25. rész

Hyeseul pov.

Úgy tűnt, az utunk a végéhez közelít, és nemsokára megérkezünk a népem seregének főhadiszállásául szolgáló városba. Ugyan nem sok idő telt még el a szökésünk óta, de azért örültem neki, hogy nem kell tovább naphosszat vándorolni a vidéken.
Junmyeon halála után teljesen magamba zuhantam. Képtelen voltam túllépni a tényen, hogy az egyetlen ember, aki a régi életemből még megmaradt nekem – az ember, akit kiskorom óta szerettem és tiszteltem, nincs többé. Bár Jongint nem akartam szándékosan terhelni még az elutasító magatartásommal is, nem tudtam úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem. Junmyeon halála olyan nyomot hagyott bennem, ami talán örökre megmaradt és kitörölhetetlen. Az első este óta nem sírtam, s az érzéseimből szinte semmit nem mutattam ki a külvilág felé, magamban tartottam mindent, de ott voltak. Nem akartam megbántani Jongint azzal, hogy ennyire kizárom őt, de nem tudtam neki semmi olyat mondani, amivel csak ne bántanám meg még jobban. Ha zavarta is a némaságom, nem hozta szóba, de tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek vele beszélni. Egyelőre azonban nem álltam erre készen, még túlságosan fájt minden, ezért ezt a háttérbe toltam most.
Sokszor úgy éreztem magam, mint akiből kitéptek egy darabot, és aki e hiányzó darab nélkül nem tud tovább rendesen funkcionálni. Néha viszont teljesen kiürült az agyam, mintha az egész testem lezsibbadt volna a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt, és ezt az utóbbi állapotot szerettem jobban, mert az üresség pillanataiban legalább nem fájt semmi. Csak követtem a fiúkat engedelmesen mindenhová. Nem tudtam, meddig fog ez még tartani nálam, de nem is érdekelt. Teljesen rábíztam magam Jonginra és Kyungsoo-ra, akik kézben tartottak mindent, és így sikeresen el is jutottunk oda, ahová akartunk. Vagyis már csak egy kilométer választott el minket a városkaputól. Elég nyűgös voltam, a hátizsák szíja vágta a vállamat, pedig már nem volt olyan nehéz, mint az utunk elején, mivel az élelem nagy részét elfogyasztottuk út közben. Meleg volt, nagyon meleg ahhoz képest, hogy még csak május vége-június eleje felé járt az idő – nem igazán voltam tisztában a napokkal, mert a táborban nem nagyon tartottam számon a naptárt. De ha jól számoltam, nagyjából két hónapot tölthettem a táborban, ami valójában nem olyan sok idő, nekem mégis úgy tűnt, mintha legalább fél év telt volna el azóta, hogy oda kényszerítettek.
Szóval nem voltam túl jó kedvemben most sem, de az erőt adott, hogy nemsokára ismét a sajátjaim között lehetek, még ha nem is ismerek senkit ebben a városban. Némi türelmetlen várakozással tartottam a cél felé, bár nem tudtam, mit is várok pontosan az új helytől, csak egyben voltam biztos – biztonságot akartam végre. Azt szerettem volna, hogy ne kelljen folyton rettegnem attól, hogy mi lesz velem, mi lesz azokkal, akiket szeretek, hanem békésen élhessünk végre.

A tervünk – már amennyire tervnek lehetett nevezni – nem volt túl bonyolult. A célunk az volt, hogy megvetjük itt a lábunkat, és a megélhetés érdekében mind a hárman vállalunk valami munkát. A történet szerint egy közeli faluból vándoroltunk ide, hogy jobb munkalehetőség – és ezzel együtt megélhetés – után nézzünk. Mindenképpen el akartuk kerülni a feltűnést, hiszen ha bárki is tudomást szerezne Jongin és Kyungsoo valódi kilétéről, hatalmas bajba kerülhetnének, még akkor is, ha éppen a sajátjaik elől menekülnek. Csak elvegyülünk a köznép között, mint a normális emberek.

Nem jártunk már messze a városkaputól, amikor Jongin megállt.

- Eszembe jutott valami – mondta a fiú, mi meg kíváncsian vártuk, hogy kibökje. – Szóval arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lenne a saját neveinket használni, ha esetleg valaki megkérdezné őket, márpedig biztos, hogy meg fogják kérdezni…

- Úgy érted, használjunk álnevet? – világított rá a lényegre Kyungsoo.

- Úgy – bólintott Jongin. – Mivel még mindig szökésben vagyunk, ezért nem árt, ha mások nem tudják meg az igazi neveinket. Így nagyobb biztonságban érezhetjük talán magunkat…

- De Jongin, ez itt már az enyéim területe, itt nem üldöz minket senki – vetettem fel az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Az én nevemet akár tudhatják is, mert nyilván apámat is biztos jól ismerik – magyarázta Jongin. – Plusz lehetnek kémek is, akik apám parancsára épültek be közétek.

- Szóval kémek, mi?

- Aha. Tudod, van az a mondás, hogy „Szerelemben és háborúban mindent szabad.” Nos, apám ebben eléggé hisz, főleg a háborús részében.

- Értem. Akkor ezek szerint továbbra sincs nyugtunk – jegyeztem meg lemondóan, Jongin pedig kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rám. Volt egy olyan érzésem, hogy most mindjárt elkezd sajnálkozni ezen, ezért gyorsan folytattam. Nem akartam, hogy még ezért is bűnösnek érezze magát, mikor ő aztán nem tehet ilyesmiről. – Mit javasolsz, mi legyen a ne…

A szó elhalt a torkomban, amikor Jongin figyelmeztetően a szája elé emelte mutatóujját, jelezve, hogy hallgassak. Három szerzetes ment el mellettünk az úton, kikerülve minket. Mindhárman követtük őket a tekintetünkkel, és egyikünk sem szólalt meg addig, amíg vagy húsz méterre nem kerültek tőlünk.

- Szerintem egyikünknek sincs túlságosan ínyére ez az álnévhasználat, de ez egy biztonsági óvintézkedés, el kell viseljük – szólalt meg elsőnek Kyungsoo, Jongin pedig helyeslően bólogatott.

Csak egyetlen percre merültünk bele abba, hogy kitaláljuk az új neveinket, de hatalmas hibának bizonyult. Egy óvatlan pillanatban történt az egész, s már csak azt vettem észre, hogy a mellettünk előbb elhaladó három férfi szerzetes fut vissza felénk, fegyverrel a kezeikben. Villámgyorsan körbekerítettek minket, s mire mi is a fegyvereinkhez kaptunk, már késő volt. Egyikük azonnal rám vetette magát, míg a másik kettő Jonginnal és Kyungsoo-val vette fel a harcot. Fogalmam sincs, kik voltak ezek, de nyilvánvalóan nem Isten szolgái akartak bájosan elcsevegni velünk. Talán tolvajok, vagy pont kémek, akiket Jongin az előbb emlegetett? Arcukat előrelátóan kendővel takarták el, miközben minket szorongattak, én meg átkoztam a bolondságunkat, hogy ártalmatlan szerzeteseknek néztük őket.

A férfi, aki rám támadt, eléggé kistermetű volt, de annál erősebbnek bizonyult, ahogy hadakozni kezdtünk. Eszem ágában sem volt hagyni magam, így megpróbáltam előkapni a fegyveremet, de eléggé esetlenül csináltam az egészet és a férfi könnyedén kiütötte a kezemből a kardot. Felém lendült, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy kitérjek előle, így majdnem sikerült orra buknia. Nem sokáig örülhettem ennek, mert igen hamar visszanyerte az egyensúlyát és ismét felém indult. Mellettem Kyungsoo és Jongin is el voltak foglalva a maguk ellenfelével, s a nagy sürgés-forgásban esélyem sem volt rá, hogy bármelyiküktől is segítséget kapjak. Magamnak kellett megvívni ezt a harcot, ami elég nehéznek és kilátástalannak bizonyult. A szerzetesnek öltözött támadóm látszólag elég jártas volt a harcművészetekben, s ezt ki is használta. Ami meglepett az az volt, hogy nem rántott kardot, mint a társai, hanem puszta kézzel próbált leteríteni a földre engem, s úgy harcképtelenné tenni. Fürgén kerülgettem őt, de ő még gyorsabbnak bizonyult nálam és egyszer csak, amikor védtelenül hagytam a lábam, kigáncsolt. Hatalmas puffanással kerültem a földre, s felnyögtem a földdel való fájdalmas ütközéstől, mivel sikerült bevágnom a fejem egy kiálló kőbe. A férfi nyomban rám vetette magát, és a hátamra fordított, majd a csípőmre ült és úgy szorított térdeivel a földhöz, hogy ne tudjak mozogni. Szinte még csillagokat láttam, és enyhén szédülni kezdtem, ezért szorosan lehunytam szemeimet.

- Állj! – ordította el magát a férfi, de egyik páros se figyelt rá. – Ha nem hagyjátok abba, a lány látja kárát!

Kipattantak a szemeim és döbbenten vettem észre, hogy egy tőr hegye táncol alig egy centiméternyire a torkomtól. Rémülten pislogtam a rajtam ülő férfira, majd Jonginra, aki elkomorulva állt meg a mozdulata közben, de a fegyvert nem engedte le.

- Kik vagytok ti és mit akartok tőlünk? – kérdezte követelőzően.

- Hogy mi kik vagyunk? – horkant fel egyikük, az, amelyik Kyungsoo-val küzdött eddig. Ő sem volt valami nagydarab, de a szeme olyan élesen villogott, hogyha ölni tudott volna vele, már halottak lennénk. – A kérdés az, hogy ti kik vagytok? Kémek, ugye? Ugye? – kiabálta szinte már a végét.

- Jongdae, elég! – szólt rá határozottan az én fogvatartóm. Úgy tűnt, mintha ő lenne köztük a vezető, ugyanis a Jongdae-nak nevezett férfi nyomban befogta a száját. –Jól van, kezdjük újra az egészet. Szóval most vagy elmondjátok szépen, hogy kik vagytok, és mit akartok itt, vagy a lánynak annyi – mondta fenyegetően.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz, letépem a fejed! – kelt ki magából Jongin, és meg akart indulni felénk, de az ellenfele fegyvere visszatartotta. Jongin megtorpant, de tekintetéből csak úgy sütött a harag, ahogy farkasszemet nézett a felettem térdelővel.

- Ezt mindjárt gondoltam – forgatta meg unottan a szemeit a férfi, aztán visszaváltott az előbbi komoly hangnemére. – Kérdeztem valamit! – közelítette felém az éles fegyverét, aminek köszönhetően igencsak megugrott a vérnyomásom. Jongin, csinálj már valamit!

- Előbb talán mutatkoznátok be nekünk ti, ha már ennyire ismerkedni akartok – gúnyolódott vele Jongin, mire kétségbeesve pislogtam felé. Talán nem pont ez volt a legjobb időpont arra, hogy ironikus megjegyzéseket tegyünk egymásnak, tekintve, hogy épp egy méretes tőrt szorítottak a nyakamhoz, amely bármelyik pillanatban a véremet vehette. A vezető azonban társaira nézett, mint aki némán vitatja meg velük, hogy eleget tegyen-e a kérésnek, vagy sem. A harmadik emberük, Jongin ellenfele vállat vont.

- Te döntesz, hyung – mondta meglepően derűs hangon ahhoz képest, hogy épp mi volt a szituáció. Láthatóan élvezte a helyzetet, hogy felülkerekedhet másokon.

- Hát jó, legyen, ha ennyire ragaszkodtok hozzá – adta be a derekát a vezető egy magabiztos mosoly kíséretében. – Mi, kérlek szépen, Hojeong tábornok emberei vagyunk, és az a dolgunk, hogy megvédjük a várost az ilyen hívatlan betolakodóktól, mint amilyenek ti is vagytok. – Elállt a lélegzetem, amikor kimondta Hojeong tábornok nevét. Ő az enyéim seregét végezte, a bátyám az ő irányítása alatt harcolt, amíg meg nem halt.

- Fogalmad sincs, hogy kik vagyunk – köpte oda neki Jongin.

- Jaj, dehogynem – vágta rá a férfi. – Az ellenség kémei vagytok, akik közönséges közembereknek öltözve próbálnak meg beszivárogni a sorainkba. De minket aztán nem vertek át, lebuktatok! Reggel óta követünk titeket, és mondhatom, jelentősen megkönnyítettétek a dolgunkat azzal, hogy leálltatok egy kis csevejre itt az út közepén. Meg kell, hogy köszönjem ezt a szívességet, komolyan!

Jongin ledermedt, de vadul bámult a férfira, akinek önelégült mosolya nagyon bosszantotta, láttam rajta.

- Megmondanád, hogy miből gondolod, hogy az ellenség emberei vagyunk? – szólalt meg Kyungsoo először a szóváltás során. A rá jellemző nyugodtság most is körülvette őt, aminek örültem, mert legalább hármunk közül egyikünk nem vesztette el a fejét. Bár Jonginon is láttam, hogy erősen küzd azért, hogy megőrizze a hidegvérét. – Ezt nem jelentheted csak ilyen egyszerűen ki, nincs rá bizonyítékod.

- Nincs-e? – kérdezett vissza a vezető, s az arcát kettészelő eltökélt mosoly csak még szélesebbé vált. – Baekhyun, mutasd meg nekik! – biccentett oda a Jongint sakkban tartó harcosnak. A fiú – merthogy ő is még csak az volt, sőt mind a hárman még csak fiatal fiúk voltak, mintsem meglett férfiak – óvatosan mozdult Jongin felé, miközben mindvégig szemmel tartotta őt. A kardja felé nyúlt és a penge tövére mutatott. Jongin kikerekedett szemekkel bámult oda, miközben megértette, hogy mire célzott a Baekhyunnak nevezett harcos. Jongin lehunyta szemeit, és frusztráltan a hajába túrt, Kyungsoo pedig halkan elmotyogott egy káromkodást az orra alatt. Hirtelen nem értettem, miről van szó, és nyugtalanított, hogy körülöttem viszont mindenki más igen. Aztán leesett: a seregben szolgáló minden katona kardjának a pengéjébe bele van vésve a birodalom címere. Ugyanez vonatkozik a kard hüvelyére is. Ha ezt valaki meglátja, természetes, hogy azt fogja gondolni, amit ezek a harcosok is.

- Szóval… még egyszer megkérdezem, kik vagytok ti és mit akartatok csinálni? – szólalt meg a vezér.

- Hogy… hogy vettétek ezt észre? – kérdezte Jongin fojtott hangon. Nagyon idegesnek tűnt, és szinte hallottam, ahogy magában cifrábbnál cifrább durvaságokat vág a saját fejéhez, amiért erre nem gondolt.

- Már megbocsáss, de akinek annyi esze van csak, hogy nyilvánosan fedetlenül hagyja a fegyverét egy fogadóban, ne csodálkozzon, ha mások meglátják azt – felelte a férfi lenézően, Jonginnak pedig jól láthatóan megvillant a szeme erre a megjegyzésre. Tény, hogy nagy hibát követtünk el ezzel, ezt nyilvánvalóan ő is tudta, de Jongin utálta, ha hülyének nézték. Látszott, hogy legszívesebben ráugrana most a másikra és jól helyben hagyná, de nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse.

- No, most hogy ezt így kitárgyaltuk, ideje volna lassan válaszolni a kérdésemre, mert kezdek türelmetlen lenni! – figyelmeztette a fiúkat a vezető, akinek a nevét még mindig nem tudtam.

- Nem fogod megölni őt – morogta sötéten Jongin, de a kérdést nem volt hajlandó megválaszolni. Nem értettem, miért nem teszi meg. Nyilvánvaló volt, hogy nem így terveztük ezt az egészet, de ha már ilyen helyzetbe keveredtünk, úgy tűnt, nincs más választásunk, minthogy felfedjük magunkat. Azzal talán megmenekülhetünk.

- Szóval nem csiripelsz? Jó, így is játszhatunk – vont vállat a rajtam ülő férfi, majd hirtelen felpattant rólam és felrángatott a földről. Erősen átkarolt, s magához szorított úgy, hogy a tőr hegye még mindig a torkomra legyen irányítva. – Baekhyun, Jongdae, kötözzétek meg őket! – szólt oda a társainak. – Előre szólok, hogy egyetlen hirtelen, rossz mozdulat és a lánynak vége! Le a fegyverrel!

Jongin és Kyungsoo kelletlenül teljesítették a parancsot, és a következő percben mind a hármunk csuklójára erős kötelek kerültek.

- Most pedig indulás a tábornokhoz! – adta ki a parancsot végül. Elindultunk az úton a település felé, engem pedig végig ő tartott őrizete alatt.

Ez egyszerűen fantasztikus, komolyan. Ahelyett, hogy szabad emberként léptem volna be az új élet kezdetét jelenthető város kapuján, már megint fogoly voltam.

*

Elég megalázó volt úgy végigmenni a város utcáin, hogy meg voltam kötözve és harcosok kísértek, vagy inkább rángattak minket el a katonai főhadiszállásra. Egy nagy erődítmény volt a központ, s minket egyenesen Hojeong tábornok színe elé akartak vinni a fogvatartóink. Jártam már a városban egy párszor életem során, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer beteszem a lábam ebbe az épületbe.

Az erődítmény nagy kapujában őrök álltak, akik igazoltatták a három harcost.

- Kim Minseok, Byun Baekhyun és Kim Jongdae – sorolta a neveiket a vezetőjük. Végre megtudtam, ki az, aki egész eddig engem vigyázott, vagy éppenséggel fenyegetett: Kim Minseok. – A Különleges Alakulat tagjai vagyunk, és három, feltehetően kém foglyot hoztunk kihallgatásra a tábornoknak.

Nem sokat tudtam a katonai erők felépítéséről, de azzal még én is tisztában voltam, hogy a Különleges Alakulat tagjai rendkívül jól képzett harcosok, nem holmi közönséges sorkatonák. Aggódva kerestem Jongin tekintetét, miközben az őrök beengedtek minket. A nagy vasajtó súlyos döndüléssel csapódott be mögöttünk, ami nem töltött el túl jó érzéssel engem. Nem akartam újra fogoly lenni, vissza akartam nyerni a szabadságomat.

Egy nagy udvaron, majd hosszú folyosókon és kanyargós lépcsőkön keresztül vezettek minket végig, míg végül odaértünk egy újabb magas ajtóhoz. Itt is strázsált két katona, akiknél be kellett jelenteni magát a bekívánkozónak. Kim Minseok elmondta kik vagyunk és miért jöttünk, majd azonnali bebocsáttatást kért a tábornoktól. Az egyik őr belépett a terembe, de két percen belül vissza is tért, és kitárta az ajtót előttünk.

A három harcos beterelt minket egy hosszú csarnokba, amelynek a közepén egy hatalmas faasztal helyezkedett el, azon pedig papírtekercsek valamint egy jó nagy kiterjedésű térkép hevert kiterítve. A csarnok végében ott állt egy termetes, rangos katona, aki minden bizonnyal a tábornok volt, körülötte egy csoport alacsonyabb rangú katona, akik gondolom a tanácsadói is voltak egyben.

- Kim Minseok! Az én egyik legjobb emberem! – kiáltott fel a tábornok, amikor meglátta a fiatal férfit. – Mi járatban errefelé?

- Tábornok uram – hajolt meg előtte Minseok tiszteletteljesen, s a társai ugyanígy tettek. – Köszönöm az azonnali bebocsáttatást.

- Bizonyára fontos ügyben érkeztetek a társaiddal – mondta Hojeong, és végignézett rajtunk. – Kiket hoztál nekem?

- Még nem tudjuk pontosan mi sem, azért hoztam őket kihallgatásra önhöz. De valószínűleg az ellenség kémei, uram – osztotta meg feltevéseit Minseok a tábornokkal, aki erre felvonta a szemöldökét és kíváncsian kezdett méregetni minket.

- Mondd tovább!

- Egy közeli faluban bukkantunk rájuk tegnap éjjel, a kardjukba vésett címer alapján merült fel bennünk a gyanú, hogy az ellenfél emberei, ezért követni kezdtük őket, és nem sokkal a városkapu előtt rajtuk ütöttünk – számolt be a részletekről a harcos.

- Helyesen cselekedtetek – dicsérte meg őket a tábornok. – Jó munkát végeztetek, innentől átveszem az ügyet.

- Köszönjük, uram – hajolt meg ismét a férfi és félreállt az útból.

- Hozzátok őket közelebb! – parancsolta a tábornok, mire előrébb tessékeltek minket. A teremben jelenlévő összes ember minket bámult, a legbehatóbban természetesen a tábornok fürkészett minket. Először engem vett szemügyre, s hümmögve haladt el előttem. Magamban a lehetőségeinket latolgattam, s bárhogy is közelítettem meg a dolgokat, csak arra jutottam, hogy muszáj lesz beismernünk mindent: hogy kik vagyunk, hogyan kerültünk ide és miért jöttünk. Azt már nem mondhatjuk, hogy átlagos közemberek vagyunk, akiket csak a jobb munkalehetőség csábított a városba, hiszen megtalálták a címert a fegyvereken. Különben is, mit keresnének az ellenség fegyverei pár átlagembernél?

- Motozzátok meg őket! – utasította Minseokékat a tábornok, amit a három férfi gyorsan el is végzett – minden fegyverünktől és a hátizsákjainktól is megszabadítottak minket. Hojeong elénk állt és elkomorult arccal kezdett neki. – Felteszem, mostanra rájöttetek, ki vagyok, de azért bemutatkoznék, hiszen első az udvariasság – Ahn Hojeong tábornok vagyok. Most pedig rajtatok a sor, hogy eláruljátok, kik vagytok – mondta kifogástalan modorral, de a hangjában mégis volt egy leheletnyi szigor, amiből érzékelhető volt, hogy nem tűr ellentmondást.

- Tábornok úr! – szólalt meg ekkor valaki oldalról az emberei közül.

- Ki szólt? – kérdezte a tábornok, de nem nézett oda, mert épp olyan tüzetesen mustrálta Jongin arcát, mintha át akarna nézni a fiú koponyáján, hogy kiszűrje onnan minden gondolatát. Jonginnak a szeme sem rebbent, miközben visszanézett a férfira.

- Én, uram – lépett előre egy legény a katonák csoportjából. Magas volt, vékony és annyira fiatal, hogy fogalmam sem volt, hogy kerülhetett a tábornok magas rangú, bizalmas embereinek körébe. Bár Jongin hátterét ismerve, nagyon is lehetséges volt, hogy egy igen fiatal katona is magas tisztséget töltsön be. Protekció. Talán ennél a fiúnál is ez volt a helyzet.

- Mit akarsz, Sehun?

- Ha szabadna javasolnom valamit… - kezdte a fiú, de aztán elhallgatott és a tábornokhoz sétált. Halkan súgott valamit a fülébe, így a teremben senki nem hallhatta, amit mond. Mindenesetre valami érdekes lehetett, mert a tábornok elgondolkozva nézett ránk ismét, amikor a Sehunnak nevezett fiú elhúzódott tőle. Hojeong lassan bólogatni kezdett.

- Jó ötlet, Sehun – mondta elismerően, aztán ismét felénk fordult. – Egyenként hallgatunk ki titeket, míg a többiek egy másik helyen várják ki a sorukat. Előre is tudom javasolni, hogy meg se próbálkozzatok az „ártatlan helyiek vagyunk”- történettel. Az igazat akarom hallani. Ha nem egyezik a három történet… nos, akkor nyilvánvalóan valaki hazudik, és akkor csúnyább módszereket kell majd alkalmaznom, hogy szóra bírjalak titeket. A lánnyal kezdem. Sehun, ha már ilyen jó javaslattal éltél, vidd át a másik kettőt addig a másik terembe!

- Igenis, uram! – engedelmeskedett a parancsnak Sehun. Előhúzta fegyverét, Jonginra és Kyungsoo-ra szegezte azt, majd intett a fejével, hogy induljanak el előtte. Kétségbe esve néztem Jonginra, aki viszonozta pillantásomat. Némán próbáltam tanácsot kérni tőle, hogy mi legyen, mit mondjak. Jongin már elindult, úgy nézett vissza rám, mélybarna szemeiből bátorítást olvashattam ki. Bólintott egy aprót, amit annak beleegyezéséül vettem, hogy elmondjam a teljes igazságot. A következő pillanatban Sehun kiterelte őket az ajtón, így egyedül maradtam a csarnokban Hojeong tábornokkal és az embereivel.

- Hallgatom – mondta komolyan Hojeong és megállt előttem. Magas, erős, szálfaegyenes termetével igen figyelemre méltó ember volt, s az egész lényéből sugárzott a kemény, határozott tettrekészség. Lenyűgöző, bár kissé ijesztő aurája volt, és végre a saját szememmel is megbizonyosodhattam róla, hogy miért ilyen nagy a tekintélye. Mióta a háború tartott, rengeteg szóbeszéd járta a tábornokról, ami természetesen hozzánk is eljutott, hiszen a tábornok nevét mindenki ismerte.

Nagyot nyeltem, mielőtt beszélni kezdtem volna. Visszagondoltam Jongin biztató tekintetére és ez erőt adott ahhoz, hogy végre tisztázzak minden félreértést.

- A nevem Han Hyeseul – kezdtem el beszélni, és igyekeztem legyűrni az idegességet magamban. Kicsit zavart, hogy egyszerre vagy tizenöten vizslattak, hogy mit fogok mondani, ezért elsősorban a tábornoknak intéztem a szavaimat, aki nagy odafigyeléssel hallgatott. – Gudong faluból származom.

- Azt mondtad, Gudong? – kapta fel a fejét Hojeong. – De az a falu nem sokkal ezelőtt megsemmisült az ellenség egyik támadása folytán.

- Így van, uram – adtam neki igazat. – Édesapám a helyi elöljáró volt, de elesett a támadás során. Én túléltem, és fogolyként kerültem az ellenség táborába durván két hónappal ezelőtt.

- Tudod ezt valahogy bizonyítani? – nézett rám szigorúan a férfi.

- Van egy… egy gyűrű a zsákomban, ami az apámé volt, amíg élt. Az a gyűrű generációk óta öröklődik a családunkban, egyfajta címere annak, és úgy tudom, a népszámlálási feljegyzésekben az is benne foglaltatik, hogy melyik településen ki az elöljáró, és mi a jelképe a családjának. Gudong faluban ezt a feladatot az én családom látta el hosszú évtizedek óta. A gyűrű igazolja, amit mondtam. Én ide tartozom, ahhoz a néphez, amit ön is védelmez!

- Keresd meg azt a gyűrűt! – utasította Kim Minseokot, aki nyomban kutakodni kezdett a hátizsákomban. – Szóval azt állítod, közénk tartozol – fordult vissza felém. – Ki a másik kettő?

- Ők… mint ahogy mondtam, a falu megsemmisülése után az ellenség táborába kerültem rabszolgának. Ott ismertem meg mindkettejüket.

- A neveik?

- Tábornok úr, ha megmondom, kérem…

- A neveik? – ismételte emelt hangon és erélyesen.

- Kim Jongin és Do Kyungsoo – vallottam szinte suttogva.

Kész, kimondtam. Most már nincs visszaút, fel kell vállalnom mindent.

- Azt mondtad, Kim Jongin? – hajolt közelebb hozzám Hojeong, és sötét szemei izgatottan tágultak ki. – Az a Kim Jongin? Kim Jonghae tábornok fia?

- Igen. – Válaszom hallatán egy ideig csak hitetlenkedve bámult rám, aztán hirtelen hangos nevetésben tört ki. Öblös kacagása betöltötte az egész csarnokot.

- Ezt nem hiszem el! Akkor ezért volt ilyen ismerős a képe! – mondta, mikor abbahagyta a hahotázást. – Kim Jongin, ellenségünk tábornokának fia a mi kezünkben van!

Hangja diadalmas volt és roppant elégedettnek tűnt magával. Elég nagy és megdöbbentő lehetett számára a tudat, hogy az ellenség egyik legfőbb emberét tartják épp fogva, nem csoda, hogy örült neki. Eközben Kim Minseok odalépett hozzá a megtalált gyűrűvel a kezében. A tábornok közelről vette szemügyre az ékszert, aztán odaintett egy másik emberének.

- Keresd meg és hozd ide nekem a legutóbbi adatokat a településekről! – adta ki a parancsot, majd rám nézett. – Folytasd!

- Akkor ismertem meg Jongint, amikor a táborukba kerültem, mint rabszolga. Volt egy katona a táborban, aki meg akart ölni, de Jongin… nem hagyta. A védelmébe vett és biztosított róla, hogy nem esik bántódásom, amíg mellette vagyok. Do Kyungsoo a legjobb barátja. Egy napon… különböző okokból kifolyólag Jongin úgy döntött, hogy megszöktet engem a táborból és ő is velem jön.

- Mik azok az okok? Mégis mi indítaná egy tábornok fiát, aki hivatásos katona, a sereg egyik magas rangú beosztottja és egyben kiváló harcos arra, hogy a megszökjön egy rabszolgával együtt, elárulva ezzel az övéit?

- Jonginnak komoly nézeteltérései voltak az apjával… A lényeg, hogy Jongin nem támogatta ezt a háborút többé és ki akart szállni.

- És ennek nem volt más módja, minthogy megszökjön és magával vigyen egy foglyot is – vonta fel szkeptikusan a szemöldökét Hojeong.

- Ami azt illeti… Kim tábornok sosem egyezett volna bele abba, hogy a fia elhagyja a sereget – magyaráztam a dolgot. – És engem azért vitt magával, mert… szóval személyes okokból.

- Han kisasszony, az igazat kérem, ne titkolózzon!

- Tábornok úr, ez egy elég bonyolult ügy, és minden szó igaz, amit elmondok, de ehhez az is kell, hogy ön higgyen nekem, máskülönben nincs értelme az egésznek.

- Azt majd én eldöntöm, hogy van-e értelme vagy sem! – dörrent rám a tábornok válaszul. – Tovább! Mi az oka annak, hogy Kim Jongin megszöktetett téged onnan és a saját népe ellen fordult?

- Amit mondtam már, tábornok úr. Valamint… az egészet a vőlegényem miatt találta ki.

- A vőlegénye?

- Igen. Ő is túlélte a falubeli pusztítást és hozzám hasonlóan a táborba került. De elkövetett valamit és ezért halálra ítélték. Jongin az említett konfliktusa miatt az apjával és azért, hogy megmentsen minket, kitalálta a szökést és… végre is hajtottuk.

- Hol a vőlegénye? Ő az a másik?

- Nem – ráztam a fejem és kissé elcsendesedtem. – A vőlegényem meghalt a szökés közben.

Hojeong tábornok hosszan nézett rám, miközben a hallottakat emésztgette. Gondolom épp próbálta a fejében összeilleszteni ezt az egész furcsa történetet, ami elég hihetetlennek hangozhatott az ő szempontjából.

-  Szóval azt mondja, Kim Jongin egyrészt rossz kapcsolatban állt az apjával, a tábornokkal, másrészt pedig közeli kapcsolatba került egy női fogollyal, és puszta szívességből hajlandó volt megszöktetni őt és a vőlegényét, meg persze saját magát is.

- Igen.

- Nekem ez az egész nagyon bűzlik, Han kisasszony – dörzsölgette az állát Hojeong elgondolkodva. – Aligha tudom elképzelni ezt Kim Jonginról, aki a seregük egyik legértékesebb katonája. Egy igazi katona nem hagyja csak úgy ott a sereget, amiben harcol, a népet, amiért küzd. Az igazi gyávaság és hatalmas hűtlenség volna, ami megbocsáthatatlan. Egy igazi katona az utolsó csepp véréig küzd a hazájáért!

- Ez mind igaz lehet, tábornok úr – hagytam rá részben azt, amit mondott. – Csak ön éppenséggel nem számol azzal, amivel én igen: én sokkal jobban ismerem Kim Jongint önnél, aki most találkozott vele életében először személyesen.

- Tévedsz – vágta rá a tábornok. – A harcmezőn többször is találkoztunk már és én mondom, ő volt az egyik legkeményebb harcos, akit valaha láttam életemben.

- Jongin kötelességtudó ember, aki egészen eddig engedelmeskedett az apja akaratának. De épp most jött el az ideje, hogy a sarkára álljon és önakaratból cselekedjen.

- Szerintem téged jól átvertek – közölte a véleményét a férfi. – Kim Jongin abba a hitbe ringatott téged, hogy megszöktet és minden jó lesz majd, ugye? Én viszont azt gondolom, hogy mindezt igen jó hátsó szándékkal tette. Beadta neked ezt a mesét, elintézte, hogy a vőlegényedet megöljék, megszabadulva ezzel még egy gondtól, és szépen idehozott téged. Kim Jongin még mindig az apjának dolgozik, és ő meg a kis barátja nem lehetnek mások, mint kémek, akik…

- Jongin soha nem tenne ilyet! – vágtam a szavába dühösen. Az egész csarnok felhördült a tiszteletlenségemtől, de nem érdekelt. Annyira felbosszantott azzal, ahogy bizonygatta Jongin kitalált bűnös szándékait, hogy elvesztettem a türelmemet és ez lett a vége. Hojeong tábornok megbotránkozva nézett rám.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? – kiabálta haragosan. – Ha nem tudnád, az én kezemben van az életetek, erről ne feledkezz meg!

- Bocsásson meg, tábornok úr – kértem elnézést és mélyen meghajoltam. – De biztosan tudom, hogy amiket mondtam, mind egy szóig igaz és az ön feltételezései nem helyénvalóak.

- Majd meglátjuk – mondta végtelenül hidegen.

- Tábornok úr, azért jöttünk ide, hogy új életet kezdjünk. Távol akartunk maradni a háborútól és a további katonai ügyektől…

- Jól van, elég! – szakított félbe Hojeong a mondat közepén. Elhallgattam és vettem egy mély levegőt. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből és csak reménykedni mertem, hogy van még esély az ügyünk pozitív kimenetelére.

*

Jongin pov.

Ez a Sehun, vagy fogalmam sincs, hogy hívják nevezetű fiatal gyerek fegyverrel a hátunkban terelt át minket az erődítmény egy másik részébe. Szerintem még nálam is fiatalabb lehetett, igazi kis kölyökképe volt, bár nem nagyon tudtam megnézni, mivel mögöttünk jött. Eléggé ideges voltam amiatt, ahogy a dolgok alakultak, de most már nem tudtam mit tenni. Kyungsoo némán lépkedett mellettem, nem kommunikált velem, pedig jó lett volna, ha össze tudunk beszélni valamit. Nem tudom, mit mondhatott ez a kis suttyó Hojeongnak pontosan, de gondolom az ő ötlete volt, hogy külön hallgassanak ki minket.

Sehun egy másik helyiségbe vezetett minket és halkan csukta be az ajtót mögöttünk. Azt hittem, ez a végállomás, itt kell megvárnunk, amíg Hyeseult kihallgatják, de nem így volt.

- Tovább! – parancsolt ránk Sehun, és a terem túloldala felé biccentett a fejével. Egy másik ajtó vezetett ki a helyiségből.

- Azt hittem, itt…

- Azt mondtam, tovább! – torkolt le Sehun, és taszított egyet Kyungsoo-n és rajtam is. – Lóduljatok!

Kyungsoo-val értetlenül néztünk össze, de teljesítettük az utasítást, mert nemigen tehettünk mást. Összekötött kezekkel és fegyver nélkül nehézkesen állhattunk volna ellen, főleg mivel Sehunnal nagyon is volt kardja, amivel sakkban tartott minket.

Kimentünk az ajtón, majd át számos folyosón és több lépcsőn is lefelé. Egyre kevésbé értettem a dolgot, hogy miért kell ilyen messze mennünk. Egyszer csak egy dohszagú, pinceszerű helyiségben találtuk magunkat, Sehun pedig még mindig a hátunkban tartotta éles fegyverét. Kezdett nagyon gyanús lenni a dolog, és már épp meg akartam szólalni, hogy rákérdezzek, mégis mi ez az egész, de Sehun megelőzött.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok veled, Kim Jongin.

Kissé lefagytam, ahogy ezt kimondta.

Mégis ki ez a suhanc és honnan tudja a nevemet?