28. rész - Vége

Másfél év múlva

Hyeseul pov.

Sietősen léptem be a fiúkkal közös kis házunk ajtaján, ami a város külső részén állt. A faház, amelyben éltünk, nem volt túl nagy, de mindennel rendelkezett, amire szükségünk volt, így egyikünk sem panaszkodhatott lakhelyünkre, amit Hojeong tábornok biztosított nekünk az alkunak megfelelően.

Végre hazaértem a munkából, s gyorsan lekaptam magamról a kint uralkodó őszi, hűvös széltől óvó felső ruharéteget, amelyet aztán felakasztottam a bejárat melletti fafogasra. Kissé megborzongtam a hidegtől, idebent sem volt valami meleg, így hamar nekiláttam begyújtani és vacsorafőzéshez készülődni. Szerettem volna elkészülni vele, mire a fiúk hazaérnek, hogy meleg étellel várhassam őket itthon.

Miután Jongin és Kyungsoo teljesítették a tábornok feltételeit, valóban szabad emberekké váltunk végre, ami hatalmas megkönnyebbülés volt. Akkor jött az a probléma, hogy nem elég a biztos lakhatás, valamiből meg is kell élni. Nagy szerencsénk volt, hogy a helyieknek fogalmuk sem volt arról, Jongin és Kyungsoo kik valójában, így munkát is hamarosan találtunk magunknak. Ha csak sejtették volna, erre biztos, hogy egy csepp esélyünk sem lett volna. Hálát adhattunk az égnek, amikor nem is olyan hosszas keresgélés után egyszerre mindhármunknak adtak munkát egy fogadóban, a városnak annak a negyedében, ahol mi is letelepedtünk. A fogadó tulajdonosa és vezetője egy idősödő bácsi volt, aki roppant nagy kedvességgel fogadott minket a kis birodalmában. Korábban a két felnőtt fiával együtt működtette a vendégházat, de ők sajnálatos módon elestek a háborúban egy hónappal azelőtt, hogy mi odakerültünk a városba. Így esett, hogy tudott minket alkalmazni, amiért mi felettébb hálásak voltunk. Akkoriban nehéz volt friss munkaerőt találni, hiszen szinte minden fiatal férfi a seregben szolgált, ezért Kang bácsi – így hívták a fogadóst – azonnal lecsapott ránk, amikor munkát kerestünk nála. Szerencsére volt annyi tapintat benne, hogy nem kérdezte meg, a fiúk vajon miért nem a fronton vannak, amit értékeltünk, mert nem akartuk rögtön egy hazugsággal indítani az újdonsült életünket. Mondhatni boldogan költöztünk be a kis városszéli házikónkba, majd kezdtünk el dolgozni járni Kang bácsihoz az Arany Borostyán Fogadóba. Ekkor történt valami olyasmi, amiről eddig nekem fogalmam sem volt, és ami nem várt újdonság volt számomra – Kyungsoo-ról kiderült, hogy egészen prímán főz, így ő lett a fogadó konyhájának az új szakácsa. Kellemes meglepetés volt megtudni a fiúról ezt, ugyanis egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy a tőrdobáláson és nyugalmának megőrzésén kívül még ebben a dologban is jeleskedik. Mikor ezt megtudtam, rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok még Jongin barátjáról. De mivel akkortól fogva együtt laktunk, rengeteg lehetőségem volt, hogy ezt pótoljam majd. Mivel Kyungsoo korán elvesztette szüleit, nagyon hamar meg kellett tanulnia egyedül gondoskodni magáról, így nem volt olyan meglepő mégsem, hogy értett ehhez is. Érdekes volt, hogy Kyungsoo viszont otthon szinte soha nem főzött, az az én kötelességem volt. Az én dolgom a fogadóban főleg a takarítás volt, de néha, ha szükség volt még két kézre, segítettem az ételek felszolgálásában is a fogadóban megszállóknak. Eleinte elég kicsi volt a forgalom, mert a háború miatt ez embereknek nem tellett utazgatásra, de sikerült úgy átvészelnünk ezt az időszakot, hogy nem kellett bezárni. Jongin az istállóért lett felelős, az ő dolga volt, hogy a vendégek lovait tisztán, jóllakottan és biztonságban tartsa. Kang bácsi attól volt különleges, hogy minden növényt, amit a konyháján készítettek és a vendégeknek feltálaltak, maga termesztett a saját kis földjén, ami kint volt a határban, nem messze a mi lakóházunktól. Így Jonginnak, amikor épp nem a pajtában volt dolga, ezen a darab földön kellett munkálkodnia – gondozta a fejlődő növényeket, kapált, ásott, gazolt és mindent megcsinált, amit kellett. Persze nem volt egyedül, mert mások is dolgoztak vele együtt, sőt Kang bácsi kifejezetten szeretett elbíbelődni a palántái és terményei között. Rendkívül rendes ember volt, igazi jószívű, segítőkész lélek, becsületes és szorgalmas. Nagyon jól bánt velünk, s emiatt mi szívesen dolgoztunk nála. Igaz, hogy Jonginnak nem volt a szíve csücske a földművelés, mert soha nem foglalkozott ilyesmivel eddig életében, de hamar beletanult. Tudtam, hogy szívesebben foglalkozik a lovakkal, akikkel úgy tűnt, nagyon jól megérti magát. Néha ha kimentem hozzá az istállóba, kedvtelve figyeltem őt pár lopott percig, ahogy azon a mély hangján dörmög nekik mindenfélét, és paskolgatja, simogatja őket, igazi bensőséges viszonyt kialakítva az állatokkal. Jongin értett a lovak nyelvén, s ez meg is látszott azon, ahogy kezelte őket. Számomra ez is egy egészen új oldala volt Jonginnak, amit megismerhettem, és csak növelte bennem az érzést, hogy mennyire értékes lélek ez a fiú.

Annak ellenére, hogy találtunk munkát és rendszeresen megkaptuk a bérünket, rengeteget kuporgattunk abban az időszakban. A háború miatt a gazdasági helyzet nem volt épp a legfényesebb, így minden fillérnek megvolt a helye, és még félretenni is igyekeztünk annyit, amennyit csak lehetett. Nehéz volt akkoriban, de mi hárman már arra a dologra gyűjtögettünk, amit a háború véget érése után szeretett volna megvalósítani a két fiú, de leginkább Kyungsoo. Újra voltak céljaink, amelyeket el akartunk érni, de ehhez rendes tőke kellett, így abból a korábban megtakarított pénzből, amit Jongin és Kyungsoo hoztak magukkal szinte alig költöttünk, csak a legszükségesebbekre adtunk ki, hogy berendezzük a házat.

Bár Kang bácsi fogadójában dolgozni nem volt rossz dolog, a fő cél mégis az volt, hogy végleg a saját lábunkra tudjunk állni, hogy ne függjünk mások jóindulatától. Így Kyungsoo azt javasolta, hogy kezdjünk saját vállalkozásba. A nagy ötlet az volt, hogy egyszer, ha összejön annyi pénz, nyissunk saját fogadót. Egyikünknek sem volt ellenére az ottani munka, s bár eddig Jongin és Kyungsoo is homlokegyenest más dologgal foglalkoztak, most ebbe az irányba akartak továbbindulni. Nekem nagyon tetszett az elképzelés, és csak támogatni tudtam ezt, így onnantól fogva mind a hárman összeraktuk a bérünkből a lehető legtöbbet. Most, másfél évvel később még mindig rengeteg megspórolnivalónk volt, de ez a cél lebegett a szemünk előtt.

Hojeong tábornok és a két fiú alkuja után a tábornok jelentős előnyre tett szert Sehun kiiktatásának és a megszerzett információknak köszönhetően. Hojeong a győzelem érdekében nem habozott felhasználni azokat, s olyan haditervet eszelt ki, amelytől azt remélte, Kim tábornok seregei felé kerekedhet majd. Keserves és nehéz hadjárat volt, de a korábbiakhoz képest lassan, de biztosan fordult a kocka, és már Jongin apja volt az, aki inkább védekezni kényszerült támadás helyett. Szerencsére ebben nekünk már nem volt részünk, a harcok anélkül folytak, hogy bármelyikünk élete veszélybe került volna. Csak a hadi híreket hallgattuk, amik a városba elég gyorsan elérkeztek. Mindennap azért imádkoztam, hogy érjen végre véget a háború; elég volt a pusztítás, elég volt a szenvedés. Békét akartam, és nem voltam ezzel egyedül. Az egész lakosság reménykedve nézett Hojeong akcióinak elébe, hátha sikerül végre lezárni ezt a szörnyű korszakot, és élhetünk úgy, hogy nem kell mindennap a haláltól félnünk.

Végül elérkezett az a nap is, amikor végleg véget értek a harcok. A háború Hojeong győzelmével zárult le. Amikor én fogságba estem, még Kim tábornok volt fölényben, és seregével nyomult előre rendíthetetlenül. Jongin apja taktikailag nagyrészt Sehunra támaszkodott abban az időszakban, a két fél katonai ereje azonban nagyrészt egyenlő volt. Sehun eltávolítása Hojeong vezetésének köréből, valamint a Jonginéktól kapott rengeteg ismeret felhasználása hatalmasat lendített Hojeong tábornok helyzetén, s így sikerült neki végül győzedelmeskednie.

A lakosság kitörő örömmel fogadta a háború végét. Rengetegen gyászoltak, szűkölködtek és nyomorodtak meg miatta, ezért a hírek hallatán mindenki hálát adott az égnek. Aznap szinte mindenki eldobta azt, ami épp a keze ügyében volt munka, és az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták meg az eseményeket. Jongin és Kyungsoo nyugodtan, sőt, viszonylag közömbösen fogadták az események ilyen módon való alakulását. Legalábbis első ránézésre így tűnt, de ahogy jobban megfigyeltem Jongint, látni véltem a kimondatlan belső vívódását. Sejtettem, hogy azért mélyebben érinti a dolog, mint ahogy azt mutatja. Tudtam, hogy eléggé mély és komoly volt a konfliktusa az apjával, de azt nem tudtam kiolvasni a szótlan Jonginból, hogy pontosan mit érez és gondol apjának veszteségéről. Próbáltam tudatni vele, hogy nekem bármit elmondhat, de nem akart beszélni a dologról, lerendezte magában egyedül. A végső békekötés nagyjából fél éve történt, s azóta a lakosság próbált magához térni az elmúlt három év nehézségeiből. Lassan kezdett visszatérni az élet mindenhova, romok takarítása, újjáépítés folyt mindenhol, ahol a háború pusztított. A városban is fellendült a forgalom, ezáltal az Arany Borostyánba is egyre többen tértek be, s hirtelen megszaporodtak a teendőink. Ezt egy cseppet sem bántam, mert a béke beköszöntével én is úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna – nehezen ment, de próbáltam lerázni magamról mindent, ami a háború alatt történt velem. Temettem azt az időszakot, igyekeztem továbblépni, és nem leragadni. Felejteni nem tudtam, és bár kétségtelenül befolyásoltak az akkori események, és jelentős kihatással voltak az egész személyiségemre, mégis a háború véget értével, vagy inkább egészen a városban való letelepedésünk óta már úgy kezeltem a történteket, ami elmúlt és végleg lezárult. A békekötés utáni fellendülés engem is lelkesített, nem csak a lakosság többi részét. Az embereknek újra lettek céljaik, újra lett értelme mindennek, s szép lassan visszatért minden a rendes kerékvágásba. Rengeteg munka várt a népre, de újult erővel vágtunk bele mindenbe, ami ránk várt.

Tényleg mindent megtettem azért, hogy lezárjam magamban a múltat. Nehéz volt feldolgozni azt a sok rosszat, ami ért, de volt valaki, akire mindig számíthattam, amikor nehezen viseltem a dolgokat. Jongin olyan szinten gondoskodott rólam, hogy komolyan nem éreztem magam érdemesnek mindarra, amit tett értem, és fogalmam sem volt, hogyan egyenlíthetnék neki. Egészen sajátos viszony alakult ki köztünk az erődítménybeli beszélgetésünk után. Egyszerre álltunk egészen közel egymáshoz, és húztunk meg közöttünk bizonyos határvonalakat, amelyeket egyikünk sem lépett át. Mindenben támogattuk egymást, és ott voltunk egymásnak, de megszűntek az ölelkezések és a közös alvások, ahol olyan intim közelségbe kerültünk egymással, ami megnehezítette a tisztánlátást számomra. Bár a táborban először csak azért aludtunk együtt, mert rákényszerültünk a körülmények miatt, a vége felé már szükségem volt rá, hogy Jongin ott legyen mellettem. Most, hogy már nem szorultunk rá, meg akartam tanulni egyedül kezelni a problémáimat. Bár ez a célkitűzésem határozott volt, sokkal nehezebben ment a gyakorlatban, mint ahogy azt elterveztem. Elméletben ugyan megszüntettük a közös alvásokat, Jongin mégis számos alkalommal jelent meg nálam az éjszaka közepén, amikor felriadtam a szűnni nem akaró rémálmaimból. Átélni újra és újra azokat a borzalmakat – még ha nem is a valóságban – rendkívül megterhelő volt lelkileg. Jongin velem aludt, de mégsem szegtük meg teljesen a felállított szabályainkat – nem ölelt át, s nem ért hozzám, csak ott volt mellettem, és már ez is megnyugtató volt számomra. Valami egészen különleges érzéke volt ahhoz, hogy kiszúrja, mikor van bajom, bár sokszor nem volt nehéz, ha épp a saját sikítozásomra ébredtem fel. Hónapokig szinte minden éjjel szenvedtem ettől a problémától, s csak nagyon lassan és fokozatosan kezdtek ritkulni az erőszakos álmok. Most, másfél évvel később tartottam ott, hogy az utolsó ilyen alkalom már több mint két hónapja volt. Hatalmas megkönnyebbülés úgy lefeküdni esténként, hogy nem félelemmel kell elszunnyadnom, hogy vajon mit látok majd álmomban. Ennélfogva már jó ideje nem aludtunk együtt, ami eleinte furcsa érzés volt, mert annyira megszoktam már Jongin szuszogását magam mellett.

Az elmúlt másfél év nehéz volt, fáradságos munkával és kemény lelki küzdelmekkel telt számomra. Nem csak az erőszakot, hanem Junmyeon halálát is fel kellett dolgoznom. Egyik keményebb volt, mint a másik, de ha rendbe akartam tenni magamat egészen, muszáj volt szembenézni ezekkel a problémákkal. Míg az elsőben Jongin segítségemre volt, az utóbbiban csak magamra hagyatkozhattam. Rengeteget gondoltam Junmyeonra eleinte, és nagyon fájt a tudat, hogy már soha nem szól hozzám, soha nem mosolyog rám többé, és egyszerűen nem lesz velem ezentúl. Eleinte nem akartam őt elengedni, de ahogy telt az idő, rá kellett döbbennem, hogy semmi értelme görcsösen kapaszkodnom Junmyeonba, mert ezzel senkinek sem teszek jót, de legfőképp nem leszek képes túljutni rajta.

Ha jól meggondolom, talán mégis Jongin volt az, aki ebben segített. Rengeteget voltunk egymás társaságában, és ez nem múlt el nyomtalanul, a jelenléte folyamatosan hatott rám, és elég nagy erővel vonzott magához akaratán kívül is. Képtelen voltam őt figyelmen kívül hagyni, bármennyire is igyekeztem őt nem belevonni az érzelmi dolgaimba. Napról napra tudtam meg egyre többet a fiúról pusztán azáltal, hogy együtt éltünk. Egyre jobban megismertem személyiségének mélyebb rétegeit is, az apró kis szokásait, a hangulatingadozásait, és végeredményben egyáltalán nem mondhattam, hogy nem tetszik, amit látok és tapasztalok Jonginról. Egyáltalán nem volt tökéletes, de rendkívül jó és becsületes ember volt. Néha kissé forrófejű, máskor egészen gyermeteg és aranyos tudott lenni, mégis megdöbbentően komolyan vett mindent, amit kellett.

Nem tudom pontosan, mikor történt és hogyan, mert inkább egy lassú folyamat eredménye volt ez bennem, de kezdtem érezni, hogy talán tudnám viszonozni az érzéseit. Erről azóta nem esett szó köztünk, Jongin minden további nélkül elfogadta a kérésemet, és nem kérdezősködött efelől soha. Ha teljesen őszinte akartam lenni magammal, be kellett ismernem, hogy felmerült bennem annak a lehetősége, hogy Jongin esetleg mégis lemond rólam örökre, és más lányoknál keresi a boldogságot. Nem hibáztattam volna, ha így tesz, hiszen nem várhatom el tőle, hogy örökké várjon rám. Bár arra, hogy lemondott volna rólam nem utalt semmilyen jel, ami azért… megnyugtatott. Önző voltam, nagyon is tisztában voltam vele, hogy milyen önző dolog attól félni, hogy van valakije, azok után, hogy visszautasítottam őt.

De rá kellett jönnöm, hogy Jongin nagyon hűséges típus. Mégiscsak láttam, hogyan néz rám, még ha próbált is közömbösebbnek tűnni. A buta aggodalmaim ahogy jöttek, úgy el is mentek, és csak szidtam magamat az ostobaságomért. Mindez az elmúlt fél évben zajlott le bennem, és Jongin erről semmit sem sejtett. Nem tudom, pontosan mire vártam még a vallomásommal. Talán arra, hogy az érzéseim iránta még inkább megerősödjenek, kiterebélyesedjenek, mint egy gyönyörű magas fa lombja tavasszal. Teljes mértékben készen akartam állni arra, amikor majd odaállok elé.

*

Jongin jött haza először, Kyungsoo még a vacsoráért volt felelős az Arany Borostyánban. A fiú fáradt sóhajjal vetette le magát a pihenőhelyére, arca és inge piszkos és izzadt volt. Még nem egészen voltam készen az étellel, úgyhogy a vacsorára egy kicsit még várnia kellett.

- Mosakodj meg, amíg elkészülök – javasoltam neki.

- Mindjárt, de nem fogod kitalálni, mi történt velem ma!

- Na, mi? – kaptam fel a fejemet kíváncsian.

- Épp végeztem a lovak körüli teendőimmel, és el akartam indulni ásni, amikor megjelent két katona a fogadónál.

- Micsoda? – esett le az állam azonnal. Egy pillanat törtrésze alatt táncolt végig a gerincem vonalán a félelem, és türelmetlenül meredtem egy fakanállal a kezemben Jonginra, hogy folytassa.

- Nyugalom, nem kell így megrémülni – csitított a fiú. – Szóval megjelent két katona, és megkértek, hogy menjek el velük az erődbe, mert Hojeong látni akar. Mondanom sem kell, hogy egy pillanatra bennem is megállt az ütő, mert azok a nyavalyások fenemód titkolóztak a meghívást illetően… Kissé megijedtem, hogy most akar majd mégis elfogatni, és… még a jó ég tudja, mi minden futott hirtelen át az agyamon…

- Jongin, kérlek, a lényeget!

- Jó, jó, mondom! Szóval odamentünk, fogadott engem és nem fogod elhinni, tényleg nem fogod…

- De mit?

- Munkát ajánlott nekem. Arra kért, hogy legyek íjászoktató – bökte ki végre a nagy hírt. – Hogy tanítsam íjászatra a leendő embereit, akik most még csak tanoncok.

- Hát ez… váratlanul ért, az biztos – mondtam egy kis hallgatás után meglepve. – De… pont téged? – tört ki belőlem az őszinte kérdés. Nagyon különösnek találtam, hogy a tábornok pont Jongint akarja ezzel a feladattal megbízni, hiszen azért még mindig nem felejthette el Jongin múltját és származását. – A tábornokot nem érdekli, hogy…?

- Hogy egykor az ellensége voltam? – látta meg a fiú a kérdésem lényegét azonnal, majd vállat vont. – Úgy tűnik, nem.

- Értem... ez aztán az érdekes ajánlat, mondhatom – mondtam, miközben visszafordultam a rotyogó étel felé, és megkavartam, hogy ne égjen oda.

- Elhiheted, hogy engem is meglepett – bólogatott egyetértően Jongin. – Nincs neki saját embere, aki alkalmas lenne erre a feladatra? De azt mondta, tudja, hogy értek ehhez, és persze a megfelelő fizetség fejében szeretné, ha kamatoztatnám a tudásomat.

- És te mit mondtál neki?

- Nos… azt mondtam, még meggondolom – felelte Jongin lassan. – Nem tudom, mennyire jó ötlet ez…

- Nem akarod, hogy megint közöd legyen a tábornokhoz?

- Nem feltétlenül az, hanem… ha egyszer tényleg sikerül a tervünk, és saját vállalkozásba kezdünk, akkor én ott akarok segíteni nektek – mondta gondterhelten a fiú. – Ott pedig majd bizonyára elkél majd a segítség. Különben is, már mióta erre készülünk, nem lenne valami szép dolog tőlem, ha hirtelen valami egészen másba kezdenék, nem igaz?

- Nem tudom, Jongin… - csóváltam a fejemet elgondolkozva. Tudtam, hogy Jongin szívéhez közelebb állnak az ilyen tevékenységek, mint a földművelés. Talán boldogabb lenne, ha valami olyasmit csinálhatna, amit igazán szeret. Odamentem hozzá, és leültem vele szemben. – Szereted az íjászatot, nem igaz?

- Igen, nagyon, de…

- És szívesen foglalkoznál ezzel napi szinten? – vágtam gyorsan közbe, még mielőtt újabb kifogásokat hozhatott volna fel.

- Nem is tudom… Kang bácsinál most biztos helyünk van. Ott van nekem az istálló, és szeretek a lovakkal foglalkozni, de azt hiszem… ezt az oktatósdit is szívesen csinálnám. Te mit gondolsz?

- Jongin, én mindenben támogatlak, bárhogy is döntesz – biztosítottam azonnal a fiút arról, hogy mindenben mellette állok. – Mennyi időt ölelne fel ez a munka egy nap?

- Csak egy pár órát.

- Hát akkor másra is maradna időd, nem igaz? – kérdeztem, mire komótosan bólogatni kezdett. – Ebben az esetben szerintem nyugodtan elvállalhatnád a munkát. Amíg össze nem jön a saját vállalkozás, maradhatnál az istállóban, és mehetnél tanítani. Utána pedig ha majd mind a hárman kilépünk az Arany Borostyánból, majd a fennmaradó időben segítesz nekünk. Mit szólsz?

- Ez egy okos ötlet, Hyeseul – mosolygott rám kedvesen Jongin, de aztán megint elfelhősödött az arca egy pillanatra. – Szerinted Kyungsoo megérti majd? És Kang bácsi?

- Figyelj, ez most nem olyan, mintha teljesen kihúznád magad a dolgokból, mert továbbra is itt leszel, és segítesz majd. Szerintem meg fogják érteni.

- Úgy legyen – nyugtázta végül a beszélgetést Jongin. – Akkor azt hiszem, talán mégis elvállalom. És ha Kyungsoo hazajött, rögtön meg is beszélem vele a dolgot.

- Rendben van – veregettem meg gyengéden a karját. – Örülök neki, hogy találtál valami olyasmit, amit jobban szeretsz, mint a földművelést.

- Inkább az ölembe pottyant, mintsem találtam. De ha Kyungsoo-nak nem lesz semmi ellenvetése, akkor holnap vissza is megyek a tábornokhoz, és közlöm vele a döntésemet.

Jongin itt egy pillanatra elhallgatott, és kidugva az orrát a levegőbe, szimatolni kezdett.

- Figyelj csak, nagyon jön az illata az ételnek.

- Te jó ég! – pattantam fel azonnal, és odarohantam a fortyogó ételhez. Még épp időben érkeztem ahhoz, hogy ne égjen le. Gyorsan megkavargattam, aztán levettem a tűzről. – Kész a vacsora!

- Jó, mindjárt jövök, csak megmosdok egy kicsit – állt fel Jongin, és elvonult tisztálkodni a másik helyiségbe. Sietősen kimertem mindkettőnknek egy-egy tálkába, és amikor a fiú visszajött, elé tálaltam az ételt. Kyungsoo-ra még nem számíthattunk, csak egy-két óra múlva, így most nem vártuk meg őt az étkezéssel.

- Éhen halok – mondta Jongin, ahogy maga elé húzta a tálkáját.

- Akkor jó étvágyat! – mondtam, és jóízűen nekiláttunk a falatozásnak.

*

Két hét telt el azóta, hogy Jongin elvállalta az íjászoktatói munkát. Kyungsoo-nak nem volt ellenvetése a dolog ellen, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy Jongin milyen lelkiismeretes, és nem fogja őt cserbenhagyni, ha egyszer eljutunk odáig, hogy saját fogadót nyissunk. Kang bácsi bánta, hogy elvesztette az egyik emberét, aki a földeken dolgozik, de Jongin továbbra is gondoskodott az istálló rendben tartásáról, így valamelyest megbékélt.

Túl voltunk a vacsorán, ezúttal Kyungsoo is velünk evett, mert egész korán hazaért ma. A hangulat nagyon kellemes volt az asztal körül, mind elmondtuk egymásnak a napunk kisebb-nagyobb történéseit. Felmelegedő szívvel néztem, ahogy Jongin az új tanítványairól és az eddigi oktatói élményeiről mesélt nekünk. Már egy hete dolgozott ott, és látszott rajta, hogy nagyon élvezi, amit csinál. Jó volt látni, hogy rátalált arra, ami igazán neki való, és ez boldogabbá teszi.

Mondhatni majdnem teljesen elégedett voltam a jelenlegi helyzetünkkel és azzal, amilyen irányba tartott az életünk. Végre olyan életet éltünk, amelyben mi hoztuk meg a döntéseinket a saját akaratunk szerint, és nem más erők dobáltak minket ide-oda, s ítéltek a fejünk felett a sorsunkról. Nem. Szabadok voltunk, és így építettük, formáltuk az életünket olyanra, amiben végre helyet kaphatott a boldogság is. Nehéz volt, küzdelmekkel teli, de elbírtunk vele. Csak egyetlen dolog volt vissza, ami még hozzájárulhatott ahhoz, hogy tényleg igazán boldognak mondhassam magam, és ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, nekem kellett megtenni az utolsó lépést. Az utóbbi időben pedig éreztem, hogy eljött az ideje. Elszántam magam, és készen álltam a dologra.

Nem haboztam sokáig, rögtön vacsora után akcióba lendültem. Volt egy kis tervem, amit meg szerettem volna valósítani. Ahogy egyedül maradtam egy percre Jonginnal, rögtön hozzá fordultam.

- Várj csak egy percet, kérlek, mielőtt mosakodni indulsz! – kértem meg, mire nyomban megtorpant. – Kérdezni szeretnék tőled valamit.

- No, mit? – mosolyodott el halványan a fiú.

- Csak azt, hogy… - bizonytalanodtam el hirtelen, ahogy megláttam az arcát. Egyszeriben szégyenlős lettem ezt megkérdezni tőle. De erőt vettem magamon, és ragaszkodtam az eredeti tervemhez. – Velem aludnál ma?

Mire kimondtam a kérdést, az egész arcom lángolt a fülem hegyéig. Lesütött szemekkel vártam a választ, nem merve felnézni Jonginra, így nem is láthattam a reakcióit.

- Azt akarod, hogy veled aludjak? – kérdezett vissza teljesen meglepődve.

- Aha – bólogattam, még mindig szorgosan tanulmányozva a padlót.

- De hát miért? Valami baj van? – vált hirtelen aggodalmassá a hangja. – Csak nem… visszatértek a rémálmok?

- Mi? – kaptam rá a tekintetemet ekkor villámgyorsan, aztán igyekeztem megcáfolni a dolgot. – Nem, dehogyis, egyáltalán nem erről van szó. Csak szeretném, ha ma… velem aludnál.

- Biztos? – húzta össze a szemeit kétkedve, átható pillantással pásztázva engem, hátha füllentenék neki.

- Teljesen biztos – bólogattam nagy hévvel. – Szóval akkor… átjössz?

- Persze, ha szeretnéd – ment végül bele Jongin a dologba. – Akkor majd jövök, jó?

- Rendben. Köszönöm, Jongin.

Válasza csak egy meleg mosoly volt, aztán elment lemosni magáról a nap porát. Mindannyian elintéztük a lefekvés előtti teendőinket; én még gyorsan elmosogattam, amikor Kyungsoo megjelent mellettem a konyhában.

- Most beszéltem Jonginnal – támaszkodott neki a falnak karba font kezekkel a fiú. Felnéztem rá, és nem téveszthettem el az arcán ülő sejtelmes kifejezést.

- Igen? – kérdeztem vissza, mert nem igazán tudtam még, mire akar majd kilyukadni.

- Azt mondta, ma nálad alszik – folytatta Kyungsoo, és a mosolya egyre sokat sejtetőbb lett.

- Így van – pillantottam vissza a kezemben tartott tálkára, amit épp sikáltam. – És?

- Már azt hittem, nem is fogod megtenni.

- Mire célzol ezzel, Kyungsoo? – kaptam rá ismét a tekintetemet. Arcán hatalmas cinkos vigyor ült, mint aki pontosan tudja, mire készülök épp.

- Tudod te azt – érintette meg a könyökömet a fiú, aztán visszaindult a szobájába, de még mielőtt eltűnt volna, újra megszólalt. – Szorítok nektek.

Otthagyott a konyhában egyedül. Néma sötétség telepedett rám, hiába égett a lámpás mellettem. Kintről behallatszott a tücskök ciripelése, a másik szobából pedig a két fiú matatása, ahogy a dolgaikat végezték. Elmerengtem egy pár percig a semmin, aztán megráztam magam, megtöröltem a kezemet, és magammal cipelve a lámpást, bementem a saját szobámba. Sietősen vonultam el én is tisztálkodni, és a szokásosnál most még inkább odafigyeltem arra, hogy szép tiszta legyek. Izgatott voltam, szinte remegett a gyomrom a gondolatra, ahogy elképzeltem Jongin reakcióját arra, amit majd mondani fogok neki.

*

[Ajánlott zene / Ajánlott zene második verzió]

Már az ágyam szélén ültem hálóruhában, amikor megjelent a fiú. Odasétált hozzám, és leült egyenesen mellém, de meghagyta köztünk azt a már megszokott biztos távolságot. Ezt akartam ma végleg megszüntetni.

- Biztos, hogy nem a rémálmok tértek vissza, Hyeseul? – szólalt meg elsőként Jongin. A féltés már megint egész lényéből sugárzott felém, aminek köszönhetően egyre biztosabban éreztem, hogy helyesen cselekszem.

- Persze, Jongin, felejtsd el a rémálmokat, szó sincs ilyesmiről – igyekeztem meggyőzni őt. Kinyúltam a térdein pihenő kezéért, és tenyerembe vettem őket, amit szó nélkül nézett végig. – Csak mondani akartam neked valami fontosat.

- Micsodát? – nézett fel rám nagy szemekkel, várakozóan. Hát itt vagyunk. Itt álltam a kapujában a dolognak, és éreztem, hogy a szívem már most hevesen vert, pedig még nem is mondtam semmit. Közelről láttam Jongin arcát, ahogy a mondandómra várt türelmesen, és hirtelen megláttam egy kósza hajtincset a szemébe hullani. Képtelen voltam ellenállni neki, hogy eltűrjem. A fiú kezdte nem érteni a dolgot, de ekkor végleg rászántam magam a dologra.

- Azt akartam mondani, hogy… - Itt muszáj volt nyelnem egyet, és a szívem úgy döngette a bordáimat, hogy attól féltem, széttöri őket. – Szeretlek, Kim Jongin.

Kimondtam. Tényleg kimondtam! Legszívesebben lesunytam volna a fejem, olyan zavarba jöttem a saját vallomásomtól, de nem akartam lemaradni egyetlen pillanatáról sem annak, ahogy Jongin reagál. A fiú annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtett venni hirtelen. Nagy, barna szemei elkerekedtek, és még a szája is elnyílt kissé. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta egy kicsit, ami magához térítette őt.

- Mit mondtál, Hyeseul?

- Azt, hogy szeretlek, Jongin – ismételtem meg a vallomásomat –, és veled akarok lenni.

- A második felét nem mondtad az előbb… - mondta tűnődve Jongin, mire felkuncogtam.

- De attól még igaz.

Jongin erre nem felelt semmit, csak elgondolkodva nézett le az ölemben heverő kezeinkre. Hogy őszinte legyek, nem pont erre a reakcióra vártam, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy mi jár most a fejében. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, ő szólalt meg.

- És mi van Junmyeonnal? – tette el a kérdését, ami végső soron nem lepett meg. Nyilván tudni akarja, hogy jutottam idáig és mi lett azzal az indokkal, ami miatt másfél éve visszautasítottam őt. Egy kicsit elgondolkoztam azon, hogyan is válaszolhatnám meg a kérdését úgy, hogy a lehető legjobban megértessem vele a dolgot.

- Junmyeont… nem felejtettem el – kezdtem bele lassacskán. – De ő elment. Tudod, sokáig tartott elfogadnom a dolgot, de végül sikerült. Szerettem őt, és most is szeretem őt… De nem élhetek egy olyan ember emlékének örökké, aki már sosem jön vissza. Ő már… a múlt. Te viszont a jövő vagy, Jongin.

Biztatóan mosolyogtam rá, és enyhén megszorítottam a kezét, hogy ezzel is éreztessem azt, amit mondtam neki, de ő még mindig bizonytalankodni látszott.

- Biztos vagy ebben Hyeseul? Nem fogod megbánni?

- Teljesen biztos vagyok – feleltem a lehető legőszintébben, és közelebb húzódtam hozzá, hogy a fülébe suttoghassam még egyszer a lényeget, csak a nyomaték kedvéért. – Szeretlek, Kim Jongin.

- Én is szeretlek, Hyeseul – súgta vissza mély hangján, aztán egész felsőtestével felém fordult, és a másik kezével még közelebb vont magához. – Szabad?

- Szabad – leheltem szinte némán csillogó szemeibe nézve. Nagyon tetszett, hogy megkérdezte.

Habár már nagyon közel voltunk egymáshoz, mégis kínzóan sokáig tartott, mire elért hozzám. Tenyerét kihúzta az enyémből, és az arcom bal oldalára helyezte, miután végigsimított rajta. Egy darabig csak bámultunk egymásra, elveszve a pillanat varázsában. Jongin meleg lélegzete az ajkaimat súrolta, amitől egyenesen kirázott a hideg, és a mellkasomban dübörgő szívem csak még jobban zakatolt közelségétől. Már szinte remegtem a várakozástól, de Jongin a végtelenségig húzta az idegeimet. Pillantása komótosan esett le szemeimről ajkaimra, s állapodott meg végleg ott. Feje elindult felém, nekem pedig automatikusan csukódtak le a pilláim, de a csók még mindig váratott magára. Jongin gyengéden simított végig orrával az arcomon, aztán… végre megtörtént. Hozzám simult, én pedig azonnal válaszoltam neki.

Óvatosan kezdte a csókot, és fokozatosan mélyítette el, ahogy lassan egymásra hangolódtunk. Nem volt tolakodó, hanem mindenben odafigyelt rám. Fantasztikus érzés volt. Egyszeriben elöntött a megkönnyebbülés, hogy úgy tehetem immár ezt Jonginnal, hogy nincs miatta bűntudatom. Nagyon sokáig féltem attól, hogy bűnös dolog lenne Jongin iránt is szerelmet érezni, de ez nem egy olyan dolog volt, amit befolyásolhattam. Nem csoda, hogy beleszerettem, mert ez a fiú egy igazi kincs. Bárki boldog lehetne vele, és az, hogy én lehetek az a lány, hatalmas öröm számomra.

- Köszönöm, Jongin – mondtam neki, amikor külön váltunk, és ő magához ölelt.

- Micsodát?

- Hogy kitartottál mellettem.

- Én mondtam, hogy várni fogok rád – tolt el magától egy kicsit, hogy egymásra nézhessünk. Szemeiben komoly szeretet csillant, ami olaj volt a szívemben érte lobogó tűzre. Ezután egy darabig nem is csináltunk mást, csak ölelkeztünk, bepótolva azt a másfél évnyi ölelésadagot, ami eddig kimaradt.

- Tudod, mit kéne most csinálnunk? – kérdeztem egy idő után.

- Csókolóznunk még jó sokat?

- Nem, te kis telhetetlen – nevetgéltem egy sort az ötletén. – Aludni kéne, mert holnap sajnos korán kell kelnünk. De talán a te ajánlatod is belefér.

- Nem akarok aludni még – biggyesztette le az ajkait Jongin. – Ki akarom élvezni még, hogy csak az enyém vagy – mondta, és magához rántva ledöntött minket az ágyra. Meglepett kacagással kísértem az akcióját, aztán már csak azt vettem észre, hogy begyömöszölt engem a takaró alá, és oly’ közel vagyunk egymáshoz megint, hogy egy gombostű se fért volna be közénk. Azt hittem, megint meg fog csókolni, de nem ez történt. Nagy komolyan bámult a szemeimbe, figyelve minden rezdülésemet.

- Az egyetlen dolog, amit akarok tőled – szólalt meg lassan és nagyon halkan, de a csendes szobában tökéletesen tisztán hallottam minden szavát. – Most kaptam meg azt…

Szavai azon nyomban felidéztek bennem egy régi emléket. Az első csókunk után beszélt arról az egyetlen dologról, de akkor nem mondta meg, mi volt az, és én túl buta voltam, hogy kitaláljam. Most viszont nem kellett rákérdeznem, ösztönösem tudtam, mi a válasz.

A szerelmem volt az az egyetlen dolog.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok, kedves Olvasóim!

Hát ennyi lett volna. Hyeseul és Jongin története itt véget ér, vagy ha úgy vesszük, még csak most kezdődik. Egyelőre még nagyon örülök, hogy végre készen vagyok vele, mert ez életem első befejezett folytatásos története. (Bár nem volt előtte túl sok megkezdett.) Nagyon sokáig tartott, nagyon nehéz volt, éppen ezért szeretnék most nektek köszönetet mondani, drága Olvasóim.

Szeretném, ha tudnátok, hogy minden egyes oldalmegjelenítésnek, tetsziknek, kommentnek facebook-on és megjegyzésnek az oldalon vagy privátban nagyon-nagyon örültem! Ezek nélkül nem biztos, hogy kedvem lett volna végigcsinálni, sőt! Biztos, hogy a kellő biztatás nélkül ez nem így ért volna véget. Imádtam olvasni a véleményeiteket, amelyek sokszor megnevettettek, és az ötleteiteket bizony egy pár alkalommal fel is használtam ám az írás során. Épp ezért most még egyszer utoljára megkérlek titeket, hogy fejtsétek ki a véleményeteket a történettel kapcsolatban. Nagyon örülnék neki, ha minél többen írnátok ide nekem, mert ez meg is marad, de ha a facebook kényelmes inkább, attól is nagyon boldog lennék. És most a kedves Csendes Olvasóimhoz szólnék, akik eddig sosem írtak: kérlek Titeket is nagyon-nagyon szépen, hogy ez egyszer írjatok nekem, ha csak egy pár szót is, tényleg sokat jelentene nekem.

Tudom, hogy nem kényeztettelek el titeket, mert a részek nagyon ritkán érkeztek, és ezt nagyon sajnálom is. De én sajnos ilyen vagyok, épp ezért nagyon hálás vagyok Nektek, hogy kitartottatok velem a végéig. <3

Még egyszer KÖSZÖNÖM!!! J

Anna 

27. rész

Hyeseul pov.

Először Kyungsoo jött, Jongint hagyták a végére. Mindkettőnket átvittek a szomszéd helyiségbe, és én rögtön oda akartam rohanni a fiúhoz, hogy megvizsgáljam a sérüléseit, meg hogy egyáltalán megöleljem, de az őreink nem hagyták. Még beszélni sem beszélhettünk, mert Hojeong még mindig érvényben tartotta ezt a nem-beszélhetnek-egymás-közt elvet, amíg mindannyiunkat ki nem hallgattak. 

Amíg Kyungsoo-ra vártunk, Jongin kapott egy kezdetleges orvosi kezelést. Megmosták és némileg helyre tették az arcát. Kyungsoo kihallgatása nem tartott olyan sokáig, mint az enyém, egész hamar visszatért. Jongin következett, s mielőtt kiment volna, egy magabiztos mosolyt küldött felém, amit bizakodva viszonoztam. Még mindig rémesen aggódtam miatta, és alig tudtam felfogni azt, ami az előbb lejátszódott Sehunnal. Alig vártam, hogy kettesben lehessünk, és végre megbeszélhessük a dolgokat. Csak mi ketten, senki más.

Jongin sokkal tovább volt odaát, mint Kyungsoo vagy akár én. Gondolhattam volna, hogy vele nem végez a tábornok két perc alatt, de azért kezdtem nyugtalan lenni, mikor már vagy egy órája bent volt. Hirtelen korogni kezdett a hasam, mire teljesen meglepve pillantottam le rá. Annyi életbevágó dolog történt ma velünk, hogy kicsit hihetetlen volt, hogy léteznek még ilyen teljesen lényegtelen problémák is a világon, minthogy épp megéheztem. Egész nap nem ettem semmit, és a jelenlegi idegállapotom mellett azt hinné az ember, hogy nem is tudnék letolni egy falatot sem a torkomon, de az egyre erősödő korgás másról árulkodott. Természetesen eszemben sem volt most ezzel foglalkozni, a háttérbe toltam az ilyen szükségleteimet. Kyungsoo-val elkezdtünk beszélgetni, mert már nem tiltották. A lehetőségeinket latolgattuk, és azt, hogy mit kezdünk akkor, ha elengednek minket – vagy ha nem. Az utóbbira nem szívesen gondoltam, de ez is benne volt a pakliban. Nekem már úgy tűnt, sikerült tisztáznom magam, de Jonginék sorsa még mindig kérdéses volt.

Tűkön ültem már, mikor Jongin végre visszajött.

- Beszélnünk kell – mondta komolyan kettőnknek, amivel nem nyugtatott meg egy cseppet sem. – Hatszemközt – nézett át a vállam felett az őreinkre.

- Vagy előttünk beszéltek, vagy sehogy – hangzott a vigyázóink válasza, mire Jongin beletörődően sóhajtott egyet, és nem vitatkozott velük.

- Mi történt? – tudakoltam türelmetlenül.

- A tábornok alkut ajánlott – közölte Jongin tömören.

- Miféle alkut? – kérdezte Kyungsoo, de Jongin nem válaszolt rögtön. Fáradt mozdulattal a hajába túrt, mint aki kényelmetlenül érzi magát a helyzetben. Egész lényéből sugárzott, hogy nincs kedvére az, amit most mondani fog nekünk.

- Hojeong azt akarja, hogy bizonyítsunk – kezdte felvázolni Jongin a tábornok feltételeit.

- Bizonyítsunk? – visszhangozta Kyungsoo. – Nem bizonyítottunk még eleget neki az előbb Sehunnal?

- Én is ugyanezt mondtam neki, de erre csak az volt a válasza, hogy ez egy jó pont volt, és kiérdemeltük, hogy adjon nekünk egy esélyt. Ragaszkodik hozzá, mert hasznot akar húzni a helyzetből.

- Naná – horkantott fel Kyungsoo elégedetlenül. – Na és mit akar?

- Két lehetőségünk van, és rajtunk áll a választás. Hojeong engedélyt ad, hogy letelepedjünk itt a városban, és amíg nem tudunk saját házat megengedni magunknak, még szállást is biztosít nekünk. Boldogan élhetünk, úgy ahogy azt akartuk. Cserébe viszont… el kell neki mondanunk minden belső információt, amit tudunk a seregről. A legapróbb részletekig mindent.

- Uh – nyögött fel Kyungsoo nyomottan. – Hát ez fantasztikus…

- Tudom – csóválta a fejét Jongin egy fintorral az arcán. – Épp ezt akartam elkerülni…

Mindketten húzták az orrukat a dolog miatt. Jongin azért is döntött a szökés mellett, hogy szakítson a háborúval és egy új, normális, hétköznapi életet kezdhessen. Ehelyett most megint ezekbe az ügyekbe akarják őt és Kyungsoo-t belekeverni. Örökre maga mögött akarta hagyni a háborúval kapcsolatos dolgokat. De attól még, hogy megszökött, nem akart rosszat azoknak, akiket hátrahagyott… Vagyis egyáltalán nem számított arra, hogy a szabadságának ára az lesz, ha valóban igazi áruló lesz. Mert ha megteszi, amit a tábornok követel tőle, akkor visszafordíthatatlanul azzá válik.

- Mi a másik lehetőség? – tudakolta Kyungsoo.

- A másik lehetőség csak Hojeongnak az – magyarázott tovább Jongin. – Azt mondta, túszként fogva tarthat minket, és cserealapként szolgálhatunk neki, hogy kicseréljen minket pár fontos emberére, akiket apám tart börtönben.

- Ezt most nem mondod komolyan! – fakadt ki Kyungsoo hangosan. Még sosem láttam őt ennyire kikelve magából. Szokatlan és furcsa érzés volt a felháborodott Kyungsoo-t nézni, mert mindig ő volt hármunk között a nyugalom szigete. – Tényleg képes lenne erre a Sehun-ügy után?

- Nagyon úgy néz ki – bólogatott mogorván Jongin. – Nekem viszont fogalmam sincs, hogy egyáltalán kellenénk-e még az apámnak, és megérné-e neki a csere.

- Hm… - merengtem el ezen a kérdésen. – Mivel Sehunt is rátok küldte, gondolom, kellesz neki.

- Sehunt csak azért küldte, hogy eltávolítson minket Hojeong közeléből, és így ne tudjunk neki bármit is mondani – vetette ellen Jongin azonnal. – Szóval…

- A tábornok nem hagyott más lehetőséget nekünk, minthogy elmondjunk neki mindent – foglalta össze a dolgok állását Kyungsoo röviden és tömören.

- Valahogy úgy… Ha mi is jól akarunk járni egy kicsit.

- Mert Hojeong mindenképpen hasznot húz belőlünk.

- De fiúk – merült fel bennem egy kérdés, aminek rögtön hangot is adtam. – Nem veszélyes ez?

- Mire gondolsz? – fordult felém Jongin kérdően.

- Ha mindent elmondotok Hojeong tábornoknak, akkor azzal véglegesen Kim tábornok ellenségeivé váltok. Nem veszélyes ez… például neked Kyungsoo? – fordultam a fiú felé. – Mi van, ha Jongin apja bosszút akarna állni az átpártolásotokért, és mondjuk… a családod látná kárát ennek?

A kérdésem után csend lett. Egyik fiú sem válaszolt, én pedig nem tudtam, hogy mi rosszat mondhattam.

- Kyungsoo-nak nincs családja – mondta végül Jongin olyan tapintatosan, ahogy csak telt tőle.

- Oh! – szakadt fel belőlem, és a szám elé kaptam a kezem. Rémülten néztem Kyungsoo-ra, aki viszont most sokkal higgadtabbnak tűnt, mint az előbb. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Nem tudtam, hogy…

- Semmi gond – igyekezett megnyugtatni a fiú egy kedves mosollyal. – Nem tudhattad. Olyan régen vesztettem el a családomat, hogy már szinte nem is emlékszem rájuk.

- Velem nőtt fel – mondta Jongin.

- Ó, értem…

- Szóval ez nem probléma – szögezte le Kyungsoo. – Nincs senkim, akit felhasználhatnak ahhoz, hogy ártsanak nekem. A kérdés az, hogy akkor megtegyük-e vagy sem?

Mindketten várakozóan pillantottunk Jonginra, aki a tarkóján borzolgatta a haját. Feszült volt és fáradt, láttam rajta, és cseppet sem volt ínyére, hogy ilyen döntéseket kell meghoznia.

- Ha lenne más választásunk… - húzta a száját Jongin kényszeredetten.

- De nincs – szúrta közbe a barátja, széttárva a karjait. – Hojeong nem hagyott nekünk. Én… azt hiszem, hajlandó vagyok rá, ha te is Jongin. Csak rajtad múlik.

- Jó. Legyen – adta be végül a derekát Jongin. Nehéz döntés volt ez neki, de biztos voltam benne, hogy Kyungsoo-nak is, még ha nem is volt semmilyen potenciális veszély, ami fenyegette volna őt emiatt. – Nem akartam, hogy így süljön el ez az egész, de ha ez az egyetlen módja annak, hogy véget vessek a dolognak, akkor ezt fogom tenni. Mert vissza biztos nem megyek oda.

Megpróbáltam elővenni a lehető legbiztatóbb hangomat, és odaléptem Jonginhoz. Egy pillanatnyi habozás után gyengéden megöleltem. Jongin meglepődött ezen, érezhető volt, ahogy a teste megmerevedett a karjaim között.

- Minden rendben lesz – mondtam, majd elhúzódtam, és ahogy ránéztem, a tekintetemmel azt próbáltam neki üzenni, hogy én mindenben mellette vagyok. Reméltem, hogy veszi az üzenetet.

- Megszületett a döntés? – szólalt meg Jongin őre, aki ide-oda kísérgette őt. Szinte el is feledkeztem az őreinkről, annyira lefoglalta a figyelmemet a kupaktanácsunk. A tagbaszakadt férfi türelmetlenül meredt ránk, csaknem dobolt a lábával is hozzá. – A tábornok úr vár titeket.

- Megszületett – felelte Jongin és büszkén kihúzta magát. – Gyere Kyungsoo, essünk túl rajta minél hamarabb.

A két fiú az ajtó felé vette az irányt, az őrzőik meg loholtak utánuk. Egyedül maradtam a teremben a saját vigyázóm társaságában.

*

[Ajánlott zene]

Este volt már, de Kyungsoo és Jongin még mindig nem tértek vissza. Mivel a fiúk belementek az alkuba, a tábornok betartotta az ígéretét, és biztosított nekünk szállást. Egyelőre ugyan még csak itt az erődben kaptunk két külön helyiséget – egyet a fiúknak és egyet nekem –, de a későbbiekben a városban kapunk majd egy kis házat a két fiú „szolgálataiért” cserébe.

Már este hat is elmúlhatott, amikor a szobámban üldögéltem egyedül. Még ágyneműt is adtak, amit már felhúztam mindhármunk ágyára, valamint ennivalót is. Úgy döntöttem, nem várom be a fiúkat az evéssel, mert már borzasztóan éhes voltam, így egyedül láttam neki, de természetesen hagytam nekik is annyit, amivel majd jóllakhatnak. A hátizsákjainkat Jongdae szolgáltatta vissza korábban a gyűrűmmel együtt.

Amikor az ékszert az ujjamra húztam, hirtelen nagyon elszomorodtam. Talán örülnöm kellett volna, hogy úgy tűnt, a dolgaink talán mégis rendbe jöhetnek, de amit ebben a pillanatban éreztem annak nem sok köze volt az örömhöz. Lenéztem az ónixköves gyűrűre, és egyszerűen elszorult a szívem. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még édesapám viselte azt, és itt elindult az érzelmi lavina bennem. A régi életem emlékei menthetetlenül áramlottak elő az agyam különböző zugaiból, ahol eddig megbújtak. Magam előtt láttam a falunk főutcáját, ahogy végigsétáltam rajta, el az ismerős házak és üzletek mellett, míg végül oda nem értem a házunkhoz, ahol a szeretett családtagjaim vártak. Felidéztem mindenkit, aki valaha kedves volt nekem – édesapámat, a bátyámat, a szomszéd lányt, aki a barátnőm volt, Junmyeont…

Ahogy gondolatban Junmyeonhoz értem, elszorult a torkom. Halálának estéje óta nem engedtem meg magamnak azt, hogy sírjak emiatt. A vadászkunyhóban ott és akkor megfogadtam, hogy erős leszek, és nem mutatom ki a fájdalmat, amit érzek. Attól senkinek se lett volna jobb, ha átváltozok egy bőgőmasinává, és az élet megtanított arra, hogy az önsajnáltatás nem vezet sehová. Eddig keményen tartottam magam, de most, ahogy itt voltam egyedül, összezárva a saját gondolataimmal és érzelmeimmel, hirtelen rám zúdult minden. Annyi rossz történt velem az elmúlt időszakban, amit nagyon nehéz volt ép ésszel elviselnem. Először ott volt egy éve a bátyám halála, aztán nemrég édesapámé, amit a táborba kerülésem miatt még csak meg sem tudtam gyászolni, nemhogy rendesen, de sehogy se. A sor Dongsikkal folytatódott, aki miatt még mindig rémálmok gyötörtek, és tudtam, hogy még sokáig fognak is. Sosem leszek képes elfelejteni azt a mocskot, bárhogy is próbálom, annyira élénken beleégette magát a fejembe. Végül ott volt Junmyeon, az egyetlen, aki megmaradt nekem, de már ő is csupán emlék lehetett számomra. Az elmúlt három napban rengetegszer gondoltam arra, vajon merre járhat az a csónak… Tudtam, hogy ez őrültség, hogy le kéne ezt zárnom magamban, és el kéne engednem őt, de erre még képtelen voltam. Nem, mikor annyi éven át szerettem és vágytam rá, s mikor végre csaknem megkaptam őt, közbeszólt a háború. Minden, amit a háború hozott, csak veszteség volt.

Hátradőltem a frissen vetett ágyon, és nagyokat nyeltem. Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy el ne sírjam magam ebben a pillanatban. Nem tehettem, hiszen Jonginék bármelyik percben megjöhetnek, és a legkevésbé sem akartam, hogy könnyek közt találjanak rám. Szorosan lezártam a szemeimet, és mélyen, kiegyensúlyozottan vettem a levegőt, hogy visszafojtsam a kitörni készülő zokogást. Kézfejemet arcomra szorítottam. Nagyon fáradtnak éreztem magam, nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is.

A szobában megnyúltak az árnyékok, rohamosan sötétedett. Nem feküdtem ott régóta, amikor közeledő lépteket hallottam és halk beszélgetést. A távolság miatt a szavak elmosódtak, így nem tudtam kivenni, miről folyik a társalgás, de a hangok ismerősek voltak. Sietve pattantam fel ülésbe, ahogy felismertem Jongin hangját. Igyekeztem megnyugodni, amennyire csak lehetett. A fiúk szobája közvetlenül az enyém mellett volt, s először oda mentek be.

- Hol van Hyeseul? – hallatszott most már át Jongin kérdése.

- Gondolom, odaát.

- Ja, jó. Figyelj, átmegyek egy kicsit hozzá, rendben?

- Persze, menj csak.

Újabb lépések nesze következett, aztán Jongin bedugta a fejét az ajtón. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb, és hamarosan együtt ültünk az ágyam szélén.

- Na, hogy ment? – igyekeztem egy mosolyt varázsolni az arcomra, de nagyon nehezen akartak az izmaim engedelmeskedni.

- Te jó ég, Hyeseul, jól vagy? – kérdezte rögtön elkomolyodva, ahogy rám nézett. És én még azt hittem, hogy sikerülhet eljátszanom, hogy minden rendben van, de Jongint nem verhetem át. Hihetetlen, hogy alig érkezett meg, de már velem törődik, miattam aggódik.

- Persze, jól vagyok, no de mégis hogy ment? – próbáltam elterelni a figyelmét magamról, s még mindig ott volt a gombóc a torkomban.

- Jól ment, de… hé – fogta meg elfordított arcomat, és gyengéden maga felé fordította. Nem akartam ránézni, mert már megint könnyek szúrták a szememet. Attól a végtelen törődéstől, amit kaptam tőle, újból elgyengültem, és az imént beindult érzelemlavina továbbindult lefelé a lejtőn. – Mi a baj, Hyeseul?

- Ne haragudj, én csak…

- Csak? – noszogatott halkan Jongin, mély hangjából áradt a melegség.

Nem bírtam tovább tartani magamat, és itt eltörött a mécses. A könnyeim útnak eredtek lefelé, vállaim rázkódni kezdtek. Arcomat a tenyereimbe temettem, hogy Jongin ne láthassa zokogástól eltorzult arcomat. Ennyit arról, hogy keményen tartom magamat.

- Hé, hé, hé – dünnyögte Jongin, aztán már csak azt vettem észre, hogy a karjaiba húz, és lágyan megölel. – Semmi baj, Hyeseul, nincs semmi baj…

Percekig áztattam az ingét, miközben ő megnyugtató szavakat dörmögött a fülembe, és a hajamat simogatta. Annyira jólesett most ez a gondoskodás, mint talán még soha. Jongin türelmesen kivárta, amíg sikerült egy kicsit megnyugodnom, és már nem csukladozva kapkodtam a levegőt. Eltolt magától, és azonnal felém nyújtott egy zsebkendőt, amit fogalmam sincs, honnan halászott elő. Hálásan elvettem, és kifújtam az orromat, majd a tiszta felével meg akartam törölgetni a könnyektől nedves arcomat, de Jongin lefogta a kezemet. Hüvelykujját lassan a szemem alatti bőrfelületre nyomta, és elhúzta, megtisztítva ezzel azt a kis részt a nedvességtől. Ezt a másik szememnél is megismételte, aztán lejjebb haladt, s mindeközben olyan figyelmességgel bámult rám, hogy majd elolvadtam a tekintete alatt.

- Köszönöm – szólaltam meg rekedtes hangon.

- Mi történt, Hyeseul? – kérdezte komolyan a fiú. Nagyot sóhajtottam és felkészültem arra, hogy bevalljam neki az igazságot. Tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni, ha megpróbálom kikerülni a kérdését, így ezzel nem is kísérleteztem. És ha jobban belegondoltam, valahogy én is vágytam rá, hogy beszélhessek vele.

- Tulajdonképpen semmi sem történt, csak ahogy egyedül maradtam itt, eszembe jutott minden, ami eddig történt, és rájöttem… rájöttem, hogy már mindenkit elvesztettem, aki valaha fontos volt nekem. Minden rokonomat, barátomat, az összes szerettemet. – Meg kellett állnom a beszédben, mert újra elszorult a torkom. Jongin szemeiben rögtön együttérzés csillant, ahogy hallgatott. – Ez az egész hülye háború tehet mindenről. Mindenemet elvesztettem, amim csak volt… és itt maradtam egyedül a veszteség után, és… most minden annyira fáj.

- Hé, tudom jól, mi mindenen mentél keresztül az elmúlt időszakban, de egyvalamit elfelejtesz – mondta Jongin, ahogy odanyúlt a kezemért és megfogta. Oldalra biccentett fejjel, kíváncsian vártam, mit fog mondani. – Én itt vagyok neked. És Kyungsoo is. Nem vagy egyedül.

- Milyen igazad van. Hogy én milyen buta vagyok! – suttogtam egy halvány mosollyal, amit ő csalt az ajkaimra. – Tudod, Jongin, rengetegszer gondoltam már erre, de még mindig nem tudom, hogy miként is hálálhatnám meg neked mindazt, amit értem teszel. Egyszerűen… meg sem érdemellek téged, ez az igazság.

- Han Hyeseul, ezt hallani sem akarom többé – komorodott el Jongin, mélyen a szemembe nézve. – Inkább én vagyok az, aki nem érdemel meg téged. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – vallotta be, nekem pedig akaratlanul is hatalmasat dobbant a szívem. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki, ezért csak csöndben pislogtam rá nagy szemekkel. – A legkevesebb, amit tehetek érted mindazok után, amin átmentél miattam, az, hogy gondoskodom rólad a legjobb képességeim szerint.

- Nem miattad volt – tagadtam azonnal, mert butaságot állított ezzel.

- Akkor apám miatt, a háború miatt, teljesen mindegy…

- Jongin, figyelj… - kezdtem tétován, pedig abban teljesen biztos voltam, amit mondani akartam. Csak egy kicsit nehéz volt ezt neki is bevallani ilyen hosszú tagadás és titkolózás után. Már előre pirosodott az arcom attól, amit mondani készültem neki. – Szóval… te vagy az egyetlen, aki megmaradt nekem, és… nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom, mi lenne velem, ha elveszítenélek. Ráadásul most ez a Sehun-ügy! Mi lett volna, ha megöl téged? Ha…

- Nem akart megölni – szólt közbe izgatott mondandómba Jongin nyugodtan.

- De mi van, ha akart volna? És ha sikerült volna neki? Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted, amikor Kyungsoo hirtelen megjelent, és azt kezdte mondani, hogy az a Sehun bajba kevert titeket, és veszélyes rátok? Jongin, én… ah, nem akarlak elveszíteni, és tudom, hogy önző vagyok, és tényleg nem akarlak téged kihasználni, de én képtelen lennék elviselni, ha téged is elveszítené…

Nem tudtam befejezni az egyre hevesebbé váló mondókámat, mert ekkor Jongin félbeszakított. Egyszerűen előre hajolt, és megcsókolt. Csak úgy, minden előzetes jelzés nélkül. Annyira megdöbbentett, hogy teljesen lefagytam, hirtelen azt sem tudtam, mit kéne tennem. Húzódjak el, vagy… csókoljak vissza?

Jongin nem adott sok gondolkodási időt. A csók olyan hirtelen ért véget, mint ahogy kezdődött, reagálni sem volt időm. A fiú szinte azonnal elhúzódott, arcán megbánás és szégyenkezés tükröződött.

- Bocsáss meg – suttogta lehajtott fejjel, nem mert rám nézni. – Ez hiba volt, nem kellett volna. Kérlek, felejtsük e…

Nem hagytam, hogy befejezze. Ugyanazt tettem, amit ő az előbb – habozás nélkül megcsókoltam. Nem gondolkodtam egy röpke pillanatig sem, csak ösztönösen cselekedtem – helyesnek éreztem, amit csinálok. Ajkaimat Jongin kicserepesedett ajkaira nyomtam, de a nagy lendülettől orraink egymásnak ütköztek, és Jongin első reakciója az volt, hogy fájdalmasan felnyögött, ahogy hozzáértem sérült testrészéhez. Teljes mértékig megleptem őt, ez érezhető volt abból, ahogy a teste azonnal megfeszült. Elvesztem a pillanat hevében, ahogy Jongin lassan ellazult, és egymáshoz simultunk. Amilyen hévvel kezdtem az egészet, olyan bizonytalan voltam a folytatásban – csak óvatosan, gyengéden csókoltam őt, Jongin pedig legalább ugyanolyan habozva kezdte viszonozni, mintha nem lenne biztos benne, hogy helyesen teszi-e, ha visszacsókol. Nem csodálkoztam rajta, hogy váratlanul érte a dolog, és nem is hibáztattam érte, hogy csak félve válaszolt nekem. Éreztem testének melegét, amit árasztott magából, orromat a fiú megszokott illata csiklandozta, s ahogy végigsimítottam karján, minden egyes izma kirajzolódott az ujjaim alatt ingjének anyagán át. Bárhogy is néztem, jólesett ezt tenni Jonginnal. Sosem hittem volna, hogy idáig jutok, és még most sem álltam készen teljesen – sőt, távolról sem álltam még készen –, de elértem addig a pontig, hogy belássam, Jongin egyáltalán nem közömbös nekem. És bármilyen rossz is volt erre gondolni, de pont a Sehun-ügy kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek –és ki is mondjam ezt neki is.

Egy utolsó, apró csókot nyomtam a fiú alsó ajkára, és elváltam tőle. A szívem zakatolt, és hihetetlenül melegem volt, de nem éreztem ezt kellemetlennek.

- Jongin, én kedvellek – kezdtem bele a vallomásomba, rögtön a közepébe vágva. – Nagyon kedvellek.

A fiú szemei felcsillantak szavaim hallatán, de nyomban el is felhősödtek.

- De…? – kérdezte szomorkásan, mint aki tudja, mit fogok most mondani.

- De szeretem Junmyeont – mondtam csendesen, de határozottan, a szemeibe nézve. Akartam, hogy tudja, hogy őszinte minden szavam. Jongin nem felelt, csak várta, hogy folytassam. – Tudom, hogy elment, de… így érzek, és ezen nem tudok változtatni egyik napról a másikra, bármennyire is kedvellek téged, Jongin.

- Értem – mondta kissé bánatosan, de azt hiszem, megértett engem. Bár jó ideje nem mondta, sejtettem, hogy azt szeretné, ha vele lennék, s az előző csókja is ezt bizonyította.

- Jongin, én… vonzódom hozzád. Nagyon is. De most képtelen lennék veled lenni, sajnálom.

A fiú egy szót sem szólt, csak nézett rám továbbra is azokkal a nagy, barna szemeivel. Úgy nézett ki, mint egy csüggedt kiskutya, mégis volt valami a tekintetében, amit nem egészen tudtam megfejteni – valami sötét és szenvedélyes. Olyan csend állt be közénk, ami furcsa volt és szinte bántotta a fülemet.

- Kérlek, mondj valamit! – szólaltam meg újra. Bármit megadtam volna érte, hogy tudjam, mi jár most a fejében. Annyira más volt most, mint pár hete! Akkor még dühös volt rám azért, hogy ennyire ragaszkodom Junmyeonhoz, most pedig csak némán elfogadja.

- Mit mondhatnék, Hyeseul? – kérdezett vissza. – Megértelek, és szeretném… a legjobbat szeretném neked. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem engem választasz, ha kijutunk.

Kicsit rossz volt ezt így hallani, pedig az igazat mondta. Ha Junmyeon túlélte volna a szökést, vele kezdtem volna új életet, de mivel nem így történt, én Jonginnal maradtam.

- Azt hiszem, időre van szükségem – mondtam lassan. Szerettem volna, ha tudja, hogy nem mondtam le róla végleg. – Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, hogy túltegyem magam mindenen, és… elengedjem őt.

- Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz – vágta rá Jongin azonnal.

- Nézd, Jongin, én nem várom el, hogy várj rám, és megértem, ha ilyen bizonytalan ígéretek mellett nem akarsz rám több időt pazarolni, de…

- Időt pazarolni? – visszhangozta szavaimat megrökönyödve, mint aki nem akar hinni a fülének. – Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék lemondani rólad most, hogy végre megtaláltalak?

- Jongin, tényleg nem…

- Hát még mindig nem érted? Szeretlek, Hyeseul!

Gyorsan és hevesen mondta ezt ki, nekem pedig a lélegzetem is elállt egy pillanatra a hirtelen vallomástól. Az arcom lángolt, a szívem pedig gyorsabban kezdett zakatolni a mellkasomban. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ezt ilyen nyíltan kimondja, s látszólag ő maga sem. Egy pillanatra zavartan félrenézett, aztán rövid habozás után vissza rám. Be kellett ismernem magamnak, hogy cseppet sem hagyott hidegen a vallomása, és eléggé fájt érte a szívem, hogy most vissza kell őt utasítanom.

- És mivel így érzek… - köszörülte meg a torkát Jongin. – Én várni fogok rád.

- Köszönöm, Jongin – mondtam, és köszönetképp végigsimítottam a kezén. – Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok neked mindenért.

- Hyeseul, kérlek, ne hajtogasd folyton ezt…

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy…

- Tudom – zárta le a nem létező vitát Jongin azzal, hogy egyik ujját a szám elé helyezte, hogy hallgassak. Egy nagy sóhajjal engedelmeskedtem neki. Jongin aztán jól kinyújtózott, és ásított is mellé egy nagyot. Fáradt volt már, akárcsak én. – Aludni kéne.

- Mindjárt, de mondd már, mi volt a tábornokkal? – kíváncsiskodtam. – Sokáig elvoltatok.

- Hát… eléggé megnyúzott minket az öreg – vont vállat Jongin. – A legapróbb részletekig mindent kikérdezett, amit csak lehetett.

- Sajnálom, hogy ezt kellett tennetek – mondtam együtt érzően.

- Most már mindegy – felelte közömbösen Jongin. – Vége van, és ez a lényeg.

- Végül is…

- Na, akkor alszunk? – kérdezte, és jobbnak láttam nem tovább boncolni a témát. Bár az alvás megemlítése sem volt túlságosan ínyemre, bármilyen kimerült is voltam. Féltem a rémálmoktól, amelyek még mindig nem akartak szűnni. Rögtön ráncba szaladt a homlokom a javaslatára, amit ő is észrevett. – Szeretnéd, ha veled maradnék?

- Nem, menj csak, nem lesz semmi baj – mondtam megjátszott könnyedséggel, de Jongin átlátott rajtam.

- Hyeseul, ha megint…

- Nem lesz semmi baj, mondom – vágtam közbe. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most inkább… külön alszunk.

Jongin rosszallóan csóválta a fejét, de végül belement. Felállt, és jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán kiment a szobából, át a sajátjába. Gondosan betettem az ajtót mögötte, aztán elkezdtem lefekvéshez készülődni. Roppant különös élmény volt ennyi Jonginnal közösen eltöltött éjjel után egyedül feküdni az ágyban. Nehezen jött álom a szememre, s csak hosszú forgolódás után sikerült végre elszunnyadnom.

Az éjszaka közepén a saját sikítozásomra ébredtem fel. Mint ilyenkor mindig, most is hevesen vert a szívem, vadul ziháltam és kivert a hideg veríték. Ültem a sötét szobában, és próbáltam egyedül lenyugtatni magamat az álmomban látott mocskos, borzalmas dolgok után. Egy idő után visszadőltem, és az oldalamra fordultam. Alig egy perce gubbasztottam ott, amikor meghallottam az ajtóm nyitódását, majd halk léptek közeledését. Nem volt szükségem a lámpás fényére ahhoz, hogy tudjam, ki jön. Jongin egy szó nélkül felemelte a takarómat, és bebújt mellém. Mögöttem feküdt, de nem ölelt át, és nem húzódott túlságosan közel, mégis éreztem a testéből áradó meleget. Tiszteletben tartotta a határokat, amiket ezentúl meg kellett húzni kettőnk között. De megjelenésével jelezte számomra, hogy itt van velem, itt van nekem, amivel megnyugtatott.

Tényleg fogalma sem volt róla, mennyire hálás vagyok neki, és mennyire tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem érdemlem meg őt.

26. rész

Jongin pov.

Egy pillanatra eléggé ledöbbentem, amikor a nevemen szólított. De mivel mindig arra tanítottak, hogy lehetőleg semmilyen körülmények között se veszítsem el a fejem, nyugodt maradtam. Lassan, óvatosan fordultam meg, aztán alaposan végigmértem Sehunt. Lázasan kutattam az agyamban, hogy vajon honnan ismerhet engem, de egyszerűen semmire sem jutottam. Hacsak…

Biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk, és az ő kijelentése is erre utalt. Sehun egyébként kifejezéstelen arcára egy sunyi mosoly ült ki, ahogy pillantásom végül a rám szegezett kard hegyéről visszaugrott az arcára.

- Ki vagy te? – kérdeztem tőle gyanakodva.

- Sejtelmed sincs, igaz? – kérdezett vissza válasz helyett.

- Ami azt illeti, fogalmam sincs, ki a fene vagy – feleltem, megőrizve a nyugalmamat. – De van egy tippem.

- Szóval van egy tipped, mi? – Sehun gúnyosan elmosolyodott egy kicsit, aztán újra felvette a fapofát. – Fordulj meg és tovább!

Eszemben sem volt levenni a szememet a fiúról, így nem mozdultam a helyemről. Alaposan szemügyre vettem őt, annak a jeleit keresve, ami bizonyíthatja azt, amire gyanakodtam, hogy ki lehet ő, de nem találtam a ruházatán semmi arra utalót. Bár elég nagy hülyeségre vallana tőle, ha találtam volna ilyesmit.

- Mondom tovább! – emelte fel a hangját, és megpróbált minket haladásra ösztönözni.

- Nincs tovább – szólt közbe Kyungsoo, aki a helyiségben körbenézve állapította ezt meg. Ahogy én is megtettem ezt, láttam, hogy igaza van. Egy poros, sötét pincében voltunk, legalább négy emelettel lejjebb, mint ahonnan jöttünk. A falakon pókháló lógott, látszott, hogy nem sűrűn jár erre bárki is.

- Dehogyis nincs! – vágta rá Sehun türelmetlenül, és a szemközti falra mutatott. – Arra! Ott van egy ajtó!

Kyungsoo-val odacsoszogtunk, és ahogy közelebb értünk, megláttam, hogy valóban van ott egy ajtó, csak annyira el van rejtve, hogy szinte beleolvad a falba. Eléggé nehezen akart kinyílni, szinte rángatni kellett, de végül sikerült feltárni az utat. Kezdtem igencsak nyugtalan lenni, hogy mégis mire készül Sehun. Az ajtó túloldalán egy sötét alagútszerű út nyílt meg előttünk, és a fiú unszolására elindultunk rajta.

- Szóval hová is megyünk? – kérdeztem csevegő hangon, hogy leplezzem az idegességemet. – Ja, és azt sem mondtad még el, hogy ki vagy te.

- Szeretnéd tudni, mi? Te nyavalyás – cöcögött Sehun, miközben előrefelé haladtunk. – Pofa be és haladj.

Nem volt kedvemre a helyzet. Egy ismeretlen alak kényszerített rá, hogy egy koszos, sötét alagútban meneteljek előre úgy, hogy fogalmam sem volt a szándékairól, amelyek nagyobb valószínűséggel voltak rosszak, mint jók a hozzám intézett szavai alapján. A szemem nagyjából már megszokta a világosság hiányát, így Kyungsoo felé fordítottam a fejem, hogy felvegyem vele a kontaktust.

- Ötlet? – suttogtam oda a barátomnak szinte hangtalanul. Válaszul csak megrántotta a vállát, de tudtam jól, hogy ő is azon töri a fejét, mitévők legyünk a helyzetünkben. Arra jutottam, hogy talán az lenne a legjobb taktika, ha szóval tartom az idegen fogvatartónkat, így talán ki tudok húzni belőle valamit.

- Ez itt nem a szomszéd terem – jegyeztem meg, hogy újrakezdjem a társalgást. – A tábornok nem ide küldött minket, Sehun… vagy mi is a neved.

- Megmondtam, hogy fogd be! Séta van – torkolt le Sehun, de én ekkor döntöttem úgy, hogy nem érdekel a kis suhanc óhaja, és megszegve a parancsát, megálltam. Kyungsoo rögtön követte a példámat. Megfordultam és keményen Sehun szemeibe néztem.

- Nem megyek én innen sehová, barátocskám. A tábornok nemsokára hívat minket, és én visszamegyek abba a terembe. Fogalmam sincs, ki vagy te és mit akarsz tőlem, de nem is érdekel. – El akartam indulni visszafele, fittyet hányva mindenre, amit eddig mondott, de a következő megmozdulása megállásra késztetett – Sehun megragadta Kyungsoo-t, magához húzta őt, majd a nyakának szegezte fegyverét. A kard hegye csaknem átszúrta barátom torkánál a bőrt, olyan közel volt hozzá. Kyungsoo szemei kitágultak a hirtelen jött fenyegetéstől.

Fáradtan sóhajtottam fel. Kezdett elegem lenni abból, hogy folyamatosan a hozzám közel állókat – azt a mindössze két embert – fenyegetik halállal, hogy engem megfélemlítsenek.

- Ha velem van bajod, engem támadj! Ő nem csinált semmit – mondtam Sehunnak, aki dühösen összehúzta szemöldökeit.

- Ugyanazt csinálta, amit te is – sziszegte a képembe Sehun. – Választhatsz, Kim Jongin: vagy továbbmegyünk, vagy megölöm a kis barátodat. Szemrebbenés nélkül. Úgysem fog senkinek se hiányozni. – Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán tovább indultam az alagútban. Sehun elengedte Kyungsoo-t, majd egy nagyot taszított rajta, hogy ő is szedje a lábát.

A lehető leglassabban lépkedtem, és közben azon agyaltam, amit Sehun mondott.

Kyungsoo ugyanazt csinálta, amit én… Vajon mi lehetett az? Kyungsoo és én világ életünkben együtt csináltunk szinte mindent, úgyhogy elég bő volt a lehetséges magyarázatok száma ebből a megközelítésből. És különben is, honnan tudna Sehun arról, amit én Kyungsoo-val csináltam gyerekkorunk óta, mikor nem is ismerjük egymást. Talán valami közelmúltbeli dolognak kell lennie. Mint például… a szökés. Kyungsoo ugyanúgy megszökött a táborból, mint én. De ha Sehun Hojeong tábornok embere, hogyan szerzett tudomást erről? Nagyon gyanús volt nekem a gyerek, és valahogy muszáj volt rávennem, hogy elszólja magát.

- Ugyanazt csinálta? – kérdeztem tőle, visszautalva az előbbi mondatára. Próbáltam úgy előadni, mint akinek lövése sincs az egészről.

- Pontosan. Gerinctelenek – köpte oda nekem, én pedig tovább ütöttem a vasat.

- És mi volt az, ha szabad kérdeznem?

- Nem szabad – vágta rá Sehun. – Majd megtudod, ha odaértünk.

- Hova?

- Pofa be! – rivallt rám megint a fiú. – Túl sok a duma, Kim Jongin!

Hát ezzel nem jutottam sokkal előbbre, mondjuk az a „gerinctelen” jelző az előbb talán erősítette a gyanúmat.

- Hova vezet ez az alagút? – szólalt meg Kyungsoo.

- A városon kívülre – felelte Sehun, és mintha egy apró szikrányi elégedettség csendült volna a hangjában.

- Mit akarsz tőlünk? – folytatta a kérdezősködést a barátom. Kérdőn néztem rá, nem tudtam, mit akar elérni ezzel, mikor én az előbb már lefolytattam pár meddő párbeszédet erről Sehunnal. Kyungsoo sokatmondóan nézett vissza rám, majd lepillantott az elöl összekötözött kezeire. Apró mozdulatot tett velük, de értettem a célzást. - A tábornok gyorsan rá fog jönni, hogy valami itt nincs rendjén.

- Mi van, te csak a haverodat tudod utánozni? – kérdezte gúnyolódva Sehun. – Újat nem tudsz mondani, törpicsek?

- Hojeong tábornok…

- A tábornok így, a tábornok úgy! – kelt ki magából hirtelen Sehun, ami pont jó volt ahhoz, amire készültünk. – Ha valaki még egy szót szól, én…

Az már nem derült ki, hogy mit tett volna akkor, mert ebben a pillanatban mindketten megpördültünk a tengelyünk körül, és mielőtt még reagálhatott volna, egy jó nagy lendülettel orrba vágtam őt. Sehun felordított a fájdalomtól és hátratántorodott. Amíg egyik kezével az orrához kapott, kihasználtuk a pillanatnyi zavarát, és Kyungsoo-val együtt nekimentünk a fiúnak. Együttes erővel kezdtük őt gyepálni. Még kapott az arcába, s bár összekötözött kezekkel az ütéseink nem voltak olyan erőteljesek és jól irányzottak, azért megtették a magukét. Sehun megbotlott és a fenekére esett, a kard kihullott a kezéből. Kyungsoo jó messzire rúgta azt, hogy még csak véletlenül se férjen hozzá. Nekünk sajnos nem volt most hasznunkra. Megpróbálhattuk volna elvágni vele a köteleinket, de annak most nagyobb eséllyel lett volna sérülés a vége. Habozás nélkül vetettem rá magam Sehunra, és szegeztem őt úgy a földhöz, mint ahogy korábban az a Kim Minseok nevű harcos tette Hyeseullel még a városkapu előtt. Térdeimmel szorosan közrefogtam a derekát, s behúztam neki még egyet a biztonság kedvéért. Sehun elterült a földön, és nem mozdult, orrából pedig vékony vércsík kígyózott lefelé, beterítve vele állát.

- Hülye kis nyápic – horkantam fel undorodva. – Egy pár pofontól kidől!

Kyungsoo egyetértően hümmögött, és odahajolt, hogy szemügyre vegye ő is a fiút.

- Szerintem te gyorsan hívj segítséget, addig én elleszek itt vele – javasoltam a barátomnak.

- Jongin, nem hagylak itt vele csak így – ellenkezett Kyungsoo. – Még mindig nem tudsz szabadon mozogni, és ha magához tér…

- Ezért nem kéne vesztegetni az időt! Siess, nem lesz semmi baj! Ha magához tér, majd beverek neki még egyet legfeljebb – próbáltam őt meggyőzni, mire végül beadta a derekát.

- De légy óvatos! – figyelmeztetett még, mielőtt futni kezdett visszafelé a barlangban. – Hozok segítséget, sietek vissza!

- Menj már! – Kyungsoo végül eltűnt a szemem elől, már csak a cipőinek csattogása visszhangzott a csendes, elhagyatott földalatti járatban, ahogy futólépésben szedte a lábait. Pillantásomat Sehunra szegeztem és szinte kívántam, hogy térjen magához végre, hogy kihúzhassam belőle az igazat. Olyan tenyérbemászó képe volt, hogy cseppet sem bántam azokat a maflásokat, amiket kapott tőlem.

Nem telt el sok idő, amikor felmerült bennem, hogy talán jó lenne ellenőrizni, hogy tényleg biztosan elvesztette az eszméletét és nem csak megjátssza. Ez is előfordulhat simán. Előrehajoltam, hogy ráfújjak a szemhéjára, ami az egyik legbiztosabb módja volt annak, hogy ezt kiderítsem. A következő pillanatban olyan fájdalom hasított a homlokomba, hogy azt hittem, menten kettészakad a fejem, ugyanis Sehun teljes erejéből lefejelt. Persze, hogy csak megjátszotta az ájultat.  Felnyögtem a hirtelen jött kíntól, miközben Sehun lelökött magáról, így a hideg, döngölt földön végeztem.

Hogy én mekkora barom vagyok! – szidtam magamat buzgón. Hibát hibára halmozok. Sehun nem hagyta, hogy összeszedjem magam, rögtön talpra ugrott és a kardja után nézett. Mivel nem találta sehol, puszta kézzel esett nekem. Felrángatott a földről és olyan erővel kezdett el húzni az alagútban, hogy majdnem hasra estem a lendülettől. Nem néztem volna ki belőle ezt az erőt azok után, hogy az előbb milyen könnyen kiterült.

- Hova a francba viszel? – nyögtem, miközben próbáltam kiszabadulni a kezei közül, de vasmarokkal szorított. Nem felelt a kérdésemre. – Hiába rángatsz, Kyungsoo már útban van az erősítéssel…

- Addigra mi már hetedhét országon is túl leszünk – fújtatott Sehun, miközben ráncigált, de nem hagytam magam. Megvetettem a lábam és minden erőmet összeszedve kirántottam magam a szorításából. Sehun utánam lendült, de felé rúgtam és eltaláltam az oldalát. Heves dulakodás kezdődött kettőnk között, egyikünk sem kímélte a másikat. Kezdtem igencsak megbánni, hogy Kyungsoo-val nem próbáltuk meg mégis elvágni a kötelet a csuklóim körül, mert így összekötözött kezekkel hatalmas hátrányban voltam Sehunnal szemben, és szinte semmi esélyem sem volt. Sehunnak sikerült úgy hasba rúgnia, hogy a falnak estem és összegörnyedtem. A következő találat az arcomba érkezett, és szinte biztos voltam benne, hogy most eltörte az orromat. Sehun gyorsan előttem termett és a falhoz préselt.

- Komolyan azt hitted, hogy beversz kettőt és elhasalok? – kérdezte erősen zihálva, de fölényesen. – Beképzelt alak! – Egy apró nevetésszerű hang hagyta el a torkomat és a szemeimet kezdtem forgatni.

- Mondd csak, mióta kémkedsz Hojeong után? – vágtam a képébe a kérdést. Elégedetten láttam, hogy egy pillanatra sikerült meglepnem, de hamar visszanyerte önuralmát az arca felett. – Apám nem fog örülni, ha megtudja, hogy elbaltáztad a küldetésedet…

- Majd meglátjuk, ki baltázta itt el a dolgokat, te mocskos hazaáruló – köpte ingerülten, és újból megindult velem az úton. Már nem lehettünk messze a külvilágba vezető kijárattól. Biztos voltam benne, hogy odakint valami segítség várja majd őt, ezért nem várhattam ölbe tett kézzel, hogy elérjünk odáig. Eszemben sem volt visszamenni apámhoz, pedig Sehunnak ez volt a terve, most már teljesen világos volt számomra. Apám egyik jól képzett kémje volt, aki beépült az ellenség sorai közé. Olyan profizmussal csempészte be magát Hojeong bizalmába, hogy neki fel sem tűnt, hogy ellene dolgozik és folyamatosan szállítja az információkat Kim tábornoknak. Legalábbis csak erre tudtam tippelni, hiszen Sehun ugyan semmit sem erősített meg magától, minden jel erre utalt. Az, hogy minél gyorsabban el akart távolítani Hojeong közeléből, nehogy eláruljak neki bármit is a seregről. Az, hogy Kyungsoo-t képes lett volna megölni, mert az ő szemében a barátom is csak egy hazaáruló volt, aki immár értéktelen. Az, hogy engem viszont nem akart megölni, mert apámnak nyilván élve kellek.

Kiáltást és nehéz lábdobogásokat hallottam meg a távolból.

- Ide jöjjenek! Itt vagyunk! – üvöltöttem oda a közeledőknek. Sehun megpróbált egyszerre futni és engem vonszolni, de nem ment neki, mert minden erőmmel ellenálltam. Nagyon elegem volt már ebből a huzavonából, és örültem az érkező felmentő seregnek. Pillanatok alatt vettek körbe minket egyszerre hárman – az a trió, akik az erődítménybe hozott minket –, és mindkettőnket a földre nyomtak.

- Hé, engem ne, ő a rosszfiú! – méltatlankodtam.

- Mi történik itt? Sehun, mi ez az egész? – kérdezte Kim Minseok. Kyungsoo a partvonalról figyelte az eseményeket és próbált a védelmemre kelni, de Minseok mintha meg sem hallotta volna.

- Az történik, hogy a ti drágalátos Sehunotok egy kém! – előztem meg a válaszadással Sehunt. – Az apámnak dolgozik, Kim tábornoknak és nem veletek, hanem ellenetek van!

- Micsoda? – kapta rám a tekintetét Minseok, majd Sehunra nézett. – Ez igaz, Sehun? Egyáltalán mi a fenét kerestek idelent?

- Dehogy igaz! – vágta rá Sehun felháborodást színlelve. – Hazudik a rohadék! Ne hidd el egy szavát se!

Minseok kétkedve kapkodta köztünk a fejét, nem tudta, kinek higgyen.

- Hé, harcos! – szólt oda Kyungsoo Minseoknak. - Idehozott minket, miközben csak a szomszéd terembe kellett volna átmennünk, míg sor nem kerül a kihallgatásunkra. Engem majdnem megölt, és láthatod, hogy Jonginnal is mit művelt! Nagyon nincs rendjén, amit csinál!

- Ezt majd Hojeong tábornok eldönti! – mondta végül Minseok, és odaszólt a másik kettőnek. – Baekhyun, Jongdae vigyétek őket!

Mindkettőnket felrántottak állásba, és visszafelé indultunk az alagútban fegyveres őrséggel. Sehun egész úton mondta a magáét, de senki nem reagált rá. Alig vártam, hogy visszaérjünk és lehúzhassam végre a leplet Sehunról Hojeong előtt.

Valami meleg folyt végig az államon, majd a nyakamon, bele az ingembe. Lenéztem és már szinte közönyösen állapítottam meg, hogy az ingem felső részét a vérem festette vörösre. Talán egy arcmosás jólesne, mielőtt nekiesünk a vallatásnak.

*

Hyeseul pov.

A tábornok már épp be akarta fejezni a kihallgatásomat, amikor visszatért az embere a papírokkal. Átnyújtotta őket Hojeongnak, aki megköszönte, majd belemélyedt a lakosság-felmérési iratokba. Pár percekig néma csend uralkodott a helyiségben, senki nem szólt, csak a tábornok hümmögött néha az orra alatt, ahogy olvasta az adatokat. Végül felnézett és újból hozzám intézte szavait.

- Nos, Han kisasszony, itt minden pontosan összecseng azzal, ami az előbb elhangzott a családi háttérről – mondta, de még mindig nem tűnt úgy, mint aki teljesen meg van győzve.

- Mert minden igaz, amit elmondtam, uram – bólintottam rá, és feléledt bennem a remény, hogy talán jó úton haladunk.

- Az majd most kiderül – motyogta a bajsza alatt. – Itt az áll, hogy a falu elöljárójának két gyermeke van, egy idősebb fiú és egy fiatalabb lány. A fiúval mi lett?

- A bátyám egy évvel ezelőtt halt meg – feleltem a kérdésére –, harc közben. A falut védte, de elesett egy támadásban.

- Áh, értem – vonta össze komolyan a szemöldökeit a tábornok. Egy darabig még az adatokat böngészte, aztán olyan kérdéseket kezdett feltenni nekem szép sorjában, amelyekre csak akkor tudhattam a választ, ha tényleg az voltam, akinek kiadtam magam, mint például édesapám születési dátuma és hasonlók. Mindenre helyesen feleltem meg.

- Jól van, Han kisasszony – csapta össze végül a vastag könyvet Hojeong. – Egyelőre azt hiszem, bebizonyosodott, hogy igaz a történet. Elvihetitek! – szólt oda egy emberének. – Most a többiek követke…

Mondatának végét az szakította félbe, hogy valaki ekkor szinte berobbant a terembe. Meglepetésemre Kyungsoo volt az, és egy dühös, háborgó őr robogott be utána. Ahogy utolérte, rögtön megragadta a grabancánál fogva és lefogta, hogy ne tudjon szabadon mozogni. Kyungsoo fennhangon kezdett hadarni valamit Jonginról, Sehunról meg valami földalatti járatról, aminek a felét se értettem. Hirtelen felbolydult az egész terem, Hojeong is össze volt zavarodva, de Kyungsoo sürgető segítségkérésére elküldte a három legjobb emberét a helyszínre. Rólam közben megfeledkeztek, Hojeong egyik katonája húzott félre az útból és a fal mellé állított. Hosszú percek teltek el várakozással, ami igencsak idegtépő volt számomra.

Mi történt Jonginnal? Talán megtámadta az a Sehun? Mi van, ha baja esett? Mi van ha…

Egész csapat ember tért vissza, Minseok és a társai Jongint, Kyungsoo-t és Sehunt hozták. Egyelőre nem értettem, Sehunt miért őrzik, de nem is ez izgatott most a legjobban. Jongint néztem, akinek vér folyt végig az arcán, és tisztán láttam, hogy felszakadt az ajka meg a szemöldöke is. Mit műveltek ezek ketten? Mindketten úgy festettek, mint akik egy kiadós ökölharc után lépnek ki a ringből épp.

- Mi folyik itt? – mennydörögte Hojeong tábornok. – Sehun, megmagyaráznád?

- Uram – kezdte a fiatal fiú, amivel Jongin egyáltalán nem volt megelégedve az arckifejezése alapján. – Ez a rab megpróbált megszökni. A társával közösen ellenem fordultak és megtámadtak, miközben átkísértem őket…

- Hazudik! – kiabált közbe Jongin és Kyungsoo egyszerre.

- Csend legyen! – dörrent rájuk a tábornok. – Folytasd!

- Miután megpróbáltak kiütni, mind a ketten más irányba menekültek. Őt – biccentett Jongin felé a fejével –, egy alagútban értem utol, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Meg akart ölni…

- És mégis én honnan tudhatnék arról az alagútról? – fröcsögte dühösen Jongin. Láttam rajta, hogy legszívesebben nekimenne Sehunnak, de Baekhyun visszatartotta.

- Azt miért nekem kéne tudnom? – sziszegte Sehun.

- Hazudsz, minden szavad hazugság – mondta Jongin gyilkos pillantással illetve a fiút. – Tábornok úr, ne hallgasson egy percig se rá! Ahelyett, hogy átvitt volna minket egy szomszéd terembe, hogy kivárjuk Hyeseul kihallgatását, keresztül-kasul vezettet minket az erődítményen, le egészen a pincébe, ahonnan egy alagút nyílt. Miért? Mert azon akart engem meg Kyungsoo-t, de főleg engem eltávolítani az ön közeléből. Az alagút a városon kívülre visz, ezt ő maga mondta, és az volt a célja, hogy feltűnésmentesen kicsempésszen minket innen, még mielőtt kihallgatnának minket is.

- Miről beszélsz? – kérdezte élesen a tábornok. Összehúzott szemekkel meredt Jonginra. – Miért akart volna Sehun kivinni innen titeket? Hiszen nekem dolgozik!

- Ahogy mondja, tábornok úr – bólogatott buzgón Sehun. – Ne higgyen neki, nem igaz egy szó se abból, amit összehord itt önnek!

- Épp ez a lényeg! – kiabálta túl Jongin a számomra egyre ellenszenvesebbé váló fiút.

- Mi?

- Sehun nem önnek dolgozik, hanem pont a másik oldalnak! Kim tábornok bízta meg őt az ide való beépüléssel, ugyanis… - Jongin itt tartott egy kis drámai szünetet. – Sehun egy kém, aki információkat szállít az ellenfélnek!

Az egész terem döbbenten hördült fel. A tábornok is levegő után kapkodott és nem tudta hirtelen, hogyan reagáljon az elhangzott vádakra. Sehun vergődött, és egyre csak azt harsogta, hogy Jongin hazudik és a tábornok ne higgyen neki.

- Mikor már négy emelettel lejjebb jártunk, valahol a pincében, kezdett nagyon gyanússá válni a dolog. Sehun kényszerített minket, hogy menjünk tovább, de ellenálltunk. Elküldtem Kyungsoo-t segítségért, de időközben Sehun megtámadott engem és lehet, hogy sikerült is volna kivinnie engem, ha nem érkeznek meg időben a tábornok úr emberei.

- Igaz ez? – kérdezte Hojeong, keményen nézve Sehunra.

- Nem igaz, tábornok úr, nagyon jól tudja, hogy én hűséget esküdtem önnek és…

- Igaz ez? – emelte fel a hangját a tábornok, és olyan halálos szigorral nézett Sehunra, hogy a fiú képtelen volt sokáig állni a tekintetét, el kellett fordítania a tekintetét. Megszégyenülve hajtotta le a fejét, s ez majdnem egyenlő volt a beismeréssel.

- Vigyétek innen! – adta ki a parancsot határozottan Hojeong, és szinte undorodva pillantott Sehunra. – Később őt is kivallatjuk, de addig zárjátok az egyik cellába!

Sehun némán tűrte, ahogy őt is megkötözték, arcáról semmiféle érzelem nem volt leolvasható. A teremben viszont szinte mindenki leplezetlen döbbenettel nézte végig a műveletet. Jongdae már vezette is el, de amikor Jonginék mellett haladtak el, Sehun még megállt egy pillanatra.

- Úgysem úszod meg ilyen könnyen, te hazaáruló – mondta halkan, csakhogy nem fenyegetően Jonginnak, ő viszont nem rettent meg tőle cseppet sem.

- Ez volt apám leggyengébb próbálkozása, amit valaha láttam – felelte lenézően Jongin, a hangjából csak úgy sütött a megvetés. – Ja, nem is. A leggyengébb próbálkozása az volt, hogy jó apa legyen. Sőt, hogy egyáltalán bármilyen apa legyen, mert a jó részével egyáltalán nem is kísérletezett.

Jongin egy utolsó elítélő pillantást vetett Sehunra, aztán Hojeongra nézett.

- Nincs mit, tábornok úr! – hajtott fejet kissé pimaszul. – Szívesen tettem, hogy lebuktattam a kémet, aki ki tudja mióta tégla a rendszerükben! Most viszont megengedi, hogy megmossam az arcom, mielőtt kihallgatnak engem is?