27. rész

Hyeseul pov.

Először Kyungsoo jött, Jongint hagyták a végére. Mindkettőnket átvittek a szomszéd helyiségbe, és én rögtön oda akartam rohanni a fiúhoz, hogy megvizsgáljam a sérüléseit, meg hogy egyáltalán megöleljem, de az őreink nem hagyták. Még beszélni sem beszélhettünk, mert Hojeong még mindig érvényben tartotta ezt a nem-beszélhetnek-egymás-közt elvet, amíg mindannyiunkat ki nem hallgattak. 

Amíg Kyungsoo-ra vártunk, Jongin kapott egy kezdetleges orvosi kezelést. Megmosták és némileg helyre tették az arcát. Kyungsoo kihallgatása nem tartott olyan sokáig, mint az enyém, egész hamar visszatért. Jongin következett, s mielőtt kiment volna, egy magabiztos mosolyt küldött felém, amit bizakodva viszonoztam. Még mindig rémesen aggódtam miatta, és alig tudtam felfogni azt, ami az előbb lejátszódott Sehunnal. Alig vártam, hogy kettesben lehessünk, és végre megbeszélhessük a dolgokat. Csak mi ketten, senki más.

Jongin sokkal tovább volt odaát, mint Kyungsoo vagy akár én. Gondolhattam volna, hogy vele nem végez a tábornok két perc alatt, de azért kezdtem nyugtalan lenni, mikor már vagy egy órája bent volt. Hirtelen korogni kezdett a hasam, mire teljesen meglepve pillantottam le rá. Annyi életbevágó dolog történt ma velünk, hogy kicsit hihetetlen volt, hogy léteznek még ilyen teljesen lényegtelen problémák is a világon, minthogy épp megéheztem. Egész nap nem ettem semmit, és a jelenlegi idegállapotom mellett azt hinné az ember, hogy nem is tudnék letolni egy falatot sem a torkomon, de az egyre erősödő korgás másról árulkodott. Természetesen eszemben sem volt most ezzel foglalkozni, a háttérbe toltam az ilyen szükségleteimet. Kyungsoo-val elkezdtünk beszélgetni, mert már nem tiltották. A lehetőségeinket latolgattuk, és azt, hogy mit kezdünk akkor, ha elengednek minket – vagy ha nem. Az utóbbira nem szívesen gondoltam, de ez is benne volt a pakliban. Nekem már úgy tűnt, sikerült tisztáznom magam, de Jonginék sorsa még mindig kérdéses volt.

Tűkön ültem már, mikor Jongin végre visszajött.

- Beszélnünk kell – mondta komolyan kettőnknek, amivel nem nyugtatott meg egy cseppet sem. – Hatszemközt – nézett át a vállam felett az őreinkre.

- Vagy előttünk beszéltek, vagy sehogy – hangzott a vigyázóink válasza, mire Jongin beletörődően sóhajtott egyet, és nem vitatkozott velük.

- Mi történt? – tudakoltam türelmetlenül.

- A tábornok alkut ajánlott – közölte Jongin tömören.

- Miféle alkut? – kérdezte Kyungsoo, de Jongin nem válaszolt rögtön. Fáradt mozdulattal a hajába túrt, mint aki kényelmetlenül érzi magát a helyzetben. Egész lényéből sugárzott, hogy nincs kedvére az, amit most mondani fog nekünk.

- Hojeong azt akarja, hogy bizonyítsunk – kezdte felvázolni Jongin a tábornok feltételeit.

- Bizonyítsunk? – visszhangozta Kyungsoo. – Nem bizonyítottunk még eleget neki az előbb Sehunnal?

- Én is ugyanezt mondtam neki, de erre csak az volt a válasza, hogy ez egy jó pont volt, és kiérdemeltük, hogy adjon nekünk egy esélyt. Ragaszkodik hozzá, mert hasznot akar húzni a helyzetből.

- Naná – horkantott fel Kyungsoo elégedetlenül. – Na és mit akar?

- Két lehetőségünk van, és rajtunk áll a választás. Hojeong engedélyt ad, hogy letelepedjünk itt a városban, és amíg nem tudunk saját házat megengedni magunknak, még szállást is biztosít nekünk. Boldogan élhetünk, úgy ahogy azt akartuk. Cserébe viszont… el kell neki mondanunk minden belső információt, amit tudunk a seregről. A legapróbb részletekig mindent.

- Uh – nyögött fel Kyungsoo nyomottan. – Hát ez fantasztikus…

- Tudom – csóválta a fejét Jongin egy fintorral az arcán. – Épp ezt akartam elkerülni…

Mindketten húzták az orrukat a dolog miatt. Jongin azért is döntött a szökés mellett, hogy szakítson a háborúval és egy új, normális, hétköznapi életet kezdhessen. Ehelyett most megint ezekbe az ügyekbe akarják őt és Kyungsoo-t belekeverni. Örökre maga mögött akarta hagyni a háborúval kapcsolatos dolgokat. De attól még, hogy megszökött, nem akart rosszat azoknak, akiket hátrahagyott… Vagyis egyáltalán nem számított arra, hogy a szabadságának ára az lesz, ha valóban igazi áruló lesz. Mert ha megteszi, amit a tábornok követel tőle, akkor visszafordíthatatlanul azzá válik.

- Mi a másik lehetőség? – tudakolta Kyungsoo.

- A másik lehetőség csak Hojeongnak az – magyarázott tovább Jongin. – Azt mondta, túszként fogva tarthat minket, és cserealapként szolgálhatunk neki, hogy kicseréljen minket pár fontos emberére, akiket apám tart börtönben.

- Ezt most nem mondod komolyan! – fakadt ki Kyungsoo hangosan. Még sosem láttam őt ennyire kikelve magából. Szokatlan és furcsa érzés volt a felháborodott Kyungsoo-t nézni, mert mindig ő volt hármunk között a nyugalom szigete. – Tényleg képes lenne erre a Sehun-ügy után?

- Nagyon úgy néz ki – bólogatott mogorván Jongin. – Nekem viszont fogalmam sincs, hogy egyáltalán kellenénk-e még az apámnak, és megérné-e neki a csere.

- Hm… - merengtem el ezen a kérdésen. – Mivel Sehunt is rátok küldte, gondolom, kellesz neki.

- Sehunt csak azért küldte, hogy eltávolítson minket Hojeong közeléből, és így ne tudjunk neki bármit is mondani – vetette ellen Jongin azonnal. – Szóval…

- A tábornok nem hagyott más lehetőséget nekünk, minthogy elmondjunk neki mindent – foglalta össze a dolgok állását Kyungsoo röviden és tömören.

- Valahogy úgy… Ha mi is jól akarunk járni egy kicsit.

- Mert Hojeong mindenképpen hasznot húz belőlünk.

- De fiúk – merült fel bennem egy kérdés, aminek rögtön hangot is adtam. – Nem veszélyes ez?

- Mire gondolsz? – fordult felém Jongin kérdően.

- Ha mindent elmondotok Hojeong tábornoknak, akkor azzal véglegesen Kim tábornok ellenségeivé váltok. Nem veszélyes ez… például neked Kyungsoo? – fordultam a fiú felé. – Mi van, ha Jongin apja bosszút akarna állni az átpártolásotokért, és mondjuk… a családod látná kárát ennek?

A kérdésem után csend lett. Egyik fiú sem válaszolt, én pedig nem tudtam, hogy mi rosszat mondhattam.

- Kyungsoo-nak nincs családja – mondta végül Jongin olyan tapintatosan, ahogy csak telt tőle.

- Oh! – szakadt fel belőlem, és a szám elé kaptam a kezem. Rémülten néztem Kyungsoo-ra, aki viszont most sokkal higgadtabbnak tűnt, mint az előbb. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Nem tudtam, hogy…

- Semmi gond – igyekezett megnyugtatni a fiú egy kedves mosollyal. – Nem tudhattad. Olyan régen vesztettem el a családomat, hogy már szinte nem is emlékszem rájuk.

- Velem nőtt fel – mondta Jongin.

- Ó, értem…

- Szóval ez nem probléma – szögezte le Kyungsoo. – Nincs senkim, akit felhasználhatnak ahhoz, hogy ártsanak nekem. A kérdés az, hogy akkor megtegyük-e vagy sem?

Mindketten várakozóan pillantottunk Jonginra, aki a tarkóján borzolgatta a haját. Feszült volt és fáradt, láttam rajta, és cseppet sem volt ínyére, hogy ilyen döntéseket kell meghoznia.

- Ha lenne más választásunk… - húzta a száját Jongin kényszeredetten.

- De nincs – szúrta közbe a barátja, széttárva a karjait. – Hojeong nem hagyott nekünk. Én… azt hiszem, hajlandó vagyok rá, ha te is Jongin. Csak rajtad múlik.

- Jó. Legyen – adta be végül a derekát Jongin. Nehéz döntés volt ez neki, de biztos voltam benne, hogy Kyungsoo-nak is, még ha nem is volt semmilyen potenciális veszély, ami fenyegette volna őt emiatt. – Nem akartam, hogy így süljön el ez az egész, de ha ez az egyetlen módja annak, hogy véget vessek a dolognak, akkor ezt fogom tenni. Mert vissza biztos nem megyek oda.

Megpróbáltam elővenni a lehető legbiztatóbb hangomat, és odaléptem Jonginhoz. Egy pillanatnyi habozás után gyengéden megöleltem. Jongin meglepődött ezen, érezhető volt, ahogy a teste megmerevedett a karjaim között.

- Minden rendben lesz – mondtam, majd elhúzódtam, és ahogy ránéztem, a tekintetemmel azt próbáltam neki üzenni, hogy én mindenben mellette vagyok. Reméltem, hogy veszi az üzenetet.

- Megszületett a döntés? – szólalt meg Jongin őre, aki ide-oda kísérgette őt. Szinte el is feledkeztem az őreinkről, annyira lefoglalta a figyelmemet a kupaktanácsunk. A tagbaszakadt férfi türelmetlenül meredt ránk, csaknem dobolt a lábával is hozzá. – A tábornok úr vár titeket.

- Megszületett – felelte Jongin és büszkén kihúzta magát. – Gyere Kyungsoo, essünk túl rajta minél hamarabb.

A két fiú az ajtó felé vette az irányt, az őrzőik meg loholtak utánuk. Egyedül maradtam a teremben a saját vigyázóm társaságában.

*

[Ajánlott zene]

Este volt már, de Kyungsoo és Jongin még mindig nem tértek vissza. Mivel a fiúk belementek az alkuba, a tábornok betartotta az ígéretét, és biztosított nekünk szállást. Egyelőre ugyan még csak itt az erődben kaptunk két külön helyiséget – egyet a fiúknak és egyet nekem –, de a későbbiekben a városban kapunk majd egy kis házat a két fiú „szolgálataiért” cserébe.

Már este hat is elmúlhatott, amikor a szobámban üldögéltem egyedül. Még ágyneműt is adtak, amit már felhúztam mindhármunk ágyára, valamint ennivalót is. Úgy döntöttem, nem várom be a fiúkat az evéssel, mert már borzasztóan éhes voltam, így egyedül láttam neki, de természetesen hagytam nekik is annyit, amivel majd jóllakhatnak. A hátizsákjainkat Jongdae szolgáltatta vissza korábban a gyűrűmmel együtt.

Amikor az ékszert az ujjamra húztam, hirtelen nagyon elszomorodtam. Talán örülnöm kellett volna, hogy úgy tűnt, a dolgaink talán mégis rendbe jöhetnek, de amit ebben a pillanatban éreztem annak nem sok köze volt az örömhöz. Lenéztem az ónixköves gyűrűre, és egyszerűen elszorult a szívem. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még édesapám viselte azt, és itt elindult az érzelmi lavina bennem. A régi életem emlékei menthetetlenül áramlottak elő az agyam különböző zugaiból, ahol eddig megbújtak. Magam előtt láttam a falunk főutcáját, ahogy végigsétáltam rajta, el az ismerős házak és üzletek mellett, míg végül oda nem értem a házunkhoz, ahol a szeretett családtagjaim vártak. Felidéztem mindenkit, aki valaha kedves volt nekem – édesapámat, a bátyámat, a szomszéd lányt, aki a barátnőm volt, Junmyeont…

Ahogy gondolatban Junmyeonhoz értem, elszorult a torkom. Halálának estéje óta nem engedtem meg magamnak azt, hogy sírjak emiatt. A vadászkunyhóban ott és akkor megfogadtam, hogy erős leszek, és nem mutatom ki a fájdalmat, amit érzek. Attól senkinek se lett volna jobb, ha átváltozok egy bőgőmasinává, és az élet megtanított arra, hogy az önsajnáltatás nem vezet sehová. Eddig keményen tartottam magam, de most, ahogy itt voltam egyedül, összezárva a saját gondolataimmal és érzelmeimmel, hirtelen rám zúdult minden. Annyi rossz történt velem az elmúlt időszakban, amit nagyon nehéz volt ép ésszel elviselnem. Először ott volt egy éve a bátyám halála, aztán nemrég édesapámé, amit a táborba kerülésem miatt még csak meg sem tudtam gyászolni, nemhogy rendesen, de sehogy se. A sor Dongsikkal folytatódott, aki miatt még mindig rémálmok gyötörtek, és tudtam, hogy még sokáig fognak is. Sosem leszek képes elfelejteni azt a mocskot, bárhogy is próbálom, annyira élénken beleégette magát a fejembe. Végül ott volt Junmyeon, az egyetlen, aki megmaradt nekem, de már ő is csupán emlék lehetett számomra. Az elmúlt három napban rengetegszer gondoltam arra, vajon merre járhat az a csónak… Tudtam, hogy ez őrültség, hogy le kéne ezt zárnom magamban, és el kéne engednem őt, de erre még képtelen voltam. Nem, mikor annyi éven át szerettem és vágytam rá, s mikor végre csaknem megkaptam őt, közbeszólt a háború. Minden, amit a háború hozott, csak veszteség volt.

Hátradőltem a frissen vetett ágyon, és nagyokat nyeltem. Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy el ne sírjam magam ebben a pillanatban. Nem tehettem, hiszen Jonginék bármelyik percben megjöhetnek, és a legkevésbé sem akartam, hogy könnyek közt találjanak rám. Szorosan lezártam a szemeimet, és mélyen, kiegyensúlyozottan vettem a levegőt, hogy visszafojtsam a kitörni készülő zokogást. Kézfejemet arcomra szorítottam. Nagyon fáradtnak éreztem magam, nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is.

A szobában megnyúltak az árnyékok, rohamosan sötétedett. Nem feküdtem ott régóta, amikor közeledő lépteket hallottam és halk beszélgetést. A távolság miatt a szavak elmosódtak, így nem tudtam kivenni, miről folyik a társalgás, de a hangok ismerősek voltak. Sietve pattantam fel ülésbe, ahogy felismertem Jongin hangját. Igyekeztem megnyugodni, amennyire csak lehetett. A fiúk szobája közvetlenül az enyém mellett volt, s először oda mentek be.

- Hol van Hyeseul? – hallatszott most már át Jongin kérdése.

- Gondolom, odaát.

- Ja, jó. Figyelj, átmegyek egy kicsit hozzá, rendben?

- Persze, menj csak.

Újabb lépések nesze következett, aztán Jongin bedugta a fejét az ajtón. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb, és hamarosan együtt ültünk az ágyam szélén.

- Na, hogy ment? – igyekeztem egy mosolyt varázsolni az arcomra, de nagyon nehezen akartak az izmaim engedelmeskedni.

- Te jó ég, Hyeseul, jól vagy? – kérdezte rögtön elkomolyodva, ahogy rám nézett. És én még azt hittem, hogy sikerülhet eljátszanom, hogy minden rendben van, de Jongint nem verhetem át. Hihetetlen, hogy alig érkezett meg, de már velem törődik, miattam aggódik.

- Persze, jól vagyok, no de mégis hogy ment? – próbáltam elterelni a figyelmét magamról, s még mindig ott volt a gombóc a torkomban.

- Jól ment, de… hé – fogta meg elfordított arcomat, és gyengéden maga felé fordította. Nem akartam ránézni, mert már megint könnyek szúrták a szememet. Attól a végtelen törődéstől, amit kaptam tőle, újból elgyengültem, és az imént beindult érzelemlavina továbbindult lefelé a lejtőn. – Mi a baj, Hyeseul?

- Ne haragudj, én csak…

- Csak? – noszogatott halkan Jongin, mély hangjából áradt a melegség.

Nem bírtam tovább tartani magamat, és itt eltörött a mécses. A könnyeim útnak eredtek lefelé, vállaim rázkódni kezdtek. Arcomat a tenyereimbe temettem, hogy Jongin ne láthassa zokogástól eltorzult arcomat. Ennyit arról, hogy keményen tartom magamat.

- Hé, hé, hé – dünnyögte Jongin, aztán már csak azt vettem észre, hogy a karjaiba húz, és lágyan megölel. – Semmi baj, Hyeseul, nincs semmi baj…

Percekig áztattam az ingét, miközben ő megnyugtató szavakat dörmögött a fülembe, és a hajamat simogatta. Annyira jólesett most ez a gondoskodás, mint talán még soha. Jongin türelmesen kivárta, amíg sikerült egy kicsit megnyugodnom, és már nem csukladozva kapkodtam a levegőt. Eltolt magától, és azonnal felém nyújtott egy zsebkendőt, amit fogalmam sincs, honnan halászott elő. Hálásan elvettem, és kifújtam az orromat, majd a tiszta felével meg akartam törölgetni a könnyektől nedves arcomat, de Jongin lefogta a kezemet. Hüvelykujját lassan a szemem alatti bőrfelületre nyomta, és elhúzta, megtisztítva ezzel azt a kis részt a nedvességtől. Ezt a másik szememnél is megismételte, aztán lejjebb haladt, s mindeközben olyan figyelmességgel bámult rám, hogy majd elolvadtam a tekintete alatt.

- Köszönöm – szólaltam meg rekedtes hangon.

- Mi történt, Hyeseul? – kérdezte komolyan a fiú. Nagyot sóhajtottam és felkészültem arra, hogy bevalljam neki az igazságot. Tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni, ha megpróbálom kikerülni a kérdését, így ezzel nem is kísérleteztem. És ha jobban belegondoltam, valahogy én is vágytam rá, hogy beszélhessek vele.

- Tulajdonképpen semmi sem történt, csak ahogy egyedül maradtam itt, eszembe jutott minden, ami eddig történt, és rájöttem… rájöttem, hogy már mindenkit elvesztettem, aki valaha fontos volt nekem. Minden rokonomat, barátomat, az összes szerettemet. – Meg kellett állnom a beszédben, mert újra elszorult a torkom. Jongin szemeiben rögtön együttérzés csillant, ahogy hallgatott. – Ez az egész hülye háború tehet mindenről. Mindenemet elvesztettem, amim csak volt… és itt maradtam egyedül a veszteség után, és… most minden annyira fáj.

- Hé, tudom jól, mi mindenen mentél keresztül az elmúlt időszakban, de egyvalamit elfelejtesz – mondta Jongin, ahogy odanyúlt a kezemért és megfogta. Oldalra biccentett fejjel, kíváncsian vártam, mit fog mondani. – Én itt vagyok neked. És Kyungsoo is. Nem vagy egyedül.

- Milyen igazad van. Hogy én milyen buta vagyok! – suttogtam egy halvány mosollyal, amit ő csalt az ajkaimra. – Tudod, Jongin, rengetegszer gondoltam már erre, de még mindig nem tudom, hogy miként is hálálhatnám meg neked mindazt, amit értem teszel. Egyszerűen… meg sem érdemellek téged, ez az igazság.

- Han Hyeseul, ezt hallani sem akarom többé – komorodott el Jongin, mélyen a szemembe nézve. – Inkább én vagyok az, aki nem érdemel meg téged. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – vallotta be, nekem pedig akaratlanul is hatalmasat dobbant a szívem. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki, ezért csak csöndben pislogtam rá nagy szemekkel. – A legkevesebb, amit tehetek érted mindazok után, amin átmentél miattam, az, hogy gondoskodom rólad a legjobb képességeim szerint.

- Nem miattad volt – tagadtam azonnal, mert butaságot állított ezzel.

- Akkor apám miatt, a háború miatt, teljesen mindegy…

- Jongin, figyelj… - kezdtem tétován, pedig abban teljesen biztos voltam, amit mondani akartam. Csak egy kicsit nehéz volt ezt neki is bevallani ilyen hosszú tagadás és titkolózás után. Már előre pirosodott az arcom attól, amit mondani készültem neki. – Szóval… te vagy az egyetlen, aki megmaradt nekem, és… nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom, mi lenne velem, ha elveszítenélek. Ráadásul most ez a Sehun-ügy! Mi lett volna, ha megöl téged? Ha…

- Nem akart megölni – szólt közbe izgatott mondandómba Jongin nyugodtan.

- De mi van, ha akart volna? És ha sikerült volna neki? Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted, amikor Kyungsoo hirtelen megjelent, és azt kezdte mondani, hogy az a Sehun bajba kevert titeket, és veszélyes rátok? Jongin, én… ah, nem akarlak elveszíteni, és tudom, hogy önző vagyok, és tényleg nem akarlak téged kihasználni, de én képtelen lennék elviselni, ha téged is elveszítené…

Nem tudtam befejezni az egyre hevesebbé váló mondókámat, mert ekkor Jongin félbeszakított. Egyszerűen előre hajolt, és megcsókolt. Csak úgy, minden előzetes jelzés nélkül. Annyira megdöbbentett, hogy teljesen lefagytam, hirtelen azt sem tudtam, mit kéne tennem. Húzódjak el, vagy… csókoljak vissza?

Jongin nem adott sok gondolkodási időt. A csók olyan hirtelen ért véget, mint ahogy kezdődött, reagálni sem volt időm. A fiú szinte azonnal elhúzódott, arcán megbánás és szégyenkezés tükröződött.

- Bocsáss meg – suttogta lehajtott fejjel, nem mert rám nézni. – Ez hiba volt, nem kellett volna. Kérlek, felejtsük e…

Nem hagytam, hogy befejezze. Ugyanazt tettem, amit ő az előbb – habozás nélkül megcsókoltam. Nem gondolkodtam egy röpke pillanatig sem, csak ösztönösen cselekedtem – helyesnek éreztem, amit csinálok. Ajkaimat Jongin kicserepesedett ajkaira nyomtam, de a nagy lendülettől orraink egymásnak ütköztek, és Jongin első reakciója az volt, hogy fájdalmasan felnyögött, ahogy hozzáértem sérült testrészéhez. Teljes mértékig megleptem őt, ez érezhető volt abból, ahogy a teste azonnal megfeszült. Elvesztem a pillanat hevében, ahogy Jongin lassan ellazult, és egymáshoz simultunk. Amilyen hévvel kezdtem az egészet, olyan bizonytalan voltam a folytatásban – csak óvatosan, gyengéden csókoltam őt, Jongin pedig legalább ugyanolyan habozva kezdte viszonozni, mintha nem lenne biztos benne, hogy helyesen teszi-e, ha visszacsókol. Nem csodálkoztam rajta, hogy váratlanul érte a dolog, és nem is hibáztattam érte, hogy csak félve válaszolt nekem. Éreztem testének melegét, amit árasztott magából, orromat a fiú megszokott illata csiklandozta, s ahogy végigsimítottam karján, minden egyes izma kirajzolódott az ujjaim alatt ingjének anyagán át. Bárhogy is néztem, jólesett ezt tenni Jonginnal. Sosem hittem volna, hogy idáig jutok, és még most sem álltam készen teljesen – sőt, távolról sem álltam még készen –, de elértem addig a pontig, hogy belássam, Jongin egyáltalán nem közömbös nekem. És bármilyen rossz is volt erre gondolni, de pont a Sehun-ügy kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek –és ki is mondjam ezt neki is.

Egy utolsó, apró csókot nyomtam a fiú alsó ajkára, és elváltam tőle. A szívem zakatolt, és hihetetlenül melegem volt, de nem éreztem ezt kellemetlennek.

- Jongin, én kedvellek – kezdtem bele a vallomásomba, rögtön a közepébe vágva. – Nagyon kedvellek.

A fiú szemei felcsillantak szavaim hallatán, de nyomban el is felhősödtek.

- De…? – kérdezte szomorkásan, mint aki tudja, mit fogok most mondani.

- De szeretem Junmyeont – mondtam csendesen, de határozottan, a szemeibe nézve. Akartam, hogy tudja, hogy őszinte minden szavam. Jongin nem felelt, csak várta, hogy folytassam. – Tudom, hogy elment, de… így érzek, és ezen nem tudok változtatni egyik napról a másikra, bármennyire is kedvellek téged, Jongin.

- Értem – mondta kissé bánatosan, de azt hiszem, megértett engem. Bár jó ideje nem mondta, sejtettem, hogy azt szeretné, ha vele lennék, s az előző csókja is ezt bizonyította.

- Jongin, én… vonzódom hozzád. Nagyon is. De most képtelen lennék veled lenni, sajnálom.

A fiú egy szót sem szólt, csak nézett rám továbbra is azokkal a nagy, barna szemeivel. Úgy nézett ki, mint egy csüggedt kiskutya, mégis volt valami a tekintetében, amit nem egészen tudtam megfejteni – valami sötét és szenvedélyes. Olyan csend állt be közénk, ami furcsa volt és szinte bántotta a fülemet.

- Kérlek, mondj valamit! – szólaltam meg újra. Bármit megadtam volna érte, hogy tudjam, mi jár most a fejében. Annyira más volt most, mint pár hete! Akkor még dühös volt rám azért, hogy ennyire ragaszkodom Junmyeonhoz, most pedig csak némán elfogadja.

- Mit mondhatnék, Hyeseul? – kérdezett vissza. – Megértelek, és szeretném… a legjobbat szeretném neked. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem engem választasz, ha kijutunk.

Kicsit rossz volt ezt így hallani, pedig az igazat mondta. Ha Junmyeon túlélte volna a szökést, vele kezdtem volna új életet, de mivel nem így történt, én Jonginnal maradtam.

- Azt hiszem, időre van szükségem – mondtam lassan. Szerettem volna, ha tudja, hogy nem mondtam le róla végleg. – Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, hogy túltegyem magam mindenen, és… elengedjem őt.

- Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz – vágta rá Jongin azonnal.

- Nézd, Jongin, én nem várom el, hogy várj rám, és megértem, ha ilyen bizonytalan ígéretek mellett nem akarsz rám több időt pazarolni, de…

- Időt pazarolni? – visszhangozta szavaimat megrökönyödve, mint aki nem akar hinni a fülének. – Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék lemondani rólad most, hogy végre megtaláltalak?

- Jongin, tényleg nem…

- Hát még mindig nem érted? Szeretlek, Hyeseul!

Gyorsan és hevesen mondta ezt ki, nekem pedig a lélegzetem is elállt egy pillanatra a hirtelen vallomástól. Az arcom lángolt, a szívem pedig gyorsabban kezdett zakatolni a mellkasomban. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ezt ilyen nyíltan kimondja, s látszólag ő maga sem. Egy pillanatra zavartan félrenézett, aztán rövid habozás után vissza rám. Be kellett ismernem magamnak, hogy cseppet sem hagyott hidegen a vallomása, és eléggé fájt érte a szívem, hogy most vissza kell őt utasítanom.

- És mivel így érzek… - köszörülte meg a torkát Jongin. – Én várni fogok rád.

- Köszönöm, Jongin – mondtam, és köszönetképp végigsimítottam a kezén. – Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok neked mindenért.

- Hyeseul, kérlek, ne hajtogasd folyton ezt…

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy…

- Tudom – zárta le a nem létező vitát Jongin azzal, hogy egyik ujját a szám elé helyezte, hogy hallgassak. Egy nagy sóhajjal engedelmeskedtem neki. Jongin aztán jól kinyújtózott, és ásított is mellé egy nagyot. Fáradt volt már, akárcsak én. – Aludni kéne.

- Mindjárt, de mondd már, mi volt a tábornokkal? – kíváncsiskodtam. – Sokáig elvoltatok.

- Hát… eléggé megnyúzott minket az öreg – vont vállat Jongin. – A legapróbb részletekig mindent kikérdezett, amit csak lehetett.

- Sajnálom, hogy ezt kellett tennetek – mondtam együtt érzően.

- Most már mindegy – felelte közömbösen Jongin. – Vége van, és ez a lényeg.

- Végül is…

- Na, akkor alszunk? – kérdezte, és jobbnak láttam nem tovább boncolni a témát. Bár az alvás megemlítése sem volt túlságosan ínyemre, bármilyen kimerült is voltam. Féltem a rémálmoktól, amelyek még mindig nem akartak szűnni. Rögtön ráncba szaladt a homlokom a javaslatára, amit ő is észrevett. – Szeretnéd, ha veled maradnék?

- Nem, menj csak, nem lesz semmi baj – mondtam megjátszott könnyedséggel, de Jongin átlátott rajtam.

- Hyeseul, ha megint…

- Nem lesz semmi baj, mondom – vágtam közbe. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most inkább… külön alszunk.

Jongin rosszallóan csóválta a fejét, de végül belement. Felállt, és jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán kiment a szobából, át a sajátjába. Gondosan betettem az ajtót mögötte, aztán elkezdtem lefekvéshez készülődni. Roppant különös élmény volt ennyi Jonginnal közösen eltöltött éjjel után egyedül feküdni az ágyban. Nehezen jött álom a szememre, s csak hosszú forgolódás után sikerült végre elszunnyadnom.

Az éjszaka közepén a saját sikítozásomra ébredtem fel. Mint ilyenkor mindig, most is hevesen vert a szívem, vadul ziháltam és kivert a hideg veríték. Ültem a sötét szobában, és próbáltam egyedül lenyugtatni magamat az álmomban látott mocskos, borzalmas dolgok után. Egy idő után visszadőltem, és az oldalamra fordultam. Alig egy perce gubbasztottam ott, amikor meghallottam az ajtóm nyitódását, majd halk léptek közeledését. Nem volt szükségem a lámpás fényére ahhoz, hogy tudjam, ki jön. Jongin egy szó nélkül felemelte a takarómat, és bebújt mellém. Mögöttem feküdt, de nem ölelt át, és nem húzódott túlságosan közel, mégis éreztem a testéből áradó meleget. Tiszteletben tartotta a határokat, amiket ezentúl meg kellett húzni kettőnk között. De megjelenésével jelezte számomra, hogy itt van velem, itt van nekem, amivel megnyugtatott.

Tényleg fogalma sem volt róla, mennyire hálás vagyok neki, és mennyire tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem érdemlem meg őt.