6. rész

Hyeseul pov.

- Mesélj magadról! - mondta Jongin kedvesen. Őt cseppet sem hozta zavarba a tény, hogy itt fekszünk ketten egy egyszemélyes ágyban, olyan közel egymáshoz, hogy az orrunk csaknem összeért, ellenben engem eléggé zavarba hozott. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem, hogy lerázzam magamról derekamon nyugvó karját.

- Nem azt mondtad az előbb, hogy aludni akarsz? - próbáltam kitérni a válaszadás elől.

- De azt - bólogatott. - De ha már így itt vagyunk kettecskén... igazán mesélhetnél valamit magadról.

- Például?

- Például a családodról - mondta ki meggondolatlanul és abban a pillanatban megfagyott köztünk a levegő, Jongin is egyből rájött, hogy nagyon rossz témát dobott fel. Nem szóltam semmit, csak vádlón meredtem rá, ő pedig szégyenkezve a hátára fordult. - Én... - súgta a sötétbe egy perc elteltével, a plafont fixírozva, aztán hirtelen visszafordult az oldalára, úgy, ahogy az előbb voltunk. - Sajnálom - lehelte, miközben mélyen a szemembe nézett. - Annyira sajnálom... 

Nem tudtam eltüntetni a képemről a hibáztató arckifejezést, annak ellenére sem, hogy nem személyesen Jongin volt az, aki megölte az apámat. De mégis.. egy táborba tartoznak, még ha Jongin utálja is Dongsikot, mégis együtt kell harcolniuk. Ő is az ellenséghez tartozik, ráadásul hatalma is van valamennyi.

- Nézd, Hyeseul - szólalt meg Jongin komolyan, miközben átható pillantásával fogságba ejtette az enyémet. - Én gyűlölöm a háborút. Nem én akartam idejönni és lerohanni a vidéket, de nem hagytak nekem más választást. Az apám számára a háború életforma, ő élvezi... És mivel az uralkodó egyik nagyhatalmú katonai vezetője, én pedig a fia vagyok, szigorú elvárásai vannak velem szemben, nem érdekli, mit akarok, én pedig nem szállhatok szembe vele..

- Miért nem? Ha igaz, amit mondasz, miért ne szállhatnál szembe az apáddal? - vágtam a szavába hevesen.

- Miért, nálatok divat ellentmondani a családfőnek? - vetette ellen.

- Nem, de apám engem soha nem kényszerítene... kényszerített volna olyasmire, amit gyűlölök - vágtam a képébe és megpróbáltam méltóságteljesen hátat fordítani neki, de ez a szűkös hely miatt kissé nehézkesen ment, és a folyamat sokkal kevésbé volt elegáns, mint azt szerettem volna. Feldühített, amit mondott. Ha tényleg nem élvezi a háborút, miért hagyja, hogy az apja irányítsa?

- Hyeseul, kérlek... - szólította meg Jongin a hátam. A hangja kérlelő volt és egyszerre rádöbbentem, hogy mióta idekerültem, most először érzem úgy magam, mint akit emberként kezelnek. Egyedül Jongin bánik így velem, és én még vele is összeveszek, pedig örülnöm kéne, hogy legalább ő jó hozzám. De mégis... miattuk vesztettem el mindenem. Miattuk érzem magam folyamatosan veszélyben, miattuk nincs egy perc nyugtom.

- Én sosem akartam háborúzni és embert ölni és azt hiszem, igazad van, de próbálj megérteni, Hyeseul - folytatta a fiú halkan. - Képzeld magad az én helyembe...

- Fogalmam sincs, milyen lehet a te helyedben - mondtam a falnak. - Egy napja ismerlek...

- Akkor ismerj meg, mielőtt elítélsz. Én nem vagyok olyan, mint a többi katona. Nekem számít mások élete.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Tényleg más volt, ez egyértelműen kiderült számomra. Simán megtehette volna azt, amit a többi katona tett volna - egyszerűen megerőszakol, hogy kielégítse vágyait és aztán eldob, durván és kíméletlenül. De nem tette. Jongin nem bántott engem, sőt, törődött velem: hozott nekem enni. Be kellett látnom, hogy nem hibáztathatom őt mindazokért a dolgokért, amiket mások követtek el - függetlenül attól, hogy ő is közéjük tartozik.

Visszafordultam felé és a szemébe néztem.

- Nem fogok ítélkezni feletted, csak kérlek, soha ne légy olyan, mint ők. Őket nem tudom nem gyűlölni. De hálás vagyok neked azért, mert jó vagy hozzám, nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem itt... - mondtam és megpróbáltam kipréselni magamból egy halvány mosolyt. Jongin ajkai, látva megenyhülésemet, szintén apró mosolyra húzódtak és sötét szemei vidámabban kezdtek csillogni.

- Hát akkor - köszörülte meg a torkát, jelezve, hogy a témát ezennel lezártnak tekinti. - Hány éves is vagy?

- Tizenkilenc.

- Pont annyi, mint én - jegyezte meg Jongin.

- Igen. Hihetetlen, hog tizenkilenc évesen ilyen pozícióban vagy... - merengtem el, de Jongin bosszúsan sóhajtott fel mellettem.

- Ehh, miért kell mindig a képembe dörgölni, hogy túl fiatal vagyok még a rangomhoz? - morogta dühösen.

- Ne haragudj - visszakoztam. - Gyakran piszkálnak ezzel?

- Igen. Esküszöm, inkább lennék valami utolsó közlegény, akkor legalább békén hagynának. De így állandóan megkapom, hogy "apuci pici fia" vagyok és nem is érdemlem meg... A legviccesebb az, hogy én még csak nem is akartam ezt az egészet.

- Nem mondhatod ezt meg az apádnak? 

- Nem. Hisz mondtam, őt nem érdekli, hogy én mit akarok - morogta és babrálni kezdett a takaróval, én csak csendben figyeltem őt. Szemügyre vettem az arcát, és így közelről fejbekólintott a felismerés, micsoda jóképű fiú Jongin. Eddig is láttam ezt, de most, hogy alig pár centiméterre volt tőlem, sokkal feltűnőbb volt.

- Mi az? - kérdezte egy perc elteltével.

- Semmi - bújtam ki a válaszadás elől, aztán szám elé kaptam a kezem, mert hirtelen hatalmasat kellett ásítanom. Egyszerre rámtört a fáradtság és másra sem vágytam, csakhogy lehunyhassam pilláimat és egy jót aludjak. Ezt Jongin és észrevette.

- Aludjunk - javasolta, én pedig beleegyezően bólogattam. - Jó éjt.

- Jó éjt - dünnyögtem vissza már lezárt szemekkel. Kényelmesen bevackoltam magam a takaró alá, ami jó meleg és kényelmes volt, aztán lassan átadtam magam az álomnak.

Furcsa érzésem volt, olyasmi, amiről úgy gondoltam, talán soha többé nem fogom érezni. Először nem is tudtam hova tenni, csak később jöttem rá, mi volt az, ami akkor elfogott ott Jongin mellett a kellemes, puha melegbe burkolózva - a biztonságérzet.

A másnap reggel ugyanúgy indult, mint az előző - hajnalban keltünk, Jongin visszavitt a cellába és eltűnt. Aztán jött a parancsnok és megint a konyhában találtam magam. Az ebéd hála az égnek, gond nélkül lezajlott. 

- Hé, te! - szóltak rám, miután az utolsó katona is befejezte az evést és neki akartunk látni a mosogatásnak. - Hozz vizet a kútról, mert elfogyott!

Körbenéztem és meg is találtam a két nagy, nehéz vödröt. Felakasztottam őket a rúd két végére és a nyakamba raktam az egészet.

- Mozgás! - ösztökélt gyorsabb tempóra az őr.

Elballagtam a kúthoz, ami a tábor egyik sarkában állt, a katonák sátraitól nem messze. Ebben az órában teljesen kihalt volt a hely - fogalmam sincs, hol lehetnek ilyenkor a katonák, de nem is zavart, nem hiányoztak. Letettem a rudat a földre, az egyik vödröt pedig leeresztettem a kútba. Mindkét vödröt teletöltöttem vízzel.

- Ááá, kit látnak szemeim - szólalt meg egy érdes hang mögöttem, mikor végeztem a második vödör felhúzásával. Az ereimben azonnal megfagyott a vér - a hang túlságosan ismerős volt, és mikor megfordultam, Dongsik állt tőlem alig két méterre. - Szervusz, Cicus.

Egy pillanatig sem tétováztam, megfogtam az egyik vödröt és a tartalmát a képébe öntöttem. Dongsik hátrahőkölt egy pillanatra és prüszkölve köpte a vizet, de én ekkor már futásnak eredtem.

- Megállj, te kis ribanc! - ordította és utánam vetette magát. Gyorsabb volt, mint én és hamar beért. Megragadta a karom és durván maga felé fordított. Elkezdett tolni visszafelé a kúthoz, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak - hiába. Sokkal erősebb volt nálam. Nekinyomott a kút szélének, testét szorosan préselte az enyémhez, hogy lábaimmal se tudjak kapálózni. Hátam kényelmetlenül feszült neki a kút kávájának, karjaimat leszorította, így esélyem sem volt ellene.

- Tudod, Cicus, túl sok gondot okozol nekem - vigyorgott a képembe, undorító lehelete megcsapta az orromat. Undorodva fordítottam félre fejemet, hogy kitérjek előle, de közben elfogott a páni félelem. - Most nem menekülsz, édesem - duruzsolta mély hangján. - Most nincs itt kicsi Jongin, hogy megmentsen...

5. rész

Hyeseul pov.

- Még mielőtt bármelyikőtöknek is bármilyen hátsó szándéka támadna a késekkel, - járkált közöttünk a parancsnok, miután bevezettek minket a konyhába. - Közölném, hogy senki sem ússza meg azt szárazon. - A hangja jéghidegen csengett, miközben jól látható mozdulatot tett vízszintesen a nyaka előtt. Gyűlölködve meredtem rá, elborzasztott a nyersesége és az, hogy ezek itt minden könyörület és lelkiismeret nélkül képesek lennének megölni a nőket.

- Gyerünk, munkára! Délre készen kell lennie az ebédnek! - hangzott el a parancsszó és mindenki jobbnak látta engedelmeskedni.

Egész nap zöldséget pucoltam és rizst főztem. Ahogy telt-múlt az idő, egyszerre rádöbbentem, milyen éhes vagyok. Egy teljes napja nem ettem semmit, és ennyi ennivaló között megjött az étvágyam, amit tegnap a félelem vett el. Beszélgetni nem nagyon szabadott, mert rögtön ránk szóltak.

Hirtelen egy nagy huppanást és utána ijedt kiáltásokat hallottam meg kicsit messzebre tőlem. Mindenki otthagyta a teendőjét és egy csoportba gyűltek egy ponton, körbeálltak valakit. Én is kíváncsian futottam oda, hogy meglássam, mi történt.

- Menjetek hátrébb, hagyjatok neki levegőt! - sopánkodott az egyik asszony. Egy másik nő mellett térdelt, aki ájultan feküdt a földön. A parancsnok rontott oda ebben a pillanatban, hogy rendet tegyen, de döbbenten konstatálta az eszméletlenül heverő asszonyt.

- Mi baja? - vonta kérdőre a mellette térdeplőt.

- Elájult. Három napja nem evett... - hallatszott a válasz. Három napja! Három napja hagyják éhezni a női foglyaikat! Elképesztett ez a kegyetlenség. A parancsnok tanácstalanul tekintgetett egyik asszonyról a másikra.

- Valóban?

- Igen.. Mióta idekerültünk, semmit sem kaptunk enni.

- Ebben az esetben... Negyed óra pihenő, és kaptok enni is - jelentette be, minek hallatán megélénkült a társaság. - Szedjétek össze ezt az asszonyt. - Intett az ájult felé és ott hagyott minket. Valaki hozott vizet és azzal locsolgatták az arcát. Hamarosan magához tért szegény asszony, de még mindig kótyagos volt és annyira erőtlen, hogy nekünk kellett egy székhez vonszolni, hogy leüljön rá.

- Nem sokára kapunk enni - nyugtatgattuk. A parancsnok ígérete mindenkibe erőt öntött és vártuk, mikor kapunk enni mi is. Nem kellett sokáig várakozni, hamar megjelent az egyik katona egy kosárral a kezében. 

- Ez a tiétek, osszátok szét! - közölte. - Tizenöt perc!

Rögtön a kosár körül kezdtünk tolongani, mindenki azonnal akart egy darabot a hozott ennivalóból, hogy neki is jusson. Végül az egyik határozottabb asszony javasolta, hogy álljunk sorba és ő igazságosan elosztja. Ebben meg is egyeztünk.

Miután megettem azt a kis kenyeret és sajtot, amit kaptunk, valamivel jobban éreztem magam. Akkor azonban egy újabb dolog miatt kezdett eluralkodni rajtam a pánik, mikor dél múltával kezdtek szállingózni az éhes katonák az ebédhez. A parancsnok szerint nekünk kell kiszolgálni őket és nagyon féltem ettől a feladattól. Mi van, ha összefutok Dogsikkal? Biztos, hogy nem hagyná szó nélkül, ha találkoznánk. Rettegek tőle, főleg, mivel tudom, hogy egyedül Jongin védne csak meg tőle, de őt sehol sem láttam. Egész ebédidő alatt gombóccal a torkomban vittem ki a katonáknak az ételt, akik fogdosni próbáltak és szexuális ajánlatokat tettek. Undorodtam az egész társaságtól és alig vártam, hogy vége legyen az egésznek.

Szerencsére Dongsikkal nem találkoztam és ebéd után mosogatásra fogtak minket. Aztán kezdhettük előről az egészet a vacsorához.

A nap már lement, amikor a parancsnok értem jött. Épp egy lábast súroltam. 

- Jól végezhetted a dolgod, ha Jongin-ssi megint kéret téged - vigyorgott kajánul a férfi. - Rá nem vall az ilyesmi.

- Micsoda? - kérdeztem.

- Az, hogy rendszeresen lányokkal hál.

- Nem szokott..? - lepődtem meg.

- Nem igazán. Általában kihagyja az ilyen bulikat. Meg is lepődtem tegnap, mikor kéretett - mesélte a parancsnok, némiképp elfeledkezve arról, hogy én csak egy fogoly vagyok, akinek nem lenne kötelessége válaszolni. De amit Jonginról mondott némi megkönnyebbüléssel töltött el. Szóval ő tényleg nem olyan, mint a többi.

- Megérkeztünk - szólalt meg a parancsnok, mikor Jongin házához értünk és bekopogott rajta. - Jongin-ssi, meghoztam a lányt.

Kinyílt az ajtó, Jongin jelent meg a küszöbön.

- Jó szórakozást - kacsintott a parancsnok a fiúra, miközben Jongin behúzott engem a házba. Nem felelt, csak intett a másik férfinak és az arcába csapta az ajtót.

- Hol a fenében voltál? - esett nekem rögtön, amint kettesben maradtunk. - Hívattalak korábban is, de azt mondták, nem vagy a cellában.. Azt hittem...

- Mit hittél? - pislogtam rá meghökkenve.

- Nem tudom - vakarta a tarkóját és mintha zavarban lett volna. - Szóval?

- A konyhában dolgoztam egész nap - válaszoltam a kérdésére. Jongin a szemeit forgatta.

- Gondolhattam volna, hogy nem hagynak titeket békén - morogta a bajsza alatt. - Nem esett semmi bajod?

- Nem - ráztam a fejem.

- Akkor jó. - Az asztalhoz húzott, amin egy adag hevert a vacsorából. - Hoztam neked ennivalót. Egyél, biztos éhes vagy.

- Köszönöm - pislogtam hálásan a fiúra. Alig akartam elhinni, hogy így törődik velem. Igaz, napközben kaptunk egy kicsit enni, de azóta újból megéheztem. Leültem a székre és nekiláttam falatozni. - Te nem eszel?

- Már ettem.

Csendben fogyasztottam el, amit hozott nekem és nagyon jól esett. Jongin egész végig egy szót sem szólt, de végig magamon éreztem tekintetét. Egyre jobban zavarba hozott, nem szerettem, ha evés közben néznek, sőt, ha egyáltalán ilyen sokáig bámul valaki.

- Kérlek, ne bámulj - adtam hangot a problémámnak, de válaszul csak egy kuncogást kaptam. Egy kedves kuncogást.

- Ugyan, miért ne? - felelte végül mégis.

- Mert arra kértelek.

- Tudod, nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is kérj - ejtette ki a nem túl kedves szavakat a száján.

- Kösz, hogy emlékeztetsz. Már majdnem elfelejtettem - vágok vissza epésen.

- Ugyan, ne légy ilyen morcos - mosolyodik el, barna szemei ellágyulnak. Nem válaszolok neki, ő pedig letekint immár üres tányéromra. - Befejezted? 

- Be.

- Egészségedre - jegyzi meg, én pedig csak bólintok. - Most pedig aludni akarok. Feküdjünk le.

Ráncba szalad a szemöldököm a kijelentésétől. Még mindig fájt a nyakam a kényelmetlen pózban eltöltött múlt éjszaka miatt, és semmi kedvem nem volt egy újabbat a széken aludva tölteni. Jongin észrevette habozásomat.

- Tudod, nem kell ám a széken töltened az éjszakát. Van mellettem hely.

- Köszi - húztam el a szám.

- Nem csinálok semmit, de komolyan - győzködött. - Hányszor mondjam még el, hogy nem akarlak bántani?

- Nem.. nem erről van szó - nyögtem ki kissé zavarba jőve. - Csak én még.. én még soha..

- Nem aludtál férfival? - mondta ki helyettem a lényeget, válaszom egy szégyenlős bólintás. - Nincs benne semmi különleges, elhiheted.

Attól még nem illik - érveltem, de csak magamban. Nem mozdultam a helyemről, és Jongin ezt látva egy hirtelen mozdulattal karjaiba kapott és az ágya felé lépett velem.

- Tegyél le! Jongin, tegyél le, azonnal! - kiabáltam vele és püfölni kezdtem a vállát.

- Kérésed számomra parancs - vigyorgott pajkosan és ledobott az ágyára, rögtön mellém vetve magát, hogy ne szökhessek el. Ránk rántotta a takarót és karjával lefogta derekamat, hogy ne ficánkoljak. Végül feladtam, és a mellkasát kezdtem bámulni duzzogva.

- Nézz rám - súgta és én ostoba azonnal teljesítettem kérését. Egy csillogó szempárral találtam szembe magam, arcunkat alig pár centi választotta el egymástól. - Mesélj magadról.

4. rész

Hyeseul pov.

- Hyeseul! Hyeseul!

Egy mély hang szólongatott valahonnan nagyon messziről. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a hang nem adta fel, egyre közelebbről hallottam, egyre hangosabban.

- Hyeseul! Ébredj fel, reggel van!

Valami megérintette a karomat, gyengéden rázogatni kezdett, mire nyöszörögni kezdtem.

- Hyeseul! Az istenért, kelj már fel! Ébresztő!

Mikor kelletlenül felnyitottam szemeimet, először azt sem tudtam, hol vagyok, és nem láttam semmit. Odakint még teljes sötétség uralkodott, a nap első sugarai sem bújtak még elő. Aztán megláttam az engem kémlelő fiút, aki előttem állt és eddig azon ügyködött, hogy megzavarja álmomat. Sikerült is neki.

- Aú - nyögtem fel, ahogy felemeltem a fejem a felhúzott térdeimről. Iszonyú kényelmetlen volt így görnyedten, ülve aludni és morcosan nyúltam a nyakamhoz, hogy ujjaimmal megmasszírozzam meghúzódott testrészemet.

- Végre - nézett rám szemrehányóan Jongin. - Már azt hittem, kómába estél, annyira nem akartál felébredni. - Miközben beszélt, megragadta a takarót, amit az éjszaka olyan kedvesen adott oda és elkezdte lerángatni rólam. 

- Mit akarsz ilyen korán? - ijedtem meg, hogy esetleg mégis arra akar használni engem, ami miatt idehoztak. Hiába, nem bíztam meg benne.

- Hogyhogy mit? Reggel van, indul a nap! Talpra, Hyeseul, dolgom van - dobta a sarokba a plédet és elkezdte felkötni a fegyverét az oldalára.

- Reggel? De hiszen még sötét van odakint - intettem a ház egyetlen apró ablaka felé, amin még csak a sötét éjszaka ömlött be a szobába.

- Pár perc és hajnalodik - forgatta a szemét fogvatartóm. - Dolgom van és előtte vissza kell vigyelek oda, ahonnan elhoztak.

- Ki vagy te? - tettem fel a kérdést, ami már tegnap este óta furdalta az oldalamat. A hirtelen témaváltásom egy pillanatra megállásra késztette a barna fiút.

- Jongin vagyok - mondta egyszerűen.

- Nem, úgy értem... túl fiatal vagyok ahhoz, hogy rangban mások felett állhass, mégis.. felettük állsz. Vagy rosszul gondolom?

- Nem - felelte, de közben nem nézett rám, hanem a tőrével babrált. Nagyot sóhajtott, aztán kibökte. - Az apám a tábornok. Ezért.. nekem kiváltságos helyem van. Hatalmam van a többi katona és pár kisebb vezető felett. - Beszéd közben dobálni kezdte a tőrét, én pedig kikerekedett szemekkel figyeltem, milyen ügyesen forgatja a fegyvert. - Persze sokaknak ez nem tetszik, ezt te is láthattad, mikor Dongsik meg akart ölni...

- Te voltál - esett le az állam és hirtelen minden megvilágosodott. Jongin mentett meg Dongsiktól.

- Igen, én - hagyta rám. - Nem tudtad?

- Nem láttalak - ráztam a fejem. - Felettem térdelt, ezért csak a hangodat hallottam...

- Hát most már tudod - lépett közel hozzám és hüvelykujjával végigsimított arcélemen. Az egész olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt hátrahúzódni előle. Érintése hirtelen volt és beleremegtem az érzésbe, hogy egy idegen kéz cirógatja az arcom. Nem volt kifejezetten rossz, de jó sem, csak fura. 

- Talán az lett volna a jobb, ha hagyod, hogy végezzen velem - suttogtam a sötétben és láttam, hogy Jongin szeme meglepetten villant meg.

- Miért mondod ezt? - kérdezte fojtott hangon.

- Mi maradt nekem itt? - válaszoltam kérdésére kérdéssel. - A családomat megöltétek, a falunkat elpusztítottátok, a barátaim... ki tudja, a barátaimmal mi történt, talán ők is mind halottak már - soroltam ingerülten. Iszonyú lelki fájdalom tört rám, ahogy ezt végiggondoltam, Jongin pedig kemény arccal hallgatta kitörésemet, miközben a sírá határán álltam. - Fogságba kerültem, tegnap egy kötélen fogva vonszoltak több mérföldön át, egy cellában raboskodtam harminc másik ilyen szerencsétlen nővel és aztán meg akartak erőszakolni. Szerinted miért kívánom, bár apám után mehettem volna? Az egyetlen ember, aki kicsit is jó hozzám, az-

- Én vagyok - fejezte be helyettem a fiú és letörölte kigördülő könnycseppjeimet. Tudtam, hogy nem mutatkozhatok gyengének, mert így még sebezhetőbb vagyok, de erőt vett rajtam a zokogás, ahogy végiggondoltam reménytelen helyzetemet. Azt hittem, Jongin majd legorombít, amiért bőgni kezdtem, de ő csak állt egy helyben, és az arcomat kémlelte.

- Nem tudom mi lenne velem, ha te nem kérettél volna magadhoz időben - vallottam be. A sírásom lassan abbamaradt, már csak szipogtam, Jongin pedig felém nyújtott valami rongyot, amit fogalmam sincs, honnan szerzett elő. Tétován nyúltam érte, és beletöröltem az orromat. - Inkább lennék öngyilkos, minthogy hozzáérjek ahhoz a szörnyeteghez és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit akar... 

- Hyeseul, nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bántson.

- Hogy nyugodhatnék meg? Hiszen.. az ellenség táborában vagyok - vetettem ellen, a hangom kezdett kissé hisztérikussá válni. - Értsd meg, lehetsz te akármilyen.. ez a hely akkor is csak a pokol marad számomra!

Hangos dörömbölésre kaptuk fel a fejünket. Valaki verte az ajtót és közben Jonginnak kiabált.

- Jongin-ssi! Ébresztő, ideje felkelni, hamarosan stratégiai megbeszélés van a tábornoknál!

- Megyek már - kiáltott ki Jongin, de szemeivel közben egy pillanatra sem engedte szabadon tekintetemet. - Gyere, mennünk kell.

Megragadta a karomat és miután kireteszelte az ajtót, kihúzott maga után a hűvös, hajnali levegőre. Megborzongtam a hidegtől, ami beszökött a ruhám alá, libabőrözésre késztetve ezzel engem. Visszavitt a cellához, amiben tegnap este raboskodtam és bezárt.

- Este érted jövök - suttogta, mielőtt rám csapta volna az ajtót.

Egy, talán másfél óra telhetett el, mikor ismét kinyílt az ajtó és megjelent az a parancsnok, aki tegnap Jonginhoz vitt. Végignézett a társaságon, csupa kétségbeesett női szempár tekintett vissza rá, de most körülbelül feleannyian lehettünk csak, mint múlt éjjel. Mindenki a lehető legtávolabb húzódott tőle, miközben ő a cella közepére sétált.

- Hogy legyen valami hasznotok, ti ezentúl a konyhán fogtok dolgozni! A főzés és a katonák ellátása a ti dolgotok lesz - jelentette be. - Gyerünk, indulás! 

Kétségbeesetten néztem körbe-körbe. Azt hittem, innen nem kell elmozdulnom estig, míg Jongin értem nem jön. De a dolgok máshogy alakultak.