26. rész

Jongin pov.

Egy pillanatra eléggé ledöbbentem, amikor a nevemen szólított. De mivel mindig arra tanítottak, hogy lehetőleg semmilyen körülmények között se veszítsem el a fejem, nyugodt maradtam. Lassan, óvatosan fordultam meg, aztán alaposan végigmértem Sehunt. Lázasan kutattam az agyamban, hogy vajon honnan ismerhet engem, de egyszerűen semmire sem jutottam. Hacsak…

Biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk, és az ő kijelentése is erre utalt. Sehun egyébként kifejezéstelen arcára egy sunyi mosoly ült ki, ahogy pillantásom végül a rám szegezett kard hegyéről visszaugrott az arcára.

- Ki vagy te? – kérdeztem tőle gyanakodva.

- Sejtelmed sincs, igaz? – kérdezett vissza válasz helyett.

- Ami azt illeti, fogalmam sincs, ki a fene vagy – feleltem, megőrizve a nyugalmamat. – De van egy tippem.

- Szóval van egy tipped, mi? – Sehun gúnyosan elmosolyodott egy kicsit, aztán újra felvette a fapofát. – Fordulj meg és tovább!

Eszemben sem volt levenni a szememet a fiúról, így nem mozdultam a helyemről. Alaposan szemügyre vettem őt, annak a jeleit keresve, ami bizonyíthatja azt, amire gyanakodtam, hogy ki lehet ő, de nem találtam a ruházatán semmi arra utalót. Bár elég nagy hülyeségre vallana tőle, ha találtam volna ilyesmit.

- Mondom tovább! – emelte fel a hangját, és megpróbált minket haladásra ösztönözni.

- Nincs tovább – szólt közbe Kyungsoo, aki a helyiségben körbenézve állapította ezt meg. Ahogy én is megtettem ezt, láttam, hogy igaza van. Egy poros, sötét pincében voltunk, legalább négy emelettel lejjebb, mint ahonnan jöttünk. A falakon pókháló lógott, látszott, hogy nem sűrűn jár erre bárki is.

- Dehogyis nincs! – vágta rá Sehun türelmetlenül, és a szemközti falra mutatott. – Arra! Ott van egy ajtó!

Kyungsoo-val odacsoszogtunk, és ahogy közelebb értünk, megláttam, hogy valóban van ott egy ajtó, csak annyira el van rejtve, hogy szinte beleolvad a falba. Eléggé nehezen akart kinyílni, szinte rángatni kellett, de végül sikerült feltárni az utat. Kezdtem igencsak nyugtalan lenni, hogy mégis mire készül Sehun. Az ajtó túloldalán egy sötét alagútszerű út nyílt meg előttünk, és a fiú unszolására elindultunk rajta.

- Szóval hová is megyünk? – kérdeztem csevegő hangon, hogy leplezzem az idegességemet. – Ja, és azt sem mondtad még el, hogy ki vagy te.

- Szeretnéd tudni, mi? Te nyavalyás – cöcögött Sehun, miközben előrefelé haladtunk. – Pofa be és haladj.

Nem volt kedvemre a helyzet. Egy ismeretlen alak kényszerített rá, hogy egy koszos, sötét alagútban meneteljek előre úgy, hogy fogalmam sem volt a szándékairól, amelyek nagyobb valószínűséggel voltak rosszak, mint jók a hozzám intézett szavai alapján. A szemem nagyjából már megszokta a világosság hiányát, így Kyungsoo felé fordítottam a fejem, hogy felvegyem vele a kontaktust.

- Ötlet? – suttogtam oda a barátomnak szinte hangtalanul. Válaszul csak megrántotta a vállát, de tudtam jól, hogy ő is azon töri a fejét, mitévők legyünk a helyzetünkben. Arra jutottam, hogy talán az lenne a legjobb taktika, ha szóval tartom az idegen fogvatartónkat, így talán ki tudok húzni belőle valamit.

- Ez itt nem a szomszéd terem – jegyeztem meg, hogy újrakezdjem a társalgást. – A tábornok nem ide küldött minket, Sehun… vagy mi is a neved.

- Megmondtam, hogy fogd be! Séta van – torkolt le Sehun, de én ekkor döntöttem úgy, hogy nem érdekel a kis suhanc óhaja, és megszegve a parancsát, megálltam. Kyungsoo rögtön követte a példámat. Megfordultam és keményen Sehun szemeibe néztem.

- Nem megyek én innen sehová, barátocskám. A tábornok nemsokára hívat minket, és én visszamegyek abba a terembe. Fogalmam sincs, ki vagy te és mit akarsz tőlem, de nem is érdekel. – El akartam indulni visszafele, fittyet hányva mindenre, amit eddig mondott, de a következő megmozdulása megállásra késztetett – Sehun megragadta Kyungsoo-t, magához húzta őt, majd a nyakának szegezte fegyverét. A kard hegye csaknem átszúrta barátom torkánál a bőrt, olyan közel volt hozzá. Kyungsoo szemei kitágultak a hirtelen jött fenyegetéstől.

Fáradtan sóhajtottam fel. Kezdett elegem lenni abból, hogy folyamatosan a hozzám közel állókat – azt a mindössze két embert – fenyegetik halállal, hogy engem megfélemlítsenek.

- Ha velem van bajod, engem támadj! Ő nem csinált semmit – mondtam Sehunnak, aki dühösen összehúzta szemöldökeit.

- Ugyanazt csinálta, amit te is – sziszegte a képembe Sehun. – Választhatsz, Kim Jongin: vagy továbbmegyünk, vagy megölöm a kis barátodat. Szemrebbenés nélkül. Úgysem fog senkinek se hiányozni. – Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán tovább indultam az alagútban. Sehun elengedte Kyungsoo-t, majd egy nagyot taszított rajta, hogy ő is szedje a lábát.

A lehető leglassabban lépkedtem, és közben azon agyaltam, amit Sehun mondott.

Kyungsoo ugyanazt csinálta, amit én… Vajon mi lehetett az? Kyungsoo és én világ életünkben együtt csináltunk szinte mindent, úgyhogy elég bő volt a lehetséges magyarázatok száma ebből a megközelítésből. És különben is, honnan tudna Sehun arról, amit én Kyungsoo-val csináltam gyerekkorunk óta, mikor nem is ismerjük egymást. Talán valami közelmúltbeli dolognak kell lennie. Mint például… a szökés. Kyungsoo ugyanúgy megszökött a táborból, mint én. De ha Sehun Hojeong tábornok embere, hogyan szerzett tudomást erről? Nagyon gyanús volt nekem a gyerek, és valahogy muszáj volt rávennem, hogy elszólja magát.

- Ugyanazt csinálta? – kérdeztem tőle, visszautalva az előbbi mondatára. Próbáltam úgy előadni, mint akinek lövése sincs az egészről.

- Pontosan. Gerinctelenek – köpte oda nekem, én pedig tovább ütöttem a vasat.

- És mi volt az, ha szabad kérdeznem?

- Nem szabad – vágta rá Sehun. – Majd megtudod, ha odaértünk.

- Hova?

- Pofa be! – rivallt rám megint a fiú. – Túl sok a duma, Kim Jongin!

Hát ezzel nem jutottam sokkal előbbre, mondjuk az a „gerinctelen” jelző az előbb talán erősítette a gyanúmat.

- Hova vezet ez az alagút? – szólalt meg Kyungsoo.

- A városon kívülre – felelte Sehun, és mintha egy apró szikrányi elégedettség csendült volna a hangjában.

- Mit akarsz tőlünk? – folytatta a kérdezősködést a barátom. Kérdőn néztem rá, nem tudtam, mit akar elérni ezzel, mikor én az előbb már lefolytattam pár meddő párbeszédet erről Sehunnal. Kyungsoo sokatmondóan nézett vissza rám, majd lepillantott az elöl összekötözött kezeire. Apró mozdulatot tett velük, de értettem a célzást. - A tábornok gyorsan rá fog jönni, hogy valami itt nincs rendjén.

- Mi van, te csak a haverodat tudod utánozni? – kérdezte gúnyolódva Sehun. – Újat nem tudsz mondani, törpicsek?

- Hojeong tábornok…

- A tábornok így, a tábornok úgy! – kelt ki magából hirtelen Sehun, ami pont jó volt ahhoz, amire készültünk. – Ha valaki még egy szót szól, én…

Az már nem derült ki, hogy mit tett volna akkor, mert ebben a pillanatban mindketten megpördültünk a tengelyünk körül, és mielőtt még reagálhatott volna, egy jó nagy lendülettel orrba vágtam őt. Sehun felordított a fájdalomtól és hátratántorodott. Amíg egyik kezével az orrához kapott, kihasználtuk a pillanatnyi zavarát, és Kyungsoo-val együtt nekimentünk a fiúnak. Együttes erővel kezdtük őt gyepálni. Még kapott az arcába, s bár összekötözött kezekkel az ütéseink nem voltak olyan erőteljesek és jól irányzottak, azért megtették a magukét. Sehun megbotlott és a fenekére esett, a kard kihullott a kezéből. Kyungsoo jó messzire rúgta azt, hogy még csak véletlenül se férjen hozzá. Nekünk sajnos nem volt most hasznunkra. Megpróbálhattuk volna elvágni vele a köteleinket, de annak most nagyobb eséllyel lett volna sérülés a vége. Habozás nélkül vetettem rá magam Sehunra, és szegeztem őt úgy a földhöz, mint ahogy korábban az a Kim Minseok nevű harcos tette Hyeseullel még a városkapu előtt. Térdeimmel szorosan közrefogtam a derekát, s behúztam neki még egyet a biztonság kedvéért. Sehun elterült a földön, és nem mozdult, orrából pedig vékony vércsík kígyózott lefelé, beterítve vele állát.

- Hülye kis nyápic – horkantam fel undorodva. – Egy pár pofontól kidől!

Kyungsoo egyetértően hümmögött, és odahajolt, hogy szemügyre vegye ő is a fiút.

- Szerintem te gyorsan hívj segítséget, addig én elleszek itt vele – javasoltam a barátomnak.

- Jongin, nem hagylak itt vele csak így – ellenkezett Kyungsoo. – Még mindig nem tudsz szabadon mozogni, és ha magához tér…

- Ezért nem kéne vesztegetni az időt! Siess, nem lesz semmi baj! Ha magához tér, majd beverek neki még egyet legfeljebb – próbáltam őt meggyőzni, mire végül beadta a derekát.

- De légy óvatos! – figyelmeztetett még, mielőtt futni kezdett visszafelé a barlangban. – Hozok segítséget, sietek vissza!

- Menj már! – Kyungsoo végül eltűnt a szemem elől, már csak a cipőinek csattogása visszhangzott a csendes, elhagyatott földalatti járatban, ahogy futólépésben szedte a lábait. Pillantásomat Sehunra szegeztem és szinte kívántam, hogy térjen magához végre, hogy kihúzhassam belőle az igazat. Olyan tenyérbemászó képe volt, hogy cseppet sem bántam azokat a maflásokat, amiket kapott tőlem.

Nem telt el sok idő, amikor felmerült bennem, hogy talán jó lenne ellenőrizni, hogy tényleg biztosan elvesztette az eszméletét és nem csak megjátssza. Ez is előfordulhat simán. Előrehajoltam, hogy ráfújjak a szemhéjára, ami az egyik legbiztosabb módja volt annak, hogy ezt kiderítsem. A következő pillanatban olyan fájdalom hasított a homlokomba, hogy azt hittem, menten kettészakad a fejem, ugyanis Sehun teljes erejéből lefejelt. Persze, hogy csak megjátszotta az ájultat.  Felnyögtem a hirtelen jött kíntól, miközben Sehun lelökött magáról, így a hideg, döngölt földön végeztem.

Hogy én mekkora barom vagyok! – szidtam magamat buzgón. Hibát hibára halmozok. Sehun nem hagyta, hogy összeszedjem magam, rögtön talpra ugrott és a kardja után nézett. Mivel nem találta sehol, puszta kézzel esett nekem. Felrángatott a földről és olyan erővel kezdett el húzni az alagútban, hogy majdnem hasra estem a lendülettől. Nem néztem volna ki belőle ezt az erőt azok után, hogy az előbb milyen könnyen kiterült.

- Hova a francba viszel? – nyögtem, miközben próbáltam kiszabadulni a kezei közül, de vasmarokkal szorított. Nem felelt a kérdésemre. – Hiába rángatsz, Kyungsoo már útban van az erősítéssel…

- Addigra mi már hetedhét országon is túl leszünk – fújtatott Sehun, miközben ráncigált, de nem hagytam magam. Megvetettem a lábam és minden erőmet összeszedve kirántottam magam a szorításából. Sehun utánam lendült, de felé rúgtam és eltaláltam az oldalát. Heves dulakodás kezdődött kettőnk között, egyikünk sem kímélte a másikat. Kezdtem igencsak megbánni, hogy Kyungsoo-val nem próbáltuk meg mégis elvágni a kötelet a csuklóim körül, mert így összekötözött kezekkel hatalmas hátrányban voltam Sehunnal szemben, és szinte semmi esélyem sem volt. Sehunnak sikerült úgy hasba rúgnia, hogy a falnak estem és összegörnyedtem. A következő találat az arcomba érkezett, és szinte biztos voltam benne, hogy most eltörte az orromat. Sehun gyorsan előttem termett és a falhoz préselt.

- Komolyan azt hitted, hogy beversz kettőt és elhasalok? – kérdezte erősen zihálva, de fölényesen. – Beképzelt alak! – Egy apró nevetésszerű hang hagyta el a torkomat és a szemeimet kezdtem forgatni.

- Mondd csak, mióta kémkedsz Hojeong után? – vágtam a képébe a kérdést. Elégedetten láttam, hogy egy pillanatra sikerült meglepnem, de hamar visszanyerte önuralmát az arca felett. – Apám nem fog örülni, ha megtudja, hogy elbaltáztad a küldetésedet…

- Majd meglátjuk, ki baltázta itt el a dolgokat, te mocskos hazaáruló – köpte ingerülten, és újból megindult velem az úton. Már nem lehettünk messze a külvilágba vezető kijárattól. Biztos voltam benne, hogy odakint valami segítség várja majd őt, ezért nem várhattam ölbe tett kézzel, hogy elérjünk odáig. Eszemben sem volt visszamenni apámhoz, pedig Sehunnak ez volt a terve, most már teljesen világos volt számomra. Apám egyik jól képzett kémje volt, aki beépült az ellenség sorai közé. Olyan profizmussal csempészte be magát Hojeong bizalmába, hogy neki fel sem tűnt, hogy ellene dolgozik és folyamatosan szállítja az információkat Kim tábornoknak. Legalábbis csak erre tudtam tippelni, hiszen Sehun ugyan semmit sem erősített meg magától, minden jel erre utalt. Az, hogy minél gyorsabban el akart távolítani Hojeong közeléből, nehogy eláruljak neki bármit is a seregről. Az, hogy Kyungsoo-t képes lett volna megölni, mert az ő szemében a barátom is csak egy hazaáruló volt, aki immár értéktelen. Az, hogy engem viszont nem akart megölni, mert apámnak nyilván élve kellek.

Kiáltást és nehéz lábdobogásokat hallottam meg a távolból.

- Ide jöjjenek! Itt vagyunk! – üvöltöttem oda a közeledőknek. Sehun megpróbált egyszerre futni és engem vonszolni, de nem ment neki, mert minden erőmmel ellenálltam. Nagyon elegem volt már ebből a huzavonából, és örültem az érkező felmentő seregnek. Pillanatok alatt vettek körbe minket egyszerre hárman – az a trió, akik az erődítménybe hozott minket –, és mindkettőnket a földre nyomtak.

- Hé, engem ne, ő a rosszfiú! – méltatlankodtam.

- Mi történik itt? Sehun, mi ez az egész? – kérdezte Kim Minseok. Kyungsoo a partvonalról figyelte az eseményeket és próbált a védelmemre kelni, de Minseok mintha meg sem hallotta volna.

- Az történik, hogy a ti drágalátos Sehunotok egy kém! – előztem meg a válaszadással Sehunt. – Az apámnak dolgozik, Kim tábornoknak és nem veletek, hanem ellenetek van!

- Micsoda? – kapta rám a tekintetét Minseok, majd Sehunra nézett. – Ez igaz, Sehun? Egyáltalán mi a fenét kerestek idelent?

- Dehogy igaz! – vágta rá Sehun felháborodást színlelve. – Hazudik a rohadék! Ne hidd el egy szavát se!

Minseok kétkedve kapkodta köztünk a fejét, nem tudta, kinek higgyen.

- Hé, harcos! – szólt oda Kyungsoo Minseoknak. - Idehozott minket, miközben csak a szomszéd terembe kellett volna átmennünk, míg sor nem kerül a kihallgatásunkra. Engem majdnem megölt, és láthatod, hogy Jonginnal is mit művelt! Nagyon nincs rendjén, amit csinál!

- Ezt majd Hojeong tábornok eldönti! – mondta végül Minseok, és odaszólt a másik kettőnek. – Baekhyun, Jongdae vigyétek őket!

Mindkettőnket felrántottak állásba, és visszafelé indultunk az alagútban fegyveres őrséggel. Sehun egész úton mondta a magáét, de senki nem reagált rá. Alig vártam, hogy visszaérjünk és lehúzhassam végre a leplet Sehunról Hojeong előtt.

Valami meleg folyt végig az államon, majd a nyakamon, bele az ingembe. Lenéztem és már szinte közönyösen állapítottam meg, hogy az ingem felső részét a vérem festette vörösre. Talán egy arcmosás jólesne, mielőtt nekiesünk a vallatásnak.

*

Hyeseul pov.

A tábornok már épp be akarta fejezni a kihallgatásomat, amikor visszatért az embere a papírokkal. Átnyújtotta őket Hojeongnak, aki megköszönte, majd belemélyedt a lakosság-felmérési iratokba. Pár percekig néma csend uralkodott a helyiségben, senki nem szólt, csak a tábornok hümmögött néha az orra alatt, ahogy olvasta az adatokat. Végül felnézett és újból hozzám intézte szavait.

- Nos, Han kisasszony, itt minden pontosan összecseng azzal, ami az előbb elhangzott a családi háttérről – mondta, de még mindig nem tűnt úgy, mint aki teljesen meg van győzve.

- Mert minden igaz, amit elmondtam, uram – bólintottam rá, és feléledt bennem a remény, hogy talán jó úton haladunk.

- Az majd most kiderül – motyogta a bajsza alatt. – Itt az áll, hogy a falu elöljárójának két gyermeke van, egy idősebb fiú és egy fiatalabb lány. A fiúval mi lett?

- A bátyám egy évvel ezelőtt halt meg – feleltem a kérdésére –, harc közben. A falut védte, de elesett egy támadásban.

- Áh, értem – vonta össze komolyan a szemöldökeit a tábornok. Egy darabig még az adatokat böngészte, aztán olyan kérdéseket kezdett feltenni nekem szép sorjában, amelyekre csak akkor tudhattam a választ, ha tényleg az voltam, akinek kiadtam magam, mint például édesapám születési dátuma és hasonlók. Mindenre helyesen feleltem meg.

- Jól van, Han kisasszony – csapta össze végül a vastag könyvet Hojeong. – Egyelőre azt hiszem, bebizonyosodott, hogy igaz a történet. Elvihetitek! – szólt oda egy emberének. – Most a többiek követke…

Mondatának végét az szakította félbe, hogy valaki ekkor szinte berobbant a terembe. Meglepetésemre Kyungsoo volt az, és egy dühös, háborgó őr robogott be utána. Ahogy utolérte, rögtön megragadta a grabancánál fogva és lefogta, hogy ne tudjon szabadon mozogni. Kyungsoo fennhangon kezdett hadarni valamit Jonginról, Sehunról meg valami földalatti járatról, aminek a felét se értettem. Hirtelen felbolydult az egész terem, Hojeong is össze volt zavarodva, de Kyungsoo sürgető segítségkérésére elküldte a három legjobb emberét a helyszínre. Rólam közben megfeledkeztek, Hojeong egyik katonája húzott félre az útból és a fal mellé állított. Hosszú percek teltek el várakozással, ami igencsak idegtépő volt számomra.

Mi történt Jonginnal? Talán megtámadta az a Sehun? Mi van, ha baja esett? Mi van ha…

Egész csapat ember tért vissza, Minseok és a társai Jongint, Kyungsoo-t és Sehunt hozták. Egyelőre nem értettem, Sehunt miért őrzik, de nem is ez izgatott most a legjobban. Jongint néztem, akinek vér folyt végig az arcán, és tisztán láttam, hogy felszakadt az ajka meg a szemöldöke is. Mit műveltek ezek ketten? Mindketten úgy festettek, mint akik egy kiadós ökölharc után lépnek ki a ringből épp.

- Mi folyik itt? – mennydörögte Hojeong tábornok. – Sehun, megmagyaráznád?

- Uram – kezdte a fiatal fiú, amivel Jongin egyáltalán nem volt megelégedve az arckifejezése alapján. – Ez a rab megpróbált megszökni. A társával közösen ellenem fordultak és megtámadtak, miközben átkísértem őket…

- Hazudik! – kiabált közbe Jongin és Kyungsoo egyszerre.

- Csend legyen! – dörrent rájuk a tábornok. – Folytasd!

- Miután megpróbáltak kiütni, mind a ketten más irányba menekültek. Őt – biccentett Jongin felé a fejével –, egy alagútban értem utol, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Meg akart ölni…

- És mégis én honnan tudhatnék arról az alagútról? – fröcsögte dühösen Jongin. Láttam rajta, hogy legszívesebben nekimenne Sehunnak, de Baekhyun visszatartotta.

- Azt miért nekem kéne tudnom? – sziszegte Sehun.

- Hazudsz, minden szavad hazugság – mondta Jongin gyilkos pillantással illetve a fiút. – Tábornok úr, ne hallgasson egy percig se rá! Ahelyett, hogy átvitt volna minket egy szomszéd terembe, hogy kivárjuk Hyeseul kihallgatását, keresztül-kasul vezettet minket az erődítményen, le egészen a pincébe, ahonnan egy alagút nyílt. Miért? Mert azon akart engem meg Kyungsoo-t, de főleg engem eltávolítani az ön közeléből. Az alagút a városon kívülre visz, ezt ő maga mondta, és az volt a célja, hogy feltűnésmentesen kicsempésszen minket innen, még mielőtt kihallgatnának minket is.

- Miről beszélsz? – kérdezte élesen a tábornok. Összehúzott szemekkel meredt Jonginra. – Miért akart volna Sehun kivinni innen titeket? Hiszen nekem dolgozik!

- Ahogy mondja, tábornok úr – bólogatott buzgón Sehun. – Ne higgyen neki, nem igaz egy szó se abból, amit összehord itt önnek!

- Épp ez a lényeg! – kiabálta túl Jongin a számomra egyre ellenszenvesebbé váló fiút.

- Mi?

- Sehun nem önnek dolgozik, hanem pont a másik oldalnak! Kim tábornok bízta meg őt az ide való beépüléssel, ugyanis… - Jongin itt tartott egy kis drámai szünetet. – Sehun egy kém, aki információkat szállít az ellenfélnek!

Az egész terem döbbenten hördült fel. A tábornok is levegő után kapkodott és nem tudta hirtelen, hogyan reagáljon az elhangzott vádakra. Sehun vergődött, és egyre csak azt harsogta, hogy Jongin hazudik és a tábornok ne higgyen neki.

- Mikor már négy emelettel lejjebb jártunk, valahol a pincében, kezdett nagyon gyanússá válni a dolog. Sehun kényszerített minket, hogy menjünk tovább, de ellenálltunk. Elküldtem Kyungsoo-t segítségért, de időközben Sehun megtámadott engem és lehet, hogy sikerült is volna kivinnie engem, ha nem érkeznek meg időben a tábornok úr emberei.

- Igaz ez? – kérdezte Hojeong, keményen nézve Sehunra.

- Nem igaz, tábornok úr, nagyon jól tudja, hogy én hűséget esküdtem önnek és…

- Igaz ez? – emelte fel a hangját a tábornok, és olyan halálos szigorral nézett Sehunra, hogy a fiú képtelen volt sokáig állni a tekintetét, el kellett fordítania a tekintetét. Megszégyenülve hajtotta le a fejét, s ez majdnem egyenlő volt a beismeréssel.

- Vigyétek innen! – adta ki a parancsot határozottan Hojeong, és szinte undorodva pillantott Sehunra. – Később őt is kivallatjuk, de addig zárjátok az egyik cellába!

Sehun némán tűrte, ahogy őt is megkötözték, arcáról semmiféle érzelem nem volt leolvasható. A teremben viszont szinte mindenki leplezetlen döbbenettel nézte végig a műveletet. Jongdae már vezette is el, de amikor Jonginék mellett haladtak el, Sehun még megállt egy pillanatra.

- Úgysem úszod meg ilyen könnyen, te hazaáruló – mondta halkan, csakhogy nem fenyegetően Jonginnak, ő viszont nem rettent meg tőle cseppet sem.

- Ez volt apám leggyengébb próbálkozása, amit valaha láttam – felelte lenézően Jongin, a hangjából csak úgy sütött a megvetés. – Ja, nem is. A leggyengébb próbálkozása az volt, hogy jó apa legyen. Sőt, hogy egyáltalán bármilyen apa legyen, mert a jó részével egyáltalán nem is kísérletezett.

Jongin egy utolsó elítélő pillantást vetett Sehunra, aztán Hojeongra nézett.

- Nincs mit, tábornok úr! – hajtott fejet kissé pimaszul. – Szívesen tettem, hogy lebuktattam a kémet, aki ki tudja mióta tégla a rendszerükben! Most viszont megengedi, hogy megmossam az arcom, mielőtt kihallgatnak engem is?