11. rész

Hyeseul pov.

Egy énekesmadár igencsak korai dala lopakodott el a tudatomig, felébresztve ezzel engem mély álmomból. Lehunyt szemeim ellenére is érzékeltem, hogy odakint még alig pirkad, és hogy nem én vagyok egyedül ébren a szobában. Magamon éreztem Jongin pásztázó tekintetét, hallottam halk, egyenletes lélegzetét, de egyelőre nem akaródzott jelet adnom arról, hogy már nem az álmok mezején tengődöm. Addig akartam szundizni, ameddig csak lehetséges.

- Jó reggelt! - szólalt meg a fiú egyszer csak mellettem. Továbbra sem reagáltam, így pár másodperc elteltével Jongin halk kuncogását hallottam. - Tudom, hogy ébren vagy, Hyeseul. Lassan ideje felkelni.

- Mhhm - nyöszörögtem a párnámba fúrt arccal, és megpróbáltam a takarót még jobban a fejemre húzni, hogy kizárjam őt a világomból. 

- Hyeseul? - szólított meg fojtott hangon Jongin és hirtelen nagyon közelinek tűnt. Ijedten pattantak fel szemeim, mert elfelejtettem, hogy csak egy takarónk lévén, Jonginra is ráhúztam azt, egy sokkal intimebb környezetet teremtve ezzel körénk. Arca ijesztően közel volt, meleg lélegzete a bőrömet csiklandozta, sötétbarna haja lágyan omlott a homlokába. Pillantásom letévedt dús ajkára, és azonnal elöntött az érzés, hogy meg akarok halni a szégyentől. Rögtön a takaró után kaptam, de Jongin megelőzött és lefogta a csuklómat, hogy ne tudjak mozogni. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta; szemei játékosan csillogtak és nem eresztették el enyéimet.

- Engedj el - utasítottam a fiút, de meg se hallott, csak bámult rám továbbra is. Körülöttünk kezdett felforrósodni a levegő és egyre fogyott az oxigén a szűkre szabott légtérben. - Hé, Jongin, mit művelsz már, engedj el! - jöttem ki a sodromból, mert kezdtem iszonyú kényelmetlenül érezni magam ilyen közel hozzá. Főleg miután eszembe jutott a tegnapi nap. - Hallod?

Jongin nem felelt, de ujjainak szorítása végre enyhült, míg végül elengedett. Azonnal lerántottam a takarót kettőnkről és felültem, megkönnyebbülve attól, hogy arcom végre tisztes távolságba kerülhet a fiúétól és szabad levegőt szívhatok. Jongin kikászálódott az ágyból, és magára kapkodta ruháit, majd megmosta arcát abban a tál vízben, ami mindig oda van neki készítve reggelre. Én is rendbe szedtem magam, amennyire lehetséges volt az állapotomban, ami - valljuk be - nem volt már túl rózsás. Sóvárgó pillantást vetettem Jongin mosdóvizére, amit a fiú is észrevett. 

- Hyeseul? Mit bámulsz?

- A mosdóvizedet - feleltem fáradtan és lapos hangon, mire Jongin felvonta a szemöldökét. Egy gondolat, vagy inkább kérés fogalmazódott meg bennem, amit azonnal ki is mondtam. - Figyelj, nem lenne lehetséges, hogy... persze lehet, hogy pofátlan kérés, meg minden, de... csak annyira rémesen érzem magam már így, hogy...

- Nem térnél a lényegre? - vágott a szavamba a fiú határozottan.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy nem mosakodhatnék-e meg én is valahogyan - motyogtam lehajtott fejjel, szégyenkezve, de Jongin szerencsére meghallotta, és nem kellett elismételnem.

- Oh! - akadt benn Jonginban a levegő meglepettségében, ahogy meghallotta a problémámat. Zavartan pislogott párat, aztán lassan bólogatni kezdett.

- Öhm... persze, izé... Hogy gondoltad...?

- Hát szóval én.. csak már napok óta nem volt alkalmam tisztálkodni, és... persze, tudom, hogy rab vagyok meg minden, de ööö... - hebegtem össze-vissza elvörösödve. - Ha nem túl nagy kérés...

- Megoldjuk - mondta Jongin, aztán megfogta a csuklómat és kivezetett a házból. Nem mertem ránézni zavaromban, és ő sem pillantott rám, míg a konyhába vitt. - Délután hamarabb jövök érted - mondta halkan, mielőtt átadott volna az ottani őröknek. Bizonytalanul haraptam alsó ajkamba, ahogy a fiú távolodó alakja után néztem. Aztán a magas, fekete katona megragadta a karomat és enyhén taszított egyet rajtam, hogy menjek a helyemre és lássak munkához.

- Itt vagyunk - állt meg Jongin és kilépett a fák árnyékából. Egy apró erdei tó partján álltunk, amelyet egy kis vízesés táplált, a víz halkan és barátságosan csobogott előttünk. - Én ide szoktam járni, ez a hely nyugodt, senki sem fog megzavarni.

- Köszönöm, Jongin - hálálkodtam már megint a fiúnak. Két napon belül már másodszor tesz nekem szívességet, ami nem túl jó arány, mert nem akartam tartozni neki semmivel.

- Nincs mit - felelte a fiú kurtán, kifejezéstelen arccal. Alsó ajkamba haraptam és vártam, hogy esetleg magamra hagy, de Jongin csendben állt a jobbomon továbbra is.

- Öhm... megtennéd, hogy magamra hagysz? - néztem bizonytalanul Jonginra. - Tudod, szeretnék.. 

- Ja! Igen, persze! - kapott a fejéhez Jongin, miközben mindenhova nézett, csak rám nem, aztán - miközben én kérdő tekintettel néztem rá, hogy most mi baja van - hozzámvágott valami rongyot, amit alig tudtam elkapni, mielőtt leesett volna a földre. - Ezzel megtörölközhetsz majd - köszörülte a torkát Jongin. - Most... magadra hagylak, de itt leszek a közelben. Ne próbálj megszökni, mert...

- Szerinted, mennyire jutnék? Pláne ruha nélkül - forgattam a szemeimet kelletlenül. Ha nem mondja, bennem fel sem merül most, hogy megszökjek. Különben sem jutnék messzire, Jongin egy-kettőre utolérne, mert ebben a hosszú ruhában nem tudok rendesen futni.

- Jól van, nyugi - mondta Jongin és otthagyott.

- Ne leskelődj! - kiáltottam utána, ahogy visszahátrált az erdőbe, mire Jongin csak intett egyet. Egy percig még néztem, ahogy távolodik, aztán úgy harminc méterre tőlem leül egy fa tövébe, nekem háttal. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól, amiket egy fa lelógó ágára helyeztem és a hívogató víz felé lépdeltem anyaszült meztelenül.

Jongin pov.

Nem nézel hátra, nem nézel hátra, nem nézel hátra.... Hátranéztem.

Nem kellett volna, mert utána képtelen voltam levenni a tekintetemet róla. Annak ellenére megtettem, hogy tegnap este elhatároztam, hogy ezentúl tartom a távolságot kettőnk között. Amilyen gyenge vagyok, ezt már ma reggel elbaltáztam - de képtelen voltam nem bámulni őt, ahogy alszik.

Most, ahogy a lányra tapasztottam szemeimet olyan érzésem volt, mintha lassított felvételen látnám az egészet. Ahogy elkezdett vetkőzni, először csak vállai bújtak elő a ruha fogságából, majd az anyag egyre lejjebb csúszott testén, míg végül már nem fedte azt semmi. A torkom hirtelen kiszáradt, ahogy végigfuttattam pillantásomat a lány karcsú alakján: keskeny vállain, vékony, csinos derekán, kerek csípőjén és fenekén, szép, formás lábain. Hosszú, fekete, egyenes haja zuhatagként omlott a hátára. Még ilyen távolból is elképesztően gyönyörű volt és szemeim úgy itták testének látványát, mint a régót szomjazó ember a vizet. Nagyot nyeltem, aztán alsó ajkamba haraptam: ebben a pillanatban másra sem vágytam, csak hogy magamhoz ölelhessem őt és ott csókoljam, ahol csak érem. Ahogy ez a kép megjelent lelki szemeim előtt, éreztem, hogy bajban vagyok odalent. 

- A francba! - motyogtam magam elé és elszakítottam a tekintetemet Hyeseulről, aki időközben belemászott a vízbe és úszkálni kezdett. Szorosan lehunytam szemeimet és gyorsan visszaroskadtam a fa tövébe, hogy a lány még véletlenül se vegye észre, amit tettem. Kétségbeesetten igyekeztem valami teljes mértékkel olyan dologra gondolni, ami lelohasztja vágyamat, de kissé nehezen ment, mert állandóan bevillant az agyamba a lány képe. Jó ideje nem voltam már senkivel, és az sem segített, hogy Hyeseul minden este ott feküdt mellettem, testét csak pár centiméter választotta el az enyémtől. Enyhe bűntudatom volt, amiért kérése ellenére meglestem őt - ha ezt tudná, soha többé nem állna velem szóba. Hiszen neki vőlegénye van! Vőlegény. Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy végre észhez térjek - az alsóbb területeken is.

El kell felejtenem ezt a lányt, bármennyire is vonz.

Hyeseul pov.

Ezerszer jobban éreztem magam a fürdés után. Miután alaposan lesikáltam magamról minden koszt, ami az elmúlt napokban rám ragadt és kilubickoltam magam a hűs vízben, kitápászkodtam a szárazföldre és gyorsan magamhoz kaptam a törölközőt és megszárítkoztam, fél szemmel állandóan Jongint lesve, nehogy leskelődni merjen. Szerencsére a fiú messze tőlem, hátát egy fa törzsének döntve ült és csak akkor nézett rám, amikor teljesen felöltözve megközelítettem. A ruhámat is jó lett volna kimosni, de akkor mit vettem volna fel?

- Kész vagyok - szólítottam meg Jongint, miközben még mindig a vizes hajamat törölgettem.

- Jó, menjünk, kezd lemenni a nap - állt fel és nyomban elindult visszafelé az erdőben. Rám sem nézett, csak törtetett előre állkapcsát szorosan összeszorítva, így kapkodnom kellett a lábaimat, ha nem akartam lemaradni. Most meg mi a fene ütött belé, hogy így rohan?

- Jongin, lassítanál? - kértem, amikor vagy negyedszerre rángattam ki hosszú ruhámat az aljnövényzet és az alacsony bokrok ágai közül. - Nem tudok úgy vágtatni ebben az idióta szoknyában úgy, mint te!

Szavaim megtették hatásukat, Jongin megtorpant, de úgy sóhajtozott, mint akinek teljesen az agyára megyek.

- Jongin, mi a baj? - néztem rá kérdőn, mire a szemeit forgatta idegesen. - Ha? Tettem valamit, ami nem tetszik  vagy történt valami?

- Nem történt semmi - szűrte a fogai között a választ és végre rám nézett. De abban sem volt sok köszönet - tekintete villámokat szórt.

- Mi a baj? - nyúltam volna felé, de félúton meggondoltam magam és leeresztettem kezemet. Jongin is észrevette félbehagyott mozdulatomat és dühös tekintete hirtelen szomorúvá változott, amit nem tudtam hova tenni.

- Veled semmi - mondta síri hangon, aztán hátat fordított és továbbindult. Nem hittem neki és egész úton kérdezgettem, mi bántja, hiszen nyilvánvaló volt, hogy baja van. Jongin nem válaszolt, mogorva hallgatásba burkolózott. Már visszaértünk a táborba és beléptünk a házába, amikor végre reagált; becsukta maga mögött az ajtót, egy szempillantás alatt megragadott és a falnak vágott engem. A hirtelen támadástól bennrekedt a levegő a tüdőmben, csak tátogtam.

- Az istenit, miért csinálod ezt? - csapta a karjait Jongin a fejem mellett a falhoz dühösen, miközben testét szorosan az enyémhez préselte, arca centiméterekre volt az enyémtől. - Nincs semmi bajom, fogd már föl! 

Hirtelen jött durvasága meglepett, bár számíthattam volna rá, nyilván kiidegeltem. 

- Én csak... - habogtam.

- Te csak ne! - morogta Jongin, szemei olyanok voltak, mint két sötét örvény, fekete haja össze-vissza állt homlokán, ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy engem bámult és egész testében remegett. - Hagyj végre békén, érted? Elegem van!

Határozott elutasítása nem esett túl jól, hiszen eddig ő mindig segített rajtam, ha bajom volt, de én nem tudtam viszonozni jóságát. Tétován haraptam ajkamba, mire a fiú szemei megrebbentek, fejét lehajtotta és egy hosszú sóhaj hagyta el ajkait. Hirtelen megéreztem valami keményet a hasamnál, Jongin pedig azonnal elhúzódott, és már csak a csapódó ajtó hangos csattanását hallottam.

Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez komolyan megtörtént velem. Hogy Jongin... Végig sem mertem gondolni. 

Jongin nem jött vissza a házba. Más dolgom nem lévén, lefekvéshez készülődtem. Nem sok kedvem volt ezek után az ágyában aludni, főleg, ha később vissza találna jönni, de a széken sem akartam tölteni az éjszakát. Végül mégis lefeküdtem aludni, de hosszú időn keresztül nem jött álom a szememre. 

Halk motoszkálásra ébredtem az éjszaka közepén. A fal felé fordulva feküdtem, de így is tudtam, hogy Jongin nincs mellettem - nem éreztem testének sugárzó melegét, nem hallottam békés szuszogását. Óvatosan felültem és kikukucskáltam a térelválasztó függöny mögül. Jongin a széknél ült, félig háttal. Nem látott meg, és én sem tudtam pontosan kivenni a sötétben, hogy mit csinál, mert maga előtt matatott valamivel. Hirtelen egy mély sóhajt hallatva hátravetette fejét, szemei szorosan behunyva.

- Ah... Hyeseul... - motyogta alig hallhatóan, én pedig lefagytam. Egyszerre megértettem, mit művel és egy pillanat alatt öntött el valami hihetetlen szégyen. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér és hallottam a fülemben zúgni. Levágtam magam az ágyra, a takarót a fejemre húztam, de még így sem tudtam kizárni Jongin elfojtott nyögéseit, amelyeket produkált, miközben rólam fantáziált.

Eddig egy ujjal sem nyúlt hozzám, de ez nem jelentette azt, hogy nem is gondolt arra.

Hogy fogok így a szemébe nézni ezentúl?