2. rész

Hyeseul pov.

Az ellenség táborába érkeztünk, ami pár mérföldnyire a falumtól terült el. Engem egy sötét cellába löktek, pár másik női rab közé. Az ajtót ránk vágták, és kibiztosították szökés ellen. A hideg padlón ültem, miközben a többi rab körbevett és együttérzően kérdezősködni kezdett. Borzasztó volt elképzelni, hogy ezentúl ebbe a hideg zárkába bezárva, durva és embertelen katonák kénye-kedvének kitéve kell élnem.

Egy óra telhetett el, mire újra kinyílt a cella ajtaja, egy magas, szögletes arcú katona benyomult és elkiáltotta magát.

- A fiatal lányok sorakozzanak fel itt! - A parancs hallatán senki nem mozdult, csak rémülten pislogtunk egymásra a többi nővel. - Gyerünk! - csapott a kardjára a katona. Lassan, remegve indultak meg a fiatalabb lányok és felsorakoztak előtte. - Te is! - jött oda hozzám, durván felrántott a földről és a sor végére lökött. - Indulás!

Libasorban masíroztunk ki a cellából.

- Hova megyünk? - suttogtam az előttem álló lánynak, akinek csinos arcát egy csúnya kék folt és félig begyógyult sebek torzították el.

- A pokolba - hangzott a keserű válasz. Igaza is volt. Tényleg a pokol felé tartottunk.

Egy tábortűz közelébe értünk, amit hangosan röhögő katonák csoportja ült körül. Ettek, ittak és közben disznó viccekkel szórakoztatták egymást. A minket vezető katona kiválasztott pár lányt a sorból, utoljára engem. A ruhánknál fogva taszítottak a tűz fénykörébe minket, a katonák pedig azonnal hangos füttyögésben és ujjongásban törtek ki.

- Nesze, itt a jutalmatok! Szórakozzatok jól, ti gazemberek! - röhögött a férfi és otthagyott minket a tűznél, továbbvezetve a sort. A katonák azonnal talpra ugrottak és megközelítettek minket. Éreztem, hogy elönt a félelem, ujjaimmal a mellettem álló lány keze után kaptam, aki szintén halálra váltan kapaszkodott belém.

- Végre valami jó is történik velünk, srácok - szólalt meg az egyik borostás, mosdatlan katona. Belém hasított a felismerés, Dongsik volt az, aki meg akart ölni. - Ma éjjel egyikünk sem lesz magányos, annyi szent. Lesz kivel szórakoznunk - mondta és kezével végigsimított a mellettem álló lány arcán, aki elhúzódott tőle. Hatalmas pofon volt erre a katona válasza, és a lány égő arccal esett volna hátra, ha erős szorításom meg nem tartja.

- Hagyd békén! - kiáltottam Dongsikra azonnal, aki felém fordította fejét és érdeklődéssel nézett rám.

- Oh, nocsak nocsak, kit látnak szemeim - húzta sunyi mosolyra ajkait. - Újra találkozunk, cicus. - Ezúttal az én arcomon simított végig mocskos ujjaival, érintésére a hideg futkosott a hátamon. Elhúztam a fejemet, mire az arcomba tolta az arcát.

- Ma este enyém leszel - sziszegte az arcomba, piától bűzlő leheletétől hányingerem támadt. Undorodtam tőle, minden érintésére összerándultam. Megragadta a nyakam és erősen magához rántott. Erőszakosan tapadt ajkaimra, mire ellöktem magamtól és szembeköptem.

- Te szuka! - üvöltötte és képen törölt. Ütése erejétől hátratántorodtam és egy másik katona karjaiban kötöttem ki. Éreztem, hogy felrepedt az ajkam és meleg vér csordogál le a szám szélén. Dongsik odalépett hozzám.

- Tartsd erősen! - utasította a másikat, miközben a ruhámat kezdte tépni rólam. Kapálózni kezdtem a katona karjai között, de annyira erős volt, hogy semmit sem ért. A többi gazember hangosan biztatta Dongsik-ot, miközben ő durván markolászta a fenekemet, és egyéb helyeken fogdosott. Hangos sikolyok hagyták el a számat, végtelenül tehetetlennek éreztem magam. Dongsik újabb pofont kevert le. - Fogd be a szád, cicus, vagy én hallgattatlak el - fogta meg erősen az arcom.

- Hagyd abba, Dongsik, elég! - tűnt fel a semmiből megint az a katona, aki idehozott minket. - Ereszd el a lányt, ő másé lesz ma éjjel!

- Mi az, hogy másé? - dörrent rá Dongsik. - Idehoztad őt, parancsnok, már nem viheted el! Különben is, én voltam az, akinek köszönhetitek ezt a kis szukát, én hoztam a táborba!

- Nagy cucc, legyőzni egy kislányt! -  gorombította le a parancsnok Dongsikot. - A tábornok parancsára a lány máshová megy! Úgyhogy ne ellenkezz, van ott még pár szép példány neked - intett a többi lány felé. Kirántott Dongsik karjai közül, aki tajtékozva átkozta a parancsnokot, és elvezetett a tábortűztől. - Idióta vadállat - motyogta magának halkan. Úgy látszik nem én vagyok itt az egyetlen, aki utálja.

A parancsnok végül bevezetett egy kisebb, sötétségbe borult faházikóba. Mielőtt rám vágta volna az ajtót, keményen a szemembe nézett, megszorítva a karomat.

- Légy jó kislány és ne ellenkezz. Tedd, amire kérnek, úgy nem fog annyira fájni - mondta és otthagyott a sötétben.

Egyedül maradtam a saját gondolataimmal. Egész testemben remegtem, az iménti incidens Dongsikkal megviselt mind testileg, mind lelkileg. De nem nyugodhhattam meg, tudván, hogy bármelyik pillanatban beléphet a következő vadállat, hogy tönkretegyen. Alig telt el egy perc és már nyílt is az ajtó. Rémülten pislogtam a belépőre, aki egy lámpást maga előtt tartva lépett a házba, megakadályozva ezzel, hogy lássam az arcát. Megfordult és bereteszelte az ajtót, mire nyeltem egy nagyot. Felém lépett és lassan körbejárt engem, miközben én lehajtott fejjel álltam, remegve a félelemtől, hogy bármelyik pillanatban megragad és durva dolgokat művel velem. Kínzóan lassan ért körbe, végül megállt előttem és felemelte a lámpát.

- Nézz rám! - szólalt meg mély hangon, halkan. Szaporán pislogva néztem fel és a lámpás fénykörében végre megpillantottam újabb fogvatartóm arcát.

Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Nem erre számítottam. Azt hittem egy újabb harmincas, borostás és mosdatlan katonához kerülök, akinek hatalma van a többi fölött, de az előttem álló férfi inkább csak fiúnak volt nevehető, olyasmi korú lehetett, mint én. Sötét haja kissé ziláltan állt, csokoládébarna szemei az arcomat vizslatták. Pillantása végül megállapodott ajkaimon. Egyik kezével felnyúlt arcomhoz, mire automatkusan hátrahúzódtam.

- Ne félj - súgta és mutatóujjával gyengéden letörölte a vért a szám sarkából. Még mindig remegtem és kezdett kiverni a víz az idegességtől, hogy mi lesz most. - Ki tette ezt veled? - kérdezte halkan, de nem feleltem, ezért megismételte kérdését. - Ki volt az?

- V-valami.. D-Dongsik - rebegtem lesunyt fejjel, kerülve a tekintetét. Hallottam, ahogy idegesen felmordult.

- Az a vadállat - morogta magának az orra alatt alig hallhatóan. - Nem tudja, mi a tisztelet... Hogy hívnak? Kérlek, nézz rám! - nyúlt állam alá és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Hyeseul - feleltem, a meglepően sötétbőrű fiú pedig enyhén elmosolyodott, a szemei egy pillanatra megtelteltek élettel.

- Szép neved van... valahogy... illik hozzád - mondta lassan a szemembe. - Hyeseul... mától fogva te vagy az ágyasom. A nevem Jongin.