28. rész - Vége

Másfél év múlva

Hyeseul pov.

Sietősen léptem be a fiúkkal közös kis házunk ajtaján, ami a város külső részén állt. A faház, amelyben éltünk, nem volt túl nagy, de mindennel rendelkezett, amire szükségünk volt, így egyikünk sem panaszkodhatott lakhelyünkre, amit Hojeong tábornok biztosított nekünk az alkunak megfelelően.

Végre hazaértem a munkából, s gyorsan lekaptam magamról a kint uralkodó őszi, hűvös széltől óvó felső ruharéteget, amelyet aztán felakasztottam a bejárat melletti fafogasra. Kissé megborzongtam a hidegtől, idebent sem volt valami meleg, így hamar nekiláttam begyújtani és vacsorafőzéshez készülődni. Szerettem volna elkészülni vele, mire a fiúk hazaérnek, hogy meleg étellel várhassam őket itthon.

Miután Jongin és Kyungsoo teljesítették a tábornok feltételeit, valóban szabad emberekké váltunk végre, ami hatalmas megkönnyebbülés volt. Akkor jött az a probléma, hogy nem elég a biztos lakhatás, valamiből meg is kell élni. Nagy szerencsénk volt, hogy a helyieknek fogalmuk sem volt arról, Jongin és Kyungsoo kik valójában, így munkát is hamarosan találtunk magunknak. Ha csak sejtették volna, erre biztos, hogy egy csepp esélyünk sem lett volna. Hálát adhattunk az égnek, amikor nem is olyan hosszas keresgélés után egyszerre mindhármunknak adtak munkát egy fogadóban, a városnak annak a negyedében, ahol mi is letelepedtünk. A fogadó tulajdonosa és vezetője egy idősödő bácsi volt, aki roppant nagy kedvességgel fogadott minket a kis birodalmában. Korábban a két felnőtt fiával együtt működtette a vendégházat, de ők sajnálatos módon elestek a háborúban egy hónappal azelőtt, hogy mi odakerültünk a városba. Így esett, hogy tudott minket alkalmazni, amiért mi felettébb hálásak voltunk. Akkoriban nehéz volt friss munkaerőt találni, hiszen szinte minden fiatal férfi a seregben szolgált, ezért Kang bácsi – így hívták a fogadóst – azonnal lecsapott ránk, amikor munkát kerestünk nála. Szerencsére volt annyi tapintat benne, hogy nem kérdezte meg, a fiúk vajon miért nem a fronton vannak, amit értékeltünk, mert nem akartuk rögtön egy hazugsággal indítani az újdonsült életünket. Mondhatni boldogan költöztünk be a kis városszéli házikónkba, majd kezdtünk el dolgozni járni Kang bácsihoz az Arany Borostyán Fogadóba. Ekkor történt valami olyasmi, amiről eddig nekem fogalmam sem volt, és ami nem várt újdonság volt számomra – Kyungsoo-ról kiderült, hogy egészen prímán főz, így ő lett a fogadó konyhájának az új szakácsa. Kellemes meglepetés volt megtudni a fiúról ezt, ugyanis egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy a tőrdobáláson és nyugalmának megőrzésén kívül még ebben a dologban is jeleskedik. Mikor ezt megtudtam, rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok még Jongin barátjáról. De mivel akkortól fogva együtt laktunk, rengeteg lehetőségem volt, hogy ezt pótoljam majd. Mivel Kyungsoo korán elvesztette szüleit, nagyon hamar meg kellett tanulnia egyedül gondoskodni magáról, így nem volt olyan meglepő mégsem, hogy értett ehhez is. Érdekes volt, hogy Kyungsoo viszont otthon szinte soha nem főzött, az az én kötelességem volt. Az én dolgom a fogadóban főleg a takarítás volt, de néha, ha szükség volt még két kézre, segítettem az ételek felszolgálásában is a fogadóban megszállóknak. Eleinte elég kicsi volt a forgalom, mert a háború miatt ez embereknek nem tellett utazgatásra, de sikerült úgy átvészelnünk ezt az időszakot, hogy nem kellett bezárni. Jongin az istállóért lett felelős, az ő dolga volt, hogy a vendégek lovait tisztán, jóllakottan és biztonságban tartsa. Kang bácsi attól volt különleges, hogy minden növényt, amit a konyháján készítettek és a vendégeknek feltálaltak, maga termesztett a saját kis földjén, ami kint volt a határban, nem messze a mi lakóházunktól. Így Jonginnak, amikor épp nem a pajtában volt dolga, ezen a darab földön kellett munkálkodnia – gondozta a fejlődő növényeket, kapált, ásott, gazolt és mindent megcsinált, amit kellett. Persze nem volt egyedül, mert mások is dolgoztak vele együtt, sőt Kang bácsi kifejezetten szeretett elbíbelődni a palántái és terményei között. Rendkívül rendes ember volt, igazi jószívű, segítőkész lélek, becsületes és szorgalmas. Nagyon jól bánt velünk, s emiatt mi szívesen dolgoztunk nála. Igaz, hogy Jonginnak nem volt a szíve csücske a földművelés, mert soha nem foglalkozott ilyesmivel eddig életében, de hamar beletanult. Tudtam, hogy szívesebben foglalkozik a lovakkal, akikkel úgy tűnt, nagyon jól megérti magát. Néha ha kimentem hozzá az istállóba, kedvtelve figyeltem őt pár lopott percig, ahogy azon a mély hangján dörmög nekik mindenfélét, és paskolgatja, simogatja őket, igazi bensőséges viszonyt kialakítva az állatokkal. Jongin értett a lovak nyelvén, s ez meg is látszott azon, ahogy kezelte őket. Számomra ez is egy egészen új oldala volt Jonginnak, amit megismerhettem, és csak növelte bennem az érzést, hogy mennyire értékes lélek ez a fiú.

Annak ellenére, hogy találtunk munkát és rendszeresen megkaptuk a bérünket, rengeteget kuporgattunk abban az időszakban. A háború miatt a gazdasági helyzet nem volt épp a legfényesebb, így minden fillérnek megvolt a helye, és még félretenni is igyekeztünk annyit, amennyit csak lehetett. Nehéz volt akkoriban, de mi hárman már arra a dologra gyűjtögettünk, amit a háború véget érése után szeretett volna megvalósítani a két fiú, de leginkább Kyungsoo. Újra voltak céljaink, amelyeket el akartunk érni, de ehhez rendes tőke kellett, így abból a korábban megtakarított pénzből, amit Jongin és Kyungsoo hoztak magukkal szinte alig költöttünk, csak a legszükségesebbekre adtunk ki, hogy berendezzük a házat.

Bár Kang bácsi fogadójában dolgozni nem volt rossz dolog, a fő cél mégis az volt, hogy végleg a saját lábunkra tudjunk állni, hogy ne függjünk mások jóindulatától. Így Kyungsoo azt javasolta, hogy kezdjünk saját vállalkozásba. A nagy ötlet az volt, hogy egyszer, ha összejön annyi pénz, nyissunk saját fogadót. Egyikünknek sem volt ellenére az ottani munka, s bár eddig Jongin és Kyungsoo is homlokegyenest más dologgal foglalkoztak, most ebbe az irányba akartak továbbindulni. Nekem nagyon tetszett az elképzelés, és csak támogatni tudtam ezt, így onnantól fogva mind a hárman összeraktuk a bérünkből a lehető legtöbbet. Most, másfél évvel később még mindig rengeteg megspórolnivalónk volt, de ez a cél lebegett a szemünk előtt.

Hojeong tábornok és a két fiú alkuja után a tábornok jelentős előnyre tett szert Sehun kiiktatásának és a megszerzett információknak köszönhetően. Hojeong a győzelem érdekében nem habozott felhasználni azokat, s olyan haditervet eszelt ki, amelytől azt remélte, Kim tábornok seregei felé kerekedhet majd. Keserves és nehéz hadjárat volt, de a korábbiakhoz képest lassan, de biztosan fordult a kocka, és már Jongin apja volt az, aki inkább védekezni kényszerült támadás helyett. Szerencsére ebben nekünk már nem volt részünk, a harcok anélkül folytak, hogy bármelyikünk élete veszélybe került volna. Csak a hadi híreket hallgattuk, amik a városba elég gyorsan elérkeztek. Mindennap azért imádkoztam, hogy érjen végre véget a háború; elég volt a pusztítás, elég volt a szenvedés. Békét akartam, és nem voltam ezzel egyedül. Az egész lakosság reménykedve nézett Hojeong akcióinak elébe, hátha sikerül végre lezárni ezt a szörnyű korszakot, és élhetünk úgy, hogy nem kell mindennap a haláltól félnünk.

Végül elérkezett az a nap is, amikor végleg véget értek a harcok. A háború Hojeong győzelmével zárult le. Amikor én fogságba estem, még Kim tábornok volt fölényben, és seregével nyomult előre rendíthetetlenül. Jongin apja taktikailag nagyrészt Sehunra támaszkodott abban az időszakban, a két fél katonai ereje azonban nagyrészt egyenlő volt. Sehun eltávolítása Hojeong vezetésének köréből, valamint a Jonginéktól kapott rengeteg ismeret felhasználása hatalmasat lendített Hojeong tábornok helyzetén, s így sikerült neki végül győzedelmeskednie.

A lakosság kitörő örömmel fogadta a háború végét. Rengetegen gyászoltak, szűkölködtek és nyomorodtak meg miatta, ezért a hírek hallatán mindenki hálát adott az égnek. Aznap szinte mindenki eldobta azt, ami épp a keze ügyében volt munka, és az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták meg az eseményeket. Jongin és Kyungsoo nyugodtan, sőt, viszonylag közömbösen fogadták az események ilyen módon való alakulását. Legalábbis első ránézésre így tűnt, de ahogy jobban megfigyeltem Jongint, látni véltem a kimondatlan belső vívódását. Sejtettem, hogy azért mélyebben érinti a dolog, mint ahogy azt mutatja. Tudtam, hogy eléggé mély és komoly volt a konfliktusa az apjával, de azt nem tudtam kiolvasni a szótlan Jonginból, hogy pontosan mit érez és gondol apjának veszteségéről. Próbáltam tudatni vele, hogy nekem bármit elmondhat, de nem akart beszélni a dologról, lerendezte magában egyedül. A végső békekötés nagyjából fél éve történt, s azóta a lakosság próbált magához térni az elmúlt három év nehézségeiből. Lassan kezdett visszatérni az élet mindenhova, romok takarítása, újjáépítés folyt mindenhol, ahol a háború pusztított. A városban is fellendült a forgalom, ezáltal az Arany Borostyánba is egyre többen tértek be, s hirtelen megszaporodtak a teendőink. Ezt egy cseppet sem bántam, mert a béke beköszöntével én is úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna – nehezen ment, de próbáltam lerázni magamról mindent, ami a háború alatt történt velem. Temettem azt az időszakot, igyekeztem továbblépni, és nem leragadni. Felejteni nem tudtam, és bár kétségtelenül befolyásoltak az akkori események, és jelentős kihatással voltak az egész személyiségemre, mégis a háború véget értével, vagy inkább egészen a városban való letelepedésünk óta már úgy kezeltem a történteket, ami elmúlt és végleg lezárult. A békekötés utáni fellendülés engem is lelkesített, nem csak a lakosság többi részét. Az embereknek újra lettek céljaik, újra lett értelme mindennek, s szép lassan visszatért minden a rendes kerékvágásba. Rengeteg munka várt a népre, de újult erővel vágtunk bele mindenbe, ami ránk várt.

Tényleg mindent megtettem azért, hogy lezárjam magamban a múltat. Nehéz volt feldolgozni azt a sok rosszat, ami ért, de volt valaki, akire mindig számíthattam, amikor nehezen viseltem a dolgokat. Jongin olyan szinten gondoskodott rólam, hogy komolyan nem éreztem magam érdemesnek mindarra, amit tett értem, és fogalmam sem volt, hogyan egyenlíthetnék neki. Egészen sajátos viszony alakult ki köztünk az erődítménybeli beszélgetésünk után. Egyszerre álltunk egészen közel egymáshoz, és húztunk meg közöttünk bizonyos határvonalakat, amelyeket egyikünk sem lépett át. Mindenben támogattuk egymást, és ott voltunk egymásnak, de megszűntek az ölelkezések és a közös alvások, ahol olyan intim közelségbe kerültünk egymással, ami megnehezítette a tisztánlátást számomra. Bár a táborban először csak azért aludtunk együtt, mert rákényszerültünk a körülmények miatt, a vége felé már szükségem volt rá, hogy Jongin ott legyen mellettem. Most, hogy már nem szorultunk rá, meg akartam tanulni egyedül kezelni a problémáimat. Bár ez a célkitűzésem határozott volt, sokkal nehezebben ment a gyakorlatban, mint ahogy azt elterveztem. Elméletben ugyan megszüntettük a közös alvásokat, Jongin mégis számos alkalommal jelent meg nálam az éjszaka közepén, amikor felriadtam a szűnni nem akaró rémálmaimból. Átélni újra és újra azokat a borzalmakat – még ha nem is a valóságban – rendkívül megterhelő volt lelkileg. Jongin velem aludt, de mégsem szegtük meg teljesen a felállított szabályainkat – nem ölelt át, s nem ért hozzám, csak ott volt mellettem, és már ez is megnyugtató volt számomra. Valami egészen különleges érzéke volt ahhoz, hogy kiszúrja, mikor van bajom, bár sokszor nem volt nehéz, ha épp a saját sikítozásomra ébredtem fel. Hónapokig szinte minden éjjel szenvedtem ettől a problémától, s csak nagyon lassan és fokozatosan kezdtek ritkulni az erőszakos álmok. Most, másfél évvel később tartottam ott, hogy az utolsó ilyen alkalom már több mint két hónapja volt. Hatalmas megkönnyebbülés úgy lefeküdni esténként, hogy nem félelemmel kell elszunnyadnom, hogy vajon mit látok majd álmomban. Ennélfogva már jó ideje nem aludtunk együtt, ami eleinte furcsa érzés volt, mert annyira megszoktam már Jongin szuszogását magam mellett.

Az elmúlt másfél év nehéz volt, fáradságos munkával és kemény lelki küzdelmekkel telt számomra. Nem csak az erőszakot, hanem Junmyeon halálát is fel kellett dolgoznom. Egyik keményebb volt, mint a másik, de ha rendbe akartam tenni magamat egészen, muszáj volt szembenézni ezekkel a problémákkal. Míg az elsőben Jongin segítségemre volt, az utóbbiban csak magamra hagyatkozhattam. Rengeteget gondoltam Junmyeonra eleinte, és nagyon fájt a tudat, hogy már soha nem szól hozzám, soha nem mosolyog rám többé, és egyszerűen nem lesz velem ezentúl. Eleinte nem akartam őt elengedni, de ahogy telt az idő, rá kellett döbbennem, hogy semmi értelme görcsösen kapaszkodnom Junmyeonba, mert ezzel senkinek sem teszek jót, de legfőképp nem leszek képes túljutni rajta.

Ha jól meggondolom, talán mégis Jongin volt az, aki ebben segített. Rengeteget voltunk egymás társaságában, és ez nem múlt el nyomtalanul, a jelenléte folyamatosan hatott rám, és elég nagy erővel vonzott magához akaratán kívül is. Képtelen voltam őt figyelmen kívül hagyni, bármennyire is igyekeztem őt nem belevonni az érzelmi dolgaimba. Napról napra tudtam meg egyre többet a fiúról pusztán azáltal, hogy együtt éltünk. Egyre jobban megismertem személyiségének mélyebb rétegeit is, az apró kis szokásait, a hangulatingadozásait, és végeredményben egyáltalán nem mondhattam, hogy nem tetszik, amit látok és tapasztalok Jonginról. Egyáltalán nem volt tökéletes, de rendkívül jó és becsületes ember volt. Néha kissé forrófejű, máskor egészen gyermeteg és aranyos tudott lenni, mégis megdöbbentően komolyan vett mindent, amit kellett.

Nem tudom pontosan, mikor történt és hogyan, mert inkább egy lassú folyamat eredménye volt ez bennem, de kezdtem érezni, hogy talán tudnám viszonozni az érzéseit. Erről azóta nem esett szó köztünk, Jongin minden további nélkül elfogadta a kérésemet, és nem kérdezősködött efelől soha. Ha teljesen őszinte akartam lenni magammal, be kellett ismernem, hogy felmerült bennem annak a lehetősége, hogy Jongin esetleg mégis lemond rólam örökre, és más lányoknál keresi a boldogságot. Nem hibáztattam volna, ha így tesz, hiszen nem várhatom el tőle, hogy örökké várjon rám. Bár arra, hogy lemondott volna rólam nem utalt semmilyen jel, ami azért… megnyugtatott. Önző voltam, nagyon is tisztában voltam vele, hogy milyen önző dolog attól félni, hogy van valakije, azok után, hogy visszautasítottam őt.

De rá kellett jönnöm, hogy Jongin nagyon hűséges típus. Mégiscsak láttam, hogyan néz rám, még ha próbált is közömbösebbnek tűnni. A buta aggodalmaim ahogy jöttek, úgy el is mentek, és csak szidtam magamat az ostobaságomért. Mindez az elmúlt fél évben zajlott le bennem, és Jongin erről semmit sem sejtett. Nem tudom, pontosan mire vártam még a vallomásommal. Talán arra, hogy az érzéseim iránta még inkább megerősödjenek, kiterebélyesedjenek, mint egy gyönyörű magas fa lombja tavasszal. Teljes mértékben készen akartam állni arra, amikor majd odaállok elé.

*

Jongin jött haza először, Kyungsoo még a vacsoráért volt felelős az Arany Borostyánban. A fiú fáradt sóhajjal vetette le magát a pihenőhelyére, arca és inge piszkos és izzadt volt. Még nem egészen voltam készen az étellel, úgyhogy a vacsorára egy kicsit még várnia kellett.

- Mosakodj meg, amíg elkészülök – javasoltam neki.

- Mindjárt, de nem fogod kitalálni, mi történt velem ma!

- Na, mi? – kaptam fel a fejemet kíváncsian.

- Épp végeztem a lovak körüli teendőimmel, és el akartam indulni ásni, amikor megjelent két katona a fogadónál.

- Micsoda? – esett le az állam azonnal. Egy pillanat törtrésze alatt táncolt végig a gerincem vonalán a félelem, és türelmetlenül meredtem egy fakanállal a kezemben Jonginra, hogy folytassa.

- Nyugalom, nem kell így megrémülni – csitított a fiú. – Szóval megjelent két katona, és megkértek, hogy menjek el velük az erődbe, mert Hojeong látni akar. Mondanom sem kell, hogy egy pillanatra bennem is megállt az ütő, mert azok a nyavalyások fenemód titkolóztak a meghívást illetően… Kissé megijedtem, hogy most akar majd mégis elfogatni, és… még a jó ég tudja, mi minden futott hirtelen át az agyamon…

- Jongin, kérlek, a lényeget!

- Jó, jó, mondom! Szóval odamentünk, fogadott engem és nem fogod elhinni, tényleg nem fogod…

- De mit?

- Munkát ajánlott nekem. Arra kért, hogy legyek íjászoktató – bökte ki végre a nagy hírt. – Hogy tanítsam íjászatra a leendő embereit, akik most még csak tanoncok.

- Hát ez… váratlanul ért, az biztos – mondtam egy kis hallgatás után meglepve. – De… pont téged? – tört ki belőlem az őszinte kérdés. Nagyon különösnek találtam, hogy a tábornok pont Jongint akarja ezzel a feladattal megbízni, hiszen azért még mindig nem felejthette el Jongin múltját és származását. – A tábornokot nem érdekli, hogy…?

- Hogy egykor az ellensége voltam? – látta meg a fiú a kérdésem lényegét azonnal, majd vállat vont. – Úgy tűnik, nem.

- Értem... ez aztán az érdekes ajánlat, mondhatom – mondtam, miközben visszafordultam a rotyogó étel felé, és megkavartam, hogy ne égjen oda.

- Elhiheted, hogy engem is meglepett – bólogatott egyetértően Jongin. – Nincs neki saját embere, aki alkalmas lenne erre a feladatra? De azt mondta, tudja, hogy értek ehhez, és persze a megfelelő fizetség fejében szeretné, ha kamatoztatnám a tudásomat.

- És te mit mondtál neki?

- Nos… azt mondtam, még meggondolom – felelte Jongin lassan. – Nem tudom, mennyire jó ötlet ez…

- Nem akarod, hogy megint közöd legyen a tábornokhoz?

- Nem feltétlenül az, hanem… ha egyszer tényleg sikerül a tervünk, és saját vállalkozásba kezdünk, akkor én ott akarok segíteni nektek – mondta gondterhelten a fiú. – Ott pedig majd bizonyára elkél majd a segítség. Különben is, már mióta erre készülünk, nem lenne valami szép dolog tőlem, ha hirtelen valami egészen másba kezdenék, nem igaz?

- Nem tudom, Jongin… - csóváltam a fejemet elgondolkozva. Tudtam, hogy Jongin szívéhez közelebb állnak az ilyen tevékenységek, mint a földművelés. Talán boldogabb lenne, ha valami olyasmit csinálhatna, amit igazán szeret. Odamentem hozzá, és leültem vele szemben. – Szereted az íjászatot, nem igaz?

- Igen, nagyon, de…

- És szívesen foglalkoznál ezzel napi szinten? – vágtam gyorsan közbe, még mielőtt újabb kifogásokat hozhatott volna fel.

- Nem is tudom… Kang bácsinál most biztos helyünk van. Ott van nekem az istálló, és szeretek a lovakkal foglalkozni, de azt hiszem… ezt az oktatósdit is szívesen csinálnám. Te mit gondolsz?

- Jongin, én mindenben támogatlak, bárhogy is döntesz – biztosítottam azonnal a fiút arról, hogy mindenben mellette állok. – Mennyi időt ölelne fel ez a munka egy nap?

- Csak egy pár órát.

- Hát akkor másra is maradna időd, nem igaz? – kérdeztem, mire komótosan bólogatni kezdett. – Ebben az esetben szerintem nyugodtan elvállalhatnád a munkát. Amíg össze nem jön a saját vállalkozás, maradhatnál az istállóban, és mehetnél tanítani. Utána pedig ha majd mind a hárman kilépünk az Arany Borostyánból, majd a fennmaradó időben segítesz nekünk. Mit szólsz?

- Ez egy okos ötlet, Hyeseul – mosolygott rám kedvesen Jongin, de aztán megint elfelhősödött az arca egy pillanatra. – Szerinted Kyungsoo megérti majd? És Kang bácsi?

- Figyelj, ez most nem olyan, mintha teljesen kihúznád magad a dolgokból, mert továbbra is itt leszel, és segítesz majd. Szerintem meg fogják érteni.

- Úgy legyen – nyugtázta végül a beszélgetést Jongin. – Akkor azt hiszem, talán mégis elvállalom. És ha Kyungsoo hazajött, rögtön meg is beszélem vele a dolgot.

- Rendben van – veregettem meg gyengéden a karját. – Örülök neki, hogy találtál valami olyasmit, amit jobban szeretsz, mint a földművelést.

- Inkább az ölembe pottyant, mintsem találtam. De ha Kyungsoo-nak nem lesz semmi ellenvetése, akkor holnap vissza is megyek a tábornokhoz, és közlöm vele a döntésemet.

Jongin itt egy pillanatra elhallgatott, és kidugva az orrát a levegőbe, szimatolni kezdett.

- Figyelj csak, nagyon jön az illata az ételnek.

- Te jó ég! – pattantam fel azonnal, és odarohantam a fortyogó ételhez. Még épp időben érkeztem ahhoz, hogy ne égjen le. Gyorsan megkavargattam, aztán levettem a tűzről. – Kész a vacsora!

- Jó, mindjárt jövök, csak megmosdok egy kicsit – állt fel Jongin, és elvonult tisztálkodni a másik helyiségbe. Sietősen kimertem mindkettőnknek egy-egy tálkába, és amikor a fiú visszajött, elé tálaltam az ételt. Kyungsoo-ra még nem számíthattunk, csak egy-két óra múlva, így most nem vártuk meg őt az étkezéssel.

- Éhen halok – mondta Jongin, ahogy maga elé húzta a tálkáját.

- Akkor jó étvágyat! – mondtam, és jóízűen nekiláttunk a falatozásnak.

*

Két hét telt el azóta, hogy Jongin elvállalta az íjászoktatói munkát. Kyungsoo-nak nem volt ellenvetése a dolog ellen, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy Jongin milyen lelkiismeretes, és nem fogja őt cserbenhagyni, ha egyszer eljutunk odáig, hogy saját fogadót nyissunk. Kang bácsi bánta, hogy elvesztette az egyik emberét, aki a földeken dolgozik, de Jongin továbbra is gondoskodott az istálló rendben tartásáról, így valamelyest megbékélt.

Túl voltunk a vacsorán, ezúttal Kyungsoo is velünk evett, mert egész korán hazaért ma. A hangulat nagyon kellemes volt az asztal körül, mind elmondtuk egymásnak a napunk kisebb-nagyobb történéseit. Felmelegedő szívvel néztem, ahogy Jongin az új tanítványairól és az eddigi oktatói élményeiről mesélt nekünk. Már egy hete dolgozott ott, és látszott rajta, hogy nagyon élvezi, amit csinál. Jó volt látni, hogy rátalált arra, ami igazán neki való, és ez boldogabbá teszi.

Mondhatni majdnem teljesen elégedett voltam a jelenlegi helyzetünkkel és azzal, amilyen irányba tartott az életünk. Végre olyan életet éltünk, amelyben mi hoztuk meg a döntéseinket a saját akaratunk szerint, és nem más erők dobáltak minket ide-oda, s ítéltek a fejünk felett a sorsunkról. Nem. Szabadok voltunk, és így építettük, formáltuk az életünket olyanra, amiben végre helyet kaphatott a boldogság is. Nehéz volt, küzdelmekkel teli, de elbírtunk vele. Csak egyetlen dolog volt vissza, ami még hozzájárulhatott ahhoz, hogy tényleg igazán boldognak mondhassam magam, és ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, nekem kellett megtenni az utolsó lépést. Az utóbbi időben pedig éreztem, hogy eljött az ideje. Elszántam magam, és készen álltam a dologra.

Nem haboztam sokáig, rögtön vacsora után akcióba lendültem. Volt egy kis tervem, amit meg szerettem volna valósítani. Ahogy egyedül maradtam egy percre Jonginnal, rögtön hozzá fordultam.

- Várj csak egy percet, kérlek, mielőtt mosakodni indulsz! – kértem meg, mire nyomban megtorpant. – Kérdezni szeretnék tőled valamit.

- No, mit? – mosolyodott el halványan a fiú.

- Csak azt, hogy… - bizonytalanodtam el hirtelen, ahogy megláttam az arcát. Egyszeriben szégyenlős lettem ezt megkérdezni tőle. De erőt vettem magamon, és ragaszkodtam az eredeti tervemhez. – Velem aludnál ma?

Mire kimondtam a kérdést, az egész arcom lángolt a fülem hegyéig. Lesütött szemekkel vártam a választ, nem merve felnézni Jonginra, így nem is láthattam a reakcióit.

- Azt akarod, hogy veled aludjak? – kérdezett vissza teljesen meglepődve.

- Aha – bólogattam, még mindig szorgosan tanulmányozva a padlót.

- De hát miért? Valami baj van? – vált hirtelen aggodalmassá a hangja. – Csak nem… visszatértek a rémálmok?

- Mi? – kaptam rá a tekintetemet ekkor villámgyorsan, aztán igyekeztem megcáfolni a dolgot. – Nem, dehogyis, egyáltalán nem erről van szó. Csak szeretném, ha ma… velem aludnál.

- Biztos? – húzta össze a szemeit kétkedve, átható pillantással pásztázva engem, hátha füllentenék neki.

- Teljesen biztos – bólogattam nagy hévvel. – Szóval akkor… átjössz?

- Persze, ha szeretnéd – ment végül bele Jongin a dologba. – Akkor majd jövök, jó?

- Rendben. Köszönöm, Jongin.

Válasza csak egy meleg mosoly volt, aztán elment lemosni magáról a nap porát. Mindannyian elintéztük a lefekvés előtti teendőinket; én még gyorsan elmosogattam, amikor Kyungsoo megjelent mellettem a konyhában.

- Most beszéltem Jonginnal – támaszkodott neki a falnak karba font kezekkel a fiú. Felnéztem rá, és nem téveszthettem el az arcán ülő sejtelmes kifejezést.

- Igen? – kérdeztem vissza, mert nem igazán tudtam még, mire akar majd kilyukadni.

- Azt mondta, ma nálad alszik – folytatta Kyungsoo, és a mosolya egyre sokat sejtetőbb lett.

- Így van – pillantottam vissza a kezemben tartott tálkára, amit épp sikáltam. – És?

- Már azt hittem, nem is fogod megtenni.

- Mire célzol ezzel, Kyungsoo? – kaptam rá ismét a tekintetemet. Arcán hatalmas cinkos vigyor ült, mint aki pontosan tudja, mire készülök épp.

- Tudod te azt – érintette meg a könyökömet a fiú, aztán visszaindult a szobájába, de még mielőtt eltűnt volna, újra megszólalt. – Szorítok nektek.

Otthagyott a konyhában egyedül. Néma sötétség telepedett rám, hiába égett a lámpás mellettem. Kintről behallatszott a tücskök ciripelése, a másik szobából pedig a két fiú matatása, ahogy a dolgaikat végezték. Elmerengtem egy pár percig a semmin, aztán megráztam magam, megtöröltem a kezemet, és magammal cipelve a lámpást, bementem a saját szobámba. Sietősen vonultam el én is tisztálkodni, és a szokásosnál most még inkább odafigyeltem arra, hogy szép tiszta legyek. Izgatott voltam, szinte remegett a gyomrom a gondolatra, ahogy elképzeltem Jongin reakcióját arra, amit majd mondani fogok neki.

*

[Ajánlott zene / Ajánlott zene második verzió]

Már az ágyam szélén ültem hálóruhában, amikor megjelent a fiú. Odasétált hozzám, és leült egyenesen mellém, de meghagyta köztünk azt a már megszokott biztos távolságot. Ezt akartam ma végleg megszüntetni.

- Biztos, hogy nem a rémálmok tértek vissza, Hyeseul? – szólalt meg elsőként Jongin. A féltés már megint egész lényéből sugárzott felém, aminek köszönhetően egyre biztosabban éreztem, hogy helyesen cselekszem.

- Persze, Jongin, felejtsd el a rémálmokat, szó sincs ilyesmiről – igyekeztem meggyőzni őt. Kinyúltam a térdein pihenő kezéért, és tenyerembe vettem őket, amit szó nélkül nézett végig. – Csak mondani akartam neked valami fontosat.

- Micsodát? – nézett fel rám nagy szemekkel, várakozóan. Hát itt vagyunk. Itt álltam a kapujában a dolognak, és éreztem, hogy a szívem már most hevesen vert, pedig még nem is mondtam semmit. Közelről láttam Jongin arcát, ahogy a mondandómra várt türelmesen, és hirtelen megláttam egy kósza hajtincset a szemébe hullani. Képtelen voltam ellenállni neki, hogy eltűrjem. A fiú kezdte nem érteni a dolgot, de ekkor végleg rászántam magam a dologra.

- Azt akartam mondani, hogy… - Itt muszáj volt nyelnem egyet, és a szívem úgy döngette a bordáimat, hogy attól féltem, széttöri őket. – Szeretlek, Kim Jongin.

Kimondtam. Tényleg kimondtam! Legszívesebben lesunytam volna a fejem, olyan zavarba jöttem a saját vallomásomtól, de nem akartam lemaradni egyetlen pillanatáról sem annak, ahogy Jongin reagál. A fiú annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtett venni hirtelen. Nagy, barna szemei elkerekedtek, és még a szája is elnyílt kissé. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta egy kicsit, ami magához térítette őt.

- Mit mondtál, Hyeseul?

- Azt, hogy szeretlek, Jongin – ismételtem meg a vallomásomat –, és veled akarok lenni.

- A második felét nem mondtad az előbb… - mondta tűnődve Jongin, mire felkuncogtam.

- De attól még igaz.

Jongin erre nem felelt semmit, csak elgondolkodva nézett le az ölemben heverő kezeinkre. Hogy őszinte legyek, nem pont erre a reakcióra vártam, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy mi jár most a fejében. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, ő szólalt meg.

- És mi van Junmyeonnal? – tette el a kérdését, ami végső soron nem lepett meg. Nyilván tudni akarja, hogy jutottam idáig és mi lett azzal az indokkal, ami miatt másfél éve visszautasítottam őt. Egy kicsit elgondolkoztam azon, hogyan is válaszolhatnám meg a kérdését úgy, hogy a lehető legjobban megértessem vele a dolgot.

- Junmyeont… nem felejtettem el – kezdtem bele lassacskán. – De ő elment. Tudod, sokáig tartott elfogadnom a dolgot, de végül sikerült. Szerettem őt, és most is szeretem őt… De nem élhetek egy olyan ember emlékének örökké, aki már sosem jön vissza. Ő már… a múlt. Te viszont a jövő vagy, Jongin.

Biztatóan mosolyogtam rá, és enyhén megszorítottam a kezét, hogy ezzel is éreztessem azt, amit mondtam neki, de ő még mindig bizonytalankodni látszott.

- Biztos vagy ebben Hyeseul? Nem fogod megbánni?

- Teljesen biztos vagyok – feleltem a lehető legőszintébben, és közelebb húzódtam hozzá, hogy a fülébe suttoghassam még egyszer a lényeget, csak a nyomaték kedvéért. – Szeretlek, Kim Jongin.

- Én is szeretlek, Hyeseul – súgta vissza mély hangján, aztán egész felsőtestével felém fordult, és a másik kezével még közelebb vont magához. – Szabad?

- Szabad – leheltem szinte némán csillogó szemeibe nézve. Nagyon tetszett, hogy megkérdezte.

Habár már nagyon közel voltunk egymáshoz, mégis kínzóan sokáig tartott, mire elért hozzám. Tenyerét kihúzta az enyémből, és az arcom bal oldalára helyezte, miután végigsimított rajta. Egy darabig csak bámultunk egymásra, elveszve a pillanat varázsában. Jongin meleg lélegzete az ajkaimat súrolta, amitől egyenesen kirázott a hideg, és a mellkasomban dübörgő szívem csak még jobban zakatolt közelségétől. Már szinte remegtem a várakozástól, de Jongin a végtelenségig húzta az idegeimet. Pillantása komótosan esett le szemeimről ajkaimra, s állapodott meg végleg ott. Feje elindult felém, nekem pedig automatikusan csukódtak le a pilláim, de a csók még mindig váratott magára. Jongin gyengéden simított végig orrával az arcomon, aztán… végre megtörtént. Hozzám simult, én pedig azonnal válaszoltam neki.

Óvatosan kezdte a csókot, és fokozatosan mélyítette el, ahogy lassan egymásra hangolódtunk. Nem volt tolakodó, hanem mindenben odafigyelt rám. Fantasztikus érzés volt. Egyszeriben elöntött a megkönnyebbülés, hogy úgy tehetem immár ezt Jonginnal, hogy nincs miatta bűntudatom. Nagyon sokáig féltem attól, hogy bűnös dolog lenne Jongin iránt is szerelmet érezni, de ez nem egy olyan dolog volt, amit befolyásolhattam. Nem csoda, hogy beleszerettem, mert ez a fiú egy igazi kincs. Bárki boldog lehetne vele, és az, hogy én lehetek az a lány, hatalmas öröm számomra.

- Köszönöm, Jongin – mondtam neki, amikor külön váltunk, és ő magához ölelt.

- Micsodát?

- Hogy kitartottál mellettem.

- Én mondtam, hogy várni fogok rád – tolt el magától egy kicsit, hogy egymásra nézhessünk. Szemeiben komoly szeretet csillant, ami olaj volt a szívemben érte lobogó tűzre. Ezután egy darabig nem is csináltunk mást, csak ölelkeztünk, bepótolva azt a másfél évnyi ölelésadagot, ami eddig kimaradt.

- Tudod, mit kéne most csinálnunk? – kérdeztem egy idő után.

- Csókolóznunk még jó sokat?

- Nem, te kis telhetetlen – nevetgéltem egy sort az ötletén. – Aludni kéne, mert holnap sajnos korán kell kelnünk. De talán a te ajánlatod is belefér.

- Nem akarok aludni még – biggyesztette le az ajkait Jongin. – Ki akarom élvezni még, hogy csak az enyém vagy – mondta, és magához rántva ledöntött minket az ágyra. Meglepett kacagással kísértem az akcióját, aztán már csak azt vettem észre, hogy begyömöszölt engem a takaró alá, és oly’ közel vagyunk egymáshoz megint, hogy egy gombostű se fért volna be közénk. Azt hittem, megint meg fog csókolni, de nem ez történt. Nagy komolyan bámult a szemeimbe, figyelve minden rezdülésemet.

- Az egyetlen dolog, amit akarok tőled – szólalt meg lassan és nagyon halkan, de a csendes szobában tökéletesen tisztán hallottam minden szavát. – Most kaptam meg azt…

Szavai azon nyomban felidéztek bennem egy régi emléket. Az első csókunk után beszélt arról az egyetlen dologról, de akkor nem mondta meg, mi volt az, és én túl buta voltam, hogy kitaláljam. Most viszont nem kellett rákérdeznem, ösztönösem tudtam, mi a válasz.

A szerelmem volt az az egyetlen dolog.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok, kedves Olvasóim!

Hát ennyi lett volna. Hyeseul és Jongin története itt véget ér, vagy ha úgy vesszük, még csak most kezdődik. Egyelőre még nagyon örülök, hogy végre készen vagyok vele, mert ez életem első befejezett folytatásos története. (Bár nem volt előtte túl sok megkezdett.) Nagyon sokáig tartott, nagyon nehéz volt, éppen ezért szeretnék most nektek köszönetet mondani, drága Olvasóim.

Szeretném, ha tudnátok, hogy minden egyes oldalmegjelenítésnek, tetsziknek, kommentnek facebook-on és megjegyzésnek az oldalon vagy privátban nagyon-nagyon örültem! Ezek nélkül nem biztos, hogy kedvem lett volna végigcsinálni, sőt! Biztos, hogy a kellő biztatás nélkül ez nem így ért volna véget. Imádtam olvasni a véleményeiteket, amelyek sokszor megnevettettek, és az ötleteiteket bizony egy pár alkalommal fel is használtam ám az írás során. Épp ezért most még egyszer utoljára megkérlek titeket, hogy fejtsétek ki a véleményeteket a történettel kapcsolatban. Nagyon örülnék neki, ha minél többen írnátok ide nekem, mert ez meg is marad, de ha a facebook kényelmes inkább, attól is nagyon boldog lennék. És most a kedves Csendes Olvasóimhoz szólnék, akik eddig sosem írtak: kérlek Titeket is nagyon-nagyon szépen, hogy ez egyszer írjatok nekem, ha csak egy pár szót is, tényleg sokat jelentene nekem.

Tudom, hogy nem kényeztettelek el titeket, mert a részek nagyon ritkán érkeztek, és ezt nagyon sajnálom is. De én sajnos ilyen vagyok, épp ezért nagyon hálás vagyok Nektek, hogy kitartottatok velem a végéig. <3

Még egyszer KÖSZÖNÖM!!! J

Anna