15. rész

Hyeseul pov.

A csata másnapján nem esett szó köztünk az előző esti incidensről; Jongin reggel csendesen vált el tőlem, s nekem sem volt mondanivalóm.  A következő egy-két hét mondhatni eseménytelenül telt. Én továbbra is a konyhában dolgoztam, Jongin pedig a saját seregbeli feladatait látta el. Esténként fáradtan nyúlt el mellettem az ágyban, és egy eldünnyögött "jó éjt" után szinte azonnal elszunnyadt. Én azonban számos alkalommal hiába hevertem mellette, nem jött álom a szememre, pedig engem is kifárasztott a napi munka. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nagyon nehezen csitultak csak el gondolataim. Ezért inkább csak némán figyeltem a fiút, aki békésen szuszogott mellettem. A hely szűke miatt elég közel voltunk egymáshoz, így sokszor ütöttem el azzal az időt, hogy Jongin csak ilyenkor nyugodt arcát vettem szemügyre centiméterről centiméterre. Igaz, megtehettem volna, hogy befordulok a fal felé, így a hátamat mutatva neki, de nem vitt rá a lélek. Különben is, túl macerás lett volna és nem akartam őt felébreszteni a mocorgásommal.

A természet tényleg igazán kegyes volt hozzá, hogy ilyen vonzó külsővel áldotta meg - állapítotam meg magamban mindig. Sötét haja homlokába hullott, s én néha szinte késztetést éreztem rá, hogy elsimítsam a tincseket, de nem tettem. Nem akartam, hogy megint rám pirítson, hogy félreérthető jeleket küldök. Tekintetem sokat időzött orrának és állának tökéletes vonalán, lehunyt szemeit védő hosszú, fekete szempilláin. Mikor pillantásom dús, rózsaszín ajkaira esett, muszáj volt lehunynom a szemem.

Rendkívül össze voltam zavarodva. Időnként rámtört a bűntudat a csók miatt, mégis sokszor azon kaptam magam, hogy felidézem az érzést, ahogy Jongin puha párnái az enyémhez nyomódnak és ilyenkor rögvest összeugrott a gyomrom. Próbáltam elfojtani, de egy makacs kis hang a fejemben - mint valami bosszantó légy, ami folyton ott repked az ember feje körül, de képtelenség leütni - kitartóan azt bizonygatta, hogy igenis, élveztem azt a csókot. 

Az emlék időről időre felelevenedett bennem, én meg küszködtem az új nemkívánatos érzésekkel. Jongin nem próbált meg többször megcsókolni, amit felettébb értékeltem, figyelembe véve a kisebb háborút, ami a bensőmben dúlt.

Lassan be kellett látnom, hogy hiába próbálom tagadni, érzek valamit Jongin iránt is. Ezt persze neki nem kell tudnia. Senkinek sem kell tudnia.

Ahogy teltek a napok, Jongin sérülései szépen gyógyultak, szeme alatt azonban sötét karikák kezdtek megjelenni. Mindig korán kelt, és mikor este megjött, feszült volt és sokszor ingerült. Hiába kérdezgettem, nem volt hajlandó elárulni, mi a gondja, pedig világosan látszott, hogy valami nincs rendjén. Jongin amúgy sem volt az a fecsegő fajta, de rossz volt látni, hogy így bezárkózik előttem. Valami azt súgta, hogy most kivételesen nem én vagyok az oka hullámzó kedélyállapotának, de jó lett volna tudni, hogy mi. Talán gond van a seregben? Megint konfliktusa támadt a többi katonával? Szerettem volna segíteni neki, ha lehetséges, de nem nyílt meg nekem. Lehet, hogy elvesztette a bizalmát bennem? Megijesztett ez a lehetőség.

*

Két hét telt el a csók óta. Este volt már, egyedül munkálkodtam a kunyhóban a lámpás fénye mellett. Miközben vártam, hogy Jongin megjöjjön, megmostam az arcom, kifésültem a hajam és előkészítettem Jonginnak egy kis ételt, hogy azonnal nekifoghasson, ha megérkezik. Teendőim közben azon gondolkodtam, hogyan puhítsam meg kicsit, hogy végre elárulja, mi bántja.

Telt-múlt az idő, de Jongin sehol. Az asztalon heverő vacsorája lassan teljesen kihűlt, én pedig eluntam magam. Nagyot ásítottam és úgy döntöttem, nem várok rá tovább, hanem lefekszem egyedül.

Épp megfogtam a plédet, amivel takaróztunk, hogy kirázzam kicsit, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és a küszöbön megjelent egy alak.

- Háh - lépett be Jongin a házba és első pillantásra láttam, hogy valami nincs rendben vele. Az asztalhoz dülöngélt és levágta rá a holmiját, miközben érthetetlenül motyogott valamit a saját orra alá.

- Jongin? - szólítottam meg óvatosan és tettem felé egy lépést. Nyomban rájöttem, mi a helyzet, ahogy megcsapott a piaszag, ami a fiúból áradt. Jongin felém nézett, ahogy meghallotta hangomat és miután sikerült teljesen rám fókuszálnia, elöntött valami kényelmetlen érzés, pillantása ugyanis eléggé vad volt és keserű, ahogy megállapodott rajtam. 

- Ah, te is itt vagy - szólalt meg, nem éppen tisztán ejtve a mássalhangzókat. Nem tudtam, mire vélni a megállapítását, de nem is agyaltam rajta sokat.

- Jongin, te részeg vagy - adtam hangot előbbi megállapításomnak, és még mielőtt bármi mást mondhattam volna, ő közbevágott.

- Na ne mondd, tényleg? - röhögött fel a fiú, de a hangjában egy csepp jókedv sem volt. Ahogy megindult felém, eltűnt mozgásából a bizonytalanság és durván megragadta két karomat, hogy közelebb rántson magához. Nyugtalanságom egyik pillanatról a másikra csak nőtt; még sosem volt dolgom egy részeg Jonginnal, főleg nem egy agresszív részeg Jonginnal. - Gratulálok a felfedezéshez, kislány - duruzsolta a fülembe a fiú, s forró lélegzetét a nyakamon éreztem; mégis kirázott a hideg a hangjától.

- Mi történt? - kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, közben lassan, szelíden próbáltam eltolni magamtól a fiút, de nem hagyta; visszarántott magához és fejét a nyakamba fúrta, párnapos borostája szúrta érzékeny bőrömet.

- ... te is csak játszol velem, mindenki csak játszik velem - morogta mély hangon. Feje felemelkedett vállamról és tekintetét keményen az enyémbe fúrta. - De majd én megmutatom nektek! - mondta egyszerre hangosan és határozottan, szemében vad tűz szikrája villant és olyan erősen szorította karomat, hogy az már szinte fájt. Hirtelen felém hajolt és durván megcsókolt. Annyira váratlanul ért, hogy reagálni sem volt időm és mikor végre magamhoz tértem a sokktól, szabadulni akartam, de Jongin egyik tenyerével megfogta arcomat és nem engedett - erőszakosan nyomta ajkát az enyémre. Az ágy felé kezdett nyomni, én pedig elbotlottam a szélében és elestem, magammal rántva a fiút is. Felnyögtem, ahogy Jongin egész testének súlyával rajtam landolt és kiszorította belőlem a levegőt. 

- Jongin! - próbáltam eltávolítani magamról a fiút, de hiába - sokkal erősebb volt nálam és testével az ágynak szögezett. Teljesen elvesztette önmagát, vadul csókolt, ahol csak ért. Fogalmam sincs, mi ütött belé, és nagyon megijesztett a támadása. - Jongin, mit művelsz?!

- Csak elveszem azt, ami az enyém - mormolta a számba és újra rám vetette magát. Ami az övé? Mi van?? Nyelve akaratosan tört be a számba, mindenfajta ellenállásomat félresöpörve. Egyik karja elengedte enyémet és ruhán keresztül végigsimított felsőtestemen.

- Jongin, kérlek... - próbálkoztam újra, de meg sem hallotta, amit mondtam. - Miért... miért csinálod ezt? - nyögtem fel. Reszketni kezdtem a félelemtől és kétségbeestem. Jongin, az egyetlen olyan ember, akiben itt megbíztam, rám támadt. Mit tettem, amiért így bánik velem?

- Végül is, az ágyasom vagy! Azt csinálok veled, amit akarok! - köpte dühösen, választ adva előbbi kérdésemre, de teljesen elhűltem. Nem foglalkozott reakciómmal, hanem mindennemű óvatoskodás nélkül vadul kezdte rángatni a ruhámat, abban a reményben, hogy leszedi rólam. Megpróbáltam ellökni a kezét, elérve vele, hogy megragadja csuklómat és leszorítsa fejem mellé a párnára. Hagyta a ruhámat, inkább újra durva csókokkal halmozott el, de most a nyakamat támadta velük, miközben erővel helyet csinált magának lábaim között. Bennem rekedt a levegő egy pillanatra, amikor csípőjével lökött egyet, hogy ágyékaink érintkezzenek.

- Jongin, ne tedd ezt, kérlek - kérleltem újra, de nem reagált. - Kérlek...

- Az enyém leszel - mondta eszelősen, és újra bepróbálkozott a ruhámmal. Félig kibomlott a felső része, és a fiú mohón húzta le vállamról az anyagot, hogy ott is megcsókoljon. Felsírtam kétségbeesésemben és tehetetlenségemben. Tényleg az utolsó ember is ellenem fordul? Már nem elég, hogy más is a vesztemre pályázik, most még Jongin is rám támad? Pont azt teszi, amit megígért, hogy nem fog? Elege lett belőle, hogy visszautasítom és úgy döntött, erővel veszi el azt, amit máshogy nem tud? Lerítt róla, hogy dühös, nagyon dühös, és rajtam vezette le. Nem akartam elhinni, hogy képes ez tenni, hogy képes ennyire eszelősen viselkedni, hogy Dongsik mellett...

- ... már te is bántasz? - nyöszörögtem, amivel nem várt hatást értem el. Jongin azonnal megdermedt szavaim hallatán. Ajkai épp megint a nyakamnál jártak, amikor ez kicsúszott a számon, így másodpercekig tökéletesen hallottam éles lélegzetvételét. Aztán a feje lassan felemelkedett és rám nézett; én pedig egy hihetetlenül rémült szempárral találkoztam.

- Bocsáss meg - suttogta alig hallhatóan, íriszeiben a nyilvánvaló bűnbánat megjelenésével. - Bocsáss meg - ismételte meg. Remegni kezdett, de felemelkedett rólam és leszállt az ágyról. Ott hagyott egyedül, én meg döbbenten néztem utána. Kilépett az ajtón, aztán hangos csobbanást hallottam, majd víz csorgását és prüszkölő hangokat. 

- A rohadt életbe - szitkozódott magának a fiú. Gyorsan összehúztam magamon a szétment ruhámat és felpattantam az ágyról. A látvány, ami fogadott akár komikus is lehetett volna, de ebben a pillanatban semmi nevethetnékem nem volt. Jongin az ajtó melletti esőgyűjtő hordó szélének támaszkodott két karjával, a fejét pedig fölé tartotta. Hajából patakokban csurgott a víz, mivel az imént dugta bele a hordóba az egész fejét. Visszahátráltam a házba, ahogy megmozdult, hogy kicsavarja hajából a vizet. Mikor ezzel végzett, rám se nézve bejött és egy törölközővel kezdte szárítgatni magát. Szótlanul figyeltem őt, ahogy végül még mindig vizes, de már nem csöpögő hajjal levetette magát az ágya egyik szélére, a lehető legtávolabb tőlem. Előrehajolt és arcát tenyerébe temette; már józan volt.

Annyira elveszettnek tűnt, ahogy ott ült, hogy képtelen voltam rá haragudni az iménti miatt. Rájöttem, hogy nem miattam van az egész, valami egész más baja van. Bántja valami. Valami, amit nekem sem mondott el eddig. Valami, amit eddig magában tatott, de ma este kitört belőle, miután helytelen módon az alkoholba próbálta fojtani gondjait. Óvatosan, halkan lépdeltem oda hozzá és leültem mellé, mire felrebbent és el akart húzódni.

- Mi a baj? - fogtam két kezembe az övéit. Érintésem meglepte Jongint; éreztem, hogy reszket. Még sosem láttam őt ennyire védtelennek. 

- Bántottalak - szólalt meg rekedten, önváddal a szemében.

- Nem, Jongin, nem erre gondoltam - ráztam a fejem. - Mi történt, hogy... - megakadtam a kérdés feltevése közben és inkább határozatlan mozdulatot téve próbáltam utalni az előbbiekre. 

Nem felelt, hanem elfordította a fejét. 

- Jongin... hé - noszogattam halkan, kedvesen, hogy mondja el. - Nekem elmondhatod.

Visszanézett rám, sötétbarna szemei gondterhelten, tompán fénylettek. Lenézett összekulcsolt kezeinkre és nagyot sóhajtott.

- Az apám - bökte ki és nem kerülte el figyelmemet a hangjában bujkáló keserű él, ahogy a tábornokot említette.

- Mi van vele?

- Azt hiszi... szerinte nem végzem jól a munkámat - mondta és dühösen összeszorította állkapcsát.

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem rá, mert nem egészen értettem.

- Azt állítja, hogy nem veszem komolyan a háborút és a feladataimat, meg hogy nekem nem is fontos ez az egész - magyarázta és éreztem, hogy beszéd közben megint kezd felmenni benne a pumpa.

- Nyugalom - simítottam végig a kezén nyugtatólag. Nem érdekelt most a távolságtartás, mellette akartam lenni. - És... igaza van?

- Nincs! Vagy...  Igen. Nem.. Nem tudom! - tört ki a fiú frusztráltan. - Én mindent megteszek, amit akar, de ő elvárja tőlem, hogy még élvezzem is! Elegem van belőle, hogy folyton az ő szentbeszédeit kell hallgatnom! Az egész egy nagy ostobaság úgy, ahogy van! Annyira...

- Jongin - mondtam a nevét, ő meg rám emelte bús tekintetét.

- Meg tudsz bocsájtani? - tért el hirtelen a témától, ahogy néztük egymást. - Akkora barom vagyok... Azt se tudom, mit művelek, csak rombolok. - Kihúzta remegő ujjait a kezemből és gyöngéden a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Ösztönösen behunytam a szemem, ahogy végigsimított fülemen; élveztem az érintését.

- Hát persze - leheltem, aztán nagyot nyelve visszatértem az előző témához. - Megértelek, hogy ideges vagy apád miatt. Nekem sem tetszene, ha így bánnának velem.

- Utálom ezt az egészet - borult el ismét a fiú hangulata, pedig felcsillantak a szemei annak hallatán, hogy nem neheztelek rá amiatt, hogy majdnem erőszakott tett rajtam. De képtelen voltam haragudni rá, mikor ennyire összetörten kuporgott előttem. Talán még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz lelkileg, még sosem nyílt meg előttem ennyire, még sosem éreztem azt, hogy tenni akarok érte valamit, hogy jobb legyen neki, és hogy mellette akarok lenni.

Meg akartam őt vigasztalni, valami olyasmit akartam mondani neki, hogy rám számíthat, én itt vagyok neki, de képtelen voltam hangos szavakba önteni a gondolataimat, így csak megszorítottam a markomban maradt másik kezét és csak annyit suttogtam, hogy sajnálom.

Aznap éjjel úgy aludtunk el, hogy Jongin a derekamat ölelte és én boldog voltam.

*

- Gyere velem! - tűnt fel másnap délben a konyhán Kyungsoo. Épp zöldséget hámoztam, amikor megjelent. - Jongin hív.

- Mit akar ilyenkor? - kérdeztem.

- Nem tudom, nekem is csak valaki máson keresztül üzent - vont vállat Kyungsoo érdektelenül, aztán türelmetlenkedni kezdett. - Na gyere már!

- De... Na jó - tettem le a kést és lekaptam magamról a kötényt. Kyungsoo intett a konyhai őröknek, megfogta a karomat és kivezetett a konyhából.

- Tudok magamtól is menni - jegyeztem meg csipkelődve.

- Tudom, ez csak a látszatnak szól - felelte a nagy szemű ifjú, és nem engedett el, míg oda nem értünk, ahová igyekeztünk. Ismerős volt a hely és hirtelen ráeszméltem, hogy az előtt a ház előtt vagyunk, amiben egyszer találkozhattam Junmyeonnal.

Megdobbant a szívem, ahogy arra gondoltam, hátha megint... Ne éld bele magad! - parancsoltam azonnal magamra.

A ház előtt egy magas, tagbaszakadt katona várakozott, akit eddig még sosem láttam. Elénk sietett és rögtön karomba markolt erős kezével.

- Itt vagyunk - mondta Kyungsoo a másiknak, aki nem volt túl szimpatikus nekem.

- Végre - felelte az erős markú. - Mehetsz is a dolgodra.

- Szívesen - mormogta Kyungsoo kelletlenül és búcsút intett nekem. A katona megvárta, míg Kyungsoo eltávolodik tőlünk és csak akkor fordult a ház bejárata felé. 

- Befelé! - mordult rám, rajtam meg kezdett eluralkodni valami rossz érzés, hogy rossz kezekbe kerültem. Mielőtt bármit is tehettem volna, a bejárat kinyílt előttem és belöktek a házba, aztán hangosan csapódott az ajtó mögöttem.

- Szia, Cicus - hallottam meg egy hangot a ház belsejéből, és rögtön megfagyott ereimben a vér.