, hogy szabaduljunk végre a ránk telepedő sötétségtől. Tüzet nem gyújtottunk, mert elég kellemes és meleg késő tavaszi esténk volt, nem fáztunk.

- Harapjunk valamit, aztán aludjunk – dörgölte meg Kyungsoo a szemeit nyúzottan. Letelepedtünk a faasztalhoz, ami a konyha nagy részét elfoglalta és előhalásztunk a zsákjainkból egy kis elemózsiát. Nem ehettünk sokat, mert a magunkkal hozott étellel nagyon takarékoskodnunk kellett, de épp elég volt ahhoz, hogy elnyomja az éhségünket. Az étkezés alatt egy szó sem hangzott el közöttünk, ami nem volt meglepő. Senki nem volt jó hangulatban, de leginkább Hyeseul volt elborulva. A lány abban a pillanatban felállt a székről, ahogy legyűrte azt a pár falatot, amit elővett magának, majd egy halk „megyek aludni” kíséretében átvonult a másik szobába. Aggodalmasan pillantottam utána, de a helyemen maradtam. Kyungsoo-val nem sokkal később befejeztük az evést, és aludni indultunk mi is.

Hyeseul már egy vékony pokrócba burkolózva feküdt nekünk háttal, nyilvánvalóvá téve, hogy nem szeretne semmiféle további beszélgetésbe bonyolódni ma már. Kyungsoo-val nekiláttunk, hogy elkészítsük hevenyészett alvóhelyeinket, amit az egyik szekrényben talált vastag pokrócok egymásra rakosgatása jelentett. Az egyiket meghagytuk takarónak és leheveredtünk egymás mellé, miután lehúztuk csizmáinkat és megszabadultunk a fölösleges ruhadaraboktól is. A fegyveremet azért magam mellett tartottam, hogy ne érhessen semmilyen meglepetés.

Akaratlanul is kiszökött belőlem egy apró nyögés, ahogy végre elterültem. Eseménydús, de rosszul sikerült egy nap volt a mai. Fészkelődtem még egy darabig, aztán elcsendesedett körülöttünk minden.  Mielőtt lehunytam volna a szemem, Hyeseul alvó alakját kezdtem bámulni. Hosszú, fekete haja kibontva omlott a vállára, s a beszűrődő holdfény megcsillant szép tincsein. Vagy öt perce gyönyörködtem már ebben, amikor észrevettem, hogy a lány mozog – felsőteste meg-megremegett. Egyszer csak egy tompa, szipogó hangot hallottam, és ekkor már biztos voltam benne, hogy mi a helyzet – Hyeseul megint sírt. Sírt, de úgy tette ezt, hogy mi ne halljuk meg, s ne tudjunk róla.

- Jongin – fordult hozzám Kyungsoo suttogva, ami váratlanul ért, mert azt hittem, már ő is alszik. – Nem… nem mész oda hozzá?

Ezek szerint ő is észrevette.

- Inkább… nem – súgtam vissza úgy, hogy Hyeseul lehetőleg ne hallja.

- Miért?

- Azt hiszem, most inkább egyedül szeretne lenni – feleltem, mire Kyungsoo megértően hümmögött és visszafordult a hátára.

Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, megvigasztalni, de nem tartottam ezt most jó ötletnek. Nem akartam megzavarni a gyászában, nem akartam tolakodó lenni. Szüksége volt egy kis magányra, hogy lerendezze a dolgokat magában, ahhoz pedig nem volt szüksége rám. Fájt érte a szívem, de nem tehettem mást, minthogy egy kis teret és időt hagyok neki.

Rég nem aludtam el ilyen nehezen, mint ezen az éjjelen.

*

Az elkövetkező négy nap csendesen, komor hangulatban telt. Hyeseul szinte csak akkor beszélt, ha kérdezték, magától meg nem szólalt volna. Teljesen magába fordult és bezárkózott. Nagyon aggódtam érte, és beszélni szerettem volna vele, de nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Eddig sosem jelentett problémát számomra, hogy megbeszéljek vele valamit, de ez a mostani helyzet egész más volt és kifogott rajtam. Folyton csak halogattam, és azzal magyaráztam magamnak, hogy most az útra kell koncentrálnunk, a lelkizés ráér később is. Kyungsoo már hozzá volt szokva, hogy nomád körülmények között élünk, így neki nem volt annyira megterhelő az út, mint Hyeseulnek, de a lány egy szóval sem panaszkodott, elviselt mindent. Szerettem volna megölelni és biztatni, de féltem, hogy visszautasít, ezért csak folyamatosan figyeltem őt a szemem sarkából.

A második éjszakát az erdőben kellett töltenünk a kemény földön aludva, miután egész nap gyalogoltunk. Harmadnap délelőtt kiértünk a hatalmas erdőből, és sík terepen folytatódott az utunk. Estére végre találtunk egy falut, ahol megkértük a fogadóst, hogy megaludhassunk az istállóban, a szalma közt. Nem volt egy királyi szállás, de szobát nem akartunk kivenni, mert minden megtakarított pénzünkre szükség volt, hogy később új életet kezdhessünk.

- Mikor érünk már oda? – szólalt meg Hyeseul a negyedik napon déltájban, mikor épp egy domb tetejére másztunk fel épp. Jóformán ez volt az első alkalom, hogy magától megszólalt, mióta elvesztettük Junmyeont. Megállt és elővette kulacsát, hogy igyon egy kortyot, mert a május végi hőség sokat kivett belőle.

- Már nem lehetünk messze – pillantott a térképre Kyungsoo, akinek a kezében folyton ott volt az a papírdarab. – Még ez a domb, és ha nem tévedek, a város a völgyben lesz…

Ezt meghallva újult erővel indultunk tovább, és a fiúnak igaza lett. Mikor felszenvedtük magunkat az emelkedő tetejére, egy hatalmas zöld völgy tárult elénk, ölében a főhadiszállásul szolgáló várossal, ahová igyekeztünk. Végre megérkeztünk.