20. rész

Jongin pov.

Elhűlve meredtem a tábornok hátára, aki miután kimondta az ítéletet, elégedetten távozott a helyszínről. A parancsnok, akit abszolút nem döbbentett le a kiadott utasítás, fürgén iramodott utána, hogy megbeszéljék a részleteket. Egyikük se törődött vele, hogy én továbbra is ott álltam a cella előtt földbe gyökerezett lábakkal, lefagyva. Mikor már látó- és hallótávolságon kívül voltak, csak akkor sikerült összeszednem magamat.

A jó életbe! - átkozódtam magamban, mikor eljutott a tudatomig, hogy a parancs mit is jelentett. Junmyeon meg fog halni. Ahogy lepergett szemem előtt az egész jelenet, és végiggondoltam a következményeit, egyszeriben elfogott valami iszonyatos düh.
- Ostoba! – támadtam a fiúra, akin úgy láttam, nem kevésbé feldúlt, mint én. Junmyeon egészen közel lépett a rácsokhoz, s olyan erősen markolta meg azokat, hogy ujjbegyei elfehéredtek szorításától. – Mit műveltél?!

- Megvéded, mi? – sziszegte felém ingerülten, szemeiben vad, keserű tűz égett. Egy pillanatig nem értettem, miről beszél, de ahogy folytatta, azonnal világos lett. – Hogy hagyhattad, hogy ez történjen vele? Azt ígérted, megvéded, én pedig megbíztam benned! Megesküdtél!

Junmyeon olyan vádlón nézett rám, arcán olyan szintű csalódottság és indulat tükröződött, hogy ezzel a pár mondatával sikerült elérnie azt, amit apámnak az előbb nem: egyszeriben elszégyelltem magamat, és borzasztó bűntudatom támadt. 

Mert igaza volt. Megígértem neki – és főleg magamnak –, hogy nem hagyom, hogy Hyeseulnek baja essék, de ezt nem tudtam betartani. Jobban kellet volna vigyáznom rá, jobban oda kellett volna figyelnem.

De én vigyáztam! – mondott ellent egy belső hang önostorozó gondolataimnak. Az egyetlen olyan emberre bíztam őt, akiben száz százalékosan megbíztam – Kyungsoo-ra. De Kyungsoo… Még mindig nem tudtam, mit gondoljak róla.
- Én mindent megtettem, amit tudtam – mondtam olyan nyugodt hangon, amit csak ki tudtam préselni magamból. Nem akartam, hogy lássa pillanatnyi elgyengülésemet. – És elhiheted, hogy nem hagytam büntetlenül a tettét – mutattam sebesült lábamra, aztán morogva hozzátettem: - Meg kellett volna ölnöm. – Junmyeon szeme végtagomra siklott egy röpke pillanatra, aztán vissza rám – nem úgy nézett ki, mint akit meghatott az egész, inkább meglepettnek tűnt.

- Te rátámadtál a társadra? Meg akartad ölni? – kérdezte csodálkozva, ami nyugtalanító volt számomra.

- Igen – bólintottam rá.

- Miért? – firtatta tovább a témát, ami kezdett egyre jobban idegesíteni. Mégis hova akar kilyukadni a kérdezősködésével?

- Szerinted?! – vágtam oda neki nyugtalanul.

- Szerintem? – kérdezett vissza azonnal Junmyeon, és a hangjában volt valami olyan elképesztő nyugodtság, amelynek a jelen helyzetében egyáltalán nem kellett volna lennie, és amely ijesztő volt nekem. – Szerintem ennek egy oka lehet – nézett rám jelentőségteljesen. Tekintete elnehezült, ahogy megállapodott rajtam, mire valami kényelmetlen érzés lett úrrá rajtam.  – Te szerelmes vagy belé?

- Tessék? – bukott ki azonnal belőlem, hangosabban, mint ahogy szerettem volna. Elképedve bámultam rá, miközben ő várakozásteljesen figyelte arcom minden rezdülését. – Hogy mi vagyok?

- Azt kérdeztem, szerelmes vagy-e Hyeseulbe – ismételte halkan.

- Én… - kezdtem, de nem tudtam folytatni. A kérdés váratlanul ért és az elevenembe talált. Zavarba hozott, hogy ilyen nyíltan képes volt rákérdezni ilyesmire, de az még inkább kínosan érintett, hogy képtelen voltam rávágni a nemet, miközben a lány saját vőlegénye faggatott erről. 

- Szóval igen – vonta le a következtetését Junmyeon zavart hallgatásomból.

- Ezt nem mondtam – ellenkeztem azonnal, mire kételkedve felhúzta a szemöldökét.

Gyors ítéletalkotása bökte a csőrömet. Honnan tudja ő, hogy az vagyok-e, mikor magam sem tudom eldönteni?

Sosem gondoltam bele igazán, mit is érzek igazából. Abban biztos voltam, hogy kedvelem őt, hogy vonzódom hozzá és hogy fontos nekem. De hogy szerelem? Mi egyáltalán a szerelem? Sosem voltam még szerelmes, így nem akartam semmit elhamarkodottan kijelenteni. A szerelem nagy szó, és mikor az egészbe belegondoltam, csak belezavarodtam. Bosszúsan néztem Junmyeonra, aki miatt a saját érzéseimen kezdtem el gondolkodni ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét a vakmerő és teljes mértékben ostoba húzása miatt.

- Most nem az a lényeg, hogy én mit érzek, hanem az, hogy apám ki akar végeztetni téged, te idióta! – tértem vissza a lényegesebb témához, próbálva felhívni a figyelmét arra, hogy mekkora slamasztikába került. 

- Nem vagyok süket, én is hallottam! – vágta oda nekem. – És még mielőtt tovább taglalod, mekkora agyatlan balfék vagyok, emlékeztetnélek rá, hogy a menyasszonyomról volt szó! Jogos volt a dühöm és…

- Fogd már fel, hogy KI-AKARNAK-VÉGEZNI! – kiabáltam a képébe. – Mégis mi a fenét gondoltál?? Egy árva pengével akartad átverekedni magadat az egész táboron? Ha nem vetted volna észre, ez az ellenkező oldal főhadiszállása! Meg se fordult a fejedben, hogy egy perc alatt elfognak? Alig jutottál ki a fogdából, már vissza is küldtek oda! – Normális körülmények között nem beszéltem volna vele ilyen hangnemben, mivel idősebb volt nálam, de a teljességgel esztelen tettével annyira felhúzott, hogy csaknem füstölögni kezdett a fejem a méregtől.

Junmyeon csak sötéten meredt rám a rácsok mögül, keresztbe font karokkal. 

- Nekem már úgyis mindegy – szólalt meg csendes, síri hangon. 

- Bolond! – förmedtem rá. – Hyeseul szeret téged és ragaszkodik hozzád! Az érte folytatott értelmetlen bosszúakciód közben elfelejtetted azt, hogy mi lesz vele, ha bajod lesz belőle. Most mégis hogyan mondjam el neki, hogy a vőlegényét halálra ítélték? 

Láttam, hogy amint ezt kimondtam, magába szállt. Vállai összeroskadtak, arca megszűnt dühösnek lenni és kiült rá a mélységes elkeseredés, kétségbeesés és bánat, ahogy a szerelmét emlegettem. Feszengve fordítottam el róla a tekintetemet, mert én magam is zavarba jöttem egy kicsit. Egész eddig azon bosszankodtam, hogy Hyeseul körömszakadtáig ragaszkodik Junmyeonhoz, mikor az ő helyzetükben nyilvánvalóan nem lehetnek együtt. Most mégis nekem kell emlékeztetnem az egyik felet arra, ami köztük van? Visszás egy helyzet volt ez, de megvolt rá az okom. Én Hyeseulnek akartam a legjobbat, és tudtam, hogy ha elveszti Junmyeont, az hatalmas csapás lesz számára.

- Ne mondd el neki – mondta egy perc hallgatás után.

- Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten.

- Ne mondd el neki! – ismételte meg Junmyeon.

- Nem fogok hazudni neki! – jelentettem ki határozottan.

- Nem azt mondtam, hogy hazudj, csak hogy ne mondd meg neki, ha velem történik... akármi.

- Ez hülyeség – tiltakoztam ötlete ellen. – Előbb-utóbb úgyis megtudja, nem fogok eltitkolni előle semmit.

- Akkor azt miért titkolod előle, hogy szerelmes vagy belé? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Junmyeon. 

- Na jó, elegem van belőled – fordultam el tőle a szememet forgatva. Csak még jobban felidegesített, hogy ezt emlegette. Hátat fordítottam neki és minden további szó nélkül elhagytam a fogdát.

*

Nagyot sóhajtottam, amikor kiértem a szabad levegőre. Akármennyire is púp volt a hátamon még ez is, elég komoly volt a helyzet és tudtam, hogy nem hagyhatom ennyiben az ügyet. Vissza kell mennem apámhoz, hogy megpróbáljam lebeszélni őt erről. Az esélyek nagyon rosszak voltak, mert amit ő kimondott, az általában úgy is volt, de meg kell próbálnom. 

Egy percig tétlenül álldogáltam a fogda előtt, belefeledkezve a gondolkodásba. Végül a gyomrom hangos megkordulása rángatott ki nem éppen derűlátó tűnődésemből, és nyomban eszembe jutott Hyeseul is. Hiszen neki is megígértem, hogy viszek valami ennivalót. Gyorsan a konyha felé vettem az irányt és beszereztem némi harapnivalót. Egy részét magam kebeleztem be sietősen, a másik felével visszaigyekeztem a kunyhóhoz, mivel jelenleg nem volt más dolgom. Apám félbehagyta a beszélgetést velem, és nem mondta az előbb, hogy volna még közlendője számomra.

- Nyisd ki, én vagyok az, Jongin! – kopogtattam az ajtón. Hallottam, ahogy Hyeseul kireteszeli azt, aztán már nyílt is, hogy bemehessek.

Hyeseul pov.

- Megjöttem! – üdvözölt Jongin, amikor belépett a házba. Halvány mosollyal üdvözöltem őt, és köszönettel fogadtam az ennivalót, amit hozott nekem, bár nem volt kifejezetten étvágyam. – Hogy vagy? – érdeklődött összevont szemöldökkel, ami azt jelentette, hogy aggódik értem. Elöntött iránta a forró hála, amiért mindig ennyit törődött velem, pedig semmivel sem tudtam viszonozni gondoskodását.

- Megvagyok – mondtam, de nem akartam jobban belemenni a témába. Nyugtalan voltam az apja miatt és meg akartam tudni, hogy mentek a dolgok vele. – Mit mondott édesapád? – kérdeztem, mire Jongin fintorogni kezdett.

- Megfenyegetett, hogy szétválaszt minket. Meg hogy el kell vennem valami miniszter lányát – vont vállat úgy, mintha valami teljesen érdemtelen dolgot mondana. Nekem azonban leesett az állam és rémülten nyíltak nagyra szemeim. Szétválaszt? Házasság?

- Most mi lesz? – szólaltam meg nagy nehezen, miután sikerült megemésztenem, amit mondott. Jongin az asztalhoz vezetett és leültetett egy székbe, elém rakva a tányér ennivalót.

- Egyél – noszogatott szelíden és leült velem szemben. – Amúgy meg nem lesz semmi. Nem fogom hagyni és kész – közölte eltökélten. – Tudod, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Mármint… - hallgatott el hirtelen és mintha zavarba jött volna. Két kezének ujjait sátorszerűen támasztotta egymásnak és azokat kezdte fixírozni. – Sajnálom, hogy tegnap nem tudtalak megvédeni…

- Jongin! – szóltam rá azonnal, mert tudtam, mi jár a fejében most. – Nehogy nekem magadat hibáztasd ezért, kérlek szépen! Nem te tehetsz róla! 

- De ha jobban vigyáztam volna…

- Te nagyon jól vigyáztál! Nem tudhattad, hogy Kyungsoo… De Kyungsoo se tudhatta! – jelentettem ki gyorsan. Sokat gondolkoztam Kyungsoo-n, amíg Jongin az apjánál volt és arra jutottam, hogy nem lehet hibás. Én hittem neki és szerettem volna, ha a két fiú kibékül. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre a sokéves barátságuk.

- Hm – hangzott Jongin tömör válasza. Még mindig elgondolkozva meredt ujjaira, így úgy gondoltam, most kell tovább vernem a vasat, hogy jobb belátásra bírjam őt.

- Jongin, beszélned kellene vele – javasoltam. – Kyungsoo ártatlan. És tudod… Miattam nem érdemes összeveszned vele.

Jongin egy darabig nem szólt semmit, csak bámulta az asztal lapját. Nem tudtam, miféle gondolatok kavarognak a fejében, de reméltem, hogy fontolóra veszi a dolgot és nem ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy haragot tartson a barátjával.

- Azt hiszem, beszélek vele – morogta végül, mire azonnal megkönnyebbültem egy kicsit.

- Ennek örülök – mosolyogtam rá.

- De mi van, ha nem bocsájt meg? – aggodalmaskodott Jongin.

- Reméljük, ez nem történik meg – próbáltam megnyugtatni őt, de a fiú arca továbbra is gondterhelt volt.

- Most mennem kell – mondta és felállt az asztal mellől. – Ezt edd meg, jó? Estefelé jövök.

- Rendben – bólogattam, és felemelkedtem én is, hogy bezárjam utána az ajtót. Jongin egy fáradt, de bátorító félmosollyal távozott.

*

Jongin pov.

Elcsigázottan fújtam ki levegőmet, amikor ismét kint voltam. Szerencsére Hyeseul nem sejtett meg semmit, hogy baj volna. Azt hiszem, még egyikünk sem állt készen arra, hogy elmondjam a hírt. Most viszont mással kellett foglalkoznom, és eléggé feszült voltam amiatt, amire készültem.

Beszélnem kell Kyungsoo-val.

Az előbb végiggondoltam a dolgokat, és igazat kellett adnom Hyeseulnek. Kyungsoo sosem árulna el engem. Évek hosszú sora óta vagyunk barátok és az életemet is rábíztam volna. Épp ezért érintett annyira érzékenyen tegnap, amikor ráterelődött a gyanú. Idióta módon pedig nemhogy tiszta fejjel végiggondoltam volna a dolgot, hanem egyenesen rátámadtam.

Enyhe gyomorgörccsel indultam el Kyungsoo keresésére, és hamar rá is akadtam a gyakorlótéren, ahol épp a közelharcot gyakorolta egy másik katonával. Kyungsoo erőssége a harcban a pontossága volt, és elképesztő precizitással tudta dobálni a tőreit. Amit ő célba vett, azt el is találta. Izgultam, hogy hogyan reagál majd, ha meglát. Sosem voltam jó a bocsánatkérésben, se a lelkizésben.

- Elnézést – szóltam oda nekik fennhangon, mire mindketten abbahagyták a megkezdett mozdulatukat és rám néztek. Kyungsoo-t meglepetésként érte személyem, ugyanis nagy szemeket meresztett rám, de arcán nem volt más jele érzelmeinek. – Beszélhetnék egy kicsit Kyungsoo-val?

Kérdésemre a partnere vállat vont, én meg már indultam volna, hogy kicsit távolabb tudjunk kerülni a gyakorlótértől, amikor Kyungsoo megszólalt.

- Most nem érek rá! – Kijelentése tűszúrásként ért, de ellenkezése érthető volt. Én sem pacsiznék le azzal, aki tegnap árulónak bélyegzett el.

- Akkor megvárom, amíg végzel – mondtam és arrébb lépkedtem, ő pedig újra felemelte fegyverét, amivel gyakorolt és intett a másiknak, hogy folytathatják. Némán néztem őket és a többi edző katonát, míg vártam rájuk. Mikor Kyungsoo-ék még vagy húsz perc elteltével sem néztek ki úgy, mint akik abba akarják hagyni, úgy döntöttem elfoglalom magam. A terepnek ahhoz a részéhez sétáltam, ahol az íjászatot lehetett gyakorolni szalmabábukon. Fogtam egy íjat meg pár nyilat és megfeszített figyelemmel kezdtem el kilőni őket, miközben azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani Kyungsoo-nak. A legjobb barátom volt, úgy ismertem őt, mint a tenyeremet, most mégis szorongtam, hogy mit fog mondani nekem. Folyamatosan ellenőriztem, hogy gyakorol-e még, és fél óra múlva végre úgy nézett ki, befejezték. Gyorsan helyére raktam a dolgokat és odasiettem hozzá. Kyungsoo kissé zihált a megerőltető küzdelemtől, homlokán verejték csillogott. Biztos észrevette, hogy itt vagyok, de direkt kerülte, hogy rám nézzen.

- Kyungsoo! Beszélhetnénk… kérlek? – ismételtem meg kérdésemet és végre elértem, hogy felpillantson rám.

- Mit akarsz, Jongin? – kérdezte elutasító hangon, komoly arccal. – Azt hittem, árulónak tartasz.

- Bocsánatot kérni – vágtam rögtön bele a közepébe, figyelmen kívül hagyva azt, amit utóbb mondott. Kyungsoo megemelt szemöldökkel nézett rám, mint aki nem akar hinni a hallottaknak. – Tudom, hogy tegnap borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez, és hogy egy barom vagyok. Én… Azt hiszem, tegnap este nem voltam beszámítható. Elvette a józan eszemet a düh és anélkül cselekedtem, hogy végiggondoltam volna higgadtan a dolgokat. Nem lett volna szabad… Nem akarom mentegetni magamat, mert az, amikkel vádoltalak, nem volt szép, sőt nagyon helytelen volt! Tudom, hogy sosem árulnál el engem – hadartam el a monológomat, és csak reménykedni mertem, hogy megért engem és kibékülhetünk. Kyungsoo kifürkészhetetlen arccal nézett rám, s a beálló csöndben nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. – Megértem, ha utálsz, de tudnod kell, hogy megbántam mindent és te… Te vagy az egyetlen ember, akiben itt megbízom.

- Tegnap nem úgy tűnt – szólalt meg végre Kyungsoo. – Tudod, Jongin, én nem utállak. Csak az esett nagyon rosszul, hogy azt feltételezted, hogy képes lennélek elárulni.

- Én… Kérlek, bocsáss meg! – suttogtam elhaló hangon, mert egyszeriben valami szorító gombóc keletkezett a torkomban. – Fontos vagy nekem nagyon, te vagy az egyetlen barátom.

- Tegnap olyan érzésem volt, hogy Hyeseul már sokkal fontosabb neked – nézett félre Kyungsoo, de láttam, mennyire szomorú a pillantása.

- Mindketten fontosak vagytok, de a tegnap este… Nagyon kaotikus volt. Teljesen elvesztettem az eszem, én…

- Jongin, értem, ne magyarázkodj tovább – vágott közbe Kyungsoo. – Tudod, én nagyon örülök neki, hogy találtál valakit, aki különleges számodra. Tényleg nagyon örülök neki, mert bármennyire is bonyolult az ügy, azt hiszem, boldogabb vagy, mint eddig. De nem hittem volna, hogy ez egyszer ilyen hatással lesz a barátságunkra és én… Én nem szeretnélek elveszíteni. Senki miatt – mondta Kyungsoo, de a vége már szinte csak suttogás volt. Nagyot nyeltem, mert eléggé elérzékenyültem.

- Én se téged – krákogtam vissza. – Meg tudsz bocsájtani nekem?

- Hát… - kezdte bizonytalankodva Kyungsoo, én meg félve vártam a válaszát. – Persze, te bolond! – bokszolt bele a karomba erősen, mosolyogva.

Megkönnyebbült sóhajjal nyújtottam ki felé a karjaimat.

- Gyere ide! – húztam gyors ölelésbe, aztán elengedtem. – Köszönöm, Kyungsoo.

Nagy kő esett le a szívemről, ahogy a barátom megbocsájtott nekem. Hálás voltam, hogy visszakaptam a barátságát és határozottan megesküdtem magamnak rá, hogy soha többé nem veszélyeztetem azt semmilyen körülmények között sem.