17. rész

Junmyeon pov.

A kőkemény priccsen ültem felhúzott térdekkel, amelyeket karjaimmal öleltem át, hogy védjem magam a hidegtől. A cellám hűvös volt és nyirkos; melegedés céljából pedig mindössze egy vékony, durva anyagú plédet kaptunk. Most mégis túl ideges voltam ahhoz, hogy magam köré tekerjem, mert gondolataimat teljesen lefoglalta a délelőtt nálam járt alak látogatása és emiatt szorongtam. A félelem köde telepedett rám, beszennyezte bensőmet és nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni miatta.

Elárultak. A fogda őre beárult minket Jongin vetélytársának.

Hangos léptek zaja vert fel merengésemből, aztán a fogdába belépő ember megállt egyenesen az én cellám előtt. Ugyanaz a férfi volt, aki délelőtt járt nálam és újbóli megjelenése miatt megint csak görcsbe rándult a gyomrom. Azt a szívességet azonban nem tettem meg neki, hogy ránézek, hanem csak ültem tovább a helyemen és feszülten vártam, hogy történjen valami.

- Hé, vakarék! - vakkantott oda nekem megvető hangon, mire rögtön forrni kezdett a vérem a megszólítás miatt. Továbbra sem fordítottam felé a fejemet, ezért közelebb lépett a rácsokhoz. - Nem hallottad, hogy neked szóltam? Vagy mondjam inkább azt, hogy mennyire élveztem a kis barátnőd társaságát? Hm?

Egy szempillantás alatt termettem a rácsoknál, ahogy szóba hozta Hyeseult. 

- Mit műveltél? - szűrtem a fogaim között. Minden idegszálam megfeszült, miközben kezeim ökölbe szorultak, megnőtt körmeim bőrömbe vájtak. 

A katona előrébb lépett a rácsokhoz és úgy súgta, hogy csak én halljam.

- Csak egy kicsit elszórakoztunk - mondta olyan undorítóan megelégedve magával, hogy felfordult a gyomrom tőle és a szavaitól, amelyek a lehető legrosszabbat sejttették. - Kergetőztünk... Hancúroztunk... Tudod, mint amit az ilyen kiscicusokkal szoktak csinálni. És megeshet az is, hogy úgy mondjam.... belekóstoltam a te kis tiltott gyümölcsödbe. Esetleg Jonginéba? Tényleg, hogy.... - A katona hangját, akinek még csak a nevét sem tudtam, az én dühös kiáltásom nyomta el. - ... is van ez? Nem zavar, hogy a csajodat másvalaki rakja? Vagy testvériesen megosztoztok a kicsikén?

Nem reagáltam a kérdéseire, hanem szorosan megmarkoltam a rácsot.

- Mit műveltél vele, te rohadék? - sziszegtem az arcába minden egyes szót jól kihangsúlyozva.

- Na, na, na, hátrább az agarakkal, kis vakarék - vigyorodott el a rácsok túlsó oldalán az a szörny. - Nem mintha bármit is tehetnél ott, ahol vagy. Na de térjünk vissza a lényegre - mondta könnyed hangon, mint aki egy kedves kis történet mesélésébe kezd éppen bele. - Ahogy már délelőtt is mondtam, volt egy kis problémám a te drágalátos barátnőddel, aki időközben apuci fia Jonginnie szukája lett; tudod, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mitől is olyan nagy szám az a liba, hogy egyszerre ketten is akarjátok. Így hát, a közös múltunkra való tekintettel meginvitáltam magamhoz a lánykát, de sajnos... - Itt színpadiasan felsóhajtott és kisebb szünetet tartott, miközben bennem egyre jobban ment fel a pumpa és éreztem, ahogy lüktet az ér a halántékomon a dühtől. - ... egy kicsit csalódnom kellett. Egyáltalán nem volt elemében a Cicus. Csak nem volt valami kifogása ellenem? - kérdezte, megjátszva a tűnődőt, aztán még közelebb hajolt a rácshoz és farkasszemet nézve velem halkan szólalt meg. - De azt viszont el kell ismernem, hogy istenien szűk volt a kis tyúk...

Testem erősen csapódott a rácsokhoz, ahogy uralmamat vesztve rá akartam vetni magam a katonára, hogy kiverjem belőle az életet is. Számat hangos, artikulálatlan ordítás hagyta el az indulattól, miközben a katona hangos hahotára fakadt, ahogy tehetetlen dühkitörésemet nézte. Úgy éreztem, felrobbanok, ha nem kaparhatom ki a szemét, ha nem ölhetem meg azért, amit tett Hyeseullel.

- És most jól figyelj ide, öcskös! - hagyta abba a kacagást és a hangja figyelmeztetővé vált. - Nagyon aranyos, ahogy hisztizel, de ahogy te is látod, közted és köztem rácsok vannak. Te itt csak egy senki vagy, és ez a barátnődre is vonatkozik. Egy mocskos, nyomorult rab vagy, és ebben vagy épp egy másik cellában fogsz szánalmas kis életed végéig rohadni. Úgyhogy ne is próbálkozz semmivel, ha jót akarsz magadnak meg a nődnek! 

- Rohadj meg! - köptem felé remegve, aztán elengedtem a rácsokat és hátat fordítva neki visszatámolyogtam a priccsemhez. 

- Ja, és üzenem kicsi Jonginnak, hogy többé ne álljon az utamba, mert azzal csak ő jár rosszul. Amit akarok, így vagy úgy, de megszerzem. - A katona nem szólt többet, hanem elhagyta a fogdát. Reszketve, bosszúra szomjazva rogytam le a fekvőhelyemre.

Megállj, te utolsó mocskos gazember! Ezt nem úszod meg szárazon, még ha az életembe kerül is!

Jongin pov.

A bosszúvágy vörös ködként telepedett az agyamra, ahogy bevágtam magam mögött a kunyhóm ajtaját és a tábor másik csücske felé indultam felajzva. Életemben először akartam ölni. Életemben először volt rá okom, személyes okom, hogy valakinek a halálát kívánjam. Merthogy az életével fog fizetni az a nyomorult, amiért egy ujjal is hozzá mert érni Hyeseulhöz.

Felfegyverkezve, dúvadként csörtettem végig a táboron Dongsik szokásos helyéhez közelítve. Már nem jártam messze, amikor eszembe jutott Hyeseul kérlelése, hogy ne menjek, mert bajom eshet. Az cseppet sem érdekelt, hogy megsérülhetek, de Dongsik akármekkora állat is volt, jól harcolt. Nem rohanhattam magamból kikelve hozzá, ezt hideg fejjel kellett csinálni. Megálltam egy percre, hogy nyugalmat kényszerítsek az elmémre. Nagy, mély levegőket vettem és felkészítettem magam a harcra. Eszembe jutott, mennyire utáltam őt mindig, már a múltban is. Most minden egyes rossz pillanatért lakolni fog, de legfőképpen azért, amit azzal a nővel tett, aki fontos volt nekem. Felrémlett előttem Hyeseul kék-zöld foltos karja, a sebek az arcán, az a végtelenül rémült pillantás, amikor meg akartam érinteni - és ez elég volt hozzá, hogy megint felmenjen bennem a pumpa. Most azonban a korábbi vad, nyers, uralatlan indulat helyett valami halálos elszántság lett úrrá rajtam és kész voltam elégtételt venni a tettéért.

Céltudatos léptekkel folytattam utamat a sátrak tengerében, mígnem odaértem ahhoz a tábortűzhöz, amelyiknél Dongsik és a talpnyalói szoktak tanyázni. Most is ott ültek a tűz fénykörében és hangosan röhögtek valamin, amit Dongsik adott elő. 

- Dongsik! - kiáltottam rá keményen, ahogy a közelükbe értem. A párfős társaság azonnal felkapta a fejét és Dongsik ajkaira alattomos félmosoly kúszott, ahogy meglátott engem. 

- Nézzétek, fiúk, ki jött hozzánk látogatóba ma este! Kicsi Jongin! Mondanám, hogy váratlanul ért a felbukkanásod, de valahogy számítottam rá - állt fel a helyéről és vele együtt az összes gorillája is. - Mit tehetek érted?

- Megdögölhetsz - vágtam rá azonnal, és másra se vágytam jobban, minthogy letörölhessem azt az önelégült vigyort a képéről. Na majd mindjárt.

- Sajnos, ez nem fog menni - tárta szét a karjait. Gyűlölködő pillantással meredtem rá, de szemem sarkából láttam, hogy a társai lassan körbeállnak engem, hogy rám vethessék magukat, ha szükség van rá. Dongsik azonban egy intéssel jelezte nekik, hogy maradjanak ki a dologból, mire hátráltak egy lépést.

- Majd én segítek! - mondtam, miközben tenyeremet villámgyorsan a kardom markolatára helyeztem, kihúztam a fegyvert a hüvelyéből és Dongsikra rontottam. Támadásom sajnos nem érte egészen váratlanul és sikerült kitérnie előlem. Gyorsan megfordultam, hogy ne legyen esélye hátba támadni és közben hallottam, ahogy ő is előhúzza fegyverét. 

- Nézzétek a kis hősszerelmest, fiúk! - röhögött Dongsik. - No, mi a baj, kicsi Jongin? Mi bántja a pici lelkedet?

- Figyelmeztettelek! - vágtam oda. - Megmondtam, hogy a lány a enyém, nem igaz?! Azon felül, hogy egy utolsó, mocskos gazember vagy, megszegted a szabályt! 

- Igen? - kérdezett vissza Dongsik. - És volt ennek tanúja bárki is? Hallotta ezt valaki rajtunk kívül?

Egy pillanatra megdermedtem, ahogy ezt kimondta. Hármunkon kívül valóban senki nem volt ott, amikor kinyilatkoztattam az igényemet Hyeseulre.

- Na ugye - mondta Dongsik úgy, mintha egy ötéveshez beszélne. - Csak magadnak köszönheted, hogy nem vigyáztál jobban a Cicusra, akihez úgy ragaszkodsz. Okosabban kellene megválasztanod a barátaidat, ja és azon gondolkoztál már, hogy apád vajon mit szólna ahhoz, hogy egy ostoba, falusi tyúkot babusgatsz?

- Mi a francról beszélsz? - kérdeztem vissza idegesen, mert a barátos rész nem igazán volt tiszta számomra. - Mi van a barátaimmal?

- Istenem, de kis tudatlan vagy! A te törpe haverod volt az, aki elhozta nekem a lányt, nem is tudtad?

Tompa fájdalmat éreztem, mintha valaki valóban hátba szúrt volna. Kyungsoo? A levegő a tüdőmben rekedt és elöntött a végtelen düh, méreg. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többet képtelen voltam elviselni már.

Hangos csatakiáltással vetettem magam Dongsik irányába és vad párbaj kezdődött közöttünk. Percekig küzdöttünk, de képtelen voltam legyűrni őt, hiába fűtött az iránta érzett végtelen gyűlöletem, és a bosszúvágy azért, hogy meglakoljon. Én fiatalabb és kisebb termetű voltam, ezáltal fürgébb is, de Dongsik erősebb volt és az ütései erősek és kíméletlenek voltak.

Mindketten kezdtünk fáradni és egy gyenge pillanatomban védtelenül hagytam a jobb lábamat, amire Dongsik azon nyomban lecsapott és vágást ejtett rajta a combom alsó részén, nem sokkal a térdem felett. Felnyögtem fájdalmamban és azonnal hátrálni kezdtem, hogy erőt gyűjtsek, de Dongsik tovább nyomult rám látva megingásomat. Összeszorított fogakkal szedtem össze magam és ki tudtam térni a támadása elől, majd én rontottam rá. Újabb dulakodás következett, amit nagy erőfeszítések és egy felszakadt ajkam árán sikerült a javamra fordítanom: az öklömmel bevertem az orrát, aztán kíméletlen módon hatalmasat rúgtam a térdébe. Dongsik hangos ordítással rogyott a földre, fejjel előre és mivel sérült térdéhez kapott, nem tudta tompítani az ütközést a kezeivel. Teljesen megvadulva léptem oda hozzá és hatalmas vágást ejtettem a lába hátsó oldalán. Egy pillanatig a kibuggyanó vörös vérre meredtem, ami átitatta ruházatát, és ez józanító hatással volt rám. Nem akartam több vért látni, Dongsik pedig már harcképtelenül ordított a földön fájdalmában.

- Soha többé ne kerülj a szemem elé, vagy esküszöm, megöllek! - mondtam jéghideg hangon, aztán megtöröltem a vérétől piszkos kardomat a ruhájában és minden erőmet összeszedve távoztam a helyszínről. Dongsik emberei pedig hagytak elmenni.

Hyeseul pov.

Ahogy Jongin ágyán ültem összegömbölyödve, vastag takaróba burkolózva, úgy éreztem magam, mintha valami nehéz súly ülne a mellkasomon. Alig kaptam levegőt, tagjaim remegtek és némán pánikoltam. 

Jongin, Jongin, Jongin, Jongin... Ez az egyetlen dolog járt a fejemben. Imádkoztam, hogy élve visszajöjjön és átkoztam magam, amiért elmondtam az igazságot.

Vagy fél órája ültem már egyedül a sötétben, amikor kinyílt a kunyhó ajtaja és belépett rajta valaki. 

- Jongin? - kérdeztem azonnal, de az illető nem felelt és a félhomályban csak a vékony, alacsony alakját láttam a látogatónak. Nem Jongin volt.

Hanem Kyungsoo.

16. rész

Hyeseul pov.

Nem. Ez nem lehet. Csak káprázik a fülem. Mondd, hogy csak káprázik! - fohászkodtam magamban az égiekhez, miután sikerült feldolgoznom, hogy ki szólt hozzám. 

- Hát újra találkozunk - szólalt meg újból a hang, iszonyú tenyérbe mászó módon, amitől kirázott a hideg. Hirtelen magamhoz tértem a sokkból, amit a hangja okozott és ösztönösen cselekedtem: hátat fordítottam és az ajtó felé akartam menekülni, de tervem azonnal meghiúsult. A magas katonába ütköztem, aki behozott és most őrt állt az ajtónál, elzárva előlem az utat. Nyomban megragadott és erősen visszalökött a szoba közepére, ahol Dongsik trónolt egy székben. Elégedetten kacagott fel, ahogy majdnem a lábai elé estem, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat és nem nyaltam fel előtte a padlót. 

Kyungsoo, hova hoztál?? - sikította egy hang a fejemben, ahogy Dongsik embere mögém lépett és úgy hátraszorította a karjaimat, hogy mozdulni se bírtam. Dongsik élvezettel nézte, ahogy küszködöm, hogy kiszabaduljak a katona markából, minden eredmény nélkül. Végül elunta és felállt a székből, ahol ült. A fa ülőalkalmatosság hangos recsegéssel adott hangot megkönnyebbülésének, hogy nem kell többé magán tudnia a férfi súlyát. Vérnyomásom az egekben volt, ahogy közeledett hozzám, nehezen vettem a levegőt és összeszorult a gyomrom a félelemtől, de elhatároztam, hogy nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy félni lásson. Dacosan néztem a szemébe és ahogy Dongsik lenézett rám, én szólaltam meg először.

- Mit akarsz már megint? - vetettem oda neki megvetően.

- Nana, Cicus - emelte fel mutatóujját a férfi figyelmeztetően. - Hát illik így köszönteni egy rég nem látott ismerőst?

- Fordulj fel! - vágtam rá halálosan komolyan. Életemben nem gyűlöltem még így embert, mint ezt a mocskot.

- Nem vagy valami barátságos - jegyezte meg ravasz mosollyal ajkain Dongsik és feltartott mutatóujját végighúzta arcomon. Reflexből húztam el a fejem, irtóztam érintésétől. Dongsiknak azonban ez nem tetszett, és durván megragadta államat, hogy visszafordítsa maga felé fejemet. Kényszerített, hogy ránézzek, majd vészesen közel hajolva hozzám mormolta a fülembe mély, öblös hangján: - De majd én megtanítalak rá, hogyan légy kedves másokhoz. Az ilyen rossz kiscicusokat, mint te is vagy, meg kell törni és rendre tanítani...

Kitágult szemekkel bámultam rá, kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik és újból vergődni kezdtem a katona karjai között, és segítségért kiáltottam, míg egy jól irányzott pofon Dongsiktól el nem hallgattatott. Égett az arcom az ütéstől, de szikrázó szemekkel néztem vissza rá.

- Te utolsó mocsok! - fújtattam magamon kívül, a pofon következtében kibomlott hajtincsem az arcom előtt repkedett előre-hátra, ahogy ziháltam. Dongsik odanyúlt, hogy eltűrje, de megint csak kitértem érintése elől.

- Látom, jól fogunk szórakozni, Cicus - húzódtak alattomos, perverz vigyorra ajkai. - Micsoda kár, hogy kicsi Jongin most nem ér rá megmenteni a kis kurváját... - sóhajtott fel megjátszott sajnálattal. Nagyot nyeltem Jongin említésére, de tudtam, hogy Dongsiknak igaza van: Jongin most nem fog csodával határos módon felbukkanni, hogy megszabadítson ebből a rémálomból, amelybe csöppentem. Egyedül vagyok, mint a kisujjam, kiszolgáltatva ennek a kegyetlen, embertelen disznónak. 

- Most pedig jól figyelj! - ragadta meg ismét államat a férfi, hogy ránézzek. - Vagy jól viselkedsz, és a kedvemben jársz, vagy nem, de akkor biztosíthatlak, hogy sokkal rosszabbul jársz! 

- Mit akarsz? - szűrtem a fogaim között.

- Ó, tudod te azt nagyon jól - duruzsolta és szabad kezét rögtön a testem egy olyan pontjára helyezte, amitől elállt a lélegzetem és a félelmem nyomban megháromszorozódott. - Légy jó kiscica, és nem fog fájni... - suttogta a fülembe, miközben én a hirtelen rámtörő hányingeremmel küszködtem, meleg lehellete visszataszított és undorított. - ... annyira - tette még hozzá gonoszul. Rám nézett, osotba arcán ördögi, beteges vigyor terült szét. Minden bátorságomat összeszedve arcon köptem, mire éktelen dühbe gurult és lekevert még egy hatalmas pofont. Felrepedt az ajkam és meleg vér csordult le az államon. Előkapta fegyverét és a kard hegyét a torkomhoz tartotta.

- Még egy ilyen és nagyon megbánod! - fenyegetőzött vadul, aztán megtörölte az arcát. - Fogd erősen! - parancsolt rá a másikra és rám vetette magát. Tépni kezdte rólam megviselt ruhámat, ajkaival pedig enyém után kapott, s egy pillanatig sem habozott benyomulni nyelvével a számba. Tiltakozásul beléharaptam és le akartam lökni magamról, de hátracsavart karjaimmal semmire sem mentem. Dongsik torkából dühös kiáltás tört elő és rögtön megtorolta védekezésemet: koszos ujjaival hajamba markolt és meghúzta hosszú tincseimet, fájdalmas kiáltást váltva ki ezzel belőlem.

- Mit mondtam? - hörögte a fülembe. - Ereszd el! - tépett ki a másik karjai közül és lendületesen a szoba másik végébe taszított, le a földre, ami szalmával volt vastagon borítva. Beleestem, de végre nem fogott senki, így nyomban fel akartam tápászkodni, hogy menekülési lehetőséget keressek, de hiába - Dongsik már ott volt rajtam, a lábamnál fogva húzott vissza, megfordított és maga alá gyűrt. Nehéz testével a szalmának szögezett, most pedig a másik katona szegezte torkomnak a fegyvert.  - Ez volt az utolsó esélyed, Cicus! Ha nem maradsz nyugton, nem csak te bánod meg, de a kis barátod a fogdában is csúnyán megjárja!

Halálra rémülve kaptam rá a tekintetemet és egy szempillantás alatt megmerevedtem. Honnan tud Junmyeonról??

- Miről beszélsz? - nyögtem rettegve. Dongsik azonnal észrevette, hogy ezzel most megfogott.

- Nagyon jól tudod, miről beszélek - mondta halkan, de hangjából csak úgy csöpögött az önelégültség. - Ne játszd meg a hülyét, Cicus. Az a kis nyomorult ott a fogdában... Szóval választhatsz: vagy nyugton maradsz, vagy megöllek téged is és a kis barátodat is. Persze csak miután elintéztelek.

Nem, nem, nem, nem, ezt nem hagyhatom! Junmyeonnak nem eshet baja, azt képtelen lennék elviselni... A félelem teljesen elborította már az agyamat, nem tudtam józanul gondolkodni. Nem volt más választásom.

Nem mozdultam és Dongsik ezt úgy vette, hogy megadtam magam. Újra támadásba lendült és egy perc múlva megszabadított az összes ruhámtól, felfedve testemet. Évek óta nem látott senki meztelenül, és alig bírtam elviselni, ahogy a mocskos ujjaival olyan helyeken simogat, ahol még soha senki nem érintett meg. Iszonyodtam tőle, minden idegszálam tiltakozott durva érintése ellen, és nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek vergődni alatta és ne kiabáljak kétségbeesve segítségért. Állkapcsomat összeszorítva tűrtem, hogy meggyalázza testemet-lelkemet, miközben ezt még egy másik katona végig is nézte.

Nem bírtam elfojtani egy fájdalmas kiáltást, amikor széttárta lábaimat és habozás nélkül belém hatolt. Mocskosul vigyorgott, ahogy brutális módon mozogni kezdett, én meg minden egyes lökésnél a csillagokat láttam a fájdalomtól. Szorosan lehunytam szemeim, a gyötrelem miatt és azért, mert látni sem bírtam élvezkedő arcát. Úgy éreztem, az, hogy kínzott, csak még jobban felizgatta. Görcsösen markoltam a szalmát körülöttem, ami szúrta meztelen testemet, de ez volt a legkisebb bajom most. Dongsik egyre gyorsabban mozgott, egyre hangosabban zihált, én meg egyre nehezebben viseltem el az alfelemben tomboló fájdalmat. Lehunyt szemeim alól pár könnycsepp csordult ki a kín miatt, de nem akartam sírni, pedig legszívesebben hangosan jajgattam volna. Összeszorított fogsorral feküdtem alatta tehetetlenül, és úgy próbáltam elviselni az egészet, hogy a szeretteimre gondoltam: édesanyámra, aki még kiskoromban meghalt, édesapámra, a bátyámra, Junmyeonra, Jonginra...

Pár perc, pár óra, pár év múlva - ki tudja, teljesen elvesztettem az időérzékemet - Dongsik egy hangos nyögés után lelassult és pár utolsó lökés után megállt. A nyakamba lihegett, büdös leheletének következtében csaknem elhánytam magam. Minden izmom megmerevedett, mozdulni se bírtam. Dongsik elhúzódott és ledőlt mellém a szalmába. Valami meleg folyt végig az ágyékomnál, de nem tudtam odanézni, hogy mi az, mert a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet a sokktól.

Valaki halkan lélegzett mellettem. Lassan tértem magamhoz, és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és hogy mennyi idő telt el, mióta elájultam. Nem mertem kinyitni a szemem, továbbra is úgy tettem, mintha eszméletlen lennék, de éreztem, hogy már nem vagyok meztelen. Csak akkor hagytam abba a színlelést, amikor az a valaki hangosan felsóhajtott mellettem, és a hangjában felismertem Jongint. 

Megmozdultam és lassan felnyitottam pilláimat, hogy nyomban egy sötét szempárral találjam szembe magam, melynek tulajdonosa összevont szemöldökkel őrizte minden lélegzetvételemet.

Jongin.

- Hyeseul! Úristen, végre felébredtél! - kiáltott fel a fiú és hátrébb húzódott, hogy fel tudjak ülni, ha akarok. Elég zavaros volt még a fejem, de pár bamba pislogás, s némi mozgolódás hatására érzett fájdalom miatt az emlékek egyszerre elözönlötték az agyamat. Alsó ajkamon kellemetlenül húzódott a bőr, és a testem minden porcikájába hasogató fájdalom nyilallt. 

- Jongin...

- Ki volt az? - kérdezte a fiú élesen, és árgus szemekkel várta a választ. - Ki bántott? Egyáltalán mi a francot tettek veled? A karod csupa folt, holnapra tiszta kék-zöld leszel! Ki mert bántani?

Jongin egyre hangosabban beszélt és egyre idegesebb lett. Szerettem volna megkérdezni, hogy kerültem vissza a házába és hogyan került rám a ruhám, de Jongin szemlátomást nem tudta, mi történt velem. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, ami történt. Egyáltalán hogy lehet azt közölni valakivel, hogy ha az ember lányát a lehető legkegyetlenebb módon alázták meg? Ha erőszakkal vették el tőle azt, amit egy egészen más embernek szánt egészen más körülmények között? És végül, de nem utolsó sorban, ha a kérdező legjobb barátja taszított ebbe a helyzetbe? 

Egy percig csak némán néztem Jonginra, aki az aggodalom és düh keverékével a szemeiben várta válaszomat. Nem tudtam állni tekintetét, hanem meggyötörten lehajtottam a fejemet.

- Hyeseul, kérlek, mondd már el! Megőrülök a bizonytalanságtól! - túrt a hajába frusztráltan Jongin, de aztán a keze hirtelen megállt tincsei között. - Ő volt, igaz? - kérdezte olyan hangsúllyal, hogy nem lehetett kétségem afelől, kire céloz. - Dongsik, ugye?

- Jongin...

- Ugye? - Jongin ellentmondást nem tűrő hangja rávett, hogy végre választ adjak. Mindössze egy apró bólintás elég volt hozzá, hogy látványosan kiakadjon. Elfordult tőlem és úgy kezdett szitkozódni. - Az az utolsó barom, mocsok, szemét állat, ha a kezeim közé kerül, én.... Mit csinált? - fordult hirtelen ismét felém, szemében veszélyes tűz gyúlt. Felém lépett és leült az ágy szélére. Látva reakcióját csak még nehezebb volt elmondanom neki.

- Hyeseul, kérlek, mondd már el... Kérlek - szólalt meg Jongin, hirtelen halk és szelíd módon. A takarón nyugvó kezem felé nyúlt, hogy megérintsen, amire nem várt módon reagáltam: szinte pánikba esve húzódtam el azonnal előle, az ágy legmesszebbi sarkába menekülve. Jongin tágra nyílt szemekkel figyelte reakciómat, meglepte erőteljes elutasításom. - Hyeseul...?

- S-sajnálom - dadogtam erőtlenül. Nem akartam, hogy megérintsen, szinte féltem rőle. 

- Hyeseul, mit tett veled?! - szűrte a fogai közt Jongin, és majd felrobbant az ingerültségtől. - A parancsnok a kút mellett talált rád, ájultan, szétszaggatott ruhában, véres arccal! Megint rád talált és megvert? Ha? Mondj már valamit, az istenért!

- Nem - adtam be végül a derekam. - Megerőszakolt.

Még épp láttam, ahogy Jongin arca eltorzul a kitörő dühtől, aztán lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. A fiú eközben felpattant az ágyról és a hangokból ítélve felrúgta mindkét széket a szobában, miközben megállás nélkül szidta Dongsikot és fenyegetőzött, hogy mit tesz vele, ha a kezei közé kerül.

- Ezért most megfizet, de olyan drágán, hogy azt is megbánja, hogy megszületett!

Kipattantak a szemeim, ahogy rájöttem, mire készül. Épp a tőrét dugta a csizmájába, aztán gyors mozdulatokkal felcsatolta magára a kardját, és egyre hergelte magát.

- Jongin, ne! - szóltam rá, miközben készülődött. - Mit művelsz?

- Szerinted mit? Azt hiszed, ezt büntetlenül hagyom? Azt hiszed, csak úgy szemet hunyok afelett, hogy kezet emelt rád? Annak ellenére, hogy figyelmeztettem, te az enyém vagy?! Az a szemét aljadék nem ússza meg a bosszúmat, arról biztosíthatlak, Hyeseul!

- Ne, kérlek - esdekeltem neki, de meg se hallott. - Pont ezt akarja, hogy tajtékozva nekirohanj! Ne tedd ezt, még bajod esik! Ne csinálj butaságot, kérlek!

- Nem. Hagyom. Annyiban - tagolta Jongin, szemeiben halálos tűz égett, egész lénye gyilkos elszántságot sugárzott magából. - Megölöm - morogta és tiltakozásomra ügyet sem vetve, elhagyta a házat. Utána akartam menni, de az alfelembe hasító fájdalom miatt tehetetlenül görnyedtem vissza az ágyra.

Istenem, add, hogy ne történjen semmi rossz vele, kérlek... Nem bírnám elviselni még azt is, ha miattam esne bántódása.

15. rész

Hyeseul pov.

A csata másnapján nem esett szó köztünk az előző esti incidensről; Jongin reggel csendesen vált el tőlem, s nekem sem volt mondanivalóm.  A következő egy-két hét mondhatni eseménytelenül telt. Én továbbra is a konyhában dolgoztam, Jongin pedig a saját seregbeli feladatait látta el. Esténként fáradtan nyúlt el mellettem az ágyban, és egy eldünnyögött "jó éjt" után szinte azonnal elszunnyadt. Én azonban számos alkalommal hiába hevertem mellette, nem jött álom a szememre, pedig engem is kifárasztott a napi munka. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nagyon nehezen csitultak csak el gondolataim. Ezért inkább csak némán figyeltem a fiút, aki békésen szuszogott mellettem. A hely szűke miatt elég közel voltunk egymáshoz, így sokszor ütöttem el azzal az időt, hogy Jongin csak ilyenkor nyugodt arcát vettem szemügyre centiméterről centiméterre. Igaz, megtehettem volna, hogy befordulok a fal felé, így a hátamat mutatva neki, de nem vitt rá a lélek. Különben is, túl macerás lett volna és nem akartam őt felébreszteni a mocorgásommal.

A természet tényleg igazán kegyes volt hozzá, hogy ilyen vonzó külsővel áldotta meg - állapítotam meg magamban mindig. Sötét haja homlokába hullott, s én néha szinte késztetést éreztem rá, hogy elsimítsam a tincseket, de nem tettem. Nem akartam, hogy megint rám pirítson, hogy félreérthető jeleket küldök. Tekintetem sokat időzött orrának és állának tökéletes vonalán, lehunyt szemeit védő hosszú, fekete szempilláin. Mikor pillantásom dús, rózsaszín ajkaira esett, muszáj volt lehunynom a szemem.

Rendkívül össze voltam zavarodva. Időnként rámtört a bűntudat a csók miatt, mégis sokszor azon kaptam magam, hogy felidézem az érzést, ahogy Jongin puha párnái az enyémhez nyomódnak és ilyenkor rögvest összeugrott a gyomrom. Próbáltam elfojtani, de egy makacs kis hang a fejemben - mint valami bosszantó légy, ami folyton ott repked az ember feje körül, de képtelenség leütni - kitartóan azt bizonygatta, hogy igenis, élveztem azt a csókot. 

Az emlék időről időre felelevenedett bennem, én meg küszködtem az új nemkívánatos érzésekkel. Jongin nem próbált meg többször megcsókolni, amit felettébb értékeltem, figyelembe véve a kisebb háborút, ami a bensőmben dúlt.

Lassan be kellett látnom, hogy hiába próbálom tagadni, érzek valamit Jongin iránt is. Ezt persze neki nem kell tudnia. Senkinek sem kell tudnia.

Ahogy teltek a napok, Jongin sérülései szépen gyógyultak, szeme alatt azonban sötét karikák kezdtek megjelenni. Mindig korán kelt, és mikor este megjött, feszült volt és sokszor ingerült. Hiába kérdezgettem, nem volt hajlandó elárulni, mi a gondja, pedig világosan látszott, hogy valami nincs rendjén. Jongin amúgy sem volt az a fecsegő fajta, de rossz volt látni, hogy így bezárkózik előttem. Valami azt súgta, hogy most kivételesen nem én vagyok az oka hullámzó kedélyállapotának, de jó lett volna tudni, hogy mi. Talán gond van a seregben? Megint konfliktusa támadt a többi katonával? Szerettem volna segíteni neki, ha lehetséges, de nem nyílt meg nekem. Lehet, hogy elvesztette a bizalmát bennem? Megijesztett ez a lehetőség.

*

Két hét telt el a csók óta. Este volt már, egyedül munkálkodtam a kunyhóban a lámpás fénye mellett. Miközben vártam, hogy Jongin megjöjjön, megmostam az arcom, kifésültem a hajam és előkészítettem Jonginnak egy kis ételt, hogy azonnal nekifoghasson, ha megérkezik. Teendőim közben azon gondolkodtam, hogyan puhítsam meg kicsit, hogy végre elárulja, mi bántja.

Telt-múlt az idő, de Jongin sehol. Az asztalon heverő vacsorája lassan teljesen kihűlt, én pedig eluntam magam. Nagyot ásítottam és úgy döntöttem, nem várok rá tovább, hanem lefekszem egyedül.

Épp megfogtam a plédet, amivel takaróztunk, hogy kirázzam kicsit, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és a küszöbön megjelent egy alak.

- Háh - lépett be Jongin a házba és első pillantásra láttam, hogy valami nincs rendben vele. Az asztalhoz dülöngélt és levágta rá a holmiját, miközben érthetetlenül motyogott valamit a saját orra alá.

- Jongin? - szólítottam meg óvatosan és tettem felé egy lépést. Nyomban rájöttem, mi a helyzet, ahogy megcsapott a piaszag, ami a fiúból áradt. Jongin felém nézett, ahogy meghallotta hangomat és miután sikerült teljesen rám fókuszálnia, elöntött valami kényelmetlen érzés, pillantása ugyanis eléggé vad volt és keserű, ahogy megállapodott rajtam. 

- Ah, te is itt vagy - szólalt meg, nem éppen tisztán ejtve a mássalhangzókat. Nem tudtam, mire vélni a megállapítását, de nem is agyaltam rajta sokat.

- Jongin, te részeg vagy - adtam hangot előbbi megállapításomnak, és még mielőtt bármi mást mondhattam volna, ő közbevágott.

- Na ne mondd, tényleg? - röhögött fel a fiú, de a hangjában egy csepp jókedv sem volt. Ahogy megindult felém, eltűnt mozgásából a bizonytalanság és durván megragadta két karomat, hogy közelebb rántson magához. Nyugtalanságom egyik pillanatról a másikra csak nőtt; még sosem volt dolgom egy részeg Jonginnal, főleg nem egy agresszív részeg Jonginnal. - Gratulálok a felfedezéshez, kislány - duruzsolta a fülembe a fiú, s forró lélegzetét a nyakamon éreztem; mégis kirázott a hideg a hangjától.

- Mi történt? - kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, közben lassan, szelíden próbáltam eltolni magamtól a fiút, de nem hagyta; visszarántott magához és fejét a nyakamba fúrta, párnapos borostája szúrta érzékeny bőrömet.

- ... te is csak játszol velem, mindenki csak játszik velem - morogta mély hangon. Feje felemelkedett vállamról és tekintetét keményen az enyémbe fúrta. - De majd én megmutatom nektek! - mondta egyszerre hangosan és határozottan, szemében vad tűz szikrája villant és olyan erősen szorította karomat, hogy az már szinte fájt. Hirtelen felém hajolt és durván megcsókolt. Annyira váratlanul ért, hogy reagálni sem volt időm és mikor végre magamhoz tértem a sokktól, szabadulni akartam, de Jongin egyik tenyerével megfogta arcomat és nem engedett - erőszakosan nyomta ajkát az enyémre. Az ágy felé kezdett nyomni, én pedig elbotlottam a szélében és elestem, magammal rántva a fiút is. Felnyögtem, ahogy Jongin egész testének súlyával rajtam landolt és kiszorította belőlem a levegőt. 

- Jongin! - próbáltam eltávolítani magamról a fiút, de hiába - sokkal erősebb volt nálam és testével az ágynak szögezett. Teljesen elvesztette önmagát, vadul csókolt, ahol csak ért. Fogalmam sincs, mi ütött belé, és nagyon megijesztett a támadása. - Jongin, mit művelsz?!

- Csak elveszem azt, ami az enyém - mormolta a számba és újra rám vetette magát. Ami az övé? Mi van?? Nyelve akaratosan tört be a számba, mindenfajta ellenállásomat félresöpörve. Egyik karja elengedte enyémet és ruhán keresztül végigsimított felsőtestemen.

- Jongin, kérlek... - próbálkoztam újra, de meg sem hallotta, amit mondtam. - Miért... miért csinálod ezt? - nyögtem fel. Reszketni kezdtem a félelemtől és kétségbeestem. Jongin, az egyetlen olyan ember, akiben itt megbíztam, rám támadt. Mit tettem, amiért így bánik velem?

- Végül is, az ágyasom vagy! Azt csinálok veled, amit akarok! - köpte dühösen, választ adva előbbi kérdésemre, de teljesen elhűltem. Nem foglalkozott reakciómmal, hanem mindennemű óvatoskodás nélkül vadul kezdte rángatni a ruhámat, abban a reményben, hogy leszedi rólam. Megpróbáltam ellökni a kezét, elérve vele, hogy megragadja csuklómat és leszorítsa fejem mellé a párnára. Hagyta a ruhámat, inkább újra durva csókokkal halmozott el, de most a nyakamat támadta velük, miközben erővel helyet csinált magának lábaim között. Bennem rekedt a levegő egy pillanatra, amikor csípőjével lökött egyet, hogy ágyékaink érintkezzenek.

- Jongin, ne tedd ezt, kérlek - kérleltem újra, de nem reagált. - Kérlek...

- Az enyém leszel - mondta eszelősen, és újra bepróbálkozott a ruhámmal. Félig kibomlott a felső része, és a fiú mohón húzta le vállamról az anyagot, hogy ott is megcsókoljon. Felsírtam kétségbeesésemben és tehetetlenségemben. Tényleg az utolsó ember is ellenem fordul? Már nem elég, hogy más is a vesztemre pályázik, most még Jongin is rám támad? Pont azt teszi, amit megígért, hogy nem fog? Elege lett belőle, hogy visszautasítom és úgy döntött, erővel veszi el azt, amit máshogy nem tud? Lerítt róla, hogy dühös, nagyon dühös, és rajtam vezette le. Nem akartam elhinni, hogy képes ez tenni, hogy képes ennyire eszelősen viselkedni, hogy Dongsik mellett...

- ... már te is bántasz? - nyöszörögtem, amivel nem várt hatást értem el. Jongin azonnal megdermedt szavaim hallatán. Ajkai épp megint a nyakamnál jártak, amikor ez kicsúszott a számon, így másodpercekig tökéletesen hallottam éles lélegzetvételét. Aztán a feje lassan felemelkedett és rám nézett; én pedig egy hihetetlenül rémült szempárral találkoztam.

- Bocsáss meg - suttogta alig hallhatóan, íriszeiben a nyilvánvaló bűnbánat megjelenésével. - Bocsáss meg - ismételte meg. Remegni kezdett, de felemelkedett rólam és leszállt az ágyról. Ott hagyott egyedül, én meg döbbenten néztem utána. Kilépett az ajtón, aztán hangos csobbanást hallottam, majd víz csorgását és prüszkölő hangokat. 

- A rohadt életbe - szitkozódott magának a fiú. Gyorsan összehúztam magamon a szétment ruhámat és felpattantam az ágyról. A látvány, ami fogadott akár komikus is lehetett volna, de ebben a pillanatban semmi nevethetnékem nem volt. Jongin az ajtó melletti esőgyűjtő hordó szélének támaszkodott két karjával, a fejét pedig fölé tartotta. Hajából patakokban csurgott a víz, mivel az imént dugta bele a hordóba az egész fejét. Visszahátráltam a házba, ahogy megmozdult, hogy kicsavarja hajából a vizet. Mikor ezzel végzett, rám se nézve bejött és egy törölközővel kezdte szárítgatni magát. Szótlanul figyeltem őt, ahogy végül még mindig vizes, de már nem csöpögő hajjal levetette magát az ágya egyik szélére, a lehető legtávolabb tőlem. Előrehajolt és arcát tenyerébe temette; már józan volt.

Annyira elveszettnek tűnt, ahogy ott ült, hogy képtelen voltam rá haragudni az iménti miatt. Rájöttem, hogy nem miattam van az egész, valami egész más baja van. Bántja valami. Valami, amit nekem sem mondott el eddig. Valami, amit eddig magában tatott, de ma este kitört belőle, miután helytelen módon az alkoholba próbálta fojtani gondjait. Óvatosan, halkan lépdeltem oda hozzá és leültem mellé, mire felrebbent és el akart húzódni.

- Mi a baj? - fogtam két kezembe az övéit. Érintésem meglepte Jongint; éreztem, hogy reszket. Még sosem láttam őt ennyire védtelennek. 

- Bántottalak - szólalt meg rekedten, önváddal a szemében.

- Nem, Jongin, nem erre gondoltam - ráztam a fejem. - Mi történt, hogy... - megakadtam a kérdés feltevése közben és inkább határozatlan mozdulatot téve próbáltam utalni az előbbiekre. 

Nem felelt, hanem elfordította a fejét. 

- Jongin... hé - noszogattam halkan, kedvesen, hogy mondja el. - Nekem elmondhatod.

Visszanézett rám, sötétbarna szemei gondterhelten, tompán fénylettek. Lenézett összekulcsolt kezeinkre és nagyot sóhajtott.

- Az apám - bökte ki és nem kerülte el figyelmemet a hangjában bujkáló keserű él, ahogy a tábornokot említette.

- Mi van vele?

- Azt hiszi... szerinte nem végzem jól a munkámat - mondta és dühösen összeszorította állkapcsát.

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem rá, mert nem egészen értettem.

- Azt állítja, hogy nem veszem komolyan a háborút és a feladataimat, meg hogy nekem nem is fontos ez az egész - magyarázta és éreztem, hogy beszéd közben megint kezd felmenni benne a pumpa.

- Nyugalom - simítottam végig a kezén nyugtatólag. Nem érdekelt most a távolságtartás, mellette akartam lenni. - És... igaza van?

- Nincs! Vagy...  Igen. Nem.. Nem tudom! - tört ki a fiú frusztráltan. - Én mindent megteszek, amit akar, de ő elvárja tőlem, hogy még élvezzem is! Elegem van belőle, hogy folyton az ő szentbeszédeit kell hallgatnom! Az egész egy nagy ostobaság úgy, ahogy van! Annyira...

- Jongin - mondtam a nevét, ő meg rám emelte bús tekintetét.

- Meg tudsz bocsájtani? - tért el hirtelen a témától, ahogy néztük egymást. - Akkora barom vagyok... Azt se tudom, mit művelek, csak rombolok. - Kihúzta remegő ujjait a kezemből és gyöngéden a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Ösztönösen behunytam a szemem, ahogy végigsimított fülemen; élveztem az érintését.

- Hát persze - leheltem, aztán nagyot nyelve visszatértem az előző témához. - Megértelek, hogy ideges vagy apád miatt. Nekem sem tetszene, ha így bánnának velem.

- Utálom ezt az egészet - borult el ismét a fiú hangulata, pedig felcsillantak a szemei annak hallatán, hogy nem neheztelek rá amiatt, hogy majdnem erőszakott tett rajtam. De képtelen voltam haragudni rá, mikor ennyire összetörten kuporgott előttem. Talán még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz lelkileg, még sosem nyílt meg előttem ennyire, még sosem éreztem azt, hogy tenni akarok érte valamit, hogy jobb legyen neki, és hogy mellette akarok lenni.

Meg akartam őt vigasztalni, valami olyasmit akartam mondani neki, hogy rám számíthat, én itt vagyok neki, de képtelen voltam hangos szavakba önteni a gondolataimat, így csak megszorítottam a markomban maradt másik kezét és csak annyit suttogtam, hogy sajnálom.

Aznap éjjel úgy aludtunk el, hogy Jongin a derekamat ölelte és én boldog voltam.

*

- Gyere velem! - tűnt fel másnap délben a konyhán Kyungsoo. Épp zöldséget hámoztam, amikor megjelent. - Jongin hív.

- Mit akar ilyenkor? - kérdeztem.

- Nem tudom, nekem is csak valaki máson keresztül üzent - vont vállat Kyungsoo érdektelenül, aztán türelmetlenkedni kezdett. - Na gyere már!

- De... Na jó - tettem le a kést és lekaptam magamról a kötényt. Kyungsoo intett a konyhai őröknek, megfogta a karomat és kivezetett a konyhából.

- Tudok magamtól is menni - jegyeztem meg csipkelődve.

- Tudom, ez csak a látszatnak szól - felelte a nagy szemű ifjú, és nem engedett el, míg oda nem értünk, ahová igyekeztünk. Ismerős volt a hely és hirtelen ráeszméltem, hogy az előtt a ház előtt vagyunk, amiben egyszer találkozhattam Junmyeonnal.

Megdobbant a szívem, ahogy arra gondoltam, hátha megint... Ne éld bele magad! - parancsoltam azonnal magamra.

A ház előtt egy magas, tagbaszakadt katona várakozott, akit eddig még sosem láttam. Elénk sietett és rögtön karomba markolt erős kezével.

- Itt vagyunk - mondta Kyungsoo a másiknak, aki nem volt túl szimpatikus nekem.

- Végre - felelte az erős markú. - Mehetsz is a dolgodra.

- Szívesen - mormogta Kyungsoo kelletlenül és búcsút intett nekem. A katona megvárta, míg Kyungsoo eltávolodik tőlünk és csak akkor fordult a ház bejárata felé. 

- Befelé! - mordult rám, rajtam meg kezdett eluralkodni valami rossz érzés, hogy rossz kezekbe kerültem. Mielőtt bármit is tehettem volna, a bejárat kinyílt előttem és belöktek a házba, aztán hangosan csapódott az ajtó mögöttem.

- Szia, Cicus - hallottam meg egy hangot a ház belsejéből, és rögtön megfagyott ereimben a vér.

14. rész

Hyeseul pov.

- És te... Te is harcolsz? - kérdeztem.

- Természetesen - bólintott a fiú.

- Ne menj!

Nem tudom, kit leptem meg jobban a tiltakozásommal, Jongint vagy saját magamat, mindenesetre döbbent képpel bámultunk egymásra egy pillanatig.

- Hogy? - kérdezett vissza Jongin meghökkenve. - Ne menjek?

Alsó ajkamat beharapva néztem fel a fiúra, akinek arca még mindig csak centiméterekre volt az enyémtől. Sötét szemei magyarázatomra vártak, én viszont csak álltam előtte megkukulva. Jongin végül ráunt, hogy nem szólalok meg. Fura módon egy-kettőre eltűnt előbbi komor hangulata és az a magabiztos mosolya jelent meg az arcán, amivel bármelyik lányt levehette volna a lábáról.

- Csak nem aggódsz értem? - kérdezte kihívóan, mélyen a szemembe nézve.

Most mit mondjak neki? A helyzet az, hogy azt hiszem, erősen beletrafált az igazságba. Igen, aggódnék érte, ha elmegy egy csatába, ahol emberek fognak meghalni és talán ő sem lesz kivétel. Talán ideje volt belátnom, hogy Junmyeontól függetlenül igenis számít nekem Jongin is, nem is keveset. Akármit is tesz, nem tudom őt figyelmen kívül hagyni. Kedvelem őt.

- Talán - ismertem be tétovázva.

- Talán - ismételte Jongin és elnevette magát. - Egyelőre ennyi is elég nekem - motyogta halkan, talán nem is nekem szánva és leeresztette karjait fejem mellől, hogy eltávolodjon tőlem.

- De figyelj - ragadtam meg egyik kezét és visszahúztam őt, figyelmen kívül hagyva azt, hogy vajon mit értett az alatt, hogy "egyelőre". Ezen ráérek később is rágódni. - Tényleg ne menj!

- Már hogyne mennék! - vágta rá a fiú.

- De hát azt mondtad, te nem vagy oda ezért - érveltem, de Jongin elkomolyodó arca láttán tudtam, hogy hiába próbálok ezen vitázni.

- Nem is, de háború van, Hyeseul - magyarázta Jongin. - Én pedig a tábornok fia vagyok. Ez a kötelességem.

- Értem - adtam meg magam, pedig szívesen vitatkoztam volna még vele az egész háborúnak az értelmetlenségén. Azon, hogy vajon hány ártatlan ember pusztul el az uralkodó hatalom- és birtoklási vágya miatt. De nem tettem. Épp eleget veszekedtünk az utóbbi időben, nem akartam haragban elválni tőle, főleg most, hogy azt sem tudtam, két nap múlva mi lesz velünk. Főleg vele.

- Fáradt vagyok, aludjunk - ásította Jongin, miközben nekiállt levetni magáról az alváshoz fölösleges ruhadarabjait. Hajamhoz nyúltam és kihúztam belőle a mostanra kissé meglazult szalagokat. Lassan, gondosan húzogattam végig hosszú tincseimen a Jongintól kapott fésűt, majd visszatettem azt a polcra és bebújtam az ágyba. Jongin csakhamar mellém került, és szokásához híven arcomat kezdte pásztázni. Most az egyszer nem bántam, sőt, én is csillogó szemeibe bámultam. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, békés csend telepedett közénk.

Az odakint zenélő tücskök ciripelését hallgattam, s közben figyeltem Jongin arcának minden egyes rezdülését. Végül a fáradtság erőt vett rajtam, s a közelgő csata miatti aggodalmaim közepette lassan elnyomott az álom.

Két nappal később

Egész nap képtelen voltam a dolgomra koncentrálni. A tábor szinte kiürült, ahogy a sereg még jóval napfelkelte előtt elmasírozott. Alig pár katona lézengett, akik vigyáztak a foglyokra. Ma nem volt ebéd, estére viszont visszavártuk a hadat, így a szokásosnál jobb vacsorát kellett készítenünk. Bár Jongin szerint a sereg a legutóbbi támadás óta kiegészült új emberekkel, azt mégsem lehetett tudni, hogy mekkora létszámra számítsunk pontosan. Engem mindössze egyetlen ember visszatérte érdekelt és az aggodalom egész nap nem hagyott nyugodni.

- Mennem kell - erősítette fel magára Jongin a frissen megélezett kardját és tett egy lépést felém. - Légy jó.

Bólintottam egy aprót, és mondani akartam valami búcsúzásfélét, de Jongin hirtelen mozdulata belém fojtotta a szót. Épphogy csak megfogta a kezem és enyhén megszorította. Olyan volt mintha ő bátorítana engem, pedig épp fordítva kellene lennie.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj - ült ki ajkára egy halvány mosoly.

- Csak gyere vissza. Egyben.

Este volt már, mire a sereg visszatért, győztesen. Megnyertek egy újabb csatát, de foglyokat ez alkalommal nem igazán ejtettek, épp csak az ellenállók életben maradt vezetőit hurcolták magukkal a táborba. Nem igazán örültem az egésznek, de a gyomromban lévő görcsöt mégsem a legyőzöttek iránti sajnálat és aggodalom okozta sajnos.

A fáradt, de diadalmas regiment kiéhezve esett neki a vacsorának. Eszembe jutott az első este, amikor a táborba kerültem és reszketve vártam a sorsomra. Nem voltak épp kellemes emlékek. Azóta legalább van egy ember, aki mellettem áll. De hol van ő? Már itt kellene lennie. Egészen belemerültem a gondolataimba, így észre sem vettem, hogy egyszerre Kyungsoo arca tűnt fel előttem.

- Hyeseul? Hahó - szólongatott a fiú, én meg merengésemből kizökkenve próbáltam összpontosítani a fiú arcára.

- Ah, Kyungsoo - sóhajtottam fel az ismerős és nem ellenséges arcot látva. Sértetlennek és teljesen egészségesnek tűnt. - Hol van Jongin?

- Gyere! - intett Kyungsoo, hogy kövessem, amit azonnal meg is tettem.

- Hol van Jongin? - tettem fel újból kérdésemet.

- Öhm... - köszörülte nyomban a torkát Kyungsoo és mintha zavarba jött volna. Szemöldökeim azonnal ráncba szaladtak, rosszat sejtettem. - A helyzet az, hogy nem tudom.

- Nem tudod? - kérdeztem vissza meglepve.

- Nem - rázta a fejét a fiú. - Jó ideje nem láttam őt... Nem láttam őt visszajönni a táborba. Kicsit aggódom érte - vallotta be a fiú, kezét tarkójához emelve, hogy megborzolja hátul a haját.

- Ugye... csak nem? - leheltem alig hallhatóan, de Kyungsoo-nak nem kellett visszakérdeznie, pontosan értette, mire céloztam. 

- Nem tudom. Elég nagy volt a kavarodás... - motyogta, de arcom láttán hamar elharapta mondatát és felvett egy bátorító mosolyt. Már majdnem ott voltunk Jongin kunyhójánál. - Ne aggódj, Jongin sokkal belevalóbb srác annál, hogy feldobja a talpát a harcmezőn.

Valami zavart nevetésfélét hallattam, aztán gyorsan elhallgattam. Ekkor elértük célunkat, Kyungsoo kinyitotta az ajtót és beengedett maga előtt.

- Maradj itt, várd meg őt. Nekem most mennem kell, még dolgom van - búcsúzott el hipp-hopp és otthagyott engem a bizonytalanság levében fődögélni.


[Zene]

Az egyik széken ültem mozdulatlanul, ahogy elteltek a másodpercek, percek és lassan egy egész óra azóta, mióta Kyungsoo elment. Odakint szép lassan besötétedett, de a tábor még koránt sem tért nyugovóra, hisz' meg kellett ünnepelni a győzelmüket. Nagy tábortüzek gyúltak, és ahogy a hangokból ítéltem, előkerült egypár hangszer valahonnan, így a felülkerekedett katonák győzedelmesen nótáztak a megérdemelt sörük mellett. Volt egy olyan érzésem, hogy a lányok ma sem alusszák végig az éjszakát. Nem volt kedvem megmozdulni, hogy meggyújtsam a lámpást, és felesleges is lett volna; várni a sötétben is tudok. Türelmetlenül vártam a kunyhó tulajdonosát, aki csak nem jött. Ezen a ponton egyszerűen már képtelen vagyok kizárni annak a lehetőségét, hogy valami történt vele, akármit is mondott Kyungsoo. Biztos vagyok benne, hogy Jongin okos és ügyes harcos, de a harcmezőn bármi megeshet. A bátyám is kiváló harcos volt, mégis meggyilkolták pár hónappal ezelőtt egy titkos rajtaütésen Jongin apjának emberei. Szomorú mosoly kúszott arcomra, ahogy eszembe jutott a bátyám. Tőle tanultam szinte mindent, amit a kardforgatásról tudok. Sajnos nem volt elég ideje rá, hogy mindent megtanítson nekem.

A hirtelen kivágódó ajtó húzott vissza a jelenbe. Nem kellett ahhoz lámpa, hogy tudjam, ki lépett be a házba. Testem magától pattant fel az ülőalkalmatosságról és egyből a fiú előtt teremtem.

- Jongin! - csuklottam a nevét és egyszerre azon kaptam magam, hogy rávetem magam a fiúra. Karjaimmal szorosan öleltem derekát, hogy megbizonyosodjam róla, egyben van.

- Ah - nyögött fel Jongin vehemenciámtól, ahogy nekicsapódtam. Fogalmam sincs, mi történt velem, egyszerűen csak elöntött a megkönnyebbülés, hogy láthatom őt. Arcomat szégyentelenül fúrtam nyakhajlatába, figyelmen kívül hagyva azt, milyen koszos a ruhája mai napjának viszontagságai következményeképpen. - Hé, beléd meg mi ütött, te lány? - szólalt meg Jongin, hangjában mosoly bujkált.

- Csak aggódtam érted - mondtam halkan; szám majdnem súrolta fülkagylóját, ahogy nyakába temettem arcomat -, egy kicsit.

- Egy kicsit, mi? - dünnyögte vissza és egyik kezét derekamra helyezte, mire nyomban visszahúzódtam az ölelésből. Arcát kezdtem szemügyre venni, amit vér, kosz és izzadság egyvelege lepett be. 

- Megsérültél - mutattam a homlokán díszelgő csúnya, véres vágásra mutatva. Ez volt a legkomolyabb sérülése, de volt még jó pár horzsolása elszórtan és a karján is éktelenkedett egy seb.

- Semmiség, túlélem - legyintett, de nem hagytam annyiban.

- Miért nem mentél el a gyógyítókhoz?

- Fontosabb dolgom is volt, mint pár karcolást babusgatni - mondta, majd megszabadult fegyvereitől és lerakta őket a megszokott helyükre. A vödörben lévő tiszta víz után nyúlt, de megakadályoztam.

- Majd én - előztem meg és rögvest lenyomtam őt a székbe. - Leápollak.

Meglepetésemre Jongin nem ellenkezett, hanem engedelmesen hagyta, hogy azt tegyem, amit akarok. Vizet öntöttem egy tálba, elővettem egy tiszta rongyot, az ápoláshoz szükséges egyéb dolgokat és az asztalra helyeztem őket, miközben Jongin feltűrte az ingje ujját, hogy hozzáférhessek a sebhez. Belemártogattam a rongyot a vízbe, kitekertem, majd óvatosan Jongin karjához érintettem, lemosva róla a vért és a piszkot. Kitisztítottam, lefertőtlenítettem és bekötöztem, mindezt egy szó nélkül. Jongin sem szólalt meg, csak figyelte, ahogy dolgozom. A közénk beállt csendben hallottam minden egyes lassú lélegzetvételét, láttam, ahogy mellkasa fel-le mozog, ahogy magába szívja az éltető levegőt. Karja végeztével gyorsan áttértem az arcára. Minél előbb be akartam fejezni ezt, ahogy rádöbbentem, milyen veszélyesen közel kerültem a fiúhoz - ráadásul én ajánlottam fel neki. Ugyanazt az eljárást alkalmaztam ábrázatán is. Először a kisebb horzsolásokat fertőtlenítettem le, majd hozzáláttam a homlokát elcsúfító vágás lekezeléséhez. Miközben kisöpörtem haját a homlokából, megfigyeltem szép arcát, mintha még sosem láttam volna, s szerencsémre még magyarázatot sem kell adnom, hogy miért vizslatom őt. Kénytelen voltam közelebb lépni a fiúhoz, hogy rendesen el tudjam látni a sérülését, s láttam, ahogy a fiú szemei nagyra nőnek közeledésemre. Mikor oda jutottam, hogy a fertőtlenítőszert az arcához érintettem, már nem velem törődött; piszkosul csíphetett neki, mert állkapcsa megfeszült és összeszorította szemeit, de egyetlen jajszó sem hagyta el ajkait. Csendben, férfiként tűrte, ahogy kínoztam őt. Amint végeztem, el akartam fordulni, hogy helyükre tegyem a dolgokat, de Jongin nem hagyott; karomnál fogva tartott vissza, sőt, még sokkal közelebb húzott, mint az előbb voltam. Egyszerre mintha sokkal magasabban lett volna a feje, talán mert jól kihúzta magát a székben; már majdnem felért hozzám. 

- Köszönöm - mondta olyan halkan, hogy egy lépéssel odébb talán már meg sem hallottam volna. Tekintete foglyul ejtette az enyémet, sötét szemei szinte szikráztak a félhomályban, színtiszta áhítatot vetítve felém. Képtelen voltam félrenézni, elvesztem bennük. Nem tudom, mi történt, de mintha megállt volna az idő; s várt volna valamire, hogy megtörténjen. A vérnyomásom az egekbe szökött; a fejemben kavargó gondolatokat a harsogó szívverésem nyomta el. Szinte attól féltem, hogy Jongin meghallja. 

Ebből elég volt - gondoltam, és nehezen, de elszakítottam pillantásomat igéző tekintetétől. Rossz megoldásnak bizonyult, mert nyomban félig elnyílt ajkai kerültek a látókörömbe. Sőt, mintha közeledtek volna felém! Tágra nyílt szemekkel pillantottam vissza a fiúra, aki eltökélten, mégis valahogy kedvesen nézett rám, ahogy milliméterről milliméterre csökkentette a köztünk lévő amúgy sem nagy távolságot. Megmerevedve álltam, s az égvilágon semmit nem tettem, miközben Jongin még jobban felegyenesedve közelített felém, végül ajkaimra tapadt. Automatikusan lehunytam pilláimat, és kétségem sem volt afelől, hogy Jongin is így tesz. Puha ajkainak érintését valami fura kábulatban érzékeltem csak, s megcsapott a fertőtlenítő csípős szaga, de még ez sem volt józanító hatással rám. Lassan, óvatosan csókolt, keze pedig gyengéden végigsimított karomon, fel egészen az arcomig, s azt kezdte cirógatni.

Valahol mélyen tudtam, hogy ez nem helyes, de mégsem állítottam meg, hagytam, hogy Jongin egyre inkább felbátorodva lepjen el csókjaival. Ám amikor merészen végig akart nyalni alsó ajkamon, visszatért belém az ész és ellöktem magamtól.

- Jongin, ne! - leheltem nagy kortyokban nyelve a levegőt. Jongin is szaporán lélegzett, s nem hagyott szabadulni, megint erősen tartott maga előtt.

- Miért ne? - kérdezte, s közben összefűzte ujjait az enyémmel, amit nagyon nem kellett volna.

- Tudod, hogy nem szabad - feleltem.

- Miért nem? - ismételte makacsul a kérdését Jongin.

- Nagyon jól tudod, hogy miért nem - sóhajtottam és lélekben felkészültem egy újabb vitára. - Nekem ott van J-

- Ne mondd ki a nevét - vágott a szavamba Jongin halkan, de határozottan. - Nem akarom megint ezt hallgatni.

- Akkor ne érd el folyton, hogy emlékeztetni kelljen rá!

Jongin kicsit eltolt magától és felpattant a székből, így most ő tornyosult én fölém.

- Talán nem kéne igencsak félreérthető jeleket küldened! - jelentette ki halkan, de keményen.

- Tessék? - kerekedtek el szemeim vádját hallván. - Félreérthető... jeleket?

Jongin nem válaszolt, csak jelentőségteljesen pillantott rám, én meg elgondolkoztam azon, amit mondott. Igaza volt. Az imént gátlástalanul a karjaiba vetettem magamat, amikor megjött. Hagytam, hogy megcsókoljon. Nem löktem el - vagyis nem löktem el elég korán.

- Én... - akartam volna magyarázkodni, de Jongin megint megelőzött.

- Miért csinálod ezt velem? - kérdezte komolyan, hangjában a szomorúság és az ingerültség keveredett. - Közel engedsz magadhoz, hogy aztán eltaszíthass újra és újra, miért? 

- Sajnálom - nyeltem nagyot, mert hirtelen kellemetlen gombóc keletkezett a torkomban. Lehajtottam fejemet, de Jongin mutatóujjával állam alá nyúlt, hogy ismét ránézzek.

- Az egyetlen dolog, amit akarok tőled... - mormolta lassan, bánatosan -, de te azt is megtagadod tőlem. 

- Mi lenne az az egyetlen dolog?

- Hát nem tudod? - billentette oldalra a fejét, s ajkára keserédes mosoly ült ki. Volt pár tippem, de egyiket sem akartam hangosan kimondani, így inkább hallgattam. Összeszorult a szívem érte. Nem akartam bántani őt, de nem tehetek úgy, mintha Junmyeon nem létezne, és nem is akarok úgy tenni. Ő az életem része és mindig is az lesz.

- Sajnálom - suttogtam újra és kihúztam kezemet az övéből. - Fejezzük ezt be, kérlek.

- Hát persze, menekülj csak - jegyezte meg Jongin keserűen. - Azzal nem oldasz meg semmit.

- Én nem menekülök - tiltakoztam, pedig tudtam, hogy igaza van.

Teljesen össze voltam zavarodva. Muszáj tisztáznom magamban a dolgokat, mert így csak ártok mindhármunknak. Két tűz közé kerültem és nem tudtam, mit tegyek, hogy oldjam meg a helyzetet. Az érzéseim kuszák és rendezetlenek voltak, a lelkem meg egy zavart romhalmaz, ami nagytakarításra várt.

Jongin pov.

Nők. Ki igazodik ki rajtuk.

Képtelen voltam kiismerni Hyeseult. Bármit teszek, állandóan a vőlegényével jön nekem, amiből már kezd nagyon elegem lenni. Olyan, mintha csak védőpajzsként használná, hogy legyen valami kifogása ellenem. Nagyon komolyan veszi őt, pedig vajon mennyi esélye lehet annak, hogy ők még egybekelnek? Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy sok.

Meguntam a semmittevést. Még sosem éreztem ilyesmit, még sosem volt senki ilyen hatással rám, mint ő. Fontos nekem ez a lány és nem akarom veszni hagyni őt. Kell nekem.

Készülj, Hyeseul, mert ezt nem hagyom annyiban. Nem menekülhetsz örökre az érzéseid elől.

13. rész

Hyeseul pov.

Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Hogy valóra válik a rémálmom.

Már megint ott találtam magam a fiatal lányok sorába állítva, miközben kivezettek minket a fogdából. Remegve kaptam a mellettem álló lányhoz, aki szintén falfehér volt a félelemtől és ugyanolyan kétségbeesetten kapaszkodott belém, mint én őbelé. Hamar rájöttem, hogy ő az a lány, akivel első este is támogatni próbáltuk egymást.

- Gyerünk, mozgás! - ösztökélt minket nagyobb tempóra a parancsnok, de senki sem vette a fáradságot, hogy önmagától rohanjon gyorsabban a pokol felé. - Mondom, mozgás! - taszított egyet a legelső lányon, aztán arcán megjelent egy kaján vigyor. - Ma éjjel ismét lehetőségetek lesz elszórakoztatni a katonáinkat. Vegyétek megtiszteltetésnek!

Felfordult a gyomrom a modorától. Undorító, hogy még mulatságosnak is találja a helyzetet. Nyilván neki is jut majd egy szerencsétlen lány, akivel elbánhat.

Lassan araszoltunk a katonák sátrai felé, ahol már látszott a nagy tábortűz és a körülötte lazsáló harcosok. Ha nem lett volna mögöttem is egy belőlük, aki rajtunk tartotta a szemét, valószínűleg megpróbálhattam volna meglépni, de így csak egy kiadós pofont kockáztattam és azt, hogy esetleg én kerülök elsőnek sorra, ha nem viselkedem.

Kérlek, kérlek, kérlek - fohászkodtam magamban valami csodáért, de a másodpercek teltek, az út fogyott a lábunk alatt, és az említett csoda egyre csak váratott magára. Végül siralmas kis csoportunk odaért a tűzhöz és a körülötte tartózkodók hangos üdvrivalgásban törtek ki jöttünkre. Röviden végignéztem a lányokon; mindenki arcán a félelem és a rosszul, vagy éppen egyáltalán nem titkolt undor tükröződött. A katonák viszont mind mohón, kiéhezetten villantották ránk magabiztos vigyoraikat, és roppant elégedettnek tűntek.

- Nézzétek, mit hoztam nektek! - kiáltotta a parancsnok, mire a katonák füttyögni kezdtek. - Egy kis kikapcsolódás éjszakára! Nézzétek, mennyi csinos példány! Ma nem fogtok unatkozni, annyi szent! 

Mintha ez egyszer már megtörtént volna - futott át az agyamon a keserű gondolat, ahogy eszembe jutott az első éjjel, amikor ugyanígy "éjszakai szolgálatra" vittek minket.

A mögöttem álló katona, aki hátulról ügyelt ránk, hirtelen erősen meglökött és csak nagy nehezen tudtam megállni, hogy ne hason csúszva landoljak a földön a katonák orra előtt, hanem csupán térdre estem. Felszisszentem, ahogy tenyeremmel felfogtam az esést és a talaj felhorzsolta érzékeny bőrömet. Harsány röhögésben tört ki az egész férfisereg, a lányok azonban néma csendben álltak, miközben a földön térdelve próbáltam megfékezni állkapcsom remegését. 

- Ki akarja a kicsikét? - hallottam meg a rókaképű parancsnok sunyi hangját. - Látjátok, a térden állás már nagyon jól megy neki! - harsogta röhögve, mire több helyről is hallottam a jelentkezők obszcén kijelentéseit, hogy mit tennének velem. 

Ez volt az a pont, ahol rájöttem és beletörődtem, hogy Jongin lemondott rólam. Elkövettem azt a hibát, hogy hozzászoktam ahhoz, ahogy Jongin kezelt és ezt vártam tőle mindig. Ő tulajdonképpen még mindig az ellenség oldalán volt, én pedig még mindig egy kis senki fogoly voltam. 

Nem tudom, miért utasított el engem, de ha még törődne velem, most nem itt lennék valószínűleg. De itt voltam és ennek tudatában legszívesebben elsírtam volna magam. Ehelyett próbáltam összeszedni a megmaradt büszkeségemet a porból, ahova estem és a helyzetemben lehetséges legméltóságteljesebb felállást bemutatni. Nem fogok félelmet mutatni. Nem érdemli meg egyik sem.

- Hé, ti meg mit műveltek? - szólalt meg hirtelen egy új hang a közelben, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Sebesen pördültem meg tengelyem körül, a testem szinte reflexből reagált hangjára. Jongin nem nézett rám, hanem a parancsnok felé sétált, aztán mondott neki valamit, de olyan halk volt, hogy egy szót sem hallottam belőle. A remény apró sugara éledt újjá bennem, hogy van kiút ebből az egészből, hogy bár hihetetlenül hangzik - de lehet megint ilyen szerencsém. Nem mertem túl korán örülni, visszafojtott lélegzettel figyeltem a parancsnok és Jongin kettősét, akik továbbra is beszélgetésbe merültek.

- Á, igen, a kis kedvenced, mi? Tudhattam volna - húzta mindentudó vigyorra ajkait a parancsnok, aki olyan hangerővel beszélt, hogy meghallhattam azt. Szavai hallatán a remény egyre erősebben pislákolt bennem. Végül a parancsnok intett egyet a fejével Jonginnak, aki egyenesen hozzám lépett és megragadta a karomat. Majdnem kiengedtem egy apró vinnyogást, ami megkönnyebbülésem jele lett volna, de sikerült visszatartanom.

- Sajnálom, srácok, de őt el kell vinnem - mutatott fel Jongin egy magabiztos mosolyt és közben átölelte derekam. - Ő az enyém.

Egyikük-másikuk csalódottan hörrent fel, de nem sokáig csüggedtek hiányom miatt, figyelmük hamarosan a többi lány felé terelődött. Eközben Jongin a társaságnak hátat fordított, elengedte derekamat és tenyerét az enyémbe csúsztatva tempósan vezetett a kunyhója felé.

Amint beértünk, rögtön elengedte a kezem és a lámpás után kezdett kutatni, hogy meggyújtsa. Rövid piszmogás után fény gyúlt, én pedig csak álltam az asztal mellett, mint a cövek. Még mindig remegtem, akár a nyárfalevél.

- Hé - szólalt meg halkan Jongin és odalépett hozzám -, jól vagy? - Megérintette a karomat és gyengéden letolt a székbe, hogy üljek. Elém guggolt és úgy nézett fel rám, miközben nagyokat nyeltem. Még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy ismét megmenekültem. 

Jongin nem mondott le rólam.

- Soha jobban - eresztettem ki egy reszketős kacajt.

- Beszélnünk kell - mondta Jongin és ahogy lenéztem arcába, újra a régi Jongin nézett vissza rám, nem az az ideges és dühös fiú, aki rám kiabált a múltkor.

- Beszéljünk - egyeztem bele, ahogy eszembe jutott, tényleg van egy rendezetlen ügyünk. Kissé zavarba jöttem, ahogy szemébe néztem és felidéződött bennem a múltkori éjszaka és az előzményei. Jongin soha nem tudhatja meg, hogy láttam őt.

- Először is, kérlek, bocsáss meg - kezdte mondandóját. Érdeklődve pillantottam rá, vártam, hogy folytassa. - Azért, ahogy viselkedtem... Khm, nos, aznap - jött zavarba egy kicsit és lesütötte szemeit. - Meg azért, hogy nem hívattalak.

Hosszasan, tűnődve néztem Jonginra. Meglepett, hogy képes volt szóbahozni ezt a kényelmetlen témát, igaz, számára is kínos volt erről beszélni. Ha még tudná, hogy éjjel ébren voltam... Én is el akartam felejteni, ezért inkább úgy döntöttem, nem ragozom a dolgot. Bólintottam egyet annak jeléül, hogy nincs gond.

- Őszintén szólva, szégyelltem magam, és úgy láttam a legjobbnak, ha egy kis időt külön töltünk - folytatta Jongin, továbbra is szemlesütve. - Történt valami az utóbbi pár napban, amiről tudnom kell?

Mielőtt választ adhattam volna, töprengtem egy kicsit, mit mondhatnék neki. Eszembe jutott a többi lány, és az ő sorsukra gondolva nem éreztem úgy, hogy jogom lehetne panaszkodni.

- Semmi - ráztam végül a fejem, de Jongin észrevette habozásomat.

- Biztos?

- Biztos - erősítettem meg, de aztán alig hallhatóan valami mégis kicsúszott a számon. - Miért pont most?

- Most mi?

- Most bukkantál fel majdnem egy hét elteltével - kérdeztem rá, ha már nem tudtam befogni.

- Baj? - lett Jongin hirtelen kissé gunyoros. Felállt guggolásából és úgy nézett le rám. - Élvezted a társaságukat? Szívesen maradtál volna továbbb? - intett fejével az ajtó felé.

- Nem - vágtam rá hidegen. - Csak kérdeztem...

- Hiányoztam? - mosolyodott el ekkor szélesen, magabiztosan. Hitetlenül néztem rá; a hangulatváltozásait nehéz volt követni. Ezt ki nem állhattam benne: az egyik pillanatban még szégyellősen, szemlesütve kér elnézést tőlem, a másikban meg megint a csipkelődő, hűvös alak. 

- Én csak... Féltem egy kicsit nélküled - vallottam be végül mégis, megszegve a két perccel ezelőtt felállított szabályt, hogy nem panaszkodom.

- Mitől féltél?

- Pont attól, ami akkor történt volna, ha ma este két perccel később érkezel - feleltem, és láttam, hogy Jongin szeme megcsillan a sötétben.

- Emiatt igazán felesleges volt félned - tárta szét karjait úgy, mintha ez teljesen magától értetődő volna. - Pontosan tudtam, hogy ma este lesz.

- Én meg pontosan nem tudtam! - hápogtam meglepődve és felpattantam a székből. - Mégis honnan kellett volna tudnom?!

- Komolyan azt gondoltad, hogy otthagylak? - csattant fel ekkor, hangjának volt egy kis sértett éle. - Azok után, ahogy eddig voltunk, tényleg elhitted, hogy hagyom, hogy bajod essék?

- Tudod, pont ez a baj, Jongin! Fogalmam sincs! - vágtam vissza azonnal. - A hangulatváltozásaidtól a falra mászom! Mikor már azt hittem, hogy nagyjából tudom, mire számíthatok tőled, akkor egyszer csak megbolondultál és kiabáltál velem, aztán meg napokig nem hívattál. Kiszámíthatatlan vagy és folyton teszel valami olyasmit, amire nem számít az ember!

- Jól van, akkor tudod mit? - mászott a képembe Jongin a kis kifakadásom után csipkelődve. - Amennyiben problémád van a személyemmel meg azzal, amit teszek, nyugodtan hagyd el a házat. Isten ments, hogy feltartóztassalak! Odakint biztos sokkal jobb barátokra lelsz majd, nekem meg eggyel kevesebb gondom lesz!

- Aha, szóval csak egy gond vagyok neked, ugye? - sziszegtem felé, dühbe gurulva előbbi bántó szavaitól. - Akkor miért mondta Kyungsoo, hogy kedvelsz? Miért teszed ezt értem? Miért nem dobsz ki közéjük?! - Hangom akaratlanul is felerősödött kissé, pedig nem akartam kiabálni. Karba tett kézzel, felhevülve bámultam rá, miután hozzávágtam kérdéseimet; Jongin viszont egyszerre nem tűnt dühösnek - hosszan, behatóan fürkészte arcomat, mielőtt válaszolt.

- Mert vonzódom hozzád.

Éreztem, hogy vér szökik az arcomba és melegem lett közelségétől.

- Látod, már megint azt csinálod - nyögtem fél perc kínos csend után, ami alatt Jongin mohón leste reakciómat.

- Micsodát? - billentette meg fejét enyhén.

- Kiszámíthatatlan - formáltam ajkammal a szót, mire Jongintól csak egy félmosolyt kaptam válaszul.

- Egyébként meg mit számít az egész? - hátrált el végül a fiú és hátat fordított nekem. Lassan levette fegyverét az övéről, lerakta a helyére és odalépett a vizes tálhoz. - Te úgysem viszonzod.

- Örülök, hogy te még nálam is jobban tudod, hogy mégis mit érzek - feleltem epésen.

- Miért, talán nem így van? - nézett rám kérdőn. - Úgy tudom, neked ott az a másik.

- Az a másik - léptem felé felpaprikázva szóhasználatától -, a vőlegényem, Junmyeon.

- Persze, hogy is felejthettem el! - forgatta szemeit unottan, a hangja merő gúny. - A vőlegényed.

- Hogyha Junmyeon ennyire zavar téged - közelítettem felé továbbra is, miközben egyre jobban felment bennem a pumpa a tiszteletlenségétől -, akkor mégis mi a jó fenének kerested meg őt, ha? Tulajdonképpen senki sem kért rá!

- Talán akkor elnézést kellene, hogy kérjek érte? - pimaszkodott.

- Komolyan kérdeztem!

- Fogalmam sincs! Érted?! - tört ki Jongin felindultan. - Lehet, hogy nem is kellett volna megtennem! Tulajdonképpen, már meg is bá-

Előbb cselekedtem, mint ahogy gondolkodtam. A következő pillanatban ugyanis azon kaptam magam, hogy a tenyerem nagyot csattan az arcán. Megszeppenve néztem a kezemre, aztán Jonginra, aki színtiszta haraggal a szemében pillantott rám, amitől egy pillanatra megijedtem. Megindult felém, mire automatikusan léptem hátra előle. Hátam hamar a falnak ütközött, Jongin pedig erőteljesen vágta a függőleges felületnek ökleit, közrefogva ezzel arcomat. Szemei fenyegető villámokat szórtak felém, feje egyre közelített enyémhez, miközben én nyugtalanul vártam, hogy most mi fog történni. Ajkai végül pár milliméterre tőlem álltak meg és így, ilyen közelről elképesztő látvány volt még ebben a feszült pillanatban is.

- Ezt többé ne - morogta figyelmeztetően; hangja halk volt, de kemény akár az acél. Buzgón dobogó szívvel álltam tekintetét, ugyanolyan éles pillantással néztem vissza rá, amellyel ő engem illetett. Engem aztán nem fog megfélemlíteni! Egy hosszú percig néztünk farkasszemet egymással és én nem hátráltam meg. Tudnia kellett, hogy Junmyeonnal kapcsolatban nem nyitok vitát és nem hagyom, hogy egyetlen tiszteletlen szóval is illesse. - Csak örömet akartam neked okozni, már mondtam  - folytatta ugyanolyan hangon. - De ha továbbra is megkérdőjelezed azt, amit érted teszek, talán fel kéne hagynom vele.

- Én... - kezdtem volna, de Jongin simán a szavamba vágott.

- Mondani akartam valamit - mondta, és az arca teljesen kifejezéstelen volt közben. Lassan pislogott egyet és kivárt egy kicsit.

- Mit? 

- Holnapután újabb csata lesz - közölte tárgyilagosan. - Szóval aznap nem leszek itt. Gondoltam, jó, ha tudod.

Elakadt lélegzettel meredtem rá a hír hallatán. Megint támad a sereg? Újabb csata, újabb szétrombolt életek, újabb áldozatok.

- És te... Te is harcolsz?

- Természetesen - bólintott a fiú.

- Ne menj!

12. rész

Hyeseul pov.

Rettegtem a reggeltől.

Rettegtem attól, hogy Jongin szemébe kell majd néznem és úgy tennem, mintha mi sem történt volna. Mintha nem láttam volna őt az éjjel.

Jongin szerencsére nem közelítette meg az éjszaka az ágyat. Zaklatottságomban sokáig képtelen voltam elaludni és mikor végre sikerült elszundítanom, már szinte világosodott az ég alja. De nem sokáig pihenhettem; álmomból az ajtó csapódása vert fel, majd széknyikorgás ütötte meg a fülemet, ahogy valaki leült. Jongin volna az? 

Szorongani kezdtem a gondolatra, de ez fölöslegesnek bizonyult, mert ahogy felálltam az ágyból és kiléptem a függöny mögül, az a fiú nézett fel rám, aki a múltkor is átkísért a konyhába. Kyungsoo, ha jó emlékszem.

- Jó reggelt! - nézett rám a fiú nagy szemeivel, miközben én kiengedtem egy megkönnyebbült sóhajt. - Valami baj van? - húzta fel rögtön a szemöldökét.

- Hol van Jongin? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Dolga van és megint engem kért meg, hogy őrködjek - felelte Kyungsoo, én pedig csendben tudomásul vettem és vettem a bátorságot, hogy a vizes lavórhoz lépjek, de közben végig magamon éreztem a fiú tekintetét. Felemeltem a kancsót a földről és a tartalmát a lavórba öntöttem, majd belenyúltam és bemázoltam vele az arcomat. Jól esett a langyos víz így alvás után, egészen felüdültem tőle.

- Mondd csak, minden rendben? - kérdezte egyszer csak Kyungsoo, aki türelmesen várta, hogy rendbe szedjem magam. Kérdésének hallatán egy apró kacaj hagyta el ajkaimat; sokkal inkább kínomban, sem mint jókedvemben nevettem.

- Őszintén szólva, semmi sincs rendben, de gondolom, most nem erre vagy kíváncsi - feleltem, miközben összefontam karjaimat a mellkasomnál. - Miért kérdezed?

- Jongin furán viselkedik, és kicsit aggódom érte - magyarázta Kyungsoo. - Ezért kérdezem, történt valami köztetek? Tudom, ehhez semmi közöm, de ő a barátom és a legjobbat akarom neki. Látom rajta, hogy valami baja van...

- Miből gondolod, hogy velem kapcsolatos a problémája? - kérdeztem, amivel egy pillanatra megleptem Kyungsoo-t, aki oldalra hajtotta a fejét egy kicsit.

- Nem tudom - válaszolta a fiú meghökkenve, elgondolkodva kérdésemen. - Csak sejtem. Jongin sokat megoszt velem, de most nagyon titkolózik valamiért... 

- Akkor miért nem kérdezed őt? - mutattam rá a legegyszerűbb megoldásra.

- Már megtettem, de azt a választ kaptam, hogy nincs semmi baja - vont vállat a fiú. - Ja, ez a tiéd. Jongin megkért, hogy adjam oda neked - nyújtott felém valamit, mire odaléptem hozzá.

Egy hajkefe volt. 

Újabb jele Jongin gondoskodásának. 

- Köszönöm - vettem el Kyungsoo-tól a fésűt egy gombóccal a torkomban. Kezdtem teljesen összezavarodni a Jongin iránti érzéseimmel kapcsolatban. Sok kis apró tettével kötelezett folyamatosan hálára, mégis tegnap megijedtem tőle. Nem bántott - mégis az, amit láttam, nem olyasmi volt, aminek szem-és fültanúja akartam lenni. Gondolataimba merülve kezdtem húzogatni hajamon a kefét, s hamarosan Kyungsoo köhécselése hozott vissza a valóságba.

- Nézd, Jongin kedvel téged - mondta komolyan, miközben tett felém egy lépést.

- Ezt ő mondta? - kaptam fel a fejem.

- Nem, de lerí róla. Mint mondtam, a legjobb barátom, vagyis elég jól ismerem. Soha nem foglalkozott még annyit lánnyal, mint most veled - közölte a fiú azt, amit eddig is sejtettem. Minden, amit eddig hallottam róla, egybevágott azzal, amit most Kyungsoo mondott. - Akkor?

Eszem ágában sem volt beszámolni a dolgokról Kyungsoo-nak. Még belegondolni is kínos volt a tegnap történtekbe, nem fogom még részletezni is.

- Nem történt semmi - jelentettem ki határozottan. Valójában, ehhez aztán tényleg semmi köze nem volt a fiúnak, bármennyire is voltak legjobb barátok. Talán Jongin van annyira felnőtt, hogy megoldja egyedül a problémáját.

- Rendben - mosolyodott el Kyungsoo, de nem tudtam eldönteni, hitt-e nekem vagy sem. Kezével az ajtó felé intett, mire letettem a kefét a polcra és elhagytam a házat. Nem hangzott el több szó köztünk, míg a konyháig értünk.

Ahogy közeledett az este, megint nyugtalankodni kezdtem, féltem a Jonginnal való találkozástól. Már késő délutánra járt; a konyhában már lassan véget ért a munka, mindent előkészítettünk holnapra. Már vártam arra, aki visszakísér Jongin lakjába, de teltek a percek és nem jött senki, amit furcsálltam. Elszöszmötöltem az evőeszközökkel, míg újabb tíz perc elteltével mégiscsak beállított valaki.

- Sorakozó! - kiáltotta el magát a szokásos parancsnok, aki hozni-vinni szokott engem. A többi lány és asszony rögtön teljesítette a parancsot, én viszont értetlenül néztem körbe-körbe. Ilyenkor már rég itt vannak értem. - Te is ott! - dörrent rám, mire összerezzentem.

- De engem Jongin-ssi... - próbáltam tudatni vele, hogy én nem a szokásos fogdában szoktam éjszakázni.

- Á, igen, te vagy az - mondta a parancsnok és sunyi mosolyra húzta ajkait, ami nagyon nem tetszett nekem. - Ma nincs szükség rád és a szolgálataidra - közölte enyhén gúnyos hanglejtéssel. - Leszel szíves beállni a sorba, most azonnal!

Összezavarodva álltam a sor végére, próbálva nem törődni a többi lány kérdő pillantásaival. Jongin nem hívatott? És mégis miért nem? - A gondolatok egymást kergették a fejemben, de sehogy sem tudtam megérteni az egészet. 

Eddig egy estén se hagyott magamra, mindig kéretett. Azt mondta, meg akar védeni és annak a legjobb módja, ha vele vagyok. Ennyire nem akar látni, hogy magamra hagy a fogdában?

Miután beértünk a női cellába, kerestem egy üres ágyat, ahova fáradtan lerogytam. Legszívesebben azonnal elaludtam volna, de a gondolat, hogy Jongin magamra hagyott, nem hagyott nyugodni. Mi van, ha megint felsorakoztatnak bennünket, mint az első éjjel és a katonák közé vetnek? Nagyon is meg volt ennek az esélye és rettegtem ettől. Ezerszer inkább néztem volna Jonginnal szembe, minthogy valami durva katona tegyen rajtam erőszakot, mert megteheti. 

Ahogy idáig jutottam, újabb dolog jutott eszembe és egy kissé elszégyelltem magam. Most, hogy nem találkozhatok Jonginnal, félek és csak a saját biztonságomra vagyok képes gondolni, mikor itt a többi fiatal lány valószínűleg ezerszer rosszabb dolgokat kellett, hogy átéljen, mint én. Ráadásul eddig megkönnyebbülés volt, hogy a tegnapiak után nem kell őt látnom - most, hogy fordult a kocka, mégis inkább vele lennék. Önző volnék? Vagy ez azt jelenti, hogy Jonginra csak addig van szükségem, amíg az előny számomra? Kihasználom őt?

Nem - ráztam meg a fejem. Jongin saját döntése volt, hogy nem bánt engem. Hogy' is használhatnám ki őt, mikor az ő parancsára visznek engem oda. Ha akarnék, se változtathatnék rajta, mert ez nem rajtam múlik, csakis rajta.

Hála az égnek, nem vezényeltek ki minket a katonákhoz, így volt időm, hogy a kényelmetlen fekvőhelyemen a fal felé fordulva elgondolkodjam a dolgokon - főleg Jonginon. Rájöttem, hogy azon a kevésen kívül, amit ő mondott nekem és amit róla hallottam más katonáktól, nem sok tényt tudok róla - olyan dolgokat viszont igen, amelyekről az ember nem beszélget általában. Olyan dolgokat, amelyeket csak akkor tudhat az ember, ha közel kerül a másikhoz - tudtam, milyen hihetetlen meleget áraszt magából, miközben alszunk; milyen hosszúak a szempillái, ha lehunyja lelkének tükrét; tudtam, milyen hangosan lélegzik alvás közben és azt is tudtam, mennyit forgolódik álmában. Csupa olyan dolog, amit nem kellett volna tudnom egy olyan férfiról, aki nem a hites férjem és ez kellemetlen tudat volt. Ezeket a dolgokat mind először Junmyeonnal és csak vele kellett volna megtapasztalnom. Vele akartam átélni. Nem volt helyes, ahogy történt, de így alakult.

A következő pár nap iszonyú lassan telt el. Nappal a konyhában dolgoztam, éjszaka a fogdában forgolódtam sokszor éjfélig. Jongin továbbra sem hivatott, s emiatt minden éjjel gyomorgörccsel vártam a legrosszabbat. 

Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, hogy egyik nap láttam Junmyeont. Épp megint a kútra küldtek vízért, amikor megpillantottam őt - és ő is engem. Egy percre arról is elfeledkeztem, hol vagyok és mit kéne csinálnom, csak az számított, hogy láthatom. Egészségesnek tűnt és rám mosolygott, ami erőt adott mindenhez. Egy csapat férfi rabot vezényeltek ki valamilyen munka elvégzésére, és ő is köztük volt; egy magas, erős katona vezette őket a tábor széle felé. Szemkontaktusunk pár röpke másodpercig tartott csak, aztán elfordult és követte a többieket.

Volt azonban valami más, ami nem kifejezetten növelte jókedvemet - néha elcsíptem pár elejtett megjegyzést a katonáktól rólam. Eddig az volt a nagy szám, hogy a tábornok fia minden éjjelt velem tölt, most viszont arról jártatták a szájukat, hogy vajon mit tettem, hogy kiestem a kegyeiből. Biztos nem végeztem jól a "dolgomat", ha ilyen hamar rám unt a "fiú". A csípős, gúnyolódó megjegyzések Jonginnal és velem kapcsolatban nem igazán izgattak fel, de sértették büszkeségemet. Persze, az utolsó dolog, ami itt bárkit is érdekelt, az az én büszkeségem volt. A többi lány esténként arról panaszkodott, milyen kegyetlenül bántak velük a katonák és őket hallgatva hálát adtam az égnek, hogy én nem az ő sorsukra jutottam.

Azonban ami késik, nem múlik.

11. rész

Hyeseul pov.

Egy énekesmadár igencsak korai dala lopakodott el a tudatomig, felébresztve ezzel engem mély álmomból. Lehunyt szemeim ellenére is érzékeltem, hogy odakint még alig pirkad, és hogy nem én vagyok egyedül ébren a szobában. Magamon éreztem Jongin pásztázó tekintetét, hallottam halk, egyenletes lélegzetét, de egyelőre nem akaródzott jelet adnom arról, hogy már nem az álmok mezején tengődöm. Addig akartam szundizni, ameddig csak lehetséges.

- Jó reggelt! - szólalt meg a fiú egyszer csak mellettem. Továbbra sem reagáltam, így pár másodperc elteltével Jongin halk kuncogását hallottam. - Tudom, hogy ébren vagy, Hyeseul. Lassan ideje felkelni.

- Mhhm - nyöszörögtem a párnámba fúrt arccal, és megpróbáltam a takarót még jobban a fejemre húzni, hogy kizárjam őt a világomból. 

- Hyeseul? - szólított meg fojtott hangon Jongin és hirtelen nagyon közelinek tűnt. Ijedten pattantak fel szemeim, mert elfelejtettem, hogy csak egy takarónk lévén, Jonginra is ráhúztam azt, egy sokkal intimebb környezetet teremtve ezzel körénk. Arca ijesztően közel volt, meleg lélegzete a bőrömet csiklandozta, sötétbarna haja lágyan omlott a homlokába. Pillantásom letévedt dús ajkára, és azonnal elöntött az érzés, hogy meg akarok halni a szégyentől. Rögtön a takaró után kaptam, de Jongin megelőzött és lefogta a csuklómat, hogy ne tudjak mozogni. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta; szemei játékosan csillogtak és nem eresztették el enyéimet.

- Engedj el - utasítottam a fiút, de meg se hallott, csak bámult rám továbbra is. Körülöttünk kezdett felforrósodni a levegő és egyre fogyott az oxigén a szűkre szabott légtérben. - Hé, Jongin, mit művelsz már, engedj el! - jöttem ki a sodromból, mert kezdtem iszonyú kényelmetlenül érezni magam ilyen közel hozzá. Főleg miután eszembe jutott a tegnapi nap. - Hallod?

Jongin nem felelt, de ujjainak szorítása végre enyhült, míg végül elengedett. Azonnal lerántottam a takarót kettőnkről és felültem, megkönnyebbülve attól, hogy arcom végre tisztes távolságba kerülhet a fiúétól és szabad levegőt szívhatok. Jongin kikászálódott az ágyból, és magára kapkodta ruháit, majd megmosta arcát abban a tál vízben, ami mindig oda van neki készítve reggelre. Én is rendbe szedtem magam, amennyire lehetséges volt az állapotomban, ami - valljuk be - nem volt már túl rózsás. Sóvárgó pillantást vetettem Jongin mosdóvizére, amit a fiú is észrevett. 

- Hyeseul? Mit bámulsz?

- A mosdóvizedet - feleltem fáradtan és lapos hangon, mire Jongin felvonta a szemöldökét. Egy gondolat, vagy inkább kérés fogalmazódott meg bennem, amit azonnal ki is mondtam. - Figyelj, nem lenne lehetséges, hogy... persze lehet, hogy pofátlan kérés, meg minden, de... csak annyira rémesen érzem magam már így, hogy...

- Nem térnél a lényegre? - vágott a szavamba a fiú határozottan.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy nem mosakodhatnék-e meg én is valahogyan - motyogtam lehajtott fejjel, szégyenkezve, de Jongin szerencsére meghallotta, és nem kellett elismételnem.

- Oh! - akadt benn Jonginban a levegő meglepettségében, ahogy meghallotta a problémámat. Zavartan pislogott párat, aztán lassan bólogatni kezdett.

- Öhm... persze, izé... Hogy gondoltad...?

- Hát szóval én.. csak már napok óta nem volt alkalmam tisztálkodni, és... persze, tudom, hogy rab vagyok meg minden, de ööö... - hebegtem össze-vissza elvörösödve. - Ha nem túl nagy kérés...

- Megoldjuk - mondta Jongin, aztán megfogta a csuklómat és kivezetett a házból. Nem mertem ránézni zavaromban, és ő sem pillantott rám, míg a konyhába vitt. - Délután hamarabb jövök érted - mondta halkan, mielőtt átadott volna az ottani őröknek. Bizonytalanul haraptam alsó ajkamba, ahogy a fiú távolodó alakja után néztem. Aztán a magas, fekete katona megragadta a karomat és enyhén taszított egyet rajtam, hogy menjek a helyemre és lássak munkához.

- Itt vagyunk - állt meg Jongin és kilépett a fák árnyékából. Egy apró erdei tó partján álltunk, amelyet egy kis vízesés táplált, a víz halkan és barátságosan csobogott előttünk. - Én ide szoktam járni, ez a hely nyugodt, senki sem fog megzavarni.

- Köszönöm, Jongin - hálálkodtam már megint a fiúnak. Két napon belül már másodszor tesz nekem szívességet, ami nem túl jó arány, mert nem akartam tartozni neki semmivel.

- Nincs mit - felelte a fiú kurtán, kifejezéstelen arccal. Alsó ajkamba haraptam és vártam, hogy esetleg magamra hagy, de Jongin csendben állt a jobbomon továbbra is.

- Öhm... megtennéd, hogy magamra hagysz? - néztem bizonytalanul Jonginra. - Tudod, szeretnék.. 

- Ja! Igen, persze! - kapott a fejéhez Jongin, miközben mindenhova nézett, csak rám nem, aztán - miközben én kérdő tekintettel néztem rá, hogy most mi baja van - hozzámvágott valami rongyot, amit alig tudtam elkapni, mielőtt leesett volna a földre. - Ezzel megtörölközhetsz majd - köszörülte a torkát Jongin. - Most... magadra hagylak, de itt leszek a közelben. Ne próbálj megszökni, mert...

- Szerinted, mennyire jutnék? Pláne ruha nélkül - forgattam a szemeimet kelletlenül. Ha nem mondja, bennem fel sem merül most, hogy megszökjek. Különben sem jutnék messzire, Jongin egy-kettőre utolérne, mert ebben a hosszú ruhában nem tudok rendesen futni.

- Jól van, nyugi - mondta Jongin és otthagyott.

- Ne leskelődj! - kiáltottam utána, ahogy visszahátrált az erdőbe, mire Jongin csak intett egyet. Egy percig még néztem, ahogy távolodik, aztán úgy harminc méterre tőlem leül egy fa tövébe, nekem háttal. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól, amiket egy fa lelógó ágára helyeztem és a hívogató víz felé lépdeltem anyaszült meztelenül.

Jongin pov.

Nem nézel hátra, nem nézel hátra, nem nézel hátra.... Hátranéztem.

Nem kellett volna, mert utána képtelen voltam levenni a tekintetemet róla. Annak ellenére megtettem, hogy tegnap este elhatároztam, hogy ezentúl tartom a távolságot kettőnk között. Amilyen gyenge vagyok, ezt már ma reggel elbaltáztam - de képtelen voltam nem bámulni őt, ahogy alszik.

Most, ahogy a lányra tapasztottam szemeimet olyan érzésem volt, mintha lassított felvételen látnám az egészet. Ahogy elkezdett vetkőzni, először csak vállai bújtak elő a ruha fogságából, majd az anyag egyre lejjebb csúszott testén, míg végül már nem fedte azt semmi. A torkom hirtelen kiszáradt, ahogy végigfuttattam pillantásomat a lány karcsú alakján: keskeny vállain, vékony, csinos derekán, kerek csípőjén és fenekén, szép, formás lábain. Hosszú, fekete, egyenes haja zuhatagként omlott a hátára. Még ilyen távolból is elképesztően gyönyörű volt és szemeim úgy itták testének látványát, mint a régót szomjazó ember a vizet. Nagyot nyeltem, aztán alsó ajkamba haraptam: ebben a pillanatban másra sem vágytam, csak hogy magamhoz ölelhessem őt és ott csókoljam, ahol csak érem. Ahogy ez a kép megjelent lelki szemeim előtt, éreztem, hogy bajban vagyok odalent. 

- A francba! - motyogtam magam elé és elszakítottam a tekintetemet Hyeseulről, aki időközben belemászott a vízbe és úszkálni kezdett. Szorosan lehunytam szemeimet és gyorsan visszaroskadtam a fa tövébe, hogy a lány még véletlenül se vegye észre, amit tettem. Kétségbeesetten igyekeztem valami teljes mértékkel olyan dologra gondolni, ami lelohasztja vágyamat, de kissé nehezen ment, mert állandóan bevillant az agyamba a lány képe. Jó ideje nem voltam már senkivel, és az sem segített, hogy Hyeseul minden este ott feküdt mellettem, testét csak pár centiméter választotta el az enyémtől. Enyhe bűntudatom volt, amiért kérése ellenére meglestem őt - ha ezt tudná, soha többé nem állna velem szóba. Hiszen neki vőlegénye van! Vőlegény. Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy végre észhez térjek - az alsóbb területeken is.

El kell felejtenem ezt a lányt, bármennyire is vonz.

Hyeseul pov.

Ezerszer jobban éreztem magam a fürdés után. Miután alaposan lesikáltam magamról minden koszt, ami az elmúlt napokban rám ragadt és kilubickoltam magam a hűs vízben, kitápászkodtam a szárazföldre és gyorsan magamhoz kaptam a törölközőt és megszárítkoztam, fél szemmel állandóan Jongint lesve, nehogy leskelődni merjen. Szerencsére a fiú messze tőlem, hátát egy fa törzsének döntve ült és csak akkor nézett rám, amikor teljesen felöltözve megközelítettem. A ruhámat is jó lett volna kimosni, de akkor mit vettem volna fel?

- Kész vagyok - szólítottam meg Jongint, miközben még mindig a vizes hajamat törölgettem.

- Jó, menjünk, kezd lemenni a nap - állt fel és nyomban elindult visszafelé az erdőben. Rám sem nézett, csak törtetett előre állkapcsát szorosan összeszorítva, így kapkodnom kellett a lábaimat, ha nem akartam lemaradni. Most meg mi a fene ütött belé, hogy így rohan?

- Jongin, lassítanál? - kértem, amikor vagy negyedszerre rángattam ki hosszú ruhámat az aljnövényzet és az alacsony bokrok ágai közül. - Nem tudok úgy vágtatni ebben az idióta szoknyában úgy, mint te!

Szavaim megtették hatásukat, Jongin megtorpant, de úgy sóhajtozott, mint akinek teljesen az agyára megyek.

- Jongin, mi a baj? - néztem rá kérdőn, mire a szemeit forgatta idegesen. - Ha? Tettem valamit, ami nem tetszik  vagy történt valami?

- Nem történt semmi - szűrte a fogai között a választ és végre rám nézett. De abban sem volt sok köszönet - tekintete villámokat szórt.

- Mi a baj? - nyúltam volna felé, de félúton meggondoltam magam és leeresztettem kezemet. Jongin is észrevette félbehagyott mozdulatomat és dühös tekintete hirtelen szomorúvá változott, amit nem tudtam hova tenni.

- Veled semmi - mondta síri hangon, aztán hátat fordított és továbbindult. Nem hittem neki és egész úton kérdezgettem, mi bántja, hiszen nyilvánvaló volt, hogy baja van. Jongin nem válaszolt, mogorva hallgatásba burkolózott. Már visszaértünk a táborba és beléptünk a házába, amikor végre reagált; becsukta maga mögött az ajtót, egy szempillantás alatt megragadott és a falnak vágott engem. A hirtelen támadástól bennrekedt a levegő a tüdőmben, csak tátogtam.

- Az istenit, miért csinálod ezt? - csapta a karjait Jongin a fejem mellett a falhoz dühösen, miközben testét szorosan az enyémhez préselte, arca centiméterekre volt az enyémtől. - Nincs semmi bajom, fogd már föl! 

Hirtelen jött durvasága meglepett, bár számíthattam volna rá, nyilván kiidegeltem. 

- Én csak... - habogtam.

- Te csak ne! - morogta Jongin, szemei olyanok voltak, mint két sötét örvény, fekete haja össze-vissza állt homlokán, ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy engem bámult és egész testében remegett. - Hagyj végre békén, érted? Elegem van!

Határozott elutasítása nem esett túl jól, hiszen eddig ő mindig segített rajtam, ha bajom volt, de én nem tudtam viszonozni jóságát. Tétován haraptam ajkamba, mire a fiú szemei megrebbentek, fejét lehajtotta és egy hosszú sóhaj hagyta el ajkait. Hirtelen megéreztem valami keményet a hasamnál, Jongin pedig azonnal elhúzódott, és már csak a csapódó ajtó hangos csattanását hallottam.

Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez komolyan megtörtént velem. Hogy Jongin... Végig sem mertem gondolni. 

Jongin nem jött vissza a házba. Más dolgom nem lévén, lefekvéshez készülődtem. Nem sok kedvem volt ezek után az ágyában aludni, főleg, ha később vissza találna jönni, de a széken sem akartam tölteni az éjszakát. Végül mégis lefeküdtem aludni, de hosszú időn keresztül nem jött álom a szememre. 

Halk motoszkálásra ébredtem az éjszaka közepén. A fal felé fordulva feküdtem, de így is tudtam, hogy Jongin nincs mellettem - nem éreztem testének sugárzó melegét, nem hallottam békés szuszogását. Óvatosan felültem és kikukucskáltam a térelválasztó függöny mögül. Jongin a széknél ült, félig háttal. Nem látott meg, és én sem tudtam pontosan kivenni a sötétben, hogy mit csinál, mert maga előtt matatott valamivel. Hirtelen egy mély sóhajt hallatva hátravetette fejét, szemei szorosan behunyva.

- Ah... Hyeseul... - motyogta alig hallhatóan, én pedig lefagytam. Egyszerre megértettem, mit művel és egy pillanat alatt öntött el valami hihetetlen szégyen. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér és hallottam a fülemben zúgni. Levágtam magam az ágyra, a takarót a fejemre húztam, de még így sem tudtam kizárni Jongin elfojtott nyögéseit, amelyeket produkált, miközben rólam fantáziált.

Eddig egy ujjal sem nyúlt hozzám, de ez nem jelentette azt, hogy nem is gondolt arra.

Hogy fogok így a szemébe nézni ezentúl?