Másfél év múlva
Hyeseul pov.
Sietősen
léptem be a fiúkkal közös kis házunk ajtaján, ami a város külső részén állt. A
faház, amelyben éltünk, nem volt túl nagy, de mindennel rendelkezett, amire
szükségünk volt, így egyikünk sem panaszkodhatott lakhelyünkre, amit Hojeong
tábornok biztosított nekünk az alkunak megfelelően.
Végre
hazaértem a munkából, s gyorsan lekaptam magamról a kint uralkodó őszi, hűvös
széltől óvó felső ruharéteget, amelyet aztán felakasztottam a bejárat melletti
fafogasra. Kissé megborzongtam a hidegtől, idebent sem volt valami meleg, így
hamar nekiláttam begyújtani és vacsorafőzéshez készülődni. Szerettem volna
elkészülni vele, mire a fiúk hazaérnek, hogy meleg étellel várhassam őket
itthon.
Miután
Jongin és Kyungsoo teljesítették a tábornok feltételeit, valóban szabad
emberekké váltunk végre, ami hatalmas megkönnyebbülés volt. Akkor jött az a
probléma, hogy nem elég a biztos lakhatás, valamiből meg is kell élni. Nagy
szerencsénk volt, hogy a helyieknek fogalmuk sem volt arról, Jongin és Kyungsoo
kik valójában, így munkát is hamarosan találtunk magunknak. Ha csak sejtették
volna, erre biztos, hogy egy csepp esélyünk sem lett volna. Hálát adhattunk az
égnek, amikor nem is olyan hosszas keresgélés után egyszerre mindhármunknak
adtak munkát egy fogadóban, a városnak annak a negyedében, ahol mi is
letelepedtünk. A fogadó tulajdonosa és vezetője egy idősödő bácsi volt, aki
roppant nagy kedvességgel fogadott minket a kis birodalmában. Korábban a két
felnőtt fiával együtt működtette a vendégházat, de ők sajnálatos módon elestek
a háborúban egy hónappal azelőtt, hogy mi odakerültünk a városba. Így esett,
hogy tudott minket alkalmazni, amiért mi felettébb hálásak voltunk. Akkoriban
nehéz volt friss munkaerőt találni, hiszen szinte minden fiatal férfi a
seregben szolgált, ezért Kang bácsi – így hívták a fogadóst – azonnal lecsapott
ránk, amikor munkát kerestünk nála. Szerencsére volt annyi tapintat benne, hogy
nem kérdezte meg, a fiúk vajon miért nem a fronton vannak, amit értékeltünk,
mert nem akartuk rögtön egy hazugsággal indítani az újdonsült életünket.
Mondhatni boldogan költöztünk be a kis városszéli házikónkba, majd kezdtünk el
dolgozni járni Kang bácsihoz az Arany Borostyán Fogadóba. Ekkor történt valami
olyasmi, amiről eddig nekem fogalmam sem volt, és ami nem várt újdonság volt
számomra – Kyungsoo-ról kiderült, hogy egészen prímán főz, így ő lett a fogadó
konyhájának az új szakácsa. Kellemes meglepetés volt megtudni a fiúról ezt,
ugyanis egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy a tőrdobáláson és nyugalmának
megőrzésén kívül még ebben a dologban is jeleskedik. Mikor ezt megtudtam,
rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok még Jongin barátjáról. De mivel
akkortól fogva együtt laktunk, rengeteg lehetőségem volt, hogy ezt pótoljam
majd. Mivel Kyungsoo korán elvesztette szüleit, nagyon hamar meg kellett
tanulnia egyedül gondoskodni magáról, így nem volt olyan meglepő mégsem, hogy
értett ehhez is. Érdekes volt, hogy Kyungsoo viszont otthon szinte soha nem
főzött, az az én kötelességem volt. Az én dolgom a fogadóban főleg a takarítás
volt, de néha, ha szükség volt még két kézre, segítettem az ételek
felszolgálásában is a fogadóban megszállóknak. Eleinte elég kicsi volt a
forgalom, mert a háború miatt ez embereknek nem tellett utazgatásra, de
sikerült úgy átvészelnünk ezt az időszakot, hogy nem kellett bezárni. Jongin az
istállóért lett felelős, az ő dolga volt, hogy a vendégek lovait tisztán,
jóllakottan és biztonságban tartsa. Kang bácsi attól volt különleges, hogy
minden növényt, amit a konyháján készítettek és a vendégeknek feltálaltak, maga
termesztett a saját kis földjén, ami kint volt a határban, nem messze a mi
lakóházunktól. Így Jonginnak, amikor épp nem a pajtában volt dolga, ezen a
darab földön kellett munkálkodnia – gondozta a fejlődő növényeket, kapált,
ásott, gazolt és mindent megcsinált, amit kellett. Persze nem volt egyedül,
mert mások is dolgoztak vele együtt, sőt Kang bácsi kifejezetten szeretett
elbíbelődni a palántái és terményei között. Rendkívül rendes ember volt, igazi
jószívű, segítőkész lélek, becsületes és szorgalmas. Nagyon jól bánt velünk, s
emiatt mi szívesen dolgoztunk nála. Igaz, hogy Jonginnak nem volt a szíve
csücske a földművelés, mert soha nem foglalkozott ilyesmivel eddig életében, de
hamar beletanult. Tudtam, hogy szívesebben foglalkozik a lovakkal, akikkel úgy
tűnt, nagyon jól megérti magát. Néha ha kimentem hozzá az istállóba, kedvtelve
figyeltem őt pár lopott percig, ahogy azon a mély hangján dörmög nekik
mindenfélét, és paskolgatja, simogatja őket, igazi bensőséges viszonyt
kialakítva az állatokkal. Jongin értett a lovak nyelvén, s ez meg is látszott
azon, ahogy kezelte őket. Számomra ez is egy egészen új oldala volt Jonginnak,
amit megismerhettem, és csak növelte bennem az érzést, hogy mennyire értékes lélek
ez a fiú.
Annak
ellenére, hogy találtunk munkát és rendszeresen megkaptuk a bérünket,
rengeteget kuporgattunk abban az időszakban. A háború miatt a gazdasági helyzet
nem volt épp a legfényesebb, így minden fillérnek megvolt a helye, és még
félretenni is igyekeztünk annyit, amennyit csak lehetett. Nehéz volt akkoriban,
de mi hárman már arra a dologra gyűjtögettünk, amit a háború véget érése után
szeretett volna megvalósítani a két fiú, de leginkább Kyungsoo. Újra voltak
céljaink, amelyeket el akartunk érni, de ehhez rendes tőke kellett, így abból a
korábban megtakarított pénzből, amit Jongin és Kyungsoo hoztak magukkal szinte
alig költöttünk, csak a legszükségesebbekre adtunk ki, hogy berendezzük a
házat.
Bár Kang
bácsi fogadójában dolgozni nem volt rossz dolog, a fő cél mégis az volt, hogy
végleg a saját lábunkra tudjunk állni, hogy ne függjünk mások jóindulatától.
Így Kyungsoo azt javasolta, hogy kezdjünk saját vállalkozásba. A nagy ötlet az
volt, hogy egyszer, ha összejön annyi pénz, nyissunk saját fogadót. Egyikünknek
sem volt ellenére az ottani munka, s bár eddig Jongin és Kyungsoo is
homlokegyenest más dologgal foglalkoztak, most ebbe az irányba akartak
továbbindulni. Nekem nagyon tetszett az elképzelés, és csak támogatni tudtam
ezt, így onnantól fogva mind a hárman összeraktuk a bérünkből a lehető
legtöbbet. Most, másfél évvel később még mindig rengeteg megspórolnivalónk
volt, de ez a cél lebegett a szemünk előtt.
Hojeong
tábornok és a két fiú alkuja után a tábornok jelentős előnyre tett szert Sehun
kiiktatásának és a megszerzett információknak köszönhetően. Hojeong a győzelem
érdekében nem habozott felhasználni azokat, s olyan haditervet eszelt ki,
amelytől azt remélte, Kim tábornok seregei felé kerekedhet majd. Keserves és
nehéz hadjárat volt, de a korábbiakhoz képest lassan, de biztosan fordult a
kocka, és már Jongin apja volt az, aki inkább védekezni kényszerült támadás
helyett. Szerencsére ebben nekünk már nem volt részünk, a harcok anélkül
folytak, hogy bármelyikünk élete veszélybe került volna. Csak a hadi híreket
hallgattuk, amik a városba elég gyorsan elérkeztek. Mindennap azért imádkoztam,
hogy érjen végre véget a háború; elég volt a pusztítás, elég volt a szenvedés.
Békét akartam, és nem voltam ezzel egyedül. Az egész lakosság reménykedve
nézett Hojeong akcióinak elébe, hátha sikerül végre lezárni ezt a szörnyű
korszakot, és élhetünk úgy, hogy nem kell mindennap a haláltól félnünk.
Végül
elérkezett az a nap is, amikor végleg véget értek a harcok. A háború Hojeong
győzelmével zárult le. Amikor én fogságba estem, még Kim tábornok volt
fölényben, és seregével nyomult előre rendíthetetlenül. Jongin apja taktikailag
nagyrészt Sehunra támaszkodott abban az időszakban, a két fél katonai ereje
azonban nagyrészt egyenlő volt. Sehun eltávolítása Hojeong vezetésének köréből,
valamint a Jonginéktól kapott rengeteg ismeret felhasználása hatalmasat
lendített Hojeong tábornok helyzetén, s így sikerült neki végül
győzedelmeskednie.
A lakosság kitörő örömmel fogadta a háború végét. Rengetegen gyászoltak,
szűkölködtek és nyomorodtak meg miatta, ezért a hírek hallatán mindenki hálát
adott az égnek. Aznap szinte mindenki eldobta azt, ami épp a keze ügyében volt
munka, és az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták meg az
eseményeket. Jongin és Kyungsoo nyugodtan, sőt, viszonylag közömbösen fogadták
az események ilyen módon való alakulását. Legalábbis első ránézésre így tűnt,
de ahogy jobban megfigyeltem Jongint, látni véltem a kimondatlan belső
vívódását. Sejtettem, hogy azért mélyebben érinti a dolog, mint ahogy azt
mutatja. Tudtam, hogy eléggé mély és komoly volt a konfliktusa az apjával, de
azt nem tudtam kiolvasni a szótlan Jonginból, hogy pontosan mit érez és gondol
apjának veszteségéről. Próbáltam tudatni vele, hogy nekem bármit elmondhat, de
nem akart beszélni a dologról, lerendezte magában egyedül. A végső békekötés
nagyjából fél éve történt, s azóta a lakosság próbált magához térni az elmúlt
három év nehézségeiből. Lassan kezdett visszatérni az élet mindenhova, romok
takarítása, újjáépítés folyt mindenhol, ahol a háború pusztított. A városban is
fellendült a forgalom, ezáltal az Arany Borostyánba is egyre többen tértek be,
s hirtelen megszaporodtak a teendőink. Ezt egy cseppet sem bántam, mert a béke
beköszöntével én is úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna – nehezen
ment, de próbáltam lerázni magamról mindent, ami a háború alatt történt velem.
Temettem azt az időszakot, igyekeztem továbblépni, és nem leragadni. Felejteni
nem tudtam, és bár kétségtelenül befolyásoltak az akkori események, és jelentős
kihatással voltak az egész személyiségemre, mégis a háború véget értével, vagy
inkább egészen a városban való letelepedésünk óta már úgy kezeltem a
történteket, ami elmúlt és végleg lezárult. A békekötés utáni fellendülés engem
is lelkesített, nem csak a lakosság többi részét. Az embereknek újra lettek
céljaik, újra lett értelme mindennek, s szép lassan visszatért minden a rendes
kerékvágásba. Rengeteg munka várt a népre, de újult erővel vágtunk bele
mindenbe, ami ránk várt.
Tényleg
mindent megtettem azért, hogy lezárjam magamban a múltat. Nehéz volt
feldolgozni azt a sok rosszat, ami ért, de volt valaki, akire mindig
számíthattam, amikor nehezen viseltem a dolgokat. Jongin olyan szinten
gondoskodott rólam, hogy komolyan nem éreztem magam érdemesnek mindarra, amit
tett értem, és fogalmam sem volt, hogyan egyenlíthetnék neki. Egészen sajátos
viszony alakult ki köztünk az erődítménybeli beszélgetésünk után. Egyszerre
álltunk egészen közel egymáshoz, és húztunk meg közöttünk bizonyos
határvonalakat, amelyeket egyikünk sem lépett át. Mindenben támogattuk egymást,
és ott voltunk egymásnak, de megszűntek az ölelkezések és a közös alvások, ahol
olyan intim közelségbe kerültünk egymással, ami megnehezítette a tisztánlátást számomra.
Bár a táborban először csak azért aludtunk együtt, mert rákényszerültünk a
körülmények miatt, a vége felé már szükségem volt rá, hogy Jongin ott legyen
mellettem. Most, hogy már nem szorultunk rá, meg akartam tanulni egyedül
kezelni a problémáimat. Bár ez a célkitűzésem határozott volt, sokkal
nehezebben ment a gyakorlatban, mint ahogy azt elterveztem. Elméletben ugyan
megszüntettük a közös alvásokat, Jongin mégis számos alkalommal jelent meg
nálam az éjszaka közepén, amikor felriadtam a szűnni nem akaró rémálmaimból.
Átélni újra és újra azokat a borzalmakat – még ha nem is a valóságban –
rendkívül megterhelő volt lelkileg. Jongin velem aludt, de mégsem szegtük meg
teljesen a felállított szabályainkat – nem ölelt át, s nem ért hozzám, csak ott
volt mellettem, és már ez is megnyugtató volt számomra. Valami egészen
különleges érzéke volt ahhoz, hogy kiszúrja, mikor van bajom, bár sokszor nem
volt nehéz, ha épp a saját sikítozásomra ébredtem fel. Hónapokig szinte minden
éjjel szenvedtem ettől a problémától, s csak nagyon lassan és fokozatosan
kezdtek ritkulni az erőszakos álmok. Most, másfél évvel később tartottam ott,
hogy az utolsó ilyen alkalom már több mint két hónapja volt. Hatalmas
megkönnyebbülés úgy lefeküdni esténként, hogy nem félelemmel kell elszunnyadnom,
hogy vajon mit látok majd álmomban. Ennélfogva már jó ideje nem aludtunk
együtt, ami eleinte furcsa érzés volt, mert annyira megszoktam már Jongin
szuszogását magam mellett.
Az elmúlt
másfél év nehéz volt, fáradságos munkával és kemény lelki küzdelmekkel telt
számomra. Nem csak az erőszakot, hanem Junmyeon halálát is fel kellett
dolgoznom. Egyik keményebb volt, mint a másik, de ha rendbe akartam tenni
magamat egészen, muszáj volt szembenézni ezekkel a problémákkal. Míg az elsőben
Jongin segítségemre volt, az utóbbiban csak magamra hagyatkozhattam. Rengeteget
gondoltam Junmyeonra eleinte, és nagyon fájt a tudat, hogy már soha nem szól
hozzám, soha nem mosolyog rám többé, és egyszerűen nem lesz velem ezentúl.
Eleinte nem akartam őt elengedni, de ahogy telt az idő, rá kellett döbbennem,
hogy semmi értelme görcsösen kapaszkodnom Junmyeonba, mert ezzel senkinek sem
teszek jót, de legfőképp nem leszek képes túljutni rajta.
Ha jól
meggondolom, talán mégis Jongin volt az, aki ebben segített. Rengeteget voltunk
egymás társaságában, és ez nem múlt el nyomtalanul, a jelenléte folyamatosan
hatott rám, és elég nagy erővel vonzott magához akaratán kívül is. Képtelen
voltam őt figyelmen kívül hagyni, bármennyire is igyekeztem őt nem belevonni az
érzelmi dolgaimba. Napról napra tudtam meg egyre többet a fiúról pusztán
azáltal, hogy együtt éltünk. Egyre jobban megismertem személyiségének mélyebb
rétegeit is, az apró kis szokásait, a hangulatingadozásait, és végeredményben
egyáltalán nem mondhattam, hogy nem tetszik, amit látok és tapasztalok
Jonginról. Egyáltalán nem volt tökéletes, de rendkívül jó és becsületes ember
volt. Néha kissé forrófejű, máskor egészen gyermeteg és aranyos tudott lenni,
mégis megdöbbentően komolyan vett mindent, amit kellett.
Nem tudom pontosan,
mikor történt és hogyan, mert inkább egy lassú folyamat eredménye volt ez
bennem, de kezdtem érezni, hogy talán tudnám viszonozni az érzéseit. Erről
azóta nem esett szó köztünk, Jongin minden további nélkül elfogadta a
kérésemet, és nem kérdezősködött efelől soha. Ha teljesen őszinte akartam lenni
magammal, be kellett ismernem, hogy felmerült bennem annak a lehetősége, hogy
Jongin esetleg mégis lemond rólam örökre, és más lányoknál keresi a
boldogságot. Nem hibáztattam volna, ha így tesz, hiszen nem várhatom el tőle,
hogy örökké várjon rám. Bár arra, hogy lemondott volna rólam nem utalt
semmilyen jel, ami azért… megnyugtatott. Önző voltam, nagyon is tisztában
voltam vele, hogy milyen önző dolog attól félni, hogy van valakije, azok után,
hogy visszautasítottam őt.
De rá kellett
jönnöm, hogy Jongin nagyon hűséges típus. Mégiscsak láttam, hogyan néz rám, még
ha próbált is közömbösebbnek tűnni. A buta aggodalmaim ahogy jöttek, úgy el is
mentek, és csak szidtam magamat az ostobaságomért. Mindez az elmúlt fél évben
zajlott le bennem, és Jongin erről semmit sem sejtett. Nem tudom, pontosan mire
vártam még a vallomásommal. Talán arra, hogy az érzéseim iránta még inkább
megerősödjenek, kiterebélyesedjenek, mint egy gyönyörű magas fa lombja
tavasszal. Teljes mértékben készen akartam állni arra, amikor majd odaállok
elé.
*
Jongin jött
haza először, Kyungsoo még a vacsoráért volt felelős az Arany Borostyánban. A
fiú fáradt sóhajjal vetette le magát a pihenőhelyére, arca és inge piszkos és
izzadt volt. Még nem egészen voltam készen az étellel, úgyhogy a vacsorára egy
kicsit még várnia kellett.
- Mosakodj
meg, amíg elkészülök – javasoltam neki.
- Mindjárt,
de nem fogod kitalálni, mi történt velem ma!
- Na, mi? –
kaptam fel a fejemet kíváncsian.
- Épp
végeztem a lovak körüli teendőimmel, és el akartam indulni ásni, amikor megjelent
két katona a fogadónál.
- Micsoda? –
esett le az állam azonnal. Egy pillanat törtrésze alatt táncolt végig a
gerincem vonalán a félelem, és türelmetlenül meredtem egy fakanállal a kezemben
Jonginra, hogy folytassa.
- Nyugalom,
nem kell így megrémülni – csitított a fiú. – Szóval megjelent két katona, és
megkértek, hogy menjek el velük az erődbe, mert Hojeong látni akar. Mondanom
sem kell, hogy egy pillanatra bennem is megállt az ütő, mert azok a nyavalyások
fenemód titkolóztak a meghívást illetően… Kissé megijedtem, hogy most akar majd
mégis elfogatni, és… még a jó ég tudja, mi minden futott hirtelen át az
agyamon…
- Jongin,
kérlek, a lényeget!
- Jó, jó,
mondom! Szóval odamentünk, fogadott engem és nem fogod elhinni, tényleg nem
fogod…
- De mit?
- Munkát
ajánlott nekem. Arra kért, hogy legyek íjászoktató – bökte ki végre a nagy
hírt. – Hogy tanítsam íjászatra a leendő embereit, akik most még csak tanoncok.
- Hát ez…
váratlanul ért, az biztos – mondtam egy kis hallgatás után meglepve. – De… pont
téged? – tört ki belőlem az őszinte kérdés. Nagyon különösnek találtam, hogy a
tábornok pont Jongint akarja ezzel a feladattal megbízni, hiszen azért még
mindig nem felejthette el Jongin múltját és származását. – A tábornokot nem
érdekli, hogy…?
- Hogy
egykor az ellensége voltam? – látta meg a fiú a kérdésem lényegét azonnal, majd
vállat vont. – Úgy tűnik, nem.
- Értem...
ez aztán az érdekes ajánlat, mondhatom – mondtam, miközben visszafordultam a
rotyogó étel felé, és megkavartam, hogy ne égjen oda.
- Elhiheted,
hogy engem is meglepett – bólogatott egyetértően Jongin. – Nincs neki saját
embere, aki alkalmas lenne erre a feladatra? De azt mondta, tudja, hogy értek
ehhez, és persze a megfelelő fizetség fejében szeretné, ha kamatoztatnám a
tudásomat.
- És te mit
mondtál neki?
- Nos… azt
mondtam, még meggondolom – felelte Jongin lassan. – Nem tudom, mennyire jó
ötlet ez…
- Nem
akarod, hogy megint közöd legyen a tábornokhoz?
- Nem
feltétlenül az, hanem… ha egyszer tényleg sikerül a tervünk, és saját
vállalkozásba kezdünk, akkor én ott akarok segíteni nektek – mondta
gondterhelten a fiú. – Ott pedig majd bizonyára elkél majd a segítség. Különben
is, már mióta erre készülünk, nem lenne valami szép dolog tőlem, ha hirtelen
valami egészen másba kezdenék, nem igaz?
- Nem tudom,
Jongin… - csóváltam a fejemet elgondolkozva. Tudtam, hogy Jongin szívéhez
közelebb állnak az ilyen tevékenységek, mint a földművelés. Talán boldogabb
lenne, ha valami olyasmit csinálhatna, amit igazán szeret. Odamentem hozzá, és
leültem vele szemben. – Szereted az íjászatot, nem igaz?
- Igen,
nagyon, de…
- És
szívesen foglalkoznál ezzel napi szinten? – vágtam gyorsan közbe, még mielőtt
újabb kifogásokat hozhatott volna fel.
- Nem is
tudom… Kang bácsinál most biztos helyünk van. Ott van nekem az istálló, és
szeretek a lovakkal foglalkozni, de azt hiszem… ezt az oktatósdit is szívesen
csinálnám. Te mit gondolsz?
- Jongin, én
mindenben támogatlak, bárhogy is döntesz – biztosítottam azonnal a fiút arról,
hogy mindenben mellette állok. – Mennyi időt ölelne fel ez a munka egy nap?
- Csak egy
pár órát.
- Hát akkor
másra is maradna időd, nem igaz? – kérdeztem, mire komótosan bólogatni kezdett.
– Ebben az esetben szerintem nyugodtan elvállalhatnád a munkát. Amíg össze nem
jön a saját vállalkozás, maradhatnál az istállóban, és mehetnél tanítani. Utána
pedig ha majd mind a hárman kilépünk az Arany Borostyánból, majd a fennmaradó
időben segítesz nekünk. Mit szólsz?
- Ez egy
okos ötlet, Hyeseul – mosolygott rám kedvesen Jongin, de aztán megint
elfelhősödött az arca egy pillanatra. – Szerinted Kyungsoo megérti majd? És
Kang bácsi?
- Figyelj,
ez most nem olyan, mintha teljesen kihúznád magad a dolgokból, mert továbbra is
itt leszel, és segítesz majd. Szerintem meg fogják érteni.
- Úgy legyen
– nyugtázta végül a beszélgetést Jongin. – Akkor azt hiszem, talán mégis
elvállalom. És ha Kyungsoo hazajött, rögtön meg is beszélem vele a dolgot.
- Rendben
van – veregettem meg gyengéden a karját. – Örülök neki, hogy találtál valami
olyasmit, amit jobban szeretsz, mint a földművelést.
- Inkább az
ölembe pottyant, mintsem találtam. De ha Kyungsoo-nak nem lesz semmi
ellenvetése, akkor holnap vissza is megyek a tábornokhoz, és közlöm vele a
döntésemet.
Jongin itt
egy pillanatra elhallgatott, és kidugva az orrát a levegőbe, szimatolni
kezdett.
- Figyelj
csak, nagyon jön az illata az ételnek.
- Te jó ég!
– pattantam fel azonnal, és odarohantam a fortyogó ételhez. Még épp időben
érkeztem ahhoz, hogy ne égjen le. Gyorsan megkavargattam, aztán levettem a
tűzről. – Kész a vacsora!
- Jó,
mindjárt jövök, csak megmosdok egy kicsit – állt fel Jongin, és elvonult
tisztálkodni a másik helyiségbe. Sietősen kimertem mindkettőnknek egy-egy
tálkába, és amikor a fiú visszajött, elé tálaltam az ételt. Kyungsoo-ra még nem
számíthattunk, csak egy-két óra múlva, így most nem vártuk meg őt az
étkezéssel.
- Éhen halok
– mondta Jongin, ahogy maga elé húzta a tálkáját.
- Akkor jó
étvágyat! – mondtam, és jóízűen nekiláttunk a falatozásnak.
*
Két hét telt
el azóta, hogy Jongin elvállalta az íjászoktatói munkát. Kyungsoo-nak nem volt
ellenvetése a dolog ellen, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy Jongin milyen
lelkiismeretes, és nem fogja őt cserbenhagyni, ha egyszer eljutunk odáig, hogy
saját fogadót nyissunk. Kang bácsi bánta, hogy elvesztette az egyik emberét,
aki a földeken dolgozik, de Jongin továbbra is gondoskodott az istálló rendben
tartásáról, így valamelyest megbékélt.
Túl voltunk
a vacsorán, ezúttal Kyungsoo is velünk evett, mert egész korán hazaért ma. A
hangulat nagyon kellemes volt az asztal körül, mind elmondtuk egymásnak a napunk
kisebb-nagyobb történéseit. Felmelegedő szívvel néztem, ahogy Jongin az új
tanítványairól és az eddigi oktatói élményeiről mesélt nekünk. Már egy hete
dolgozott ott, és látszott rajta, hogy nagyon élvezi, amit csinál. Jó volt
látni, hogy rátalált arra, ami igazán neki való, és ez boldogabbá teszi.
Mondhatni
majdnem teljesen elégedett voltam a jelenlegi helyzetünkkel és azzal, amilyen
irányba tartott az életünk. Végre olyan életet éltünk, amelyben mi hoztuk meg a
döntéseinket a saját akaratunk szerint, és nem más erők dobáltak minket
ide-oda, s ítéltek a fejünk felett a sorsunkról. Nem. Szabadok voltunk, és így
építettük, formáltuk az életünket olyanra, amiben végre helyet kaphatott a
boldogság is. Nehéz volt, küzdelmekkel teli, de elbírtunk vele. Csak egyetlen
dolog volt vissza, ami még hozzájárulhatott ahhoz, hogy tényleg igazán
boldognak mondhassam magam, és ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, nekem kellett
megtenni az utolsó lépést. Az utóbbi időben pedig éreztem, hogy eljött az
ideje. Elszántam magam, és készen álltam a dologra.
Nem haboztam
sokáig, rögtön vacsora után akcióba lendültem. Volt egy kis tervem, amit meg
szerettem volna valósítani. Ahogy egyedül maradtam egy percre Jonginnal, rögtön
hozzá fordultam.
- Várj csak
egy percet, kérlek, mielőtt mosakodni indulsz! – kértem meg, mire nyomban
megtorpant. – Kérdezni szeretnék tőled valamit.
- No, mit? –
mosolyodott el halványan a fiú.
- Csak azt,
hogy… - bizonytalanodtam el hirtelen, ahogy megláttam az arcát. Egyszeriben
szégyenlős lettem ezt megkérdezni tőle. De erőt vettem magamon, és ragaszkodtam
az eredeti tervemhez. – Velem aludnál ma?
Mire
kimondtam a kérdést, az egész arcom lángolt a fülem hegyéig. Lesütött szemekkel
vártam a választ, nem merve felnézni Jonginra, így nem is láthattam a
reakcióit.
- Azt
akarod, hogy veled aludjak? – kérdezett vissza teljesen meglepődve.
- Aha –
bólogattam, még mindig szorgosan tanulmányozva a padlót.
- De hát
miért? Valami baj van? – vált hirtelen aggodalmassá a hangja. – Csak nem…
visszatértek a rémálmok?
- Mi? –
kaptam rá a tekintetemet ekkor villámgyorsan, aztán igyekeztem megcáfolni a
dolgot. – Nem, dehogyis, egyáltalán nem erről van szó. Csak szeretném, ha ma…
velem aludnál.
- Biztos? –
húzta össze a szemeit kétkedve, átható pillantással pásztázva engem, hátha
füllentenék neki.
- Teljesen
biztos – bólogattam nagy hévvel. – Szóval akkor… átjössz?
- Persze, ha
szeretnéd – ment végül bele Jongin a dologba. – Akkor majd jövök, jó?
- Rendben.
Köszönöm, Jongin.
Válasza csak
egy meleg mosoly volt, aztán elment lemosni magáról a nap porát. Mindannyian
elintéztük a lefekvés előtti teendőinket; én még gyorsan elmosogattam, amikor
Kyungsoo megjelent mellettem a konyhában.
- Most
beszéltem Jonginnal – támaszkodott neki a falnak karba font kezekkel a fiú. Felnéztem
rá, és nem téveszthettem el az arcán ülő sejtelmes kifejezést.
- Igen? –
kérdeztem vissza, mert nem igazán tudtam még, mire akar majd kilyukadni.
- Azt
mondta, ma nálad alszik – folytatta Kyungsoo, és a mosolya egyre sokat
sejtetőbb lett.
- Így van –
pillantottam vissza a kezemben tartott tálkára, amit épp sikáltam. – És?
- Már azt
hittem, nem is fogod megtenni.
- Mire
célzol ezzel, Kyungsoo? – kaptam rá ismét a tekintetemet. Arcán hatalmas cinkos
vigyor ült, mint aki pontosan tudja, mire készülök épp.
- Tudod te
azt – érintette meg a könyökömet a fiú, aztán visszaindult a szobájába, de még
mielőtt eltűnt volna, újra megszólalt. – Szorítok nektek.
Otthagyott a
konyhában egyedül. Néma sötétség telepedett rám, hiába égett a lámpás
mellettem. Kintről behallatszott a tücskök ciripelése, a másik szobából pedig a
két fiú matatása, ahogy a dolgaikat végezték. Elmerengtem egy pár percig a
semmin, aztán megráztam magam, megtöröltem a kezemet, és magammal cipelve a
lámpást, bementem a saját szobámba. Sietősen vonultam el én is tisztálkodni, és
a szokásosnál most még inkább odafigyeltem arra, hogy szép tiszta legyek.
Izgatott voltam, szinte remegett a gyomrom a gondolatra, ahogy elképzeltem
Jongin reakcióját arra, amit majd mondani fogok neki.
*
Már az ágyam szélén ültem hálóruhában,
amikor megjelent a fiú. Odasétált hozzám, és leült egyenesen mellém, de
meghagyta köztünk azt a már megszokott biztos távolságot. Ezt akartam ma végleg
megszüntetni.
- Biztos, hogy nem a rémálmok tértek
vissza, Hyeseul? – szólalt meg elsőként Jongin. A féltés már megint egész
lényéből sugárzott felém, aminek köszönhetően egyre biztosabban éreztem, hogy
helyesen cselekszem.
- Persze, Jongin, felejtsd el a
rémálmokat, szó sincs ilyesmiről – igyekeztem meggyőzni őt. Kinyúltam a térdein
pihenő kezéért, és tenyerembe vettem őket, amit szó nélkül nézett végig. – Csak
mondani akartam neked valami fontosat.
- Micsodát? – nézett fel rám nagy
szemekkel, várakozóan. Hát itt vagyunk. Itt álltam a kapujában a dolognak, és
éreztem, hogy a szívem már most hevesen vert, pedig még nem is mondtam semmit.
Közelről láttam Jongin arcát, ahogy a mondandómra várt türelmesen, és hirtelen
megláttam egy kósza hajtincset a szemébe hullani. Képtelen voltam ellenállni
neki, hogy eltűrjem. A fiú kezdte nem érteni a dolgot, de ekkor végleg
rászántam magam a dologra.
- Azt akartam mondani, hogy… - Itt muszáj
volt nyelnem egyet, és a szívem úgy döngette a bordáimat, hogy attól féltem,
széttöri őket. – Szeretlek, Kim Jongin.
Kimondtam. Tényleg kimondtam!
Legszívesebben lesunytam volna a fejem, olyan zavarba jöttem a saját
vallomásomtól, de nem akartam lemaradni egyetlen pillanatáról sem annak, ahogy
Jongin reagál. A fiú annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtett venni
hirtelen. Nagy, barna szemei elkerekedtek, és még a szája is elnyílt kissé. Nem
tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta egy kicsit, ami magához térítette
őt.
- Mit mondtál, Hyeseul?
- Azt, hogy szeretlek, Jongin –
ismételtem meg a vallomásomat –, és veled akarok lenni.
- A második felét nem mondtad az előbb… -
mondta tűnődve Jongin, mire felkuncogtam.
- De attól még igaz.
Jongin erre nem felelt semmit, csak
elgondolkodva nézett le az ölemben heverő kezeinkre. Hogy őszinte legyek, nem
pont erre a reakcióra vártam, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy mi jár most a
fejében. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, ő szólalt meg.
- És mi van Junmyeonnal? – tette el a
kérdését, ami végső soron nem lepett meg. Nyilván tudni akarja, hogy jutottam
idáig és mi lett azzal az indokkal, ami miatt másfél éve visszautasítottam őt.
Egy kicsit elgondolkoztam azon, hogyan is válaszolhatnám meg a kérdését úgy,
hogy a lehető legjobban megértessem vele a dolgot.
- Junmyeont… nem felejtettem el – kezdtem
bele lassacskán. – De ő elment. Tudod, sokáig tartott elfogadnom a dolgot, de
végül sikerült. Szerettem őt, és most is szeretem őt… De nem élhetek egy olyan
ember emlékének örökké, aki már sosem jön vissza. Ő már… a múlt. Te viszont a
jövő vagy, Jongin.
Biztatóan mosolyogtam rá, és enyhén megszorítottam
a kezét, hogy ezzel is éreztessem azt, amit mondtam neki, de ő még mindig
bizonytalankodni látszott.
- Biztos vagy ebben Hyeseul? Nem fogod
megbánni?
- Teljesen biztos vagyok – feleltem a
lehető legőszintébben, és közelebb húzódtam hozzá, hogy a fülébe suttoghassam
még egyszer a lényeget, csak a nyomaték kedvéért. – Szeretlek, Kim Jongin.
- Én is szeretlek, Hyeseul – súgta vissza
mély hangján, aztán egész felsőtestével felém fordult, és a másik kezével még
közelebb vont magához. – Szabad?
- Szabad – leheltem szinte némán csillogó
szemeibe nézve. Nagyon tetszett, hogy megkérdezte.
Habár már
nagyon közel voltunk egymáshoz, mégis kínzóan sokáig tartott, mire elért
hozzám. Tenyerét kihúzta az enyémből, és az arcom bal oldalára helyezte, miután
végigsimított rajta. Egy darabig csak bámultunk egymásra, elveszve a pillanat
varázsában. Jongin meleg lélegzete az ajkaimat súrolta, amitől egyenesen
kirázott a hideg, és a mellkasomban dübörgő szívem csak még jobban zakatolt
közelségétől. Már szinte remegtem a várakozástól, de Jongin a végtelenségig húzta
az idegeimet. Pillantása komótosan esett le szemeimről ajkaimra, s állapodott
meg végleg ott. Feje elindult felém, nekem pedig automatikusan csukódtak le a
pilláim, de a csók még mindig váratott magára. Jongin gyengéden simított végig
orrával az arcomon, aztán… végre megtörtént. Hozzám simult, én pedig azonnal
válaszoltam neki.
Óvatosan
kezdte a csókot, és fokozatosan mélyítette el, ahogy lassan egymásra
hangolódtunk. Nem volt tolakodó, hanem mindenben odafigyelt rám. Fantasztikus
érzés volt. Egyszeriben elöntött a megkönnyebbülés, hogy úgy tehetem immár ezt
Jonginnal, hogy nincs miatta bűntudatom. Nagyon sokáig féltem attól, hogy bűnös
dolog lenne Jongin iránt is szerelmet érezni, de ez nem egy olyan dolog volt,
amit befolyásolhattam. Nem csoda, hogy beleszerettem, mert ez a fiú egy igazi
kincs. Bárki boldog lehetne vele, és az, hogy én lehetek az a lány, hatalmas
öröm számomra.
- Köszönöm,
Jongin – mondtam neki, amikor külön váltunk, és ő magához ölelt.
- Micsodát?
- Hogy
kitartottál mellettem.
- Én
mondtam, hogy várni fogok rád – tolt el magától egy kicsit, hogy egymásra
nézhessünk. Szemeiben komoly szeretet csillant, ami olaj volt a szívemben érte
lobogó tűzre. Ezután egy darabig nem is csináltunk mást, csak ölelkeztünk,
bepótolva azt a másfél évnyi ölelésadagot, ami eddig kimaradt.
- Tudod, mit
kéne most csinálnunk? – kérdeztem egy idő után.
-
Csókolóznunk még jó sokat?
- Nem, te
kis telhetetlen – nevetgéltem egy sort az ötletén. – Aludni kéne, mert holnap
sajnos korán kell kelnünk. De talán a te ajánlatod is belefér.
- Nem akarok
aludni még – biggyesztette le az ajkait Jongin. – Ki akarom élvezni még, hogy
csak az enyém vagy – mondta, és magához rántva ledöntött minket az ágyra.
Meglepett kacagással kísértem az akcióját, aztán már csak azt vettem észre,
hogy begyömöszölt engem a takaró alá, és oly’ közel vagyunk egymáshoz megint,
hogy egy gombostű se fért volna be közénk. Azt hittem, megint meg fog csókolni,
de nem ez történt. Nagy komolyan bámult a szemeimbe, figyelve minden
rezdülésemet.
- Az egyetlen
dolog, amit akarok tőled – szólalt meg lassan és nagyon halkan, de a csendes
szobában tökéletesen tisztán hallottam minden szavát. – Most kaptam meg azt…
Szavai azon
nyomban felidéztek bennem egy régi emléket. Az első csókunk után beszélt arról
az egyetlen dologról, de akkor nem mondta meg, mi volt az, és én túl buta
voltam, hogy kitaláljam. Most viszont nem kellett rákérdeznem, ösztönösem
tudtam, mi a válasz.
A szerelmem
volt az az egyetlen dolog.
_________________________________________________________________________________
Sziasztok,
kedves Olvasóim!
Hát ennyi
lett volna. Hyeseul és Jongin története itt véget ér, vagy ha úgy vesszük, még
csak most kezdődik. Egyelőre még nagyon örülök, hogy végre készen vagyok vele,
mert ez életem első befejezett folytatásos története. (Bár nem volt előtte túl
sok megkezdett.) Nagyon sokáig tartott, nagyon nehéz volt, éppen ezért
szeretnék most nektek köszönetet mondani, drága Olvasóim.
Szeretném,
ha tudnátok, hogy minden egyes oldalmegjelenítésnek, tetsziknek, kommentnek
facebook-on és megjegyzésnek az oldalon vagy privátban nagyon-nagyon örültem!
Ezek nélkül nem biztos, hogy kedvem lett volna végigcsinálni, sőt! Biztos, hogy
a kellő biztatás nélkül ez nem így ért volna véget. Imádtam olvasni a
véleményeiteket, amelyek sokszor megnevettettek, és az ötleteiteket bizony egy
pár alkalommal fel is használtam ám az írás során. Épp ezért most még egyszer
utoljára megkérlek titeket, hogy fejtsétek ki a véleményeteket a történettel
kapcsolatban. Nagyon örülnék neki, ha minél többen írnátok ide nekem, mert ez
meg is marad, de ha a facebook kényelmes inkább, attól is nagyon boldog lennék.
És most a kedves Csendes Olvasóimhoz szólnék, akik eddig sosem írtak: kérlek
Titeket is nagyon-nagyon szépen, hogy ez egyszer írjatok nekem, ha csak egy pár
szót is, tényleg sokat jelentene nekem.
Tudom, hogy
nem kényeztettelek el titeket, mert a részek nagyon ritkán érkeztek, és ezt
nagyon sajnálom is. De én sajnos ilyen vagyok, épp ezért nagyon hálás vagyok
Nektek, hogy kitartottatok velem a végéig. <3
Még egyszer
KÖSZÖNÖM!!! J
Anna
