13. rész

Hyeseul pov.

Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Hogy valóra válik a rémálmom.

Már megint ott találtam magam a fiatal lányok sorába állítva, miközben kivezettek minket a fogdából. Remegve kaptam a mellettem álló lányhoz, aki szintén falfehér volt a félelemtől és ugyanolyan kétségbeesetten kapaszkodott belém, mint én őbelé. Hamar rájöttem, hogy ő az a lány, akivel első este is támogatni próbáltuk egymást.

- Gyerünk, mozgás! - ösztökélt minket nagyobb tempóra a parancsnok, de senki sem vette a fáradságot, hogy önmagától rohanjon gyorsabban a pokol felé. - Mondom, mozgás! - taszított egyet a legelső lányon, aztán arcán megjelent egy kaján vigyor. - Ma éjjel ismét lehetőségetek lesz elszórakoztatni a katonáinkat. Vegyétek megtiszteltetésnek!

Felfordult a gyomrom a modorától. Undorító, hogy még mulatságosnak is találja a helyzetet. Nyilván neki is jut majd egy szerencsétlen lány, akivel elbánhat.

Lassan araszoltunk a katonák sátrai felé, ahol már látszott a nagy tábortűz és a körülötte lazsáló harcosok. Ha nem lett volna mögöttem is egy belőlük, aki rajtunk tartotta a szemét, valószínűleg megpróbálhattam volna meglépni, de így csak egy kiadós pofont kockáztattam és azt, hogy esetleg én kerülök elsőnek sorra, ha nem viselkedem.

Kérlek, kérlek, kérlek - fohászkodtam magamban valami csodáért, de a másodpercek teltek, az út fogyott a lábunk alatt, és az említett csoda egyre csak váratott magára. Végül siralmas kis csoportunk odaért a tűzhöz és a körülötte tartózkodók hangos üdvrivalgásban törtek ki jöttünkre. Röviden végignéztem a lányokon; mindenki arcán a félelem és a rosszul, vagy éppen egyáltalán nem titkolt undor tükröződött. A katonák viszont mind mohón, kiéhezetten villantották ránk magabiztos vigyoraikat, és roppant elégedettnek tűntek.

- Nézzétek, mit hoztam nektek! - kiáltotta a parancsnok, mire a katonák füttyögni kezdtek. - Egy kis kikapcsolódás éjszakára! Nézzétek, mennyi csinos példány! Ma nem fogtok unatkozni, annyi szent! 

Mintha ez egyszer már megtörtént volna - futott át az agyamon a keserű gondolat, ahogy eszembe jutott az első éjjel, amikor ugyanígy "éjszakai szolgálatra" vittek minket.

A mögöttem álló katona, aki hátulról ügyelt ránk, hirtelen erősen meglökött és csak nagy nehezen tudtam megállni, hogy ne hason csúszva landoljak a földön a katonák orra előtt, hanem csupán térdre estem. Felszisszentem, ahogy tenyeremmel felfogtam az esést és a talaj felhorzsolta érzékeny bőrömet. Harsány röhögésben tört ki az egész férfisereg, a lányok azonban néma csendben álltak, miközben a földön térdelve próbáltam megfékezni állkapcsom remegését. 

- Ki akarja a kicsikét? - hallottam meg a rókaképű parancsnok sunyi hangját. - Látjátok, a térden állás már nagyon jól megy neki! - harsogta röhögve, mire több helyről is hallottam a jelentkezők obszcén kijelentéseit, hogy mit tennének velem. 

Ez volt az a pont, ahol rájöttem és beletörődtem, hogy Jongin lemondott rólam. Elkövettem azt a hibát, hogy hozzászoktam ahhoz, ahogy Jongin kezelt és ezt vártam tőle mindig. Ő tulajdonképpen még mindig az ellenség oldalán volt, én pedig még mindig egy kis senki fogoly voltam. 

Nem tudom, miért utasított el engem, de ha még törődne velem, most nem itt lennék valószínűleg. De itt voltam és ennek tudatában legszívesebben elsírtam volna magam. Ehelyett próbáltam összeszedni a megmaradt büszkeségemet a porból, ahova estem és a helyzetemben lehetséges legméltóságteljesebb felállást bemutatni. Nem fogok félelmet mutatni. Nem érdemli meg egyik sem.

- Hé, ti meg mit műveltek? - szólalt meg hirtelen egy új hang a közelben, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Sebesen pördültem meg tengelyem körül, a testem szinte reflexből reagált hangjára. Jongin nem nézett rám, hanem a parancsnok felé sétált, aztán mondott neki valamit, de olyan halk volt, hogy egy szót sem hallottam belőle. A remény apró sugara éledt újjá bennem, hogy van kiút ebből az egészből, hogy bár hihetetlenül hangzik - de lehet megint ilyen szerencsém. Nem mertem túl korán örülni, visszafojtott lélegzettel figyeltem a parancsnok és Jongin kettősét, akik továbbra is beszélgetésbe merültek.

- Á, igen, a kis kedvenced, mi? Tudhattam volna - húzta mindentudó vigyorra ajkait a parancsnok, aki olyan hangerővel beszélt, hogy meghallhattam azt. Szavai hallatán a remény egyre erősebben pislákolt bennem. Végül a parancsnok intett egyet a fejével Jonginnak, aki egyenesen hozzám lépett és megragadta a karomat. Majdnem kiengedtem egy apró vinnyogást, ami megkönnyebbülésem jele lett volna, de sikerült visszatartanom.

- Sajnálom, srácok, de őt el kell vinnem - mutatott fel Jongin egy magabiztos mosolyt és közben átölelte derekam. - Ő az enyém.

Egyikük-másikuk csalódottan hörrent fel, de nem sokáig csüggedtek hiányom miatt, figyelmük hamarosan a többi lány felé terelődött. Eközben Jongin a társaságnak hátat fordított, elengedte derekamat és tenyerét az enyémbe csúsztatva tempósan vezetett a kunyhója felé.

Amint beértünk, rögtön elengedte a kezem és a lámpás után kezdett kutatni, hogy meggyújtsa. Rövid piszmogás után fény gyúlt, én pedig csak álltam az asztal mellett, mint a cövek. Még mindig remegtem, akár a nyárfalevél.

- Hé - szólalt meg halkan Jongin és odalépett hozzám -, jól vagy? - Megérintette a karomat és gyengéden letolt a székbe, hogy üljek. Elém guggolt és úgy nézett fel rám, miközben nagyokat nyeltem. Még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy ismét megmenekültem. 

Jongin nem mondott le rólam.

- Soha jobban - eresztettem ki egy reszketős kacajt.

- Beszélnünk kell - mondta Jongin és ahogy lenéztem arcába, újra a régi Jongin nézett vissza rám, nem az az ideges és dühös fiú, aki rám kiabált a múltkor.

- Beszéljünk - egyeztem bele, ahogy eszembe jutott, tényleg van egy rendezetlen ügyünk. Kissé zavarba jöttem, ahogy szemébe néztem és felidéződött bennem a múltkori éjszaka és az előzményei. Jongin soha nem tudhatja meg, hogy láttam őt.

- Először is, kérlek, bocsáss meg - kezdte mondandóját. Érdeklődve pillantottam rá, vártam, hogy folytassa. - Azért, ahogy viselkedtem... Khm, nos, aznap - jött zavarba egy kicsit és lesütötte szemeit. - Meg azért, hogy nem hívattalak.

Hosszasan, tűnődve néztem Jonginra. Meglepett, hogy képes volt szóbahozni ezt a kényelmetlen témát, igaz, számára is kínos volt erről beszélni. Ha még tudná, hogy éjjel ébren voltam... Én is el akartam felejteni, ezért inkább úgy döntöttem, nem ragozom a dolgot. Bólintottam egyet annak jeléül, hogy nincs gond.

- Őszintén szólva, szégyelltem magam, és úgy láttam a legjobbnak, ha egy kis időt külön töltünk - folytatta Jongin, továbbra is szemlesütve. - Történt valami az utóbbi pár napban, amiről tudnom kell?

Mielőtt választ adhattam volna, töprengtem egy kicsit, mit mondhatnék neki. Eszembe jutott a többi lány, és az ő sorsukra gondolva nem éreztem úgy, hogy jogom lehetne panaszkodni.

- Semmi - ráztam végül a fejem, de Jongin észrevette habozásomat.

- Biztos?

- Biztos - erősítettem meg, de aztán alig hallhatóan valami mégis kicsúszott a számon. - Miért pont most?

- Most mi?

- Most bukkantál fel majdnem egy hét elteltével - kérdeztem rá, ha már nem tudtam befogni.

- Baj? - lett Jongin hirtelen kissé gunyoros. Felállt guggolásából és úgy nézett le rám. - Élvezted a társaságukat? Szívesen maradtál volna továbbb? - intett fejével az ajtó felé.

- Nem - vágtam rá hidegen. - Csak kérdeztem...

- Hiányoztam? - mosolyodott el ekkor szélesen, magabiztosan. Hitetlenül néztem rá; a hangulatváltozásait nehéz volt követni. Ezt ki nem állhattam benne: az egyik pillanatban még szégyellősen, szemlesütve kér elnézést tőlem, a másikban meg megint a csipkelődő, hűvös alak. 

- Én csak... Féltem egy kicsit nélküled - vallottam be végül mégis, megszegve a két perccel ezelőtt felállított szabályt, hogy nem panaszkodom.

- Mitől féltél?

- Pont attól, ami akkor történt volna, ha ma este két perccel később érkezel - feleltem, és láttam, hogy Jongin szeme megcsillan a sötétben.

- Emiatt igazán felesleges volt félned - tárta szét karjait úgy, mintha ez teljesen magától értetődő volna. - Pontosan tudtam, hogy ma este lesz.

- Én meg pontosan nem tudtam! - hápogtam meglepődve és felpattantam a székből. - Mégis honnan kellett volna tudnom?!

- Komolyan azt gondoltad, hogy otthagylak? - csattant fel ekkor, hangjának volt egy kis sértett éle. - Azok után, ahogy eddig voltunk, tényleg elhitted, hogy hagyom, hogy bajod essék?

- Tudod, pont ez a baj, Jongin! Fogalmam sincs! - vágtam vissza azonnal. - A hangulatváltozásaidtól a falra mászom! Mikor már azt hittem, hogy nagyjából tudom, mire számíthatok tőled, akkor egyszer csak megbolondultál és kiabáltál velem, aztán meg napokig nem hívattál. Kiszámíthatatlan vagy és folyton teszel valami olyasmit, amire nem számít az ember!

- Jól van, akkor tudod mit? - mászott a képembe Jongin a kis kifakadásom után csipkelődve. - Amennyiben problémád van a személyemmel meg azzal, amit teszek, nyugodtan hagyd el a házat. Isten ments, hogy feltartóztassalak! Odakint biztos sokkal jobb barátokra lelsz majd, nekem meg eggyel kevesebb gondom lesz!

- Aha, szóval csak egy gond vagyok neked, ugye? - sziszegtem felé, dühbe gurulva előbbi bántó szavaitól. - Akkor miért mondta Kyungsoo, hogy kedvelsz? Miért teszed ezt értem? Miért nem dobsz ki közéjük?! - Hangom akaratlanul is felerősödött kissé, pedig nem akartam kiabálni. Karba tett kézzel, felhevülve bámultam rá, miután hozzávágtam kérdéseimet; Jongin viszont egyszerre nem tűnt dühösnek - hosszan, behatóan fürkészte arcomat, mielőtt válaszolt.

- Mert vonzódom hozzád.

Éreztem, hogy vér szökik az arcomba és melegem lett közelségétől.

- Látod, már megint azt csinálod - nyögtem fél perc kínos csend után, ami alatt Jongin mohón leste reakciómat.

- Micsodát? - billentette meg fejét enyhén.

- Kiszámíthatatlan - formáltam ajkammal a szót, mire Jongintól csak egy félmosolyt kaptam válaszul.

- Egyébként meg mit számít az egész? - hátrált el végül a fiú és hátat fordított nekem. Lassan levette fegyverét az övéről, lerakta a helyére és odalépett a vizes tálhoz. - Te úgysem viszonzod.

- Örülök, hogy te még nálam is jobban tudod, hogy mégis mit érzek - feleltem epésen.

- Miért, talán nem így van? - nézett rám kérdőn. - Úgy tudom, neked ott az a másik.

- Az a másik - léptem felé felpaprikázva szóhasználatától -, a vőlegényem, Junmyeon.

- Persze, hogy is felejthettem el! - forgatta szemeit unottan, a hangja merő gúny. - A vőlegényed.

- Hogyha Junmyeon ennyire zavar téged - közelítettem felé továbbra is, miközben egyre jobban felment bennem a pumpa a tiszteletlenségétől -, akkor mégis mi a jó fenének kerested meg őt, ha? Tulajdonképpen senki sem kért rá!

- Talán akkor elnézést kellene, hogy kérjek érte? - pimaszkodott.

- Komolyan kérdeztem!

- Fogalmam sincs! Érted?! - tört ki Jongin felindultan. - Lehet, hogy nem is kellett volna megtennem! Tulajdonképpen, már meg is bá-

Előbb cselekedtem, mint ahogy gondolkodtam. A következő pillanatban ugyanis azon kaptam magam, hogy a tenyerem nagyot csattan az arcán. Megszeppenve néztem a kezemre, aztán Jonginra, aki színtiszta haraggal a szemében pillantott rám, amitől egy pillanatra megijedtem. Megindult felém, mire automatikusan léptem hátra előle. Hátam hamar a falnak ütközött, Jongin pedig erőteljesen vágta a függőleges felületnek ökleit, közrefogva ezzel arcomat. Szemei fenyegető villámokat szórtak felém, feje egyre közelített enyémhez, miközben én nyugtalanul vártam, hogy most mi fog történni. Ajkai végül pár milliméterre tőlem álltak meg és így, ilyen közelről elképesztő látvány volt még ebben a feszült pillanatban is.

- Ezt többé ne - morogta figyelmeztetően; hangja halk volt, de kemény akár az acél. Buzgón dobogó szívvel álltam tekintetét, ugyanolyan éles pillantással néztem vissza rá, amellyel ő engem illetett. Engem aztán nem fog megfélemlíteni! Egy hosszú percig néztünk farkasszemet egymással és én nem hátráltam meg. Tudnia kellett, hogy Junmyeonnal kapcsolatban nem nyitok vitát és nem hagyom, hogy egyetlen tiszteletlen szóval is illesse. - Csak örömet akartam neked okozni, már mondtam  - folytatta ugyanolyan hangon. - De ha továbbra is megkérdőjelezed azt, amit érted teszek, talán fel kéne hagynom vele.

- Én... - kezdtem volna, de Jongin simán a szavamba vágott.

- Mondani akartam valamit - mondta, és az arca teljesen kifejezéstelen volt közben. Lassan pislogott egyet és kivárt egy kicsit.

- Mit? 

- Holnapután újabb csata lesz - közölte tárgyilagosan. - Szóval aznap nem leszek itt. Gondoltam, jó, ha tudod.

Elakadt lélegzettel meredtem rá a hír hallatán. Megint támad a sereg? Újabb csata, újabb szétrombolt életek, újabb áldozatok.

- És te... Te is harcolsz?

- Természetesen - bólintott a fiú.

- Ne menj!