26. rész

Jongin pov.

Egy pillanatra eléggé ledöbbentem, amikor a nevemen szólított. De mivel mindig arra tanítottak, hogy lehetőleg semmilyen körülmények között se veszítsem el a fejem, nyugodt maradtam. Lassan, óvatosan fordultam meg, aztán alaposan végigmértem Sehunt. Lázasan kutattam az agyamban, hogy vajon honnan ismerhet engem, de egyszerűen semmire sem jutottam. Hacsak…

Biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk, és az ő kijelentése is erre utalt. Sehun egyébként kifejezéstelen arcára egy sunyi mosoly ült ki, ahogy pillantásom végül a rám szegezett kard hegyéről visszaugrott az arcára.

- Ki vagy te? – kérdeztem tőle gyanakodva.

- Sejtelmed sincs, igaz? – kérdezett vissza válasz helyett.

- Ami azt illeti, fogalmam sincs, ki a fene vagy – feleltem, megőrizve a nyugalmamat. – De van egy tippem.

- Szóval van egy tipped, mi? – Sehun gúnyosan elmosolyodott egy kicsit, aztán újra felvette a fapofát. – Fordulj meg és tovább!

Eszemben sem volt levenni a szememet a fiúról, így nem mozdultam a helyemről. Alaposan szemügyre vettem őt, annak a jeleit keresve, ami bizonyíthatja azt, amire gyanakodtam, hogy ki lehet ő, de nem találtam a ruházatán semmi arra utalót. Bár elég nagy hülyeségre vallana tőle, ha találtam volna ilyesmit.

- Mondom tovább! – emelte fel a hangját, és megpróbált minket haladásra ösztönözni.

- Nincs tovább – szólt közbe Kyungsoo, aki a helyiségben körbenézve állapította ezt meg. Ahogy én is megtettem ezt, láttam, hogy igaza van. Egy poros, sötét pincében voltunk, legalább négy emelettel lejjebb, mint ahonnan jöttünk. A falakon pókháló lógott, látszott, hogy nem sűrűn jár erre bárki is.

- Dehogyis nincs! – vágta rá Sehun türelmetlenül, és a szemközti falra mutatott. – Arra! Ott van egy ajtó!

Kyungsoo-val odacsoszogtunk, és ahogy közelebb értünk, megláttam, hogy valóban van ott egy ajtó, csak annyira el van rejtve, hogy szinte beleolvad a falba. Eléggé nehezen akart kinyílni, szinte rángatni kellett, de végül sikerült feltárni az utat. Kezdtem igencsak nyugtalan lenni, hogy mégis mire készül Sehun. Az ajtó túloldalán egy sötét alagútszerű út nyílt meg előttünk, és a fiú unszolására elindultunk rajta.

- Szóval hová is megyünk? – kérdeztem csevegő hangon, hogy leplezzem az idegességemet. – Ja, és azt sem mondtad még el, hogy ki vagy te.

- Szeretnéd tudni, mi? Te nyavalyás – cöcögött Sehun, miközben előrefelé haladtunk. – Pofa be és haladj.

Nem volt kedvemre a helyzet. Egy ismeretlen alak kényszerített rá, hogy egy koszos, sötét alagútban meneteljek előre úgy, hogy fogalmam sem volt a szándékairól, amelyek nagyobb valószínűséggel voltak rosszak, mint jók a hozzám intézett szavai alapján. A szemem nagyjából már megszokta a világosság hiányát, így Kyungsoo felé fordítottam a fejem, hogy felvegyem vele a kontaktust.

- Ötlet? – suttogtam oda a barátomnak szinte hangtalanul. Válaszul csak megrántotta a vállát, de tudtam jól, hogy ő is azon töri a fejét, mitévők legyünk a helyzetünkben. Arra jutottam, hogy talán az lenne a legjobb taktika, ha szóval tartom az idegen fogvatartónkat, így talán ki tudok húzni belőle valamit.

- Ez itt nem a szomszéd terem – jegyeztem meg, hogy újrakezdjem a társalgást. – A tábornok nem ide küldött minket, Sehun… vagy mi is a neved.

- Megmondtam, hogy fogd be! Séta van – torkolt le Sehun, de én ekkor döntöttem úgy, hogy nem érdekel a kis suhanc óhaja, és megszegve a parancsát, megálltam. Kyungsoo rögtön követte a példámat. Megfordultam és keményen Sehun szemeibe néztem.

- Nem megyek én innen sehová, barátocskám. A tábornok nemsokára hívat minket, és én visszamegyek abba a terembe. Fogalmam sincs, ki vagy te és mit akarsz tőlem, de nem is érdekel. – El akartam indulni visszafele, fittyet hányva mindenre, amit eddig mondott, de a következő megmozdulása megállásra késztetett – Sehun megragadta Kyungsoo-t, magához húzta őt, majd a nyakának szegezte fegyverét. A kard hegye csaknem átszúrta barátom torkánál a bőrt, olyan közel volt hozzá. Kyungsoo szemei kitágultak a hirtelen jött fenyegetéstől.

Fáradtan sóhajtottam fel. Kezdett elegem lenni abból, hogy folyamatosan a hozzám közel állókat – azt a mindössze két embert – fenyegetik halállal, hogy engem megfélemlítsenek.

- Ha velem van bajod, engem támadj! Ő nem csinált semmit – mondtam Sehunnak, aki dühösen összehúzta szemöldökeit.

- Ugyanazt csinálta, amit te is – sziszegte a képembe Sehun. – Választhatsz, Kim Jongin: vagy továbbmegyünk, vagy megölöm a kis barátodat. Szemrebbenés nélkül. Úgysem fog senkinek se hiányozni. – Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán tovább indultam az alagútban. Sehun elengedte Kyungsoo-t, majd egy nagyot taszított rajta, hogy ő is szedje a lábát.

A lehető leglassabban lépkedtem, és közben azon agyaltam, amit Sehun mondott.

Kyungsoo ugyanazt csinálta, amit én… Vajon mi lehetett az? Kyungsoo és én világ életünkben együtt csináltunk szinte mindent, úgyhogy elég bő volt a lehetséges magyarázatok száma ebből a megközelítésből. És különben is, honnan tudna Sehun arról, amit én Kyungsoo-val csináltam gyerekkorunk óta, mikor nem is ismerjük egymást. Talán valami közelmúltbeli dolognak kell lennie. Mint például… a szökés. Kyungsoo ugyanúgy megszökött a táborból, mint én. De ha Sehun Hojeong tábornok embere, hogyan szerzett tudomást erről? Nagyon gyanús volt nekem a gyerek, és valahogy muszáj volt rávennem, hogy elszólja magát.

- Ugyanazt csinálta? – kérdeztem tőle, visszautalva az előbbi mondatára. Próbáltam úgy előadni, mint akinek lövése sincs az egészről.

- Pontosan. Gerinctelenek – köpte oda nekem, én pedig tovább ütöttem a vasat.

- És mi volt az, ha szabad kérdeznem?

- Nem szabad – vágta rá Sehun. – Majd megtudod, ha odaértünk.

- Hova?

- Pofa be! – rivallt rám megint a fiú. – Túl sok a duma, Kim Jongin!

Hát ezzel nem jutottam sokkal előbbre, mondjuk az a „gerinctelen” jelző az előbb talán erősítette a gyanúmat.

- Hova vezet ez az alagút? – szólalt meg Kyungsoo.

- A városon kívülre – felelte Sehun, és mintha egy apró szikrányi elégedettség csendült volna a hangjában.

- Mit akarsz tőlünk? – folytatta a kérdezősködést a barátom. Kérdőn néztem rá, nem tudtam, mit akar elérni ezzel, mikor én az előbb már lefolytattam pár meddő párbeszédet erről Sehunnal. Kyungsoo sokatmondóan nézett vissza rám, majd lepillantott az elöl összekötözött kezeire. Apró mozdulatot tett velük, de értettem a célzást. - A tábornok gyorsan rá fog jönni, hogy valami itt nincs rendjén.

- Mi van, te csak a haverodat tudod utánozni? – kérdezte gúnyolódva Sehun. – Újat nem tudsz mondani, törpicsek?

- Hojeong tábornok…

- A tábornok így, a tábornok úgy! – kelt ki magából hirtelen Sehun, ami pont jó volt ahhoz, amire készültünk. – Ha valaki még egy szót szól, én…

Az már nem derült ki, hogy mit tett volna akkor, mert ebben a pillanatban mindketten megpördültünk a tengelyünk körül, és mielőtt még reagálhatott volna, egy jó nagy lendülettel orrba vágtam őt. Sehun felordított a fájdalomtól és hátratántorodott. Amíg egyik kezével az orrához kapott, kihasználtuk a pillanatnyi zavarát, és Kyungsoo-val együtt nekimentünk a fiúnak. Együttes erővel kezdtük őt gyepálni. Még kapott az arcába, s bár összekötözött kezekkel az ütéseink nem voltak olyan erőteljesek és jól irányzottak, azért megtették a magukét. Sehun megbotlott és a fenekére esett, a kard kihullott a kezéből. Kyungsoo jó messzire rúgta azt, hogy még csak véletlenül se férjen hozzá. Nekünk sajnos nem volt most hasznunkra. Megpróbálhattuk volna elvágni vele a köteleinket, de annak most nagyobb eséllyel lett volna sérülés a vége. Habozás nélkül vetettem rá magam Sehunra, és szegeztem őt úgy a földhöz, mint ahogy korábban az a Kim Minseok nevű harcos tette Hyeseullel még a városkapu előtt. Térdeimmel szorosan közrefogtam a derekát, s behúztam neki még egyet a biztonság kedvéért. Sehun elterült a földön, és nem mozdult, orrából pedig vékony vércsík kígyózott lefelé, beterítve vele állát.

- Hülye kis nyápic – horkantam fel undorodva. – Egy pár pofontól kidől!

Kyungsoo egyetértően hümmögött, és odahajolt, hogy szemügyre vegye ő is a fiút.

- Szerintem te gyorsan hívj segítséget, addig én elleszek itt vele – javasoltam a barátomnak.

- Jongin, nem hagylak itt vele csak így – ellenkezett Kyungsoo. – Még mindig nem tudsz szabadon mozogni, és ha magához tér…

- Ezért nem kéne vesztegetni az időt! Siess, nem lesz semmi baj! Ha magához tér, majd beverek neki még egyet legfeljebb – próbáltam őt meggyőzni, mire végül beadta a derekát.

- De légy óvatos! – figyelmeztetett még, mielőtt futni kezdett visszafelé a barlangban. – Hozok segítséget, sietek vissza!

- Menj már! – Kyungsoo végül eltűnt a szemem elől, már csak a cipőinek csattogása visszhangzott a csendes, elhagyatott földalatti járatban, ahogy futólépésben szedte a lábait. Pillantásomat Sehunra szegeztem és szinte kívántam, hogy térjen magához végre, hogy kihúzhassam belőle az igazat. Olyan tenyérbemászó képe volt, hogy cseppet sem bántam azokat a maflásokat, amiket kapott tőlem.

Nem telt el sok idő, amikor felmerült bennem, hogy talán jó lenne ellenőrizni, hogy tényleg biztosan elvesztette az eszméletét és nem csak megjátssza. Ez is előfordulhat simán. Előrehajoltam, hogy ráfújjak a szemhéjára, ami az egyik legbiztosabb módja volt annak, hogy ezt kiderítsem. A következő pillanatban olyan fájdalom hasított a homlokomba, hogy azt hittem, menten kettészakad a fejem, ugyanis Sehun teljes erejéből lefejelt. Persze, hogy csak megjátszotta az ájultat.  Felnyögtem a hirtelen jött kíntól, miközben Sehun lelökött magáról, így a hideg, döngölt földön végeztem.

Hogy én mekkora barom vagyok! – szidtam magamat buzgón. Hibát hibára halmozok. Sehun nem hagyta, hogy összeszedjem magam, rögtön talpra ugrott és a kardja után nézett. Mivel nem találta sehol, puszta kézzel esett nekem. Felrángatott a földről és olyan erővel kezdett el húzni az alagútban, hogy majdnem hasra estem a lendülettől. Nem néztem volna ki belőle ezt az erőt azok után, hogy az előbb milyen könnyen kiterült.

- Hova a francba viszel? – nyögtem, miközben próbáltam kiszabadulni a kezei közül, de vasmarokkal szorított. Nem felelt a kérdésemre. – Hiába rángatsz, Kyungsoo már útban van az erősítéssel…

- Addigra mi már hetedhét országon is túl leszünk – fújtatott Sehun, miközben ráncigált, de nem hagytam magam. Megvetettem a lábam és minden erőmet összeszedve kirántottam magam a szorításából. Sehun utánam lendült, de felé rúgtam és eltaláltam az oldalát. Heves dulakodás kezdődött kettőnk között, egyikünk sem kímélte a másikat. Kezdtem igencsak megbánni, hogy Kyungsoo-val nem próbáltuk meg mégis elvágni a kötelet a csuklóim körül, mert így összekötözött kezekkel hatalmas hátrányban voltam Sehunnal szemben, és szinte semmi esélyem sem volt. Sehunnak sikerült úgy hasba rúgnia, hogy a falnak estem és összegörnyedtem. A következő találat az arcomba érkezett, és szinte biztos voltam benne, hogy most eltörte az orromat. Sehun gyorsan előttem termett és a falhoz préselt.

- Komolyan azt hitted, hogy beversz kettőt és elhasalok? – kérdezte erősen zihálva, de fölényesen. – Beképzelt alak! – Egy apró nevetésszerű hang hagyta el a torkomat és a szemeimet kezdtem forgatni.

- Mondd csak, mióta kémkedsz Hojeong után? – vágtam a képébe a kérdést. Elégedetten láttam, hogy egy pillanatra sikerült meglepnem, de hamar visszanyerte önuralmát az arca felett. – Apám nem fog örülni, ha megtudja, hogy elbaltáztad a küldetésedet…

- Majd meglátjuk, ki baltázta itt el a dolgokat, te mocskos hazaáruló – köpte ingerülten, és újból megindult velem az úton. Már nem lehettünk messze a külvilágba vezető kijárattól. Biztos voltam benne, hogy odakint valami segítség várja majd őt, ezért nem várhattam ölbe tett kézzel, hogy elérjünk odáig. Eszemben sem volt visszamenni apámhoz, pedig Sehunnak ez volt a terve, most már teljesen világos volt számomra. Apám egyik jól képzett kémje volt, aki beépült az ellenség sorai közé. Olyan profizmussal csempészte be magát Hojeong bizalmába, hogy neki fel sem tűnt, hogy ellene dolgozik és folyamatosan szállítja az információkat Kim tábornoknak. Legalábbis csak erre tudtam tippelni, hiszen Sehun ugyan semmit sem erősített meg magától, minden jel erre utalt. Az, hogy minél gyorsabban el akart távolítani Hojeong közeléből, nehogy eláruljak neki bármit is a seregről. Az, hogy Kyungsoo-t képes lett volna megölni, mert az ő szemében a barátom is csak egy hazaáruló volt, aki immár értéktelen. Az, hogy engem viszont nem akart megölni, mert apámnak nyilván élve kellek.

Kiáltást és nehéz lábdobogásokat hallottam meg a távolból.

- Ide jöjjenek! Itt vagyunk! – üvöltöttem oda a közeledőknek. Sehun megpróbált egyszerre futni és engem vonszolni, de nem ment neki, mert minden erőmmel ellenálltam. Nagyon elegem volt már ebből a huzavonából, és örültem az érkező felmentő seregnek. Pillanatok alatt vettek körbe minket egyszerre hárman – az a trió, akik az erődítménybe hozott minket –, és mindkettőnket a földre nyomtak.

- Hé, engem ne, ő a rosszfiú! – méltatlankodtam.

- Mi történik itt? Sehun, mi ez az egész? – kérdezte Kim Minseok. Kyungsoo a partvonalról figyelte az eseményeket és próbált a védelmemre kelni, de Minseok mintha meg sem hallotta volna.

- Az történik, hogy a ti drágalátos Sehunotok egy kém! – előztem meg a válaszadással Sehunt. – Az apámnak dolgozik, Kim tábornoknak és nem veletek, hanem ellenetek van!

- Micsoda? – kapta rám a tekintetét Minseok, majd Sehunra nézett. – Ez igaz, Sehun? Egyáltalán mi a fenét kerestek idelent?

- Dehogy igaz! – vágta rá Sehun felháborodást színlelve. – Hazudik a rohadék! Ne hidd el egy szavát se!

Minseok kétkedve kapkodta köztünk a fejét, nem tudta, kinek higgyen.

- Hé, harcos! – szólt oda Kyungsoo Minseoknak. - Idehozott minket, miközben csak a szomszéd terembe kellett volna átmennünk, míg sor nem kerül a kihallgatásunkra. Engem majdnem megölt, és láthatod, hogy Jonginnal is mit művelt! Nagyon nincs rendjén, amit csinál!

- Ezt majd Hojeong tábornok eldönti! – mondta végül Minseok, és odaszólt a másik kettőnek. – Baekhyun, Jongdae vigyétek őket!

Mindkettőnket felrántottak állásba, és visszafelé indultunk az alagútban fegyveres őrséggel. Sehun egész úton mondta a magáét, de senki nem reagált rá. Alig vártam, hogy visszaérjünk és lehúzhassam végre a leplet Sehunról Hojeong előtt.

Valami meleg folyt végig az államon, majd a nyakamon, bele az ingembe. Lenéztem és már szinte közönyösen állapítottam meg, hogy az ingem felső részét a vérem festette vörösre. Talán egy arcmosás jólesne, mielőtt nekiesünk a vallatásnak.

*

Hyeseul pov.

A tábornok már épp be akarta fejezni a kihallgatásomat, amikor visszatért az embere a papírokkal. Átnyújtotta őket Hojeongnak, aki megköszönte, majd belemélyedt a lakosság-felmérési iratokba. Pár percekig néma csend uralkodott a helyiségben, senki nem szólt, csak a tábornok hümmögött néha az orra alatt, ahogy olvasta az adatokat. Végül felnézett és újból hozzám intézte szavait.

- Nos, Han kisasszony, itt minden pontosan összecseng azzal, ami az előbb elhangzott a családi háttérről – mondta, de még mindig nem tűnt úgy, mint aki teljesen meg van győzve.

- Mert minden igaz, amit elmondtam, uram – bólintottam rá, és feléledt bennem a remény, hogy talán jó úton haladunk.

- Az majd most kiderül – motyogta a bajsza alatt. – Itt az áll, hogy a falu elöljárójának két gyermeke van, egy idősebb fiú és egy fiatalabb lány. A fiúval mi lett?

- A bátyám egy évvel ezelőtt halt meg – feleltem a kérdésére –, harc közben. A falut védte, de elesett egy támadásban.

- Áh, értem – vonta össze komolyan a szemöldökeit a tábornok. Egy darabig még az adatokat böngészte, aztán olyan kérdéseket kezdett feltenni nekem szép sorjában, amelyekre csak akkor tudhattam a választ, ha tényleg az voltam, akinek kiadtam magam, mint például édesapám születési dátuma és hasonlók. Mindenre helyesen feleltem meg.

- Jól van, Han kisasszony – csapta össze végül a vastag könyvet Hojeong. – Egyelőre azt hiszem, bebizonyosodott, hogy igaz a történet. Elvihetitek! – szólt oda egy emberének. – Most a többiek követke…

Mondatának végét az szakította félbe, hogy valaki ekkor szinte berobbant a terembe. Meglepetésemre Kyungsoo volt az, és egy dühös, háborgó őr robogott be utána. Ahogy utolérte, rögtön megragadta a grabancánál fogva és lefogta, hogy ne tudjon szabadon mozogni. Kyungsoo fennhangon kezdett hadarni valamit Jonginról, Sehunról meg valami földalatti járatról, aminek a felét se értettem. Hirtelen felbolydult az egész terem, Hojeong is össze volt zavarodva, de Kyungsoo sürgető segítségkérésére elküldte a három legjobb emberét a helyszínre. Rólam közben megfeledkeztek, Hojeong egyik katonája húzott félre az útból és a fal mellé állított. Hosszú percek teltek el várakozással, ami igencsak idegtépő volt számomra.

Mi történt Jonginnal? Talán megtámadta az a Sehun? Mi van, ha baja esett? Mi van ha…

Egész csapat ember tért vissza, Minseok és a társai Jongint, Kyungsoo-t és Sehunt hozták. Egyelőre nem értettem, Sehunt miért őrzik, de nem is ez izgatott most a legjobban. Jongint néztem, akinek vér folyt végig az arcán, és tisztán láttam, hogy felszakadt az ajka meg a szemöldöke is. Mit műveltek ezek ketten? Mindketten úgy festettek, mint akik egy kiadós ökölharc után lépnek ki a ringből épp.

- Mi folyik itt? – mennydörögte Hojeong tábornok. – Sehun, megmagyaráznád?

- Uram – kezdte a fiatal fiú, amivel Jongin egyáltalán nem volt megelégedve az arckifejezése alapján. – Ez a rab megpróbált megszökni. A társával közösen ellenem fordultak és megtámadtak, miközben átkísértem őket…

- Hazudik! – kiabált közbe Jongin és Kyungsoo egyszerre.

- Csend legyen! – dörrent rájuk a tábornok. – Folytasd!

- Miután megpróbáltak kiütni, mind a ketten más irányba menekültek. Őt – biccentett Jongin felé a fejével –, egy alagútban értem utol, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Meg akart ölni…

- És mégis én honnan tudhatnék arról az alagútról? – fröcsögte dühösen Jongin. Láttam rajta, hogy legszívesebben nekimenne Sehunnak, de Baekhyun visszatartotta.

- Azt miért nekem kéne tudnom? – sziszegte Sehun.

- Hazudsz, minden szavad hazugság – mondta Jongin gyilkos pillantással illetve a fiút. – Tábornok úr, ne hallgasson egy percig se rá! Ahelyett, hogy átvitt volna minket egy szomszéd terembe, hogy kivárjuk Hyeseul kihallgatását, keresztül-kasul vezettet minket az erődítményen, le egészen a pincébe, ahonnan egy alagút nyílt. Miért? Mert azon akart engem meg Kyungsoo-t, de főleg engem eltávolítani az ön közeléből. Az alagút a városon kívülre visz, ezt ő maga mondta, és az volt a célja, hogy feltűnésmentesen kicsempésszen minket innen, még mielőtt kihallgatnának minket is.

- Miről beszélsz? – kérdezte élesen a tábornok. Összehúzott szemekkel meredt Jonginra. – Miért akart volna Sehun kivinni innen titeket? Hiszen nekem dolgozik!

- Ahogy mondja, tábornok úr – bólogatott buzgón Sehun. – Ne higgyen neki, nem igaz egy szó se abból, amit összehord itt önnek!

- Épp ez a lényeg! – kiabálta túl Jongin a számomra egyre ellenszenvesebbé váló fiút.

- Mi?

- Sehun nem önnek dolgozik, hanem pont a másik oldalnak! Kim tábornok bízta meg őt az ide való beépüléssel, ugyanis… - Jongin itt tartott egy kis drámai szünetet. – Sehun egy kém, aki információkat szállít az ellenfélnek!

Az egész terem döbbenten hördült fel. A tábornok is levegő után kapkodott és nem tudta hirtelen, hogyan reagáljon az elhangzott vádakra. Sehun vergődött, és egyre csak azt harsogta, hogy Jongin hazudik és a tábornok ne higgyen neki.

- Mikor már négy emelettel lejjebb jártunk, valahol a pincében, kezdett nagyon gyanússá válni a dolog. Sehun kényszerített minket, hogy menjünk tovább, de ellenálltunk. Elküldtem Kyungsoo-t segítségért, de időközben Sehun megtámadott engem és lehet, hogy sikerült is volna kivinnie engem, ha nem érkeznek meg időben a tábornok úr emberei.

- Igaz ez? – kérdezte Hojeong, keményen nézve Sehunra.

- Nem igaz, tábornok úr, nagyon jól tudja, hogy én hűséget esküdtem önnek és…

- Igaz ez? – emelte fel a hangját a tábornok, és olyan halálos szigorral nézett Sehunra, hogy a fiú képtelen volt sokáig állni a tekintetét, el kellett fordítania a tekintetét. Megszégyenülve hajtotta le a fejét, s ez majdnem egyenlő volt a beismeréssel.

- Vigyétek innen! – adta ki a parancsot határozottan Hojeong, és szinte undorodva pillantott Sehunra. – Később őt is kivallatjuk, de addig zárjátok az egyik cellába!

Sehun némán tűrte, ahogy őt is megkötözték, arcáról semmiféle érzelem nem volt leolvasható. A teremben viszont szinte mindenki leplezetlen döbbenettel nézte végig a műveletet. Jongdae már vezette is el, de amikor Jonginék mellett haladtak el, Sehun még megállt egy pillanatra.

- Úgysem úszod meg ilyen könnyen, te hazaáruló – mondta halkan, csakhogy nem fenyegetően Jonginnak, ő viszont nem rettent meg tőle cseppet sem.

- Ez volt apám leggyengébb próbálkozása, amit valaha láttam – felelte lenézően Jongin, a hangjából csak úgy sütött a megvetés. – Ja, nem is. A leggyengébb próbálkozása az volt, hogy jó apa legyen. Sőt, hogy egyáltalán bármilyen apa legyen, mert a jó részével egyáltalán nem is kísérletezett.

Jongin egy utolsó elítélő pillantást vetett Sehunra, aztán Hojeongra nézett.

- Nincs mit, tábornok úr! – hajtott fejet kissé pimaszul. – Szívesen tettem, hogy lebuktattam a kémet, aki ki tudja mióta tégla a rendszerükben! Most viszont megengedi, hogy megmossam az arcom, mielőtt kihallgatnak engem is?

25. rész

Hyeseul pov.

Úgy tűnt, az utunk a végéhez közelít, és nemsokára megérkezünk a népem seregének főhadiszállásául szolgáló városba. Ugyan nem sok idő telt még el a szökésünk óta, de azért örültem neki, hogy nem kell tovább naphosszat vándorolni a vidéken.
Junmyeon halála után teljesen magamba zuhantam. Képtelen voltam túllépni a tényen, hogy az egyetlen ember, aki a régi életemből még megmaradt nekem – az ember, akit kiskorom óta szerettem és tiszteltem, nincs többé. Bár Jongint nem akartam szándékosan terhelni még az elutasító magatartásommal is, nem tudtam úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem. Junmyeon halála olyan nyomot hagyott bennem, ami talán örökre megmaradt és kitörölhetetlen. Az első este óta nem sírtam, s az érzéseimből szinte semmit nem mutattam ki a külvilág felé, magamban tartottam mindent, de ott voltak. Nem akartam megbántani Jongint azzal, hogy ennyire kizárom őt, de nem tudtam neki semmi olyat mondani, amivel csak ne bántanám meg még jobban. Ha zavarta is a némaságom, nem hozta szóba, de tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek vele beszélni. Egyelőre azonban nem álltam erre készen, még túlságosan fájt minden, ezért ezt a háttérbe toltam most.
Sokszor úgy éreztem magam, mint akiből kitéptek egy darabot, és aki e hiányzó darab nélkül nem tud tovább rendesen funkcionálni. Néha viszont teljesen kiürült az agyam, mintha az egész testem lezsibbadt volna a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt, és ezt az utóbbi állapotot szerettem jobban, mert az üresség pillanataiban legalább nem fájt semmi. Csak követtem a fiúkat engedelmesen mindenhová. Nem tudtam, meddig fog ez még tartani nálam, de nem is érdekelt. Teljesen rábíztam magam Jonginra és Kyungsoo-ra, akik kézben tartottak mindent, és így sikeresen el is jutottunk oda, ahová akartunk. Vagyis már csak egy kilométer választott el minket a városkaputól. Elég nyűgös voltam, a hátizsák szíja vágta a vállamat, pedig már nem volt olyan nehéz, mint az utunk elején, mivel az élelem nagy részét elfogyasztottuk út közben. Meleg volt, nagyon meleg ahhoz képest, hogy még csak május vége-június eleje felé járt az idő – nem igazán voltam tisztában a napokkal, mert a táborban nem nagyon tartottam számon a naptárt. De ha jól számoltam, nagyjából két hónapot tölthettem a táborban, ami valójában nem olyan sok idő, nekem mégis úgy tűnt, mintha legalább fél év telt volna el azóta, hogy oda kényszerítettek.
Szóval nem voltam túl jó kedvemben most sem, de az erőt adott, hogy nemsokára ismét a sajátjaim között lehetek, még ha nem is ismerek senkit ebben a városban. Némi türelmetlen várakozással tartottam a cél felé, bár nem tudtam, mit is várok pontosan az új helytől, csak egyben voltam biztos – biztonságot akartam végre. Azt szerettem volna, hogy ne kelljen folyton rettegnem attól, hogy mi lesz velem, mi lesz azokkal, akiket szeretek, hanem békésen élhessünk végre.

A tervünk – már amennyire tervnek lehetett nevezni – nem volt túl bonyolult. A célunk az volt, hogy megvetjük itt a lábunkat, és a megélhetés érdekében mind a hárman vállalunk valami munkát. A történet szerint egy közeli faluból vándoroltunk ide, hogy jobb munkalehetőség – és ezzel együtt megélhetés – után nézzünk. Mindenképpen el akartuk kerülni a feltűnést, hiszen ha bárki is tudomást szerezne Jongin és Kyungsoo valódi kilétéről, hatalmas bajba kerülhetnének, még akkor is, ha éppen a sajátjaik elől menekülnek. Csak elvegyülünk a köznép között, mint a normális emberek.

Nem jártunk már messze a városkaputól, amikor Jongin megállt.

- Eszembe jutott valami – mondta a fiú, mi meg kíváncsian vártuk, hogy kibökje. – Szóval arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lenne a saját neveinket használni, ha esetleg valaki megkérdezné őket, márpedig biztos, hogy meg fogják kérdezni…

- Úgy érted, használjunk álnevet? – világított rá a lényegre Kyungsoo.

- Úgy – bólintott Jongin. – Mivel még mindig szökésben vagyunk, ezért nem árt, ha mások nem tudják meg az igazi neveinket. Így nagyobb biztonságban érezhetjük talán magunkat…

- De Jongin, ez itt már az enyéim területe, itt nem üldöz minket senki – vetettem fel az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Az én nevemet akár tudhatják is, mert nyilván apámat is biztos jól ismerik – magyarázta Jongin. – Plusz lehetnek kémek is, akik apám parancsára épültek be közétek.

- Szóval kémek, mi?

- Aha. Tudod, van az a mondás, hogy „Szerelemben és háborúban mindent szabad.” Nos, apám ebben eléggé hisz, főleg a háborús részében.

- Értem. Akkor ezek szerint továbbra sincs nyugtunk – jegyeztem meg lemondóan, Jongin pedig kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rám. Volt egy olyan érzésem, hogy most mindjárt elkezd sajnálkozni ezen, ezért gyorsan folytattam. Nem akartam, hogy még ezért is bűnösnek érezze magát, mikor ő aztán nem tehet ilyesmiről. – Mit javasolsz, mi legyen a ne…

A szó elhalt a torkomban, amikor Jongin figyelmeztetően a szája elé emelte mutatóujját, jelezve, hogy hallgassak. Három szerzetes ment el mellettünk az úton, kikerülve minket. Mindhárman követtük őket a tekintetünkkel, és egyikünk sem szólalt meg addig, amíg vagy húsz méterre nem kerültek tőlünk.

- Szerintem egyikünknek sincs túlságosan ínyére ez az álnévhasználat, de ez egy biztonsági óvintézkedés, el kell viseljük – szólalt meg elsőnek Kyungsoo, Jongin pedig helyeslően bólogatott.

Csak egyetlen percre merültünk bele abba, hogy kitaláljuk az új neveinket, de hatalmas hibának bizonyult. Egy óvatlan pillanatban történt az egész, s már csak azt vettem észre, hogy a mellettünk előbb elhaladó három férfi szerzetes fut vissza felénk, fegyverrel a kezeikben. Villámgyorsan körbekerítettek minket, s mire mi is a fegyvereinkhez kaptunk, már késő volt. Egyikük azonnal rám vetette magát, míg a másik kettő Jonginnal és Kyungsoo-val vette fel a harcot. Fogalmam sincs, kik voltak ezek, de nyilvánvalóan nem Isten szolgái akartak bájosan elcsevegni velünk. Talán tolvajok, vagy pont kémek, akiket Jongin az előbb emlegetett? Arcukat előrelátóan kendővel takarták el, miközben minket szorongattak, én meg átkoztam a bolondságunkat, hogy ártalmatlan szerzeteseknek néztük őket.

A férfi, aki rám támadt, eléggé kistermetű volt, de annál erősebbnek bizonyult, ahogy hadakozni kezdtünk. Eszem ágában sem volt hagyni magam, így megpróbáltam előkapni a fegyveremet, de eléggé esetlenül csináltam az egészet és a férfi könnyedén kiütötte a kezemből a kardot. Felém lendült, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy kitérjek előle, így majdnem sikerült orra buknia. Nem sokáig örülhettem ennek, mert igen hamar visszanyerte az egyensúlyát és ismét felém indult. Mellettem Kyungsoo és Jongin is el voltak foglalva a maguk ellenfelével, s a nagy sürgés-forgásban esélyem sem volt rá, hogy bármelyiküktől is segítséget kapjak. Magamnak kellett megvívni ezt a harcot, ami elég nehéznek és kilátástalannak bizonyult. A szerzetesnek öltözött támadóm látszólag elég jártas volt a harcművészetekben, s ezt ki is használta. Ami meglepett az az volt, hogy nem rántott kardot, mint a társai, hanem puszta kézzel próbált leteríteni a földre engem, s úgy harcképtelenné tenni. Fürgén kerülgettem őt, de ő még gyorsabbnak bizonyult nálam és egyszer csak, amikor védtelenül hagytam a lábam, kigáncsolt. Hatalmas puffanással kerültem a földre, s felnyögtem a földdel való fájdalmas ütközéstől, mivel sikerült bevágnom a fejem egy kiálló kőbe. A férfi nyomban rám vetette magát, és a hátamra fordított, majd a csípőmre ült és úgy szorított térdeivel a földhöz, hogy ne tudjak mozogni. Szinte még csillagokat láttam, és enyhén szédülni kezdtem, ezért szorosan lehunytam szemeimet.

- Állj! – ordította el magát a férfi, de egyik páros se figyelt rá. – Ha nem hagyjátok abba, a lány látja kárát!

Kipattantak a szemeim és döbbenten vettem észre, hogy egy tőr hegye táncol alig egy centiméternyire a torkomtól. Rémülten pislogtam a rajtam ülő férfira, majd Jonginra, aki elkomorulva állt meg a mozdulata közben, de a fegyvert nem engedte le.

- Kik vagytok ti és mit akartok tőlünk? – kérdezte követelőzően.

- Hogy mi kik vagyunk? – horkant fel egyikük, az, amelyik Kyungsoo-val küzdött eddig. Ő sem volt valami nagydarab, de a szeme olyan élesen villogott, hogyha ölni tudott volna vele, már halottak lennénk. – A kérdés az, hogy ti kik vagytok? Kémek, ugye? Ugye? – kiabálta szinte már a végét.

- Jongdae, elég! – szólt rá határozottan az én fogvatartóm. Úgy tűnt, mintha ő lenne köztük a vezető, ugyanis a Jongdae-nak nevezett férfi nyomban befogta a száját. –Jól van, kezdjük újra az egészet. Szóval most vagy elmondjátok szépen, hogy kik vagytok, és mit akartok itt, vagy a lánynak annyi – mondta fenyegetően.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz, letépem a fejed! – kelt ki magából Jongin, és meg akart indulni felénk, de az ellenfele fegyvere visszatartotta. Jongin megtorpant, de tekintetéből csak úgy sütött a harag, ahogy farkasszemet nézett a felettem térdelővel.

- Ezt mindjárt gondoltam – forgatta meg unottan a szemeit a férfi, aztán visszaváltott az előbbi komoly hangnemére. – Kérdeztem valamit! – közelítette felém az éles fegyverét, aminek köszönhetően igencsak megugrott a vérnyomásom. Jongin, csinálj már valamit!

- Előbb talán mutatkoznátok be nekünk ti, ha már ennyire ismerkedni akartok – gúnyolódott vele Jongin, mire kétségbeesve pislogtam felé. Talán nem pont ez volt a legjobb időpont arra, hogy ironikus megjegyzéseket tegyünk egymásnak, tekintve, hogy épp egy méretes tőrt szorítottak a nyakamhoz, amely bármelyik pillanatban a véremet vehette. A vezető azonban társaira nézett, mint aki némán vitatja meg velük, hogy eleget tegyen-e a kérésnek, vagy sem. A harmadik emberük, Jongin ellenfele vállat vont.

- Te döntesz, hyung – mondta meglepően derűs hangon ahhoz képest, hogy épp mi volt a szituáció. Láthatóan élvezte a helyzetet, hogy felülkerekedhet másokon.

- Hát jó, legyen, ha ennyire ragaszkodtok hozzá – adta be a derekát a vezető egy magabiztos mosoly kíséretében. – Mi, kérlek szépen, Hojeong tábornok emberei vagyunk, és az a dolgunk, hogy megvédjük a várost az ilyen hívatlan betolakodóktól, mint amilyenek ti is vagytok. – Elállt a lélegzetem, amikor kimondta Hojeong tábornok nevét. Ő az enyéim seregét végezte, a bátyám az ő irányítása alatt harcolt, amíg meg nem halt.

- Fogalmad sincs, hogy kik vagyunk – köpte oda neki Jongin.

- Jaj, dehogynem – vágta rá a férfi. – Az ellenség kémei vagytok, akik közönséges közembereknek öltözve próbálnak meg beszivárogni a sorainkba. De minket aztán nem vertek át, lebuktatok! Reggel óta követünk titeket, és mondhatom, jelentősen megkönnyítettétek a dolgunkat azzal, hogy leálltatok egy kis csevejre itt az út közepén. Meg kell, hogy köszönjem ezt a szívességet, komolyan!

Jongin ledermedt, de vadul bámult a férfira, akinek önelégült mosolya nagyon bosszantotta, láttam rajta.

- Megmondanád, hogy miből gondolod, hogy az ellenség emberei vagyunk? – szólalt meg Kyungsoo először a szóváltás során. A rá jellemző nyugodtság most is körülvette őt, aminek örültem, mert legalább hármunk közül egyikünk nem vesztette el a fejét. Bár Jonginon is láttam, hogy erősen küzd azért, hogy megőrizze a hidegvérét. – Ezt nem jelentheted csak ilyen egyszerűen ki, nincs rá bizonyítékod.

- Nincs-e? – kérdezett vissza a vezető, s az arcát kettészelő eltökélt mosoly csak még szélesebbé vált. – Baekhyun, mutasd meg nekik! – biccentett oda a Jongint sakkban tartó harcosnak. A fiú – merthogy ő is még csak az volt, sőt mind a hárman még csak fiatal fiúk voltak, mintsem meglett férfiak – óvatosan mozdult Jongin felé, miközben mindvégig szemmel tartotta őt. A kardja felé nyúlt és a penge tövére mutatott. Jongin kikerekedett szemekkel bámult oda, miközben megértette, hogy mire célzott a Baekhyunnak nevezett harcos. Jongin lehunyta szemeit, és frusztráltan a hajába túrt, Kyungsoo pedig halkan elmotyogott egy káromkodást az orra alatt. Hirtelen nem értettem, miről van szó, és nyugtalanított, hogy körülöttem viszont mindenki más igen. Aztán leesett: a seregben szolgáló minden katona kardjának a pengéjébe bele van vésve a birodalom címere. Ugyanez vonatkozik a kard hüvelyére is. Ha ezt valaki meglátja, természetes, hogy azt fogja gondolni, amit ezek a harcosok is.

- Szóval… még egyszer megkérdezem, kik vagytok ti és mit akartatok csinálni? – szólalt meg a vezér.

- Hogy… hogy vettétek ezt észre? – kérdezte Jongin fojtott hangon. Nagyon idegesnek tűnt, és szinte hallottam, ahogy magában cifrábbnál cifrább durvaságokat vág a saját fejéhez, amiért erre nem gondolt.

- Már megbocsáss, de akinek annyi esze van csak, hogy nyilvánosan fedetlenül hagyja a fegyverét egy fogadóban, ne csodálkozzon, ha mások meglátják azt – felelte a férfi lenézően, Jonginnak pedig jól láthatóan megvillant a szeme erre a megjegyzésre. Tény, hogy nagy hibát követtünk el ezzel, ezt nyilvánvalóan ő is tudta, de Jongin utálta, ha hülyének nézték. Látszott, hogy legszívesebben ráugrana most a másikra és jól helyben hagyná, de nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse.

- No, most hogy ezt így kitárgyaltuk, ideje volna lassan válaszolni a kérdésemre, mert kezdek türelmetlen lenni! – figyelmeztette a fiúkat a vezető, akinek a nevét még mindig nem tudtam.

- Nem fogod megölni őt – morogta sötéten Jongin, de a kérdést nem volt hajlandó megválaszolni. Nem értettem, miért nem teszi meg. Nyilvánvaló volt, hogy nem így terveztük ezt az egészet, de ha már ilyen helyzetbe keveredtünk, úgy tűnt, nincs más választásunk, minthogy felfedjük magunkat. Azzal talán megmenekülhetünk.

- Szóval nem csiripelsz? Jó, így is játszhatunk – vont vállat a rajtam ülő férfi, majd hirtelen felpattant rólam és felrángatott a földről. Erősen átkarolt, s magához szorított úgy, hogy a tőr hegye még mindig a torkomra legyen irányítva. – Baekhyun, Jongdae, kötözzétek meg őket! – szólt oda a társainak. – Előre szólok, hogy egyetlen hirtelen, rossz mozdulat és a lánynak vége! Le a fegyverrel!

Jongin és Kyungsoo kelletlenül teljesítették a parancsot, és a következő percben mind a hármunk csuklójára erős kötelek kerültek.

- Most pedig indulás a tábornokhoz! – adta ki a parancsot végül. Elindultunk az úton a település felé, engem pedig végig ő tartott őrizete alatt.

Ez egyszerűen fantasztikus, komolyan. Ahelyett, hogy szabad emberként léptem volna be az új élet kezdetét jelenthető város kapuján, már megint fogoly voltam.

*

Elég megalázó volt úgy végigmenni a város utcáin, hogy meg voltam kötözve és harcosok kísértek, vagy inkább rángattak minket el a katonai főhadiszállásra. Egy nagy erődítmény volt a központ, s minket egyenesen Hojeong tábornok színe elé akartak vinni a fogvatartóink. Jártam már a városban egy párszor életem során, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer beteszem a lábam ebbe az épületbe.

Az erődítmény nagy kapujában őrök álltak, akik igazoltatták a három harcost.

- Kim Minseok, Byun Baekhyun és Kim Jongdae – sorolta a neveiket a vezetőjük. Végre megtudtam, ki az, aki egész eddig engem vigyázott, vagy éppenséggel fenyegetett: Kim Minseok. – A Különleges Alakulat tagjai vagyunk, és három, feltehetően kém foglyot hoztunk kihallgatásra a tábornoknak.

Nem sokat tudtam a katonai erők felépítéséről, de azzal még én is tisztában voltam, hogy a Különleges Alakulat tagjai rendkívül jól képzett harcosok, nem holmi közönséges sorkatonák. Aggódva kerestem Jongin tekintetét, miközben az őrök beengedtek minket. A nagy vasajtó súlyos döndüléssel csapódott be mögöttünk, ami nem töltött el túl jó érzéssel engem. Nem akartam újra fogoly lenni, vissza akartam nyerni a szabadságomat.

Egy nagy udvaron, majd hosszú folyosókon és kanyargós lépcsőkön keresztül vezettek minket végig, míg végül odaértünk egy újabb magas ajtóhoz. Itt is strázsált két katona, akiknél be kellett jelenteni magát a bekívánkozónak. Kim Minseok elmondta kik vagyunk és miért jöttünk, majd azonnali bebocsáttatást kért a tábornoktól. Az egyik őr belépett a terembe, de két percen belül vissza is tért, és kitárta az ajtót előttünk.

A három harcos beterelt minket egy hosszú csarnokba, amelynek a közepén egy hatalmas faasztal helyezkedett el, azon pedig papírtekercsek valamint egy jó nagy kiterjedésű térkép hevert kiterítve. A csarnok végében ott állt egy termetes, rangos katona, aki minden bizonnyal a tábornok volt, körülötte egy csoport alacsonyabb rangú katona, akik gondolom a tanácsadói is voltak egyben.

- Kim Minseok! Az én egyik legjobb emberem! – kiáltott fel a tábornok, amikor meglátta a fiatal férfit. – Mi járatban errefelé?

- Tábornok uram – hajolt meg előtte Minseok tiszteletteljesen, s a társai ugyanígy tettek. – Köszönöm az azonnali bebocsáttatást.

- Bizonyára fontos ügyben érkeztetek a társaiddal – mondta Hojeong, és végignézett rajtunk. – Kiket hoztál nekem?

- Még nem tudjuk pontosan mi sem, azért hoztam őket kihallgatásra önhöz. De valószínűleg az ellenség kémei, uram – osztotta meg feltevéseit Minseok a tábornokkal, aki erre felvonta a szemöldökét és kíváncsian kezdett méregetni minket.

- Mondd tovább!

- Egy közeli faluban bukkantunk rájuk tegnap éjjel, a kardjukba vésett címer alapján merült fel bennünk a gyanú, hogy az ellenfél emberei, ezért követni kezdtük őket, és nem sokkal a városkapu előtt rajtuk ütöttünk – számolt be a részletekről a harcos.

- Helyesen cselekedtetek – dicsérte meg őket a tábornok. – Jó munkát végeztetek, innentől átveszem az ügyet.

- Köszönjük, uram – hajolt meg ismét a férfi és félreállt az útból.

- Hozzátok őket közelebb! – parancsolta a tábornok, mire előrébb tessékeltek minket. A teremben jelenlévő összes ember minket bámult, a legbehatóbban természetesen a tábornok fürkészett minket. Először engem vett szemügyre, s hümmögve haladt el előttem. Magamban a lehetőségeinket latolgattam, s bárhogy is közelítettem meg a dolgokat, csak arra jutottam, hogy muszáj lesz beismernünk mindent: hogy kik vagyunk, hogyan kerültünk ide és miért jöttünk. Azt már nem mondhatjuk, hogy átlagos közemberek vagyunk, akiket csak a jobb munkalehetőség csábított a városba, hiszen megtalálták a címert a fegyvereken. Különben is, mit keresnének az ellenség fegyverei pár átlagembernél?

- Motozzátok meg őket! – utasította Minseokékat a tábornok, amit a három férfi gyorsan el is végzett – minden fegyverünktől és a hátizsákjainktól is megszabadítottak minket. Hojeong elénk állt és elkomorult arccal kezdett neki. – Felteszem, mostanra rájöttetek, ki vagyok, de azért bemutatkoznék, hiszen első az udvariasság – Ahn Hojeong tábornok vagyok. Most pedig rajtatok a sor, hogy eláruljátok, kik vagytok – mondta kifogástalan modorral, de a hangjában mégis volt egy leheletnyi szigor, amiből érzékelhető volt, hogy nem tűr ellentmondást.

- Tábornok úr! – szólalt meg ekkor valaki oldalról az emberei közül.

- Ki szólt? – kérdezte a tábornok, de nem nézett oda, mert épp olyan tüzetesen mustrálta Jongin arcát, mintha át akarna nézni a fiú koponyáján, hogy kiszűrje onnan minden gondolatát. Jonginnak a szeme sem rebbent, miközben visszanézett a férfira.

- Én, uram – lépett előre egy legény a katonák csoportjából. Magas volt, vékony és annyira fiatal, hogy fogalmam sem volt, hogy kerülhetett a tábornok magas rangú, bizalmas embereinek körébe. Bár Jongin hátterét ismerve, nagyon is lehetséges volt, hogy egy igen fiatal katona is magas tisztséget töltsön be. Protekció. Talán ennél a fiúnál is ez volt a helyzet.

- Mit akarsz, Sehun?

- Ha szabadna javasolnom valamit… - kezdte a fiú, de aztán elhallgatott és a tábornokhoz sétált. Halkan súgott valamit a fülébe, így a teremben senki nem hallhatta, amit mond. Mindenesetre valami érdekes lehetett, mert a tábornok elgondolkozva nézett ránk ismét, amikor a Sehunnak nevezett fiú elhúzódott tőle. Hojeong lassan bólogatni kezdett.

- Jó ötlet, Sehun – mondta elismerően, aztán ismét felénk fordult. – Egyenként hallgatunk ki titeket, míg a többiek egy másik helyen várják ki a sorukat. Előre is tudom javasolni, hogy meg se próbálkozzatok az „ártatlan helyiek vagyunk”- történettel. Az igazat akarom hallani. Ha nem egyezik a három történet… nos, akkor nyilvánvalóan valaki hazudik, és akkor csúnyább módszereket kell majd alkalmaznom, hogy szóra bírjalak titeket. A lánnyal kezdem. Sehun, ha már ilyen jó javaslattal éltél, vidd át a másik kettőt addig a másik terembe!

- Igenis, uram! – engedelmeskedett a parancsnak Sehun. Előhúzta fegyverét, Jonginra és Kyungsoo-ra szegezte azt, majd intett a fejével, hogy induljanak el előtte. Kétségbe esve néztem Jonginra, aki viszonozta pillantásomat. Némán próbáltam tanácsot kérni tőle, hogy mi legyen, mit mondjak. Jongin már elindult, úgy nézett vissza rám, mélybarna szemeiből bátorítást olvashattam ki. Bólintott egy aprót, amit annak beleegyezéséül vettem, hogy elmondjam a teljes igazságot. A következő pillanatban Sehun kiterelte őket az ajtón, így egyedül maradtam a csarnokban Hojeong tábornokkal és az embereivel.

- Hallgatom – mondta komolyan Hojeong és megállt előttem. Magas, erős, szálfaegyenes termetével igen figyelemre méltó ember volt, s az egész lényéből sugárzott a kemény, határozott tettrekészség. Lenyűgöző, bár kissé ijesztő aurája volt, és végre a saját szememmel is megbizonyosodhattam róla, hogy miért ilyen nagy a tekintélye. Mióta a háború tartott, rengeteg szóbeszéd járta a tábornokról, ami természetesen hozzánk is eljutott, hiszen a tábornok nevét mindenki ismerte.

Nagyot nyeltem, mielőtt beszélni kezdtem volna. Visszagondoltam Jongin biztató tekintetére és ez erőt adott ahhoz, hogy végre tisztázzak minden félreértést.

- A nevem Han Hyeseul – kezdtem el beszélni, és igyekeztem legyűrni az idegességet magamban. Kicsit zavart, hogy egyszerre vagy tizenöten vizslattak, hogy mit fogok mondani, ezért elsősorban a tábornoknak intéztem a szavaimat, aki nagy odafigyeléssel hallgatott. – Gudong faluból származom.

- Azt mondtad, Gudong? – kapta fel a fejét Hojeong. – De az a falu nem sokkal ezelőtt megsemmisült az ellenség egyik támadása folytán.

- Így van, uram – adtam neki igazat. – Édesapám a helyi elöljáró volt, de elesett a támadás során. Én túléltem, és fogolyként kerültem az ellenség táborába durván két hónappal ezelőtt.

- Tudod ezt valahogy bizonyítani? – nézett rám szigorúan a férfi.

- Van egy… egy gyűrű a zsákomban, ami az apámé volt, amíg élt. Az a gyűrű generációk óta öröklődik a családunkban, egyfajta címere annak, és úgy tudom, a népszámlálási feljegyzésekben az is benne foglaltatik, hogy melyik településen ki az elöljáró, és mi a jelképe a családjának. Gudong faluban ezt a feladatot az én családom látta el hosszú évtizedek óta. A gyűrű igazolja, amit mondtam. Én ide tartozom, ahhoz a néphez, amit ön is védelmez!

- Keresd meg azt a gyűrűt! – utasította Kim Minseokot, aki nyomban kutakodni kezdett a hátizsákomban. – Szóval azt állítod, közénk tartozol – fordult vissza felém. – Ki a másik kettő?

- Ők… mint ahogy mondtam, a falu megsemmisülése után az ellenség táborába kerültem rabszolgának. Ott ismertem meg mindkettejüket.

- A neveik?

- Tábornok úr, ha megmondom, kérem…

- A neveik? – ismételte emelt hangon és erélyesen.

- Kim Jongin és Do Kyungsoo – vallottam szinte suttogva.

Kész, kimondtam. Most már nincs visszaút, fel kell vállalnom mindent.

- Azt mondtad, Kim Jongin? – hajolt közelebb hozzám Hojeong, és sötét szemei izgatottan tágultak ki. – Az a Kim Jongin? Kim Jonghae tábornok fia?

- Igen. – Válaszom hallatán egy ideig csak hitetlenkedve bámult rám, aztán hirtelen hangos nevetésben tört ki. Öblös kacagása betöltötte az egész csarnokot.

- Ezt nem hiszem el! Akkor ezért volt ilyen ismerős a képe! – mondta, mikor abbahagyta a hahotázást. – Kim Jongin, ellenségünk tábornokának fia a mi kezünkben van!

Hangja diadalmas volt és roppant elégedettnek tűnt magával. Elég nagy és megdöbbentő lehetett számára a tudat, hogy az ellenség egyik legfőbb emberét tartják épp fogva, nem csoda, hogy örült neki. Eközben Kim Minseok odalépett hozzá a megtalált gyűrűvel a kezében. A tábornok közelről vette szemügyre az ékszert, aztán odaintett egy másik emberének.

- Keresd meg és hozd ide nekem a legutóbbi adatokat a településekről! – adta ki a parancsot, majd rám nézett. – Folytasd!

- Akkor ismertem meg Jongint, amikor a táborukba kerültem, mint rabszolga. Volt egy katona a táborban, aki meg akart ölni, de Jongin… nem hagyta. A védelmébe vett és biztosított róla, hogy nem esik bántódásom, amíg mellette vagyok. Do Kyungsoo a legjobb barátja. Egy napon… különböző okokból kifolyólag Jongin úgy döntött, hogy megszöktet engem a táborból és ő is velem jön.

- Mik azok az okok? Mégis mi indítaná egy tábornok fiát, aki hivatásos katona, a sereg egyik magas rangú beosztottja és egyben kiváló harcos arra, hogy a megszökjön egy rabszolgával együtt, elárulva ezzel az övéit?

- Jonginnak komoly nézeteltérései voltak az apjával… A lényeg, hogy Jongin nem támogatta ezt a háborút többé és ki akart szállni.

- És ennek nem volt más módja, minthogy megszökjön és magával vigyen egy foglyot is – vonta fel szkeptikusan a szemöldökét Hojeong.

- Ami azt illeti… Kim tábornok sosem egyezett volna bele abba, hogy a fia elhagyja a sereget – magyaráztam a dolgot. – És engem azért vitt magával, mert… szóval személyes okokból.

- Han kisasszony, az igazat kérem, ne titkolózzon!

- Tábornok úr, ez egy elég bonyolult ügy, és minden szó igaz, amit elmondok, de ehhez az is kell, hogy ön higgyen nekem, máskülönben nincs értelme az egésznek.

- Azt majd én eldöntöm, hogy van-e értelme vagy sem! – dörrent rám a tábornok válaszul. – Tovább! Mi az oka annak, hogy Kim Jongin megszöktetett téged onnan és a saját népe ellen fordult?

- Amit mondtam már, tábornok úr. Valamint… az egészet a vőlegényem miatt találta ki.

- A vőlegénye?

- Igen. Ő is túlélte a falubeli pusztítást és hozzám hasonlóan a táborba került. De elkövetett valamit és ezért halálra ítélték. Jongin az említett konfliktusa miatt az apjával és azért, hogy megmentsen minket, kitalálta a szökést és… végre is hajtottuk.

- Hol a vőlegénye? Ő az a másik?

- Nem – ráztam a fejem és kissé elcsendesedtem. – A vőlegényem meghalt a szökés közben.

Hojeong tábornok hosszan nézett rám, miközben a hallottakat emésztgette. Gondolom épp próbálta a fejében összeilleszteni ezt az egész furcsa történetet, ami elég hihetetlennek hangozhatott az ő szempontjából.

-  Szóval azt mondja, Kim Jongin egyrészt rossz kapcsolatban állt az apjával, a tábornokkal, másrészt pedig közeli kapcsolatba került egy női fogollyal, és puszta szívességből hajlandó volt megszöktetni őt és a vőlegényét, meg persze saját magát is.

- Igen.

- Nekem ez az egész nagyon bűzlik, Han kisasszony – dörzsölgette az állát Hojeong elgondolkodva. – Aligha tudom elképzelni ezt Kim Jonginról, aki a seregük egyik legértékesebb katonája. Egy igazi katona nem hagyja csak úgy ott a sereget, amiben harcol, a népet, amiért küzd. Az igazi gyávaság és hatalmas hűtlenség volna, ami megbocsáthatatlan. Egy igazi katona az utolsó csepp véréig küzd a hazájáért!

- Ez mind igaz lehet, tábornok úr – hagytam rá részben azt, amit mondott. – Csak ön éppenséggel nem számol azzal, amivel én igen: én sokkal jobban ismerem Kim Jongint önnél, aki most találkozott vele életében először személyesen.

- Tévedsz – vágta rá a tábornok. – A harcmezőn többször is találkoztunk már és én mondom, ő volt az egyik legkeményebb harcos, akit valaha láttam életemben.

- Jongin kötelességtudó ember, aki egészen eddig engedelmeskedett az apja akaratának. De épp most jött el az ideje, hogy a sarkára álljon és önakaratból cselekedjen.

- Szerintem téged jól átvertek – közölte a véleményét a férfi. – Kim Jongin abba a hitbe ringatott téged, hogy megszöktet és minden jó lesz majd, ugye? Én viszont azt gondolom, hogy mindezt igen jó hátsó szándékkal tette. Beadta neked ezt a mesét, elintézte, hogy a vőlegényedet megöljék, megszabadulva ezzel még egy gondtól, és szépen idehozott téged. Kim Jongin még mindig az apjának dolgozik, és ő meg a kis barátja nem lehetnek mások, mint kémek, akik…

- Jongin soha nem tenne ilyet! – vágtam a szavába dühösen. Az egész csarnok felhördült a tiszteletlenségemtől, de nem érdekelt. Annyira felbosszantott azzal, ahogy bizonygatta Jongin kitalált bűnös szándékait, hogy elvesztettem a türelmemet és ez lett a vége. Hojeong tábornok megbotránkozva nézett rám.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? – kiabálta haragosan. – Ha nem tudnád, az én kezemben van az életetek, erről ne feledkezz meg!

- Bocsásson meg, tábornok úr – kértem elnézést és mélyen meghajoltam. – De biztosan tudom, hogy amiket mondtam, mind egy szóig igaz és az ön feltételezései nem helyénvalóak.

- Majd meglátjuk – mondta végtelenül hidegen.

- Tábornok úr, azért jöttünk ide, hogy új életet kezdjünk. Távol akartunk maradni a háborútól és a további katonai ügyektől…

- Jól van, elég! – szakított félbe Hojeong a mondat közepén. Elhallgattam és vettem egy mély levegőt. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből és csak reménykedni mertem, hogy van még esély az ügyünk pozitív kimenetelére.

*

Jongin pov.

Ez a Sehun, vagy fogalmam sincs, hogy hívják nevezetű fiatal gyerek fegyverrel a hátunkban terelt át minket az erődítmény egy másik részébe. Szerintem még nálam is fiatalabb lehetett, igazi kis kölyökképe volt, bár nem nagyon tudtam megnézni, mivel mögöttünk jött. Eléggé ideges voltam amiatt, ahogy a dolgok alakultak, de most már nem tudtam mit tenni. Kyungsoo némán lépkedett mellettem, nem kommunikált velem, pedig jó lett volna, ha össze tudunk beszélni valamit. Nem tudom, mit mondhatott ez a kis suttyó Hojeongnak pontosan, de gondolom az ő ötlete volt, hogy külön hallgassanak ki minket.

Sehun egy másik helyiségbe vezetett minket és halkan csukta be az ajtót mögöttünk. Azt hittem, ez a végállomás, itt kell megvárnunk, amíg Hyeseult kihallgatják, de nem így volt.

- Tovább! – parancsolt ránk Sehun, és a terem túloldala felé biccentett a fejével. Egy másik ajtó vezetett ki a helyiségből.

- Azt hittem, itt…

- Azt mondtam, tovább! – torkolt le Sehun, és taszított egyet Kyungsoo-n és rajtam is. – Lóduljatok!

Kyungsoo-val értetlenül néztünk össze, de teljesítettük az utasítást, mert nemigen tehettünk mást. Összekötött kezekkel és fegyver nélkül nehézkesen állhattunk volna ellen, főleg mivel Sehunnal nagyon is volt kardja, amivel sakkban tartott minket.

Kimentünk az ajtón, majd át számos folyosón és több lépcsőn is lefelé. Egyre kevésbé értettem a dolgot, hogy miért kell ilyen messze mennünk. Egyszer csak egy dohszagú, pinceszerű helyiségben találtuk magunkat, Sehun pedig még mindig a hátunkban tartotta éles fegyverét. Kezdett nagyon gyanús lenni a dolog, és már épp meg akartam szólalni, hogy rákérdezzek, mégis mi ez az egész, de Sehun megelőzött.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok veled, Kim Jongin.

Kissé lefagytam, ahogy ezt kimondta.

Mégis ki ez a suhanc és honnan tudja a nevemet?