6. rész

Hyeseul pov.

- Mesélj magadról! - mondta Jongin kedvesen. Őt cseppet sem hozta zavarba a tény, hogy itt fekszünk ketten egy egyszemélyes ágyban, olyan közel egymáshoz, hogy az orrunk csaknem összeért, ellenben engem eléggé zavarba hozott. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem, hogy lerázzam magamról derekamon nyugvó karját.

- Nem azt mondtad az előbb, hogy aludni akarsz? - próbáltam kitérni a válaszadás elől.

- De azt - bólogatott. - De ha már így itt vagyunk kettecskén... igazán mesélhetnél valamit magadról.

- Például?

- Például a családodról - mondta ki meggondolatlanul és abban a pillanatban megfagyott köztünk a levegő, Jongin is egyből rájött, hogy nagyon rossz témát dobott fel. Nem szóltam semmit, csak vádlón meredtem rá, ő pedig szégyenkezve a hátára fordult. - Én... - súgta a sötétbe egy perc elteltével, a plafont fixírozva, aztán hirtelen visszafordult az oldalára, úgy, ahogy az előbb voltunk. - Sajnálom - lehelte, miközben mélyen a szemembe nézett. - Annyira sajnálom... 

Nem tudtam eltüntetni a képemről a hibáztató arckifejezést, annak ellenére sem, hogy nem személyesen Jongin volt az, aki megölte az apámat. De mégis.. egy táborba tartoznak, még ha Jongin utálja is Dongsikot, mégis együtt kell harcolniuk. Ő is az ellenséghez tartozik, ráadásul hatalma is van valamennyi.

- Nézd, Hyeseul - szólalt meg Jongin komolyan, miközben átható pillantásával fogságba ejtette az enyémet. - Én gyűlölöm a háborút. Nem én akartam idejönni és lerohanni a vidéket, de nem hagytak nekem más választást. Az apám számára a háború életforma, ő élvezi... És mivel az uralkodó egyik nagyhatalmú katonai vezetője, én pedig a fia vagyok, szigorú elvárásai vannak velem szemben, nem érdekli, mit akarok, én pedig nem szállhatok szembe vele..

- Miért nem? Ha igaz, amit mondasz, miért ne szállhatnál szembe az apáddal? - vágtam a szavába hevesen.

- Miért, nálatok divat ellentmondani a családfőnek? - vetette ellen.

- Nem, de apám engem soha nem kényszerítene... kényszerített volna olyasmire, amit gyűlölök - vágtam a képébe és megpróbáltam méltóságteljesen hátat fordítani neki, de ez a szűkös hely miatt kissé nehézkesen ment, és a folyamat sokkal kevésbé volt elegáns, mint azt szerettem volna. Feldühített, amit mondott. Ha tényleg nem élvezi a háborút, miért hagyja, hogy az apja irányítsa?

- Hyeseul, kérlek... - szólította meg Jongin a hátam. A hangja kérlelő volt és egyszerre rádöbbentem, hogy mióta idekerültem, most először érzem úgy magam, mint akit emberként kezelnek. Egyedül Jongin bánik így velem, és én még vele is összeveszek, pedig örülnöm kéne, hogy legalább ő jó hozzám. De mégis... miattuk vesztettem el mindenem. Miattuk érzem magam folyamatosan veszélyben, miattuk nincs egy perc nyugtom.

- Én sosem akartam háborúzni és embert ölni és azt hiszem, igazad van, de próbálj megérteni, Hyeseul - folytatta a fiú halkan. - Képzeld magad az én helyembe...

- Fogalmam sincs, milyen lehet a te helyedben - mondtam a falnak. - Egy napja ismerlek...

- Akkor ismerj meg, mielőtt elítélsz. Én nem vagyok olyan, mint a többi katona. Nekem számít mások élete.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Tényleg más volt, ez egyértelműen kiderült számomra. Simán megtehette volna azt, amit a többi katona tett volna - egyszerűen megerőszakol, hogy kielégítse vágyait és aztán eldob, durván és kíméletlenül. De nem tette. Jongin nem bántott engem, sőt, törődött velem: hozott nekem enni. Be kellett látnom, hogy nem hibáztathatom őt mindazokért a dolgokért, amiket mások követtek el - függetlenül attól, hogy ő is közéjük tartozik.

Visszafordultam felé és a szemébe néztem.

- Nem fogok ítélkezni feletted, csak kérlek, soha ne légy olyan, mint ők. Őket nem tudom nem gyűlölni. De hálás vagyok neked azért, mert jó vagy hozzám, nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem itt... - mondtam és megpróbáltam kipréselni magamból egy halvány mosolyt. Jongin ajkai, látva megenyhülésemet, szintén apró mosolyra húzódtak és sötét szemei vidámabban kezdtek csillogni.

- Hát akkor - köszörülte meg a torkát, jelezve, hogy a témát ezennel lezártnak tekinti. - Hány éves is vagy?

- Tizenkilenc.

- Pont annyi, mint én - jegyezte meg Jongin.

- Igen. Hihetetlen, hog tizenkilenc évesen ilyen pozícióban vagy... - merengtem el, de Jongin bosszúsan sóhajtott fel mellettem.

- Ehh, miért kell mindig a képembe dörgölni, hogy túl fiatal vagyok még a rangomhoz? - morogta dühösen.

- Ne haragudj - visszakoztam. - Gyakran piszkálnak ezzel?

- Igen. Esküszöm, inkább lennék valami utolsó közlegény, akkor legalább békén hagynának. De így állandóan megkapom, hogy "apuci pici fia" vagyok és nem is érdemlem meg... A legviccesebb az, hogy én még csak nem is akartam ezt az egészet.

- Nem mondhatod ezt meg az apádnak? 

- Nem. Hisz mondtam, őt nem érdekli, hogy én mit akarok - morogta és babrálni kezdett a takaróval, én csak csendben figyeltem őt. Szemügyre vettem az arcát, és így közelről fejbekólintott a felismerés, micsoda jóképű fiú Jongin. Eddig is láttam ezt, de most, hogy alig pár centiméterre volt tőlem, sokkal feltűnőbb volt.

- Mi az? - kérdezte egy perc elteltével.

- Semmi - bújtam ki a válaszadás elől, aztán szám elé kaptam a kezem, mert hirtelen hatalmasat kellett ásítanom. Egyszerre rámtört a fáradtság és másra sem vágytam, csakhogy lehunyhassam pilláimat és egy jót aludjak. Ezt Jongin és észrevette.

- Aludjunk - javasolta, én pedig beleegyezően bólogattam. - Jó éjt.

- Jó éjt - dünnyögtem vissza már lezárt szemekkel. Kényelmesen bevackoltam magam a takaró alá, ami jó meleg és kényelmes volt, aztán lassan átadtam magam az álomnak.

Furcsa érzésem volt, olyasmi, amiről úgy gondoltam, talán soha többé nem fogom érezni. Először nem is tudtam hova tenni, csak később jöttem rá, mi volt az, ami akkor elfogott ott Jongin mellett a kellemes, puha melegbe burkolózva - a biztonságérzet.

A másnap reggel ugyanúgy indult, mint az előző - hajnalban keltünk, Jongin visszavitt a cellába és eltűnt. Aztán jött a parancsnok és megint a konyhában találtam magam. Az ebéd hála az égnek, gond nélkül lezajlott. 

- Hé, te! - szóltak rám, miután az utolsó katona is befejezte az evést és neki akartunk látni a mosogatásnak. - Hozz vizet a kútról, mert elfogyott!

Körbenéztem és meg is találtam a két nagy, nehéz vödröt. Felakasztottam őket a rúd két végére és a nyakamba raktam az egészet.

- Mozgás! - ösztökélt gyorsabb tempóra az őr.

Elballagtam a kúthoz, ami a tábor egyik sarkában állt, a katonák sátraitól nem messze. Ebben az órában teljesen kihalt volt a hely - fogalmam sincs, hol lehetnek ilyenkor a katonák, de nem is zavart, nem hiányoztak. Letettem a rudat a földre, az egyik vödröt pedig leeresztettem a kútba. Mindkét vödröt teletöltöttem vízzel.

- Ááá, kit látnak szemeim - szólalt meg egy érdes hang mögöttem, mikor végeztem a második vödör felhúzásával. Az ereimben azonnal megfagyott a vér - a hang túlságosan ismerős volt, és mikor megfordultam, Dongsik állt tőlem alig két méterre. - Szervusz, Cicus.

Egy pillanatig sem tétováztam, megfogtam az egyik vödröt és a tartalmát a képébe öntöttem. Dongsik hátrahőkölt egy pillanatra és prüszkölve köpte a vizet, de én ekkor már futásnak eredtem.

- Megállj, te kis ribanc! - ordította és utánam vetette magát. Gyorsabb volt, mint én és hamar beért. Megragadta a karom és durván maga felé fordított. Elkezdett tolni visszafelé a kúthoz, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak - hiába. Sokkal erősebb volt nálam. Nekinyomott a kút szélének, testét szorosan préselte az enyémhez, hogy lábaimmal se tudjak kapálózni. Hátam kényelmetlenül feszült neki a kút kávájának, karjaimat leszorította, így esélyem sem volt ellene.

- Tudod, Cicus, túl sok gondot okozol nekem - vigyorgott a képembe, undorító lehelete megcsapta az orromat. Undorodva fordítottam félre fejemet, hogy kitérjek előle, de közben elfogott a páni félelem. - Most nem menekülsz, édesem - duruzsolta mély hangján. - Most nincs itt kicsi Jongin, hogy megmentsen...