19. rész

Jongin pov.

Látszólagos nemtörődömséggel indultam el apám szállása felé a parancsnokkal az oldalamon, de mélyen legbelül talán még is csak volt bennem egy kis félsz. Az, hogy miért hívat elég nyilvánvaló: tegnap este a saját emberünkre támadtam. A parancsnok, aki szintén hallott már az esetről valahonnan, rókaképén egy sunyi félmosollyal próbálta kihúzni belőlem az okokat, de hülye lettem volna elmondani neki. A legnagyobb szószátyár pletykafészek a birodalomban, a nők eltörpülnek mellette e tekintetben. Ráadásul nála sose lehetett tudni, kinek az oldalán állt: behízelgő alak, aki egyszer itt jópofizik, máskor ott. Nem lehet megbízni benne.

Nagy nehezen sikerült leráznom őt; amikor látta, hogy pár morgáson kívül nem reagálok sehogy, magától elkotródott a dolgára. Nem volt valami jó kedvem, a lábam fájt és csak erre a nyomorult mankóra támaszkodva tudtam bicegve menni, már előre idegesített apám kioktatása, aggódtam Hyeseulért és... nyomasztott a Kyungsoo-s dolog is. Mielőtt azonban alaposabban végiggondolhattam volna az egészet, elértem apám, azaz a tábornok főhadiszállását és kértem, hogy jelentsenek be nála. Az ajtónálló egy perc múlva tért vissza, jelezve, hogy beléphetek.

Apám az asztalnál ült, és egy tekercs írást tanulmányozott roppant elmélyülten. Belépésemről látszólag nem vett tudomást, mert nem nézett fel. Asztala elé léptem és mélyen meghajoltam előtte.

- Édesapám - szólaltam meg nyugodt hangon -, hívattál.

Ekkor végre felnézett, én pedig vártam, hogy intsen, megadva ezzel az engedélyt, hogy letérdeljek vele szemben. Ez azonban elmaradt, amit igencsak baljós előjelnek vettem. Arca merev volt és semmit nem lehetett leolvasni róla, pillantása azonban kemény volt, nem sok jót ígérve.

- Így van - bólintott rá. Nem kezdett egyből hangosan kiabálni, ez viszont csak növelte a feszültséget bennem. - Felteszem, sejted, miért hívattalak.

Természetesen nem csak sejtettem, hanem teljesen biztos voltam az okában. Kérdésére választ várt, én mégsem feleltem, csak hallgattam, türelmesen vártam a letolást. - Nos? - kérdezett rá ismét, mégis megszólalásra kényszerítve engem, így jónak láttam, ha inkább felelek valamit.

- Igen, apám, sejtem.

- Helyes. Akkor magyarázd már meg nekem - kezdett rátérni a témára megvillanó szemekkel, növekvő hangerővel. Már jó párszor láttam dühöngeni, szóval ismerősek voltak a tünetek, amelyeket produkált beszéd közben. - Hogy mégis honnan vetted a bátorságot, hogy megszegd az egyik legalapvetőbb szabályt, mi szerint bajtársainkra nem támadunk? Dongsik a hadseregünk egyik legkiválóbb harcosa, és te képes voltál harcképtelenné tenni őt, ki tudja, talán örökre! Magyarázatot követelek!

Számonkérése végén apám már koránt sem volt olyan nyugodt, mint amikor beléptem a szállására. Arca elvörösödött a dühtől, hangereje egyre emelkedett, míg végül kiabálásba csapott át. Régen, kisfiúkoromban még nagyon féltem tőle, amikor ezt csinálta, s ezért mindig meghunyászkodtam előtte. Sosem volt elég jó neki, amit csináltam, ám én másra sem vágytam jobban, minthogy egyszer végre büszke legyen rám, a fiára. Így minden erőmet megfeszítve igyekeztem elsajátítani azokat a dolgokat, amiket elvárt tőlem. Összeszorított fogakkal edzettem minden egyes nap órákat a gyakorlótéren, csak hogy mire apám visszatér a hadjáratából, megmutathassam neki, mennyit fejlődtem a kardforgatásban, az íjászatban, a lovaglásban, vagy épp bármiféle harcformában. Mindig talált kivetnivalót, sosem felelhettem meg száz százalékosan magas elvárásainak. Könyörtelen szigora egyrészt hihetetlenül bántott, másrészt mindig arra sarkallt, hogy még tovább küzdjek.

Azóta sem változott a helyzet, mióta én is a seregben szolgálok. Nem katona akartam lenni, csak be akartam bizonyítani neki, hogy nem vagyok puhány, hogy igenis érek annyit, hogy kivívjam megbecsülését. Nem miatta csináltam, hanem magam miatt - önbecsülésemnek volt szüksége arra, hogy végre elismerjenek. És talán abban vezettem le a folyamatos frusztrációmat, hogy kimerülésig hajtottam magam a terepen, hogy sokszor még csak gondolnom se kelljen az egészre.

Furcsa módon most azonban nem attól féltem, hogy elítél a hibáimért. Más nyugtalanított, méghozzá az, hogy tudtam, nem hazudhatok neki, és elérkezett a pillanat, amikor tudomást szerez Hyeseulről. A Dongsikkal való, tettlegességig fajult összetűzésemre nem adhattam más magyarázatot, hiszen melyik katona támad ok nélkül a társára? Még ha én Dongsikot soha nem is tartottam annak, mégis egy oldalon álltunk. De nem érdekelt.

- Felelj! - rivallt rám apám.

- Megvolt rá az okom - válaszoltam, elhatározva, hogy ezúttal nem fogom hagyni magam. Nem fog megfélemlíteni az apai szigorával, de még a rangjából adódó hatalmával sem. - Ő szegett először szabályt.

- Miféle szabályt? - vakkantotta apám röviden, míg én azon gondolkodtam el, hogy miként mondjam el neki a helyzetet anélkül, hogy Hyeseult bajba sodornám. 

- Korábban kinyilvánítottam igényemet... valakire - fogalmaztam óvatosan -, de ő erre fittyet hányva ártott az illetőnek.

- Az illetőnek, mi? - kérdezett rá halkan, némileg vészjóslóan, amitől az az érzésem támadt, hogy már vannak információi a dologról. Csak okosan, Jongin, csak okosan - intettem elővigyázatosságra magamat gondolatban. - Csak nem arra a parasztlányra gondolsz, akit újabban az ágyadba cipelsz?

Egy pillanatra meglepett jól informáltsága, de nem hagytam, hogy érzelmeim kiüljenek arcomra, hanem a magabiztosság maszkját erőltettem ábrázatomra.

- Az ágyasom - közöltem határozottan. - Figyelmeztettem Dongsikot, hogy ne merjen hozzáérni és szálljon le róla, de ő ennek ellenére mégis megtette. Jogos volt.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy senki kis falusi parasztlány miatt, aki hajlandó összefeküdni veled, keveredtél összetűzésbe?

- Az a disznó megerőszakolta! - köptem dühbe jőve, s már a gondolat is elég volt hozzá, hogy újra felmenjen bennem a pumpa - és ezzel eláruljam magam apám előtt. 

Súlyos hiba volt. A tábornok szemei azonnal összeszűkülve kezdtek méregetni engem, majd felállt ülő helyzetéből és olyan távolságra állt meg előttem, hogy megfeszített arca szinte az egész látóteremet kitöltötte.

- És megtudhatnám, Jongin, hogy ez téged miért érint ennyire érzékenyen? - kérdezte szinte súgva, kemény pillantását mélyen az enyémbe fúrva. Azt várta, hogy itt majd megtörök és lesunyt fejjel a bocsánatáért esedezem, de ebből kinőttem már. Immár nem az a bizonytalan kisfiú vagyok, aki régen voltam; aki szeméből kibuggyanó könnyekkel futott anyjához, ha szidást kapott a családfőtől. Bátran, férfi módjára álltam tekintetét, s nem szándékoztam visszavonulót fújni.

- A lány az enyém - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. - És nem tűröm, hogy Dongsik a mocskos kezével hozzáérjen ahhoz, ami az enyém. Te is tudod, apám, hogy van ilyen szabály.

- Nem kell emlékeztetned rá, nagyon jól tudom! - vágta rá apám, és összeszorította száját, mint ahogy akkor szokta mindig, amikor ideges. Azt hiszem váratlanul érte magabiztosságom, hogy nem futamodok meg tőle, hogy megvédem az igazamat. - De mélységesen felháborít, hogy te holmi földönfutó kis lotyót, akit a porból szedtél össze, többre tartasz, mint a saját bajtársadat, akivel együtt küzdesz a harcmezőn a hazádért!

- Ne beszélj így róla! - szisszentem fel, mert az egészet baromságnak tartottam.

- Az a lány rabszolgának lesz eladva! - fröcsögte apám a képembe. - Úgyhogy térj észhez és sürgősen mondj le róla!

- Csak a testemen keresztül! - sziszegtem felé, elvesztve kissé a fejemet. - Biztos, hogy nem hagyom, hogy bántódása essék, és ebben senki nem akadályozhat meg! - jelentettem ki, mire kaptam egy hatalmas pofont apámtól. Csípett, de egyetlen arcrándulás nélkül néztem vissza apámra, aki legalább ugyanolyan komolyan tekintett rám.

- Erről egy szót se halljak többé! - mondta, miközben szemeivel lyukat próbált fúrni a fejembe. - Különben is, hamarosan úgyis megházasodsz, úgyhogy a legjobb lesz, ha kivered a fejedből ezt az ostobaságot! Vagy ha nem megy, majd kiverem én!

- Tessék? - döbbentem le azonnal. - Házasodni? Én?

- Bizony - bólogatott, és a szakállát kezdte simogatni. - Mit vagy úgy meglepve, nagyon jól tudod te is, hogy kit szántunk neked. Shin hadügyminiszter lánya, Minyoung lesz a hitvesed. Hiszen ismered őt!

Tényleg ismertem őt, de sosem voltunk valami közeli viszonyban. A katonai kiképzésem alatt nem igazán volt időm lányokkal foglalkozni, Minyoungot pedig még csak nem is kedveltem különösebben. Unalmas, üresfejű fruska volt, aki naphosszat bámulta magát a tükörben.

- Biztos, hogy nem veszek el semmilyen lányt csak azért, mert ez áll érdekedben! - füstölögtem.

- Elég legyen ebből, Jongin! - kiáltott rám a tábornok ellentmondást nem tűrő hangon. - Azt teszed, amit mondtam, és elveszed azt a lányt, mert ez a kötelességed!

- A kötelességem, mi? - szusszantam fel gúnyosan. - Édesanyám is azért ment hozzád, mert ez volt a kötelessége, és nézd meg, mi lett vele! - vágtam a képébe ezt a számomra örökké fájó pontot, mire apám szeme haragosan villant meg, mint aki keresztül akar döfni pillantásának erejével. Ha ezt emlegettem neki, mindig betaláltam.

- Soha többé ne merészeld ezt emlegetni, Jongin, figyelmeztetlek! - nézett velem farkasszemet, én pedig derekasan álltam tekintetét. Számtalanszor veszekedtünk már ezen, de az álláspontom soha nem változott ezzel kapcsolatban: édesanyám apám miatt halt meg oly fiatalon, itthagyva engem a tábornok kénye-kedvének kitéve, hogy úgy neveljen tovább, ahogy akar. - Értve vagyok, Jongin közlegény? - nyomta meg az utolsó szót.

- Közlegény? - kérdeztem vissza meglepve.

- Közlegény - ült ki apám ajkaira egy elégedett, cinikus mosoly, én pedig nem tehettem mást, minthogy némán tudomásul veszem lefokozásomat. Mindegy is, legalább nem lesz annyi dolgom. Mielőtt válaszolhattam volna, egy szolga kért belépést. 

- A parancsnok kér bebocsáttatást, tábornok uram - jelentette be fejet hajtva.

- Várjon kint!

- Azt mondja, fontos hírt hoz, amelyről minél előbb tudomást kell szereznie, uram - vetette ellen az ajtónálló.

- Jól van, küldje be! - egyezett bele a tábornok. A szolga távozása után csend állt be közénk, amit egyikünk se tört meg. Fél perc várakozás után azonban nyílt az ajtó.

- Tábornok úr! - esett be a parancsnok közénk enyhén lihegve, mint aki futott.

- Mi az a sürgős dolog, ami nem várhatott addig, míg végzek Jonginnal? - vetette oda neki idegesen apám.

- Most kaptam a hírt, hogy az éjjel egy fogoly szökést kísérelt meg!

- Micsoda? - kerekedtek ki a szemeim.

- Elfogták? - kérdezte a tábornok azonnal, akit nem lepett meg úgy a hír, vagy legalábbis nem látszott rajta.

- Már igen, de megölte a fogda őrét és pár másik katonát is megsebesített, miközben menekülni próbált - tájékoztatott minket a parancsnok. Miután lefogtuk, a Lyukba dobtuk. - A Lyuk az a cella volt, amit a megbüntetendő rabok őrzésére használtunk. Undorító, sötét egy pöcegödör volt, amiben embertelen körülmények között sínylődött az odavetett szerencsétlen lélek.

- Helyes - bólintott apám. - A sebesülteket lássák el, a halott pedig kapjon temetést.

A parancsnok fejet hajtott.

- Kívánja kivallatni a tettest?

- Miért tenném?

- Valamiféle bosszúról habogott.

- Ezek mind bosszút akarnak - legyintett apám, de végül mégis belement. - Odamegyek.

- Én is! - csatlakoztam hozzájuk. Apám meglepve pillantott rám, de nem firtatta a dolgot, így hárman indultunk el a Lyuk felé. Hirtelen valami iszonyú baljós előérzet fogott el, ami a cellához közeledve egyre csak erősödött. Hogy jut eszébe bárkinek is szökést kísérelni meg egy ilyen helyen? Teljesen egyértelmű, hogy nem végződhet sikerrel egy ilyen akció, amikor a tábor tele van ellenséges katonákkal. Kész öngyilkossági kísérlet, csak az életét veszélyezteti vele. A parancsnok szájából elhangzott bosszú szó azonban szöget ütött a fejembe, s emiatt is fogott el az a kellemetlen előérzet.

Nem tartott sokáig, míg a tábornoki rezidenciától a Lyukhoz értünk. A Lyuk is tulajdonképpen a fogdában volt, csak némiképp elkülönítve és minden "jóval" megspékelve. A fogda előtt pár katona gyűlt össze és a tett helyszínét vizsgálgatták. Körbenézve én csak néhány elhullajtott vércseppet vettem észre a földön, mást nem. Valószínűleg a megsebesített katonák vére, akik próbálták lefogni a szökevényt. Ahogy a jelenlévők észrevették apámat, nyomban egy sorban álltak fel előtte és tisztelegtek nekünk. Mindannyian viszonoztuk a köszöntés, aztán, miközben beléptünk a fogdába, a tábornok bővebb magyarázatot kért az esetről. Mielőtt azonban ezt megkaphattuk volna, odaértünk a Lyuk bejárata elé. 

Csak ne ő legyen az! - fohászkodtam magamban. Nem akartam Hyeseult még ezzel a rossz hírrel is letaglózni, éppen elég volt neki az, amin tegnap keresztülment. A szökni akaró rabok mindig kemény büntetést kapnak, és a Lyuk csak a kezdet számukra. Mivel belépéskor egyenesen a Lyuk felé kanyarodtunk, nem volt lehetőségem Junmyeon cellája felé elnézni, hogy leellenőrizzem, ott van-e.

Végül a parancsnok kinyittatta az új, ideiglenesen kinevezett őrrel a cellát. A sötétben először szinte semmit se lehetett látni, csak egy alak körvonalait sikerült hunyorogva kivennem. Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a gyér világossághoz, egyre jobban látta, míg végül a rab apám hangos parancsszavára felénk fordult a rácsok mögött.

A felismerés úgy vágott mellbe, mint egy súlyos kő. Junmyeon volt az.

A rohadt életbe! - szitkozódtam magamban azonnal, és nem tudtam elfojtani egy tompa, nyomott nyögést. A tábornok és a parancsnok nem vettek róla tudomást, mert figyelmüket a rabnak szentelték, Junmyeon feje azonban nyomban felém rebbent, s láttam szemeiben, hogy ő is felismert engem. A nálam alig pár évvel idősebb fiú első találkozásunkkor még csak vékony volt, mostanra azonban csontsoványra fogyott a tábori körülmények következtében. Élettel tel szempárjában most sötétség és dac csillogott.

- Szóval te vagy a szökevény - szólalt meg apám, miközben Junmyeon arcát fürkészte. - Mi a neved?

Junmyeon azonban még mindig engem bámult, én pedig apám és a parancsnok háta mögött megkockáztattam egy apró, alig látható fejrázást. Reméltem, hogy sikerül értelmeznie néma üzenetemet, hogy ne mondjon semmi konkrétat. Nem reagált, hanem lassan a tábornok felé fordította lassan a fejét, de egy szót sem szólt.

- No mi az, nem akaródzik megmondani? Végül is teljesen mindegy. Hogy követte el? - fordult apám ismételten a parancsnok felé.

- Egy pengét találtunk nála, azzal vágta el az őr torkát, miután odahívta a cellájához valami kifogással. Nem jutott messzire, mert a fogda előtt észrevette pár arra járó és azonnal intézkedtek. Így sérültek meg.

- Hogy került hozzá a penge?

- Minden valószínűség szerint a munkaszolgálat alatt. Ellophatta és becsempészte a cellájába - hangzott a válasz.

- Ki a felelős a munkaszolgálatosokért? - jött az újabb kérdés a tábornoktól. Gyorsan és célratörően tárta fel az ügyet, hogy minél hamarabb le is zárhassa. - Alaposabban meg kellett volna motoznia őket.

- Sangtae tizedes, uram.

- Küldje be hozzám! - utasította apám a parancsnokot, ajkait szigorúan préselve pengeélesre. - A léhasága egy ember életébe került.

Ezzel, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordult és már indult is kifelé.

- Tábornok úr, vele mi legyen? - szólt utána a parancsnok, Junmyeon felé bökve, aki továbbra is némán gubbasztott a helyén. A tábornok megállt egy pillanatra, azonban nem fordult vissza, csak a válla fölött adott utasítást, aztán már el is hagyta a helyszínt.

- Végezzék ki!