4. rész

Hyeseul pov.

- Hyeseul! Hyeseul!

Egy mély hang szólongatott valahonnan nagyon messziről. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a hang nem adta fel, egyre közelebbről hallottam, egyre hangosabban.

- Hyeseul! Ébredj fel, reggel van!

Valami megérintette a karomat, gyengéden rázogatni kezdett, mire nyöszörögni kezdtem.

- Hyeseul! Az istenért, kelj már fel! Ébresztő!

Mikor kelletlenül felnyitottam szemeimet, először azt sem tudtam, hol vagyok, és nem láttam semmit. Odakint még teljes sötétség uralkodott, a nap első sugarai sem bújtak még elő. Aztán megláttam az engem kémlelő fiút, aki előttem állt és eddig azon ügyködött, hogy megzavarja álmomat. Sikerült is neki.

- Aú - nyögtem fel, ahogy felemeltem a fejem a felhúzott térdeimről. Iszonyú kényelmetlen volt így görnyedten, ülve aludni és morcosan nyúltam a nyakamhoz, hogy ujjaimmal megmasszírozzam meghúzódott testrészemet.

- Végre - nézett rám szemrehányóan Jongin. - Már azt hittem, kómába estél, annyira nem akartál felébredni. - Miközben beszélt, megragadta a takarót, amit az éjszaka olyan kedvesen adott oda és elkezdte lerángatni rólam. 

- Mit akarsz ilyen korán? - ijedtem meg, hogy esetleg mégis arra akar használni engem, ami miatt idehoztak. Hiába, nem bíztam meg benne.

- Hogyhogy mit? Reggel van, indul a nap! Talpra, Hyeseul, dolgom van - dobta a sarokba a plédet és elkezdte felkötni a fegyverét az oldalára.

- Reggel? De hiszen még sötét van odakint - intettem a ház egyetlen apró ablaka felé, amin még csak a sötét éjszaka ömlött be a szobába.

- Pár perc és hajnalodik - forgatta a szemét fogvatartóm. - Dolgom van és előtte vissza kell vigyelek oda, ahonnan elhoztak.

- Ki vagy te? - tettem fel a kérdést, ami már tegnap este óta furdalta az oldalamat. A hirtelen témaváltásom egy pillanatra megállásra késztette a barna fiút.

- Jongin vagyok - mondta egyszerűen.

- Nem, úgy értem... túl fiatal vagyok ahhoz, hogy rangban mások felett állhass, mégis.. felettük állsz. Vagy rosszul gondolom?

- Nem - felelte, de közben nem nézett rám, hanem a tőrével babrált. Nagyot sóhajtott, aztán kibökte. - Az apám a tábornok. Ezért.. nekem kiváltságos helyem van. Hatalmam van a többi katona és pár kisebb vezető felett. - Beszéd közben dobálni kezdte a tőrét, én pedig kikerekedett szemekkel figyeltem, milyen ügyesen forgatja a fegyvert. - Persze sokaknak ez nem tetszik, ezt te is láthattad, mikor Dongsik meg akart ölni...

- Te voltál - esett le az állam és hirtelen minden megvilágosodott. Jongin mentett meg Dongsiktól.

- Igen, én - hagyta rám. - Nem tudtad?

- Nem láttalak - ráztam a fejem. - Felettem térdelt, ezért csak a hangodat hallottam...

- Hát most már tudod - lépett közel hozzám és hüvelykujjával végigsimított arcélemen. Az egész olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt hátrahúzódni előle. Érintése hirtelen volt és beleremegtem az érzésbe, hogy egy idegen kéz cirógatja az arcom. Nem volt kifejezetten rossz, de jó sem, csak fura. 

- Talán az lett volna a jobb, ha hagyod, hogy végezzen velem - suttogtam a sötétben és láttam, hogy Jongin szeme meglepetten villant meg.

- Miért mondod ezt? - kérdezte fojtott hangon.

- Mi maradt nekem itt? - válaszoltam kérdésére kérdéssel. - A családomat megöltétek, a falunkat elpusztítottátok, a barátaim... ki tudja, a barátaimmal mi történt, talán ők is mind halottak már - soroltam ingerülten. Iszonyú lelki fájdalom tört rám, ahogy ezt végiggondoltam, Jongin pedig kemény arccal hallgatta kitörésemet, miközben a sírá határán álltam. - Fogságba kerültem, tegnap egy kötélen fogva vonszoltak több mérföldön át, egy cellában raboskodtam harminc másik ilyen szerencsétlen nővel és aztán meg akartak erőszakolni. Szerinted miért kívánom, bár apám után mehettem volna? Az egyetlen ember, aki kicsit is jó hozzám, az-

- Én vagyok - fejezte be helyettem a fiú és letörölte kigördülő könnycseppjeimet. Tudtam, hogy nem mutatkozhatok gyengének, mert így még sebezhetőbb vagyok, de erőt vett rajtam a zokogás, ahogy végiggondoltam reménytelen helyzetemet. Azt hittem, Jongin majd legorombít, amiért bőgni kezdtem, de ő csak állt egy helyben, és az arcomat kémlelte.

- Nem tudom mi lenne velem, ha te nem kérettél volna magadhoz időben - vallottam be. A sírásom lassan abbamaradt, már csak szipogtam, Jongin pedig felém nyújtott valami rongyot, amit fogalmam sincs, honnan szerzett elő. Tétován nyúltam érte, és beletöröltem az orromat. - Inkább lennék öngyilkos, minthogy hozzáérjek ahhoz a szörnyeteghez és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit akar... 

- Hyeseul, nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bántson.

- Hogy nyugodhatnék meg? Hiszen.. az ellenség táborában vagyok - vetettem ellen, a hangom kezdett kissé hisztérikussá válni. - Értsd meg, lehetsz te akármilyen.. ez a hely akkor is csak a pokol marad számomra!

Hangos dörömbölésre kaptuk fel a fejünket. Valaki verte az ajtót és közben Jonginnak kiabált.

- Jongin-ssi! Ébresztő, ideje felkelni, hamarosan stratégiai megbeszélés van a tábornoknál!

- Megyek már - kiáltott ki Jongin, de szemeivel közben egy pillanatra sem engedte szabadon tekintetemet. - Gyere, mennünk kell.

Megragadta a karomat és miután kireteszelte az ajtót, kihúzott maga után a hűvös, hajnali levegőre. Megborzongtam a hidegtől, ami beszökött a ruhám alá, libabőrözésre késztetve ezzel engem. Visszavitt a cellához, amiben tegnap este raboskodtam és bezárt.

- Este érted jövök - suttogta, mielőtt rám csapta volna az ajtót.

Egy, talán másfél óra telhetett el, mikor ismét kinyílt az ajtó és megjelent az a parancsnok, aki tegnap Jonginhoz vitt. Végignézett a társaságon, csupa kétségbeesett női szempár tekintett vissza rá, de most körülbelül feleannyian lehettünk csak, mint múlt éjjel. Mindenki a lehető legtávolabb húzódott tőle, miközben ő a cella közepére sétált.

- Hogy legyen valami hasznotok, ti ezentúl a konyhán fogtok dolgozni! A főzés és a katonák ellátása a ti dolgotok lesz - jelentette be. - Gyerünk, indulás! 

Kétségbeesetten néztem körbe-körbe. Azt hittem, innen nem kell elmozdulnom estig, míg Jongin értem nem jön. De a dolgok máshogy alakultak.