20. rész

Jongin pov.

Elhűlve meredtem a tábornok hátára, aki miután kimondta az ítéletet, elégedetten távozott a helyszínről. A parancsnok, akit abszolút nem döbbentett le a kiadott utasítás, fürgén iramodott utána, hogy megbeszéljék a részleteket. Egyikük se törődött vele, hogy én továbbra is ott álltam a cella előtt földbe gyökerezett lábakkal, lefagyva. Mikor már látó- és hallótávolságon kívül voltak, csak akkor sikerült összeszednem magamat.

A jó életbe! - átkozódtam magamban, mikor eljutott a tudatomig, hogy a parancs mit is jelentett. Junmyeon meg fog halni. Ahogy lepergett szemem előtt az egész jelenet, és végiggondoltam a következményeit, egyszeriben elfogott valami iszonyatos düh.
- Ostoba! – támadtam a fiúra, akin úgy láttam, nem kevésbé feldúlt, mint én. Junmyeon egészen közel lépett a rácsokhoz, s olyan erősen markolta meg azokat, hogy ujjbegyei elfehéredtek szorításától. – Mit műveltél?!

- Megvéded, mi? – sziszegte felém ingerülten, szemeiben vad, keserű tűz égett. Egy pillanatig nem értettem, miről beszél, de ahogy folytatta, azonnal világos lett. – Hogy hagyhattad, hogy ez történjen vele? Azt ígérted, megvéded, én pedig megbíztam benned! Megesküdtél!

Junmyeon olyan vádlón nézett rám, arcán olyan szintű csalódottság és indulat tükröződött, hogy ezzel a pár mondatával sikerült elérnie azt, amit apámnak az előbb nem: egyszeriben elszégyelltem magamat, és borzasztó bűntudatom támadt. 

Mert igaza volt. Megígértem neki – és főleg magamnak –, hogy nem hagyom, hogy Hyeseulnek baja essék, de ezt nem tudtam betartani. Jobban kellet volna vigyáznom rá, jobban oda kellett volna figyelnem.

De én vigyáztam! – mondott ellent egy belső hang önostorozó gondolataimnak. Az egyetlen olyan emberre bíztam őt, akiben száz százalékosan megbíztam – Kyungsoo-ra. De Kyungsoo… Még mindig nem tudtam, mit gondoljak róla.
- Én mindent megtettem, amit tudtam – mondtam olyan nyugodt hangon, amit csak ki tudtam préselni magamból. Nem akartam, hogy lássa pillanatnyi elgyengülésemet. – És elhiheted, hogy nem hagytam büntetlenül a tettét – mutattam sebesült lábamra, aztán morogva hozzátettem: - Meg kellett volna ölnöm. – Junmyeon szeme végtagomra siklott egy röpke pillanatra, aztán vissza rám – nem úgy nézett ki, mint akit meghatott az egész, inkább meglepettnek tűnt.

- Te rátámadtál a társadra? Meg akartad ölni? – kérdezte csodálkozva, ami nyugtalanító volt számomra.

- Igen – bólintottam rá.

- Miért? – firtatta tovább a témát, ami kezdett egyre jobban idegesíteni. Mégis hova akar kilyukadni a kérdezősködésével?

- Szerinted?! – vágtam oda neki nyugtalanul.

- Szerintem? – kérdezett vissza azonnal Junmyeon, és a hangjában volt valami olyan elképesztő nyugodtság, amelynek a jelen helyzetében egyáltalán nem kellett volna lennie, és amely ijesztő volt nekem. – Szerintem ennek egy oka lehet – nézett rám jelentőségteljesen. Tekintete elnehezült, ahogy megállapodott rajtam, mire valami kényelmetlen érzés lett úrrá rajtam.  – Te szerelmes vagy belé?

- Tessék? – bukott ki azonnal belőlem, hangosabban, mint ahogy szerettem volna. Elképedve bámultam rá, miközben ő várakozásteljesen figyelte arcom minden rezdülését. – Hogy mi vagyok?

- Azt kérdeztem, szerelmes vagy-e Hyeseulbe – ismételte halkan.

- Én… - kezdtem, de nem tudtam folytatni. A kérdés váratlanul ért és az elevenembe talált. Zavarba hozott, hogy ilyen nyíltan képes volt rákérdezni ilyesmire, de az még inkább kínosan érintett, hogy képtelen voltam rávágni a nemet, miközben a lány saját vőlegénye faggatott erről. 

- Szóval igen – vonta le a következtetését Junmyeon zavart hallgatásomból.

- Ezt nem mondtam – ellenkeztem azonnal, mire kételkedve felhúzta a szemöldökét.

Gyors ítéletalkotása bökte a csőrömet. Honnan tudja ő, hogy az vagyok-e, mikor magam sem tudom eldönteni?

Sosem gondoltam bele igazán, mit is érzek igazából. Abban biztos voltam, hogy kedvelem őt, hogy vonzódom hozzá és hogy fontos nekem. De hogy szerelem? Mi egyáltalán a szerelem? Sosem voltam még szerelmes, így nem akartam semmit elhamarkodottan kijelenteni. A szerelem nagy szó, és mikor az egészbe belegondoltam, csak belezavarodtam. Bosszúsan néztem Junmyeonra, aki miatt a saját érzéseimen kezdtem el gondolkodni ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét a vakmerő és teljes mértékben ostoba húzása miatt.

- Most nem az a lényeg, hogy én mit érzek, hanem az, hogy apám ki akar végeztetni téged, te idióta! – tértem vissza a lényegesebb témához, próbálva felhívni a figyelmét arra, hogy mekkora slamasztikába került. 

- Nem vagyok süket, én is hallottam! – vágta oda nekem. – És még mielőtt tovább taglalod, mekkora agyatlan balfék vagyok, emlékeztetnélek rá, hogy a menyasszonyomról volt szó! Jogos volt a dühöm és…

- Fogd már fel, hogy KI-AKARNAK-VÉGEZNI! – kiabáltam a képébe. – Mégis mi a fenét gondoltál?? Egy árva pengével akartad átverekedni magadat az egész táboron? Ha nem vetted volna észre, ez az ellenkező oldal főhadiszállása! Meg se fordult a fejedben, hogy egy perc alatt elfognak? Alig jutottál ki a fogdából, már vissza is küldtek oda! – Normális körülmények között nem beszéltem volna vele ilyen hangnemben, mivel idősebb volt nálam, de a teljességgel esztelen tettével annyira felhúzott, hogy csaknem füstölögni kezdett a fejem a méregtől.

Junmyeon csak sötéten meredt rám a rácsok mögül, keresztbe font karokkal. 

- Nekem már úgyis mindegy – szólalt meg csendes, síri hangon. 

- Bolond! – förmedtem rá. – Hyeseul szeret téged és ragaszkodik hozzád! Az érte folytatott értelmetlen bosszúakciód közben elfelejtetted azt, hogy mi lesz vele, ha bajod lesz belőle. Most mégis hogyan mondjam el neki, hogy a vőlegényét halálra ítélték? 

Láttam, hogy amint ezt kimondtam, magába szállt. Vállai összeroskadtak, arca megszűnt dühösnek lenni és kiült rá a mélységes elkeseredés, kétségbeesés és bánat, ahogy a szerelmét emlegettem. Feszengve fordítottam el róla a tekintetemet, mert én magam is zavarba jöttem egy kicsit. Egész eddig azon bosszankodtam, hogy Hyeseul körömszakadtáig ragaszkodik Junmyeonhoz, mikor az ő helyzetükben nyilvánvalóan nem lehetnek együtt. Most mégis nekem kell emlékeztetnem az egyik felet arra, ami köztük van? Visszás egy helyzet volt ez, de megvolt rá az okom. Én Hyeseulnek akartam a legjobbat, és tudtam, hogy ha elveszti Junmyeont, az hatalmas csapás lesz számára.

- Ne mondd el neki – mondta egy perc hallgatás után.

- Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten.

- Ne mondd el neki! – ismételte meg Junmyeon.

- Nem fogok hazudni neki! – jelentettem ki határozottan.

- Nem azt mondtam, hogy hazudj, csak hogy ne mondd meg neki, ha velem történik... akármi.

- Ez hülyeség – tiltakoztam ötlete ellen. – Előbb-utóbb úgyis megtudja, nem fogok eltitkolni előle semmit.

- Akkor azt miért titkolod előle, hogy szerelmes vagy belé? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Junmyeon. 

- Na jó, elegem van belőled – fordultam el tőle a szememet forgatva. Csak még jobban felidegesített, hogy ezt emlegette. Hátat fordítottam neki és minden további szó nélkül elhagytam a fogdát.

*

Nagyot sóhajtottam, amikor kiértem a szabad levegőre. Akármennyire is púp volt a hátamon még ez is, elég komoly volt a helyzet és tudtam, hogy nem hagyhatom ennyiben az ügyet. Vissza kell mennem apámhoz, hogy megpróbáljam lebeszélni őt erről. Az esélyek nagyon rosszak voltak, mert amit ő kimondott, az általában úgy is volt, de meg kell próbálnom. 

Egy percig tétlenül álldogáltam a fogda előtt, belefeledkezve a gondolkodásba. Végül a gyomrom hangos megkordulása rángatott ki nem éppen derűlátó tűnődésemből, és nyomban eszembe jutott Hyeseul is. Hiszen neki is megígértem, hogy viszek valami ennivalót. Gyorsan a konyha felé vettem az irányt és beszereztem némi harapnivalót. Egy részét magam kebeleztem be sietősen, a másik felével visszaigyekeztem a kunyhóhoz, mivel jelenleg nem volt más dolgom. Apám félbehagyta a beszélgetést velem, és nem mondta az előbb, hogy volna még közlendője számomra.

- Nyisd ki, én vagyok az, Jongin! – kopogtattam az ajtón. Hallottam, ahogy Hyeseul kireteszeli azt, aztán már nyílt is, hogy bemehessek.

Hyeseul pov.

- Megjöttem! – üdvözölt Jongin, amikor belépett a házba. Halvány mosollyal üdvözöltem őt, és köszönettel fogadtam az ennivalót, amit hozott nekem, bár nem volt kifejezetten étvágyam. – Hogy vagy? – érdeklődött összevont szemöldökkel, ami azt jelentette, hogy aggódik értem. Elöntött iránta a forró hála, amiért mindig ennyit törődött velem, pedig semmivel sem tudtam viszonozni gondoskodását.

- Megvagyok – mondtam, de nem akartam jobban belemenni a témába. Nyugtalan voltam az apja miatt és meg akartam tudni, hogy mentek a dolgok vele. – Mit mondott édesapád? – kérdeztem, mire Jongin fintorogni kezdett.

- Megfenyegetett, hogy szétválaszt minket. Meg hogy el kell vennem valami miniszter lányát – vont vállat úgy, mintha valami teljesen érdemtelen dolgot mondana. Nekem azonban leesett az állam és rémülten nyíltak nagyra szemeim. Szétválaszt? Házasság?

- Most mi lesz? – szólaltam meg nagy nehezen, miután sikerült megemésztenem, amit mondott. Jongin az asztalhoz vezetett és leültetett egy székbe, elém rakva a tányér ennivalót.

- Egyél – noszogatott szelíden és leült velem szemben. – Amúgy meg nem lesz semmi. Nem fogom hagyni és kész – közölte eltökélten. – Tudod, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Mármint… - hallgatott el hirtelen és mintha zavarba jött volna. Két kezének ujjait sátorszerűen támasztotta egymásnak és azokat kezdte fixírozni. – Sajnálom, hogy tegnap nem tudtalak megvédeni…

- Jongin! – szóltam rá azonnal, mert tudtam, mi jár a fejében most. – Nehogy nekem magadat hibáztasd ezért, kérlek szépen! Nem te tehetsz róla! 

- De ha jobban vigyáztam volna…

- Te nagyon jól vigyáztál! Nem tudhattad, hogy Kyungsoo… De Kyungsoo se tudhatta! – jelentettem ki gyorsan. Sokat gondolkoztam Kyungsoo-n, amíg Jongin az apjánál volt és arra jutottam, hogy nem lehet hibás. Én hittem neki és szerettem volna, ha a két fiú kibékül. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre a sokéves barátságuk.

- Hm – hangzott Jongin tömör válasza. Még mindig elgondolkozva meredt ujjaira, így úgy gondoltam, most kell tovább vernem a vasat, hogy jobb belátásra bírjam őt.

- Jongin, beszélned kellene vele – javasoltam. – Kyungsoo ártatlan. És tudod… Miattam nem érdemes összeveszned vele.

Jongin egy darabig nem szólt semmit, csak bámulta az asztal lapját. Nem tudtam, miféle gondolatok kavarognak a fejében, de reméltem, hogy fontolóra veszi a dolgot és nem ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy haragot tartson a barátjával.

- Azt hiszem, beszélek vele – morogta végül, mire azonnal megkönnyebbültem egy kicsit.

- Ennek örülök – mosolyogtam rá.

- De mi van, ha nem bocsájt meg? – aggodalmaskodott Jongin.

- Reméljük, ez nem történik meg – próbáltam megnyugtatni őt, de a fiú arca továbbra is gondterhelt volt.

- Most mennem kell – mondta és felállt az asztal mellől. – Ezt edd meg, jó? Estefelé jövök.

- Rendben – bólogattam, és felemelkedtem én is, hogy bezárjam utána az ajtót. Jongin egy fáradt, de bátorító félmosollyal távozott.

*

Jongin pov.

Elcsigázottan fújtam ki levegőmet, amikor ismét kint voltam. Szerencsére Hyeseul nem sejtett meg semmit, hogy baj volna. Azt hiszem, még egyikünk sem állt készen arra, hogy elmondjam a hírt. Most viszont mással kellett foglalkoznom, és eléggé feszült voltam amiatt, amire készültem.

Beszélnem kell Kyungsoo-val.

Az előbb végiggondoltam a dolgokat, és igazat kellett adnom Hyeseulnek. Kyungsoo sosem árulna el engem. Évek hosszú sora óta vagyunk barátok és az életemet is rábíztam volna. Épp ezért érintett annyira érzékenyen tegnap, amikor ráterelődött a gyanú. Idióta módon pedig nemhogy tiszta fejjel végiggondoltam volna a dolgot, hanem egyenesen rátámadtam.

Enyhe gyomorgörccsel indultam el Kyungsoo keresésére, és hamar rá is akadtam a gyakorlótéren, ahol épp a közelharcot gyakorolta egy másik katonával. Kyungsoo erőssége a harcban a pontossága volt, és elképesztő precizitással tudta dobálni a tőreit. Amit ő célba vett, azt el is találta. Izgultam, hogy hogyan reagál majd, ha meglát. Sosem voltam jó a bocsánatkérésben, se a lelkizésben.

- Elnézést – szóltam oda nekik fennhangon, mire mindketten abbahagyták a megkezdett mozdulatukat és rám néztek. Kyungsoo-t meglepetésként érte személyem, ugyanis nagy szemeket meresztett rám, de arcán nem volt más jele érzelmeinek. – Beszélhetnék egy kicsit Kyungsoo-val?

Kérdésemre a partnere vállat vont, én meg már indultam volna, hogy kicsit távolabb tudjunk kerülni a gyakorlótértől, amikor Kyungsoo megszólalt.

- Most nem érek rá! – Kijelentése tűszúrásként ért, de ellenkezése érthető volt. Én sem pacsiznék le azzal, aki tegnap árulónak bélyegzett el.

- Akkor megvárom, amíg végzel – mondtam és arrébb lépkedtem, ő pedig újra felemelte fegyverét, amivel gyakorolt és intett a másiknak, hogy folytathatják. Némán néztem őket és a többi edző katonát, míg vártam rájuk. Mikor Kyungsoo-ék még vagy húsz perc elteltével sem néztek ki úgy, mint akik abba akarják hagyni, úgy döntöttem elfoglalom magam. A terepnek ahhoz a részéhez sétáltam, ahol az íjászatot lehetett gyakorolni szalmabábukon. Fogtam egy íjat meg pár nyilat és megfeszített figyelemmel kezdtem el kilőni őket, miközben azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani Kyungsoo-nak. A legjobb barátom volt, úgy ismertem őt, mint a tenyeremet, most mégis szorongtam, hogy mit fog mondani nekem. Folyamatosan ellenőriztem, hogy gyakorol-e még, és fél óra múlva végre úgy nézett ki, befejezték. Gyorsan helyére raktam a dolgokat és odasiettem hozzá. Kyungsoo kissé zihált a megerőltető küzdelemtől, homlokán verejték csillogott. Biztos észrevette, hogy itt vagyok, de direkt kerülte, hogy rám nézzen.

- Kyungsoo! Beszélhetnénk… kérlek? – ismételtem meg kérdésemet és végre elértem, hogy felpillantson rám.

- Mit akarsz, Jongin? – kérdezte elutasító hangon, komoly arccal. – Azt hittem, árulónak tartasz.

- Bocsánatot kérni – vágtam rögtön bele a közepébe, figyelmen kívül hagyva azt, amit utóbb mondott. Kyungsoo megemelt szemöldökkel nézett rám, mint aki nem akar hinni a hallottaknak. – Tudom, hogy tegnap borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez, és hogy egy barom vagyok. Én… Azt hiszem, tegnap este nem voltam beszámítható. Elvette a józan eszemet a düh és anélkül cselekedtem, hogy végiggondoltam volna higgadtan a dolgokat. Nem lett volna szabad… Nem akarom mentegetni magamat, mert az, amikkel vádoltalak, nem volt szép, sőt nagyon helytelen volt! Tudom, hogy sosem árulnál el engem – hadartam el a monológomat, és csak reménykedni mertem, hogy megért engem és kibékülhetünk. Kyungsoo kifürkészhetetlen arccal nézett rám, s a beálló csöndben nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. – Megértem, ha utálsz, de tudnod kell, hogy megbántam mindent és te… Te vagy az egyetlen ember, akiben itt megbízom.

- Tegnap nem úgy tűnt – szólalt meg végre Kyungsoo. – Tudod, Jongin, én nem utállak. Csak az esett nagyon rosszul, hogy azt feltételezted, hogy képes lennélek elárulni.

- Én… Kérlek, bocsáss meg! – suttogtam elhaló hangon, mert egyszeriben valami szorító gombóc keletkezett a torkomban. – Fontos vagy nekem nagyon, te vagy az egyetlen barátom.

- Tegnap olyan érzésem volt, hogy Hyeseul már sokkal fontosabb neked – nézett félre Kyungsoo, de láttam, mennyire szomorú a pillantása.

- Mindketten fontosak vagytok, de a tegnap este… Nagyon kaotikus volt. Teljesen elvesztettem az eszem, én…

- Jongin, értem, ne magyarázkodj tovább – vágott közbe Kyungsoo. – Tudod, én nagyon örülök neki, hogy találtál valakit, aki különleges számodra. Tényleg nagyon örülök neki, mert bármennyire is bonyolult az ügy, azt hiszem, boldogabb vagy, mint eddig. De nem hittem volna, hogy ez egyszer ilyen hatással lesz a barátságunkra és én… Én nem szeretnélek elveszíteni. Senki miatt – mondta Kyungsoo, de a vége már szinte csak suttogás volt. Nagyot nyeltem, mert eléggé elérzékenyültem.

- Én se téged – krákogtam vissza. – Meg tudsz bocsájtani nekem?

- Hát… - kezdte bizonytalankodva Kyungsoo, én meg félve vártam a válaszát. – Persze, te bolond! – bokszolt bele a karomba erősen, mosolyogva.

Megkönnyebbült sóhajjal nyújtottam ki felé a karjaimat.

- Gyere ide! – húztam gyors ölelésbe, aztán elengedtem. – Köszönöm, Kyungsoo.

Nagy kő esett le a szívemről, ahogy a barátom megbocsájtott nekem. Hálás voltam, hogy visszakaptam a barátságát és határozottan megesküdtem magamnak rá, hogy soha többé nem veszélyeztetem azt semmilyen körülmények között sem. 

19. rész

Jongin pov.

Látszólagos nemtörődömséggel indultam el apám szállása felé a parancsnokkal az oldalamon, de mélyen legbelül talán még is csak volt bennem egy kis félsz. Az, hogy miért hívat elég nyilvánvaló: tegnap este a saját emberünkre támadtam. A parancsnok, aki szintén hallott már az esetről valahonnan, rókaképén egy sunyi félmosollyal próbálta kihúzni belőlem az okokat, de hülye lettem volna elmondani neki. A legnagyobb szószátyár pletykafészek a birodalomban, a nők eltörpülnek mellette e tekintetben. Ráadásul nála sose lehetett tudni, kinek az oldalán állt: behízelgő alak, aki egyszer itt jópofizik, máskor ott. Nem lehet megbízni benne.

Nagy nehezen sikerült leráznom őt; amikor látta, hogy pár morgáson kívül nem reagálok sehogy, magától elkotródott a dolgára. Nem volt valami jó kedvem, a lábam fájt és csak erre a nyomorult mankóra támaszkodva tudtam bicegve menni, már előre idegesített apám kioktatása, aggódtam Hyeseulért és... nyomasztott a Kyungsoo-s dolog is. Mielőtt azonban alaposabban végiggondolhattam volna az egészet, elértem apám, azaz a tábornok főhadiszállását és kértem, hogy jelentsenek be nála. Az ajtónálló egy perc múlva tért vissza, jelezve, hogy beléphetek.

Apám az asztalnál ült, és egy tekercs írást tanulmányozott roppant elmélyülten. Belépésemről látszólag nem vett tudomást, mert nem nézett fel. Asztala elé léptem és mélyen meghajoltam előtte.

- Édesapám - szólaltam meg nyugodt hangon -, hívattál.

Ekkor végre felnézett, én pedig vártam, hogy intsen, megadva ezzel az engedélyt, hogy letérdeljek vele szemben. Ez azonban elmaradt, amit igencsak baljós előjelnek vettem. Arca merev volt és semmit nem lehetett leolvasni róla, pillantása azonban kemény volt, nem sok jót ígérve.

- Így van - bólintott rá. Nem kezdett egyből hangosan kiabálni, ez viszont csak növelte a feszültséget bennem. - Felteszem, sejted, miért hívattalak.

Természetesen nem csak sejtettem, hanem teljesen biztos voltam az okában. Kérdésére választ várt, én mégsem feleltem, csak hallgattam, türelmesen vártam a letolást. - Nos? - kérdezett rá ismét, mégis megszólalásra kényszerítve engem, így jónak láttam, ha inkább felelek valamit.

- Igen, apám, sejtem.

- Helyes. Akkor magyarázd már meg nekem - kezdett rátérni a témára megvillanó szemekkel, növekvő hangerővel. Már jó párszor láttam dühöngeni, szóval ismerősek voltak a tünetek, amelyeket produkált beszéd közben. - Hogy mégis honnan vetted a bátorságot, hogy megszegd az egyik legalapvetőbb szabályt, mi szerint bajtársainkra nem támadunk? Dongsik a hadseregünk egyik legkiválóbb harcosa, és te képes voltál harcképtelenné tenni őt, ki tudja, talán örökre! Magyarázatot követelek!

Számonkérése végén apám már koránt sem volt olyan nyugodt, mint amikor beléptem a szállására. Arca elvörösödött a dühtől, hangereje egyre emelkedett, míg végül kiabálásba csapott át. Régen, kisfiúkoromban még nagyon féltem tőle, amikor ezt csinálta, s ezért mindig meghunyászkodtam előtte. Sosem volt elég jó neki, amit csináltam, ám én másra sem vágytam jobban, minthogy egyszer végre büszke legyen rám, a fiára. Így minden erőmet megfeszítve igyekeztem elsajátítani azokat a dolgokat, amiket elvárt tőlem. Összeszorított fogakkal edzettem minden egyes nap órákat a gyakorlótéren, csak hogy mire apám visszatér a hadjáratából, megmutathassam neki, mennyit fejlődtem a kardforgatásban, az íjászatban, a lovaglásban, vagy épp bármiféle harcformában. Mindig talált kivetnivalót, sosem felelhettem meg száz százalékosan magas elvárásainak. Könyörtelen szigora egyrészt hihetetlenül bántott, másrészt mindig arra sarkallt, hogy még tovább küzdjek.

Azóta sem változott a helyzet, mióta én is a seregben szolgálok. Nem katona akartam lenni, csak be akartam bizonyítani neki, hogy nem vagyok puhány, hogy igenis érek annyit, hogy kivívjam megbecsülését. Nem miatta csináltam, hanem magam miatt - önbecsülésemnek volt szüksége arra, hogy végre elismerjenek. És talán abban vezettem le a folyamatos frusztrációmat, hogy kimerülésig hajtottam magam a terepen, hogy sokszor még csak gondolnom se kelljen az egészre.

Furcsa módon most azonban nem attól féltem, hogy elítél a hibáimért. Más nyugtalanított, méghozzá az, hogy tudtam, nem hazudhatok neki, és elérkezett a pillanat, amikor tudomást szerez Hyeseulről. A Dongsikkal való, tettlegességig fajult összetűzésemre nem adhattam más magyarázatot, hiszen melyik katona támad ok nélkül a társára? Még ha én Dongsikot soha nem is tartottam annak, mégis egy oldalon álltunk. De nem érdekelt.

- Felelj! - rivallt rám apám.

- Megvolt rá az okom - válaszoltam, elhatározva, hogy ezúttal nem fogom hagyni magam. Nem fog megfélemlíteni az apai szigorával, de még a rangjából adódó hatalmával sem. - Ő szegett először szabályt.

- Miféle szabályt? - vakkantotta apám röviden, míg én azon gondolkodtam el, hogy miként mondjam el neki a helyzetet anélkül, hogy Hyeseult bajba sodornám. 

- Korábban kinyilvánítottam igényemet... valakire - fogalmaztam óvatosan -, de ő erre fittyet hányva ártott az illetőnek.

- Az illetőnek, mi? - kérdezett rá halkan, némileg vészjóslóan, amitől az az érzésem támadt, hogy már vannak információi a dologról. Csak okosan, Jongin, csak okosan - intettem elővigyázatosságra magamat gondolatban. - Csak nem arra a parasztlányra gondolsz, akit újabban az ágyadba cipelsz?

Egy pillanatra meglepett jól informáltsága, de nem hagytam, hogy érzelmeim kiüljenek arcomra, hanem a magabiztosság maszkját erőltettem ábrázatomra.

- Az ágyasom - közöltem határozottan. - Figyelmeztettem Dongsikot, hogy ne merjen hozzáérni és szálljon le róla, de ő ennek ellenére mégis megtette. Jogos volt.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy senki kis falusi parasztlány miatt, aki hajlandó összefeküdni veled, keveredtél összetűzésbe?

- Az a disznó megerőszakolta! - köptem dühbe jőve, s már a gondolat is elég volt hozzá, hogy újra felmenjen bennem a pumpa - és ezzel eláruljam magam apám előtt. 

Súlyos hiba volt. A tábornok szemei azonnal összeszűkülve kezdtek méregetni engem, majd felállt ülő helyzetéből és olyan távolságra állt meg előttem, hogy megfeszített arca szinte az egész látóteremet kitöltötte.

- És megtudhatnám, Jongin, hogy ez téged miért érint ennyire érzékenyen? - kérdezte szinte súgva, kemény pillantását mélyen az enyémbe fúrva. Azt várta, hogy itt majd megtörök és lesunyt fejjel a bocsánatáért esedezem, de ebből kinőttem már. Immár nem az a bizonytalan kisfiú vagyok, aki régen voltam; aki szeméből kibuggyanó könnyekkel futott anyjához, ha szidást kapott a családfőtől. Bátran, férfi módjára álltam tekintetét, s nem szándékoztam visszavonulót fújni.

- A lány az enyém - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. - És nem tűröm, hogy Dongsik a mocskos kezével hozzáérjen ahhoz, ami az enyém. Te is tudod, apám, hogy van ilyen szabály.

- Nem kell emlékeztetned rá, nagyon jól tudom! - vágta rá apám, és összeszorította száját, mint ahogy akkor szokta mindig, amikor ideges. Azt hiszem váratlanul érte magabiztosságom, hogy nem futamodok meg tőle, hogy megvédem az igazamat. - De mélységesen felháborít, hogy te holmi földönfutó kis lotyót, akit a porból szedtél össze, többre tartasz, mint a saját bajtársadat, akivel együtt küzdesz a harcmezőn a hazádért!

- Ne beszélj így róla! - szisszentem fel, mert az egészet baromságnak tartottam.

- Az a lány rabszolgának lesz eladva! - fröcsögte apám a képembe. - Úgyhogy térj észhez és sürgősen mondj le róla!

- Csak a testemen keresztül! - sziszegtem felé, elvesztve kissé a fejemet. - Biztos, hogy nem hagyom, hogy bántódása essék, és ebben senki nem akadályozhat meg! - jelentettem ki, mire kaptam egy hatalmas pofont apámtól. Csípett, de egyetlen arcrándulás nélkül néztem vissza apámra, aki legalább ugyanolyan komolyan tekintett rám.

- Erről egy szót se halljak többé! - mondta, miközben szemeivel lyukat próbált fúrni a fejembe. - Különben is, hamarosan úgyis megházasodsz, úgyhogy a legjobb lesz, ha kivered a fejedből ezt az ostobaságot! Vagy ha nem megy, majd kiverem én!

- Tessék? - döbbentem le azonnal. - Házasodni? Én?

- Bizony - bólogatott, és a szakállát kezdte simogatni. - Mit vagy úgy meglepve, nagyon jól tudod te is, hogy kit szántunk neked. Shin hadügyminiszter lánya, Minyoung lesz a hitvesed. Hiszen ismered őt!

Tényleg ismertem őt, de sosem voltunk valami közeli viszonyban. A katonai kiképzésem alatt nem igazán volt időm lányokkal foglalkozni, Minyoungot pedig még csak nem is kedveltem különösebben. Unalmas, üresfejű fruska volt, aki naphosszat bámulta magát a tükörben.

- Biztos, hogy nem veszek el semmilyen lányt csak azért, mert ez áll érdekedben! - füstölögtem.

- Elég legyen ebből, Jongin! - kiáltott rám a tábornok ellentmondást nem tűrő hangon. - Azt teszed, amit mondtam, és elveszed azt a lányt, mert ez a kötelességed!

- A kötelességem, mi? - szusszantam fel gúnyosan. - Édesanyám is azért ment hozzád, mert ez volt a kötelessége, és nézd meg, mi lett vele! - vágtam a képébe ezt a számomra örökké fájó pontot, mire apám szeme haragosan villant meg, mint aki keresztül akar döfni pillantásának erejével. Ha ezt emlegettem neki, mindig betaláltam.

- Soha többé ne merészeld ezt emlegetni, Jongin, figyelmeztetlek! - nézett velem farkasszemet, én pedig derekasan álltam tekintetét. Számtalanszor veszekedtünk már ezen, de az álláspontom soha nem változott ezzel kapcsolatban: édesanyám apám miatt halt meg oly fiatalon, itthagyva engem a tábornok kénye-kedvének kitéve, hogy úgy neveljen tovább, ahogy akar. - Értve vagyok, Jongin közlegény? - nyomta meg az utolsó szót.

- Közlegény? - kérdeztem vissza meglepve.

- Közlegény - ült ki apám ajkaira egy elégedett, cinikus mosoly, én pedig nem tehettem mást, minthogy némán tudomásul veszem lefokozásomat. Mindegy is, legalább nem lesz annyi dolgom. Mielőtt válaszolhattam volna, egy szolga kért belépést. 

- A parancsnok kér bebocsáttatást, tábornok uram - jelentette be fejet hajtva.

- Várjon kint!

- Azt mondja, fontos hírt hoz, amelyről minél előbb tudomást kell szereznie, uram - vetette ellen az ajtónálló.

- Jól van, küldje be! - egyezett bele a tábornok. A szolga távozása után csend állt be közénk, amit egyikünk se tört meg. Fél perc várakozás után azonban nyílt az ajtó.

- Tábornok úr! - esett be a parancsnok közénk enyhén lihegve, mint aki futott.

- Mi az a sürgős dolog, ami nem várhatott addig, míg végzek Jonginnal? - vetette oda neki idegesen apám.

- Most kaptam a hírt, hogy az éjjel egy fogoly szökést kísérelt meg!

- Micsoda? - kerekedtek ki a szemeim.

- Elfogták? - kérdezte a tábornok azonnal, akit nem lepett meg úgy a hír, vagy legalábbis nem látszott rajta.

- Már igen, de megölte a fogda őrét és pár másik katonát is megsebesített, miközben menekülni próbált - tájékoztatott minket a parancsnok. Miután lefogtuk, a Lyukba dobtuk. - A Lyuk az a cella volt, amit a megbüntetendő rabok őrzésére használtunk. Undorító, sötét egy pöcegödör volt, amiben embertelen körülmények között sínylődött az odavetett szerencsétlen lélek.

- Helyes - bólintott apám. - A sebesülteket lássák el, a halott pedig kapjon temetést.

A parancsnok fejet hajtott.

- Kívánja kivallatni a tettest?

- Miért tenném?

- Valamiféle bosszúról habogott.

- Ezek mind bosszút akarnak - legyintett apám, de végül mégis belement. - Odamegyek.

- Én is! - csatlakoztam hozzájuk. Apám meglepve pillantott rám, de nem firtatta a dolgot, így hárman indultunk el a Lyuk felé. Hirtelen valami iszonyú baljós előérzet fogott el, ami a cellához közeledve egyre csak erősödött. Hogy jut eszébe bárkinek is szökést kísérelni meg egy ilyen helyen? Teljesen egyértelmű, hogy nem végződhet sikerrel egy ilyen akció, amikor a tábor tele van ellenséges katonákkal. Kész öngyilkossági kísérlet, csak az életét veszélyezteti vele. A parancsnok szájából elhangzott bosszú szó azonban szöget ütött a fejembe, s emiatt is fogott el az a kellemetlen előérzet.

Nem tartott sokáig, míg a tábornoki rezidenciától a Lyukhoz értünk. A Lyuk is tulajdonképpen a fogdában volt, csak némiképp elkülönítve és minden "jóval" megspékelve. A fogda előtt pár katona gyűlt össze és a tett helyszínét vizsgálgatták. Körbenézve én csak néhány elhullajtott vércseppet vettem észre a földön, mást nem. Valószínűleg a megsebesített katonák vére, akik próbálták lefogni a szökevényt. Ahogy a jelenlévők észrevették apámat, nyomban egy sorban álltak fel előtte és tisztelegtek nekünk. Mindannyian viszonoztuk a köszöntés, aztán, miközben beléptünk a fogdába, a tábornok bővebb magyarázatot kért az esetről. Mielőtt azonban ezt megkaphattuk volna, odaértünk a Lyuk bejárata elé. 

Csak ne ő legyen az! - fohászkodtam magamban. Nem akartam Hyeseult még ezzel a rossz hírrel is letaglózni, éppen elég volt neki az, amin tegnap keresztülment. A szökni akaró rabok mindig kemény büntetést kapnak, és a Lyuk csak a kezdet számukra. Mivel belépéskor egyenesen a Lyuk felé kanyarodtunk, nem volt lehetőségem Junmyeon cellája felé elnézni, hogy leellenőrizzem, ott van-e.

Végül a parancsnok kinyittatta az új, ideiglenesen kinevezett őrrel a cellát. A sötétben először szinte semmit se lehetett látni, csak egy alak körvonalait sikerült hunyorogva kivennem. Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a gyér világossághoz, egyre jobban látta, míg végül a rab apám hangos parancsszavára felénk fordult a rácsok mögött.

A felismerés úgy vágott mellbe, mint egy súlyos kő. Junmyeon volt az.

A rohadt életbe! - szitkozódtam magamban azonnal, és nem tudtam elfojtani egy tompa, nyomott nyögést. A tábornok és a parancsnok nem vettek róla tudomást, mert figyelmüket a rabnak szentelték, Junmyeon feje azonban nyomban felém rebbent, s láttam szemeiben, hogy ő is felismert engem. A nálam alig pár évvel idősebb fiú első találkozásunkkor még csak vékony volt, mostanra azonban csontsoványra fogyott a tábori körülmények következtében. Élettel tel szempárjában most sötétség és dac csillogott.

- Szóval te vagy a szökevény - szólalt meg apám, miközben Junmyeon arcát fürkészte. - Mi a neved?

Junmyeon azonban még mindig engem bámult, én pedig apám és a parancsnok háta mögött megkockáztattam egy apró, alig látható fejrázást. Reméltem, hogy sikerül értelmeznie néma üzenetemet, hogy ne mondjon semmi konkrétat. Nem reagált, hanem lassan a tábornok felé fordította lassan a fejét, de egy szót sem szólt.

- No mi az, nem akaródzik megmondani? Végül is teljesen mindegy. Hogy követte el? - fordult apám ismételten a parancsnok felé.

- Egy pengét találtunk nála, azzal vágta el az őr torkát, miután odahívta a cellájához valami kifogással. Nem jutott messzire, mert a fogda előtt észrevette pár arra járó és azonnal intézkedtek. Így sérültek meg.

- Hogy került hozzá a penge?

- Minden valószínűség szerint a munkaszolgálat alatt. Ellophatta és becsempészte a cellájába - hangzott a válasz.

- Ki a felelős a munkaszolgálatosokért? - jött az újabb kérdés a tábornoktól. Gyorsan és célratörően tárta fel az ügyet, hogy minél hamarabb le is zárhassa. - Alaposabban meg kellett volna motoznia őket.

- Sangtae tizedes, uram.

- Küldje be hozzám! - utasította apám a parancsnokot, ajkait szigorúan préselve pengeélesre. - A léhasága egy ember életébe került.

Ezzel, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordult és már indult is kifelé.

- Tábornok úr, vele mi legyen? - szólt utána a parancsnok, Junmyeon felé bökve, aki továbbra is némán gubbasztott a helyén. A tábornok megállt egy pillanatra, azonban nem fordult vissza, csak a válla fölött adott utasítást, aztán már el is hagyta a helyszínt.

- Végezzék ki!