17. rész

Junmyeon pov.

A kőkemény priccsen ültem felhúzott térdekkel, amelyeket karjaimmal öleltem át, hogy védjem magam a hidegtől. A cellám hűvös volt és nyirkos; melegedés céljából pedig mindössze egy vékony, durva anyagú plédet kaptunk. Most mégis túl ideges voltam ahhoz, hogy magam köré tekerjem, mert gondolataimat teljesen lefoglalta a délelőtt nálam járt alak látogatása és emiatt szorongtam. A félelem köde telepedett rám, beszennyezte bensőmet és nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni miatta.

Elárultak. A fogda őre beárult minket Jongin vetélytársának.

Hangos léptek zaja vert fel merengésemből, aztán a fogdába belépő ember megállt egyenesen az én cellám előtt. Ugyanaz a férfi volt, aki délelőtt járt nálam és újbóli megjelenése miatt megint csak görcsbe rándult a gyomrom. Azt a szívességet azonban nem tettem meg neki, hogy ránézek, hanem csak ültem tovább a helyemen és feszülten vártam, hogy történjen valami.

- Hé, vakarék! - vakkantott oda nekem megvető hangon, mire rögtön forrni kezdett a vérem a megszólítás miatt. Továbbra sem fordítottam felé a fejemet, ezért közelebb lépett a rácsokhoz. - Nem hallottad, hogy neked szóltam? Vagy mondjam inkább azt, hogy mennyire élveztem a kis barátnőd társaságát? Hm?

Egy szempillantás alatt termettem a rácsoknál, ahogy szóba hozta Hyeseult. 

- Mit műveltél? - szűrtem a fogaim között. Minden idegszálam megfeszült, miközben kezeim ökölbe szorultak, megnőtt körmeim bőrömbe vájtak. 

A katona előrébb lépett a rácsokhoz és úgy súgta, hogy csak én halljam.

- Csak egy kicsit elszórakoztunk - mondta olyan undorítóan megelégedve magával, hogy felfordult a gyomrom tőle és a szavaitól, amelyek a lehető legrosszabbat sejttették. - Kergetőztünk... Hancúroztunk... Tudod, mint amit az ilyen kiscicusokkal szoktak csinálni. És megeshet az is, hogy úgy mondjam.... belekóstoltam a te kis tiltott gyümölcsödbe. Esetleg Jonginéba? Tényleg, hogy.... - A katona hangját, akinek még csak a nevét sem tudtam, az én dühös kiáltásom nyomta el. - ... is van ez? Nem zavar, hogy a csajodat másvalaki rakja? Vagy testvériesen megosztoztok a kicsikén?

Nem reagáltam a kérdéseire, hanem szorosan megmarkoltam a rácsot.

- Mit műveltél vele, te rohadék? - sziszegtem az arcába minden egyes szót jól kihangsúlyozva.

- Na, na, na, hátrább az agarakkal, kis vakarék - vigyorodott el a rácsok túlsó oldalán az a szörny. - Nem mintha bármit is tehetnél ott, ahol vagy. Na de térjünk vissza a lényegre - mondta könnyed hangon, mint aki egy kedves kis történet mesélésébe kezd éppen bele. - Ahogy már délelőtt is mondtam, volt egy kis problémám a te drágalátos barátnőddel, aki időközben apuci fia Jonginnie szukája lett; tudod, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mitől is olyan nagy szám az a liba, hogy egyszerre ketten is akarjátok. Így hát, a közös múltunkra való tekintettel meginvitáltam magamhoz a lánykát, de sajnos... - Itt színpadiasan felsóhajtott és kisebb szünetet tartott, miközben bennem egyre jobban ment fel a pumpa és éreztem, ahogy lüktet az ér a halántékomon a dühtől. - ... egy kicsit csalódnom kellett. Egyáltalán nem volt elemében a Cicus. Csak nem volt valami kifogása ellenem? - kérdezte, megjátszva a tűnődőt, aztán még közelebb hajolt a rácshoz és farkasszemet nézve velem halkan szólalt meg. - De azt viszont el kell ismernem, hogy istenien szűk volt a kis tyúk...

Testem erősen csapódott a rácsokhoz, ahogy uralmamat vesztve rá akartam vetni magam a katonára, hogy kiverjem belőle az életet is. Számat hangos, artikulálatlan ordítás hagyta el az indulattól, miközben a katona hangos hahotára fakadt, ahogy tehetetlen dühkitörésemet nézte. Úgy éreztem, felrobbanok, ha nem kaparhatom ki a szemét, ha nem ölhetem meg azért, amit tett Hyeseullel.

- És most jól figyelj ide, öcskös! - hagyta abba a kacagást és a hangja figyelmeztetővé vált. - Nagyon aranyos, ahogy hisztizel, de ahogy te is látod, közted és köztem rácsok vannak. Te itt csak egy senki vagy, és ez a barátnődre is vonatkozik. Egy mocskos, nyomorult rab vagy, és ebben vagy épp egy másik cellában fogsz szánalmas kis életed végéig rohadni. Úgyhogy ne is próbálkozz semmivel, ha jót akarsz magadnak meg a nődnek! 

- Rohadj meg! - köptem felé remegve, aztán elengedtem a rácsokat és hátat fordítva neki visszatámolyogtam a priccsemhez. 

- Ja, és üzenem kicsi Jonginnak, hogy többé ne álljon az utamba, mert azzal csak ő jár rosszul. Amit akarok, így vagy úgy, de megszerzem. - A katona nem szólt többet, hanem elhagyta a fogdát. Reszketve, bosszúra szomjazva rogytam le a fekvőhelyemre.

Megállj, te utolsó mocskos gazember! Ezt nem úszod meg szárazon, még ha az életembe kerül is!

Jongin pov.

A bosszúvágy vörös ködként telepedett az agyamra, ahogy bevágtam magam mögött a kunyhóm ajtaját és a tábor másik csücske felé indultam felajzva. Életemben először akartam ölni. Életemben először volt rá okom, személyes okom, hogy valakinek a halálát kívánjam. Merthogy az életével fog fizetni az a nyomorult, amiért egy ujjal is hozzá mert érni Hyeseulhöz.

Felfegyverkezve, dúvadként csörtettem végig a táboron Dongsik szokásos helyéhez közelítve. Már nem jártam messze, amikor eszembe jutott Hyeseul kérlelése, hogy ne menjek, mert bajom eshet. Az cseppet sem érdekelt, hogy megsérülhetek, de Dongsik akármekkora állat is volt, jól harcolt. Nem rohanhattam magamból kikelve hozzá, ezt hideg fejjel kellett csinálni. Megálltam egy percre, hogy nyugalmat kényszerítsek az elmémre. Nagy, mély levegőket vettem és felkészítettem magam a harcra. Eszembe jutott, mennyire utáltam őt mindig, már a múltban is. Most minden egyes rossz pillanatért lakolni fog, de legfőképpen azért, amit azzal a nővel tett, aki fontos volt nekem. Felrémlett előttem Hyeseul kék-zöld foltos karja, a sebek az arcán, az a végtelenül rémült pillantás, amikor meg akartam érinteni - és ez elég volt hozzá, hogy megint felmenjen bennem a pumpa. Most azonban a korábbi vad, nyers, uralatlan indulat helyett valami halálos elszántság lett úrrá rajtam és kész voltam elégtételt venni a tettéért.

Céltudatos léptekkel folytattam utamat a sátrak tengerében, mígnem odaértem ahhoz a tábortűzhöz, amelyiknél Dongsik és a talpnyalói szoktak tanyázni. Most is ott ültek a tűz fénykörében és hangosan röhögtek valamin, amit Dongsik adott elő. 

- Dongsik! - kiáltottam rá keményen, ahogy a közelükbe értem. A párfős társaság azonnal felkapta a fejét és Dongsik ajkaira alattomos félmosoly kúszott, ahogy meglátott engem. 

- Nézzétek, fiúk, ki jött hozzánk látogatóba ma este! Kicsi Jongin! Mondanám, hogy váratlanul ért a felbukkanásod, de valahogy számítottam rá - állt fel a helyéről és vele együtt az összes gorillája is. - Mit tehetek érted?

- Megdögölhetsz - vágtam rá azonnal, és másra se vágytam jobban, minthogy letörölhessem azt az önelégült vigyort a képéről. Na majd mindjárt.

- Sajnos, ez nem fog menni - tárta szét a karjait. Gyűlölködő pillantással meredtem rá, de szemem sarkából láttam, hogy a társai lassan körbeállnak engem, hogy rám vethessék magukat, ha szükség van rá. Dongsik azonban egy intéssel jelezte nekik, hogy maradjanak ki a dologból, mire hátráltak egy lépést.

- Majd én segítek! - mondtam, miközben tenyeremet villámgyorsan a kardom markolatára helyeztem, kihúztam a fegyvert a hüvelyéből és Dongsikra rontottam. Támadásom sajnos nem érte egészen váratlanul és sikerült kitérnie előlem. Gyorsan megfordultam, hogy ne legyen esélye hátba támadni és közben hallottam, ahogy ő is előhúzza fegyverét. 

- Nézzétek a kis hősszerelmest, fiúk! - röhögött Dongsik. - No, mi a baj, kicsi Jongin? Mi bántja a pici lelkedet?

- Figyelmeztettelek! - vágtam oda. - Megmondtam, hogy a lány a enyém, nem igaz?! Azon felül, hogy egy utolsó, mocskos gazember vagy, megszegted a szabályt! 

- Igen? - kérdezett vissza Dongsik. - És volt ennek tanúja bárki is? Hallotta ezt valaki rajtunk kívül?

Egy pillanatra megdermedtem, ahogy ezt kimondta. Hármunkon kívül valóban senki nem volt ott, amikor kinyilatkoztattam az igényemet Hyeseulre.

- Na ugye - mondta Dongsik úgy, mintha egy ötéveshez beszélne. - Csak magadnak köszönheted, hogy nem vigyáztál jobban a Cicusra, akihez úgy ragaszkodsz. Okosabban kellene megválasztanod a barátaidat, ja és azon gondolkoztál már, hogy apád vajon mit szólna ahhoz, hogy egy ostoba, falusi tyúkot babusgatsz?

- Mi a francról beszélsz? - kérdeztem vissza idegesen, mert a barátos rész nem igazán volt tiszta számomra. - Mi van a barátaimmal?

- Istenem, de kis tudatlan vagy! A te törpe haverod volt az, aki elhozta nekem a lányt, nem is tudtad?

Tompa fájdalmat éreztem, mintha valaki valóban hátba szúrt volna. Kyungsoo? A levegő a tüdőmben rekedt és elöntött a végtelen düh, méreg. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többet képtelen voltam elviselni már.

Hangos csatakiáltással vetettem magam Dongsik irányába és vad párbaj kezdődött közöttünk. Percekig küzdöttünk, de képtelen voltam legyűrni őt, hiába fűtött az iránta érzett végtelen gyűlöletem, és a bosszúvágy azért, hogy meglakoljon. Én fiatalabb és kisebb termetű voltam, ezáltal fürgébb is, de Dongsik erősebb volt és az ütései erősek és kíméletlenek voltak.

Mindketten kezdtünk fáradni és egy gyenge pillanatomban védtelenül hagytam a jobb lábamat, amire Dongsik azon nyomban lecsapott és vágást ejtett rajta a combom alsó részén, nem sokkal a térdem felett. Felnyögtem fájdalmamban és azonnal hátrálni kezdtem, hogy erőt gyűjtsek, de Dongsik tovább nyomult rám látva megingásomat. Összeszorított fogakkal szedtem össze magam és ki tudtam térni a támadása elől, majd én rontottam rá. Újabb dulakodás következett, amit nagy erőfeszítések és egy felszakadt ajkam árán sikerült a javamra fordítanom: az öklömmel bevertem az orrát, aztán kíméletlen módon hatalmasat rúgtam a térdébe. Dongsik hangos ordítással rogyott a földre, fejjel előre és mivel sérült térdéhez kapott, nem tudta tompítani az ütközést a kezeivel. Teljesen megvadulva léptem oda hozzá és hatalmas vágást ejtettem a lába hátsó oldalán. Egy pillanatig a kibuggyanó vörös vérre meredtem, ami átitatta ruházatát, és ez józanító hatással volt rám. Nem akartam több vért látni, Dongsik pedig már harcképtelenül ordított a földön fájdalmában.

- Soha többé ne kerülj a szemem elé, vagy esküszöm, megöllek! - mondtam jéghideg hangon, aztán megtöröltem a vérétől piszkos kardomat a ruhájában és minden erőmet összeszedve távoztam a helyszínről. Dongsik emberei pedig hagytak elmenni.

Hyeseul pov.

Ahogy Jongin ágyán ültem összegömbölyödve, vastag takaróba burkolózva, úgy éreztem magam, mintha valami nehéz súly ülne a mellkasomon. Alig kaptam levegőt, tagjaim remegtek és némán pánikoltam. 

Jongin, Jongin, Jongin, Jongin... Ez az egyetlen dolog járt a fejemben. Imádkoztam, hogy élve visszajöjjön és átkoztam magam, amiért elmondtam az igazságot.

Vagy fél órája ültem már egyedül a sötétben, amikor kinyílt a kunyhó ajtaja és belépett rajta valaki. 

- Jongin? - kérdeztem azonnal, de az illető nem felelt és a félhomályban csak a vékony, alacsony alakját láttam a látogatónak. Nem Jongin volt.

Hanem Kyungsoo.